2019. április 30., kedd

A nagyvárosi hívő küzdelmes élete

Kíváncsi lennék Timothy Keller gyülekezetére New Yorkban! A több ezer lelket számláló közösség persze részben olyan, mint bármelyik megachurch Amerikában: modern zene, nagy tömeg, evangelikál teológia. Mégis, a Redeemer gyülekezetnek vannak olyan vonásai is, melyek méltók a figyelemre. Számomra például izgalmasnak tűnik, hogy nem pusztán hívők, hanem érdeklődők és szkeptikusok is látogatják. A közelmúltban magyar nyelven is kiadták Keller egyik vaskos könyvét, melyben igen átfogó módon arról ír, hogy a városvízióval rendelkező gyülekezetek kezében vannak az igazán jó lehetőségek...

Máris mentegetőzök: semmi bajom a falvakkal és kisebb településekkel, sőt sokszor tapasztaltam, hogy az emberek arrafelé nyitottabbak és fogékonyabban bizonyos kérdésekre, mint az agyonzsúfolt nagyvárosokban. De a falvak minden előnye ellenére mégis jónak tartom Timothy Keller érveit, miszerint "ahhoz, hogy egy szolgálat gyümölcsöző lehessen, magáévá kell tennie a város megkerülhetetlen valóságát."

Ha belegondol az ember, Pál apostol is meglehetősen jól megragadható missziós stratégiával végezte a tevékenységét, és ennek bizony egyik központi eleme volt, hogy mindig a nagyvárosokat, kereskedelmi és kulturális központokat célozta meg. Valószínűleg helyesnek tűnik kijelenteni, ha a kereszténység nem boldogul jól a városi miliőben, akkor egyáltalán nem boldogul.

Keller vaskos könyvének egyik szakaszában megpróbálta összeszedni, milyen tulajdonságok jellemzik a nagyvárosi gyülekezetet. Abból a sajnálatos alaptapasztalatból indul ki, hogy a lelkészek jó része egyszerűen nem érti a városi létmódot, vagyis többnyire fogalma sincs a plurális, szekuláris és kulturálisan számos dologra érzékeny környezet jellegzetességeiről. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az adott lelkészek is egy nagyvárosban élnek - ez nem jelenti automatikusan a megértés magától értetődését, hiszen az izolációjuk a gondolkodásmódjukban gyökerezik. Az első tulajdonság tehát, amely jellemez egy nagyvárosban többé-kevésbé jól működő gyülekezetet, hogy tiszteli a városi emberek érzékenységeit, és átlagon felül is a kulturális különbségeket - hiszen egy mai nagyobb város jó eséllyel igen diverz sokaságot tömörít. Az ilyen közösséget ugyancsak átszövi, hogy elkötelezett a művészetek és a kreativitás iránt - és nem ellenséges erőket fedez fel ezekben. Nem akarom most Keller összes pontját felsorolni, de az egyik legfontosabbat még kiemelem: ez pedig nem más, minthogy az igazi városi gyülekezet egyszerre vonzó és provokatív igehirdetést kínál a városlakók számára. Legyünk őszinték: a kutya nem kíváncsi arra (lassan már a hívő emberek sem) egy túlkommunikált világban, hogy egy öltönyös ember számukra ismeretlen vallásos beszédet mond. Ez már régóta nagyon kevés. Ha valaki hallgat is beszédeket, akkor annak szeme előtt kiválóan felkészült szónokok állnak, a TED-hez hasonló színpadokon. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mostantól minden gyülekezet tévedésben él, ha nem hozza azonnal a TED-re jellemző profizmust: ez meglehetősen szélsőséges vélemény volna. De az bizonyosnak látszik, hogy a perspektíva, ami előttünk áll jóval többet mutat, mint a megszokott vasárnapi prédikációk.

A nagyvárosi prédikáció eleve abból indul ki, hogy nem feltételezi a hallgatóság részéről, hogy az a Bibliát tekintélynek látja. Ezért még az is lehet, hogy sok keresztény gyökerű állítást olyan forrásból indítva fejt ki, melyet szekuláris és hívő ember egyaránt elfogad - például hírforrásokból vagy ismeretterjesztő anyagokból, amire persze a Biblia tanításaival reflektál. No és persze az sem árt, ha a lelkész otthonosan mozog azokban a könyvekben, magazinokban, blogokban, filmekben és színdarabokban, melyet hallgatósága tagjai ismernek. Az ok nyilvánvaló: ha egy nagyvárosi igehirdető nem osztozik a városi pezsgésben élők mindennapos élményeiben, semmi köze nem lesz hozzájuk, következésképpen hozzájuk sem tud szólni.

Keller szavait úgy lehetne talán összefoglalni, hogy egy mai nagyvárosi gyülekezet elkötelezett szolgálói részéről édeskevés, ha jártasak a Szentírás teológiájában. Ennél sokkal-sokkal többre van szükségük: jártasnak kell lenniük a kultúrában is, sőt tudniuk kell felhasználni annak retorikáját, észjárását, az evangéliumi tartalomba integrálható elemeit. 

Őszinte leszek: ez láthatóan jól megy Timothy Kellernek a new yorki ég alatt, de elég nehezen tudom elképzelni mindezt olajozottan működni magyar viszonylatban. Itt az egyház jó része még ott tart, hogy a kultúrában ellenséget lát, ha valaki nem a Bibliából indítja el egy-egy prédikáció üzenetét, az minimum szentségtörés, a városi embereket pedig nagyvilági életet élő bűnösként szemléli, és eszében sincs tekintettel lenni az érzékenységeikre. Némileg azonban jó jel, hogy Keller roppant érdekes művét egyszerre három kiadó jelentette most meg, melyek más és más kegyességi irányvonalhoz tartoznak. Ez persze még semmire sem garancia, de legalább annyit mutat, vannak akik szeretnének másként cselekedni és úgy részt venni a nagyvárosi pezsgésben, hogy közben el ne felejtsék a kereszténység üzenetét.

2019. április 25., csütörtök

Miért lett sikeres a kereszténység (4) - Constantinus, a sikerhozó?

Ahogy ennek a rövid sorozatnak az első részében már pedzegettem, Constantinus császárról egy olyasfajta kép él az egyház múltját ismerők fejében, hogy neki köszönhető a kereszténység sikere. Ez a kijelentés azonban csak féligazság - úgy tűnik, a siker Constantinustól függetlenül is ott lógott a levegőben...
Constantinus látomása

Azért persze ne tagadjuk azt, amiről Ehrman is ír: kevés akkora fordulat történt az emberiség eddigi teljes történelmében, mint ami I. Constantinus császár nevéhez köthető, aki egész pontosan Kr.u. 312. október 28-án áttért a keresztény hitre, majd egy évvel később preferált vallást csinált a kereszténységből. (Utóbbi kapcsán máris meg kell jegyezni, hogy nem tette államvallássá a kereszténységet - ezt majd később Theodosius császár számlájára lehet írni...)

Constantinus császár neve egyes keresztényekből elismerést, másokból pedig ellenszenvet vált ki. Némelyek kiemelik, hogy végre valaki leállította a hívők üldözését és lehetővé tette az egyház számára, hogy végiggondolja, tisztázza és megértse saját hitét. Mások meg arról beszélnek, neki köszönhető, hogy az egyház üldözöttből üldözővé vált, politikai hatalomhoz jutott, és ezzel elkezdett messze eltávolodni Jézus Krisztustól.

Constantinus tehát mindenhogyan vitatott személyiség. Nemcsak döntése hatásait vitatják, de elvitatják őszinte megtérését is, ahogyan vitatják a látomását, melyben a Milvius-hídi csata előtt egy fénylő kereszt jelent meg számára, és az ismert szózatot is hallotta: "e jelben győzni fogsz!". Constantinus megtérése legalább két okból tűnik kifogásolhatónak, bár szerintem ezek egyike sem túl erős érv. Egyrészt nem tetszik sokaknak, hogy csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, másrészt minimum furcsa egy magát kereszténynek nevező ember részéről, hogy kivégezteti tíz éves unokaöccsét, majd később megöleti legidősebb fiát, a trónörökös Crispust is. Nem igazán keresztényi cselekedetek! Éppen ezért sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Constantinus politikai esélyt látott egy olyan vallási mozgalom támogatásában (ez volna a kereszténység), amely a Birodalom minden polgára felé elfogadónak bizonyult. A kereszténységhez pedig rabszolgák és szabadok, nők és férfiak, valamint bármilyen nemzetiségűek csatlakozhattak, ellentétben a legtöbb pogány mozgalommal és vallással. Egy ilyen befogadó hitrendszer pedig jó kötőanyag lehet egy nagy birodalom egybentartásához! (Vajon mennyire befogadó manapság a kereszténység? Hmmm....)

Akkor tehát Constantinus megtérése nem volt őszinte?

Nehéz kérdés, mondjuk azt, hogy nem biztos, hogy nem volt az! Például semmi furcsa nincs abban, hogy valaki a halálos ágyán veszi fel a keresztséget - sőt, az akkori felfogás szerint ez éppen a komolyság egyik jele volt. Hiszen a halál előtti keresztséget követően az ember már nem igazán tudja "beszennyezni" magát bűnnel - okoskodtak a régiek -, mert nincs lehetősége elkövetni. Ezért ildomos a végső pillanat előtt megkeresztelkedni, és így tisztán megállni az Isten színe előtt. Ám ha ezt el is fogadjuk, a családtagok kivégzése akkor sem tűnik túlságosan keresztényinek. Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes hozzátenni azt, amit Ehrman a következőképp fogalmaz meg:
"...nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az áttérés nem jelentette azt, hogy Constantinus azonnal és maradéktalanul elsajátította a hagyományos keresztény hitet, szokásokat és az erkölcsöt. (...) Tény, hogy egyes tetteivel súlyosan vétett a hagyományos keresztény erkölcs ellen. Azonban ne feledjük, hogy eközben egy egész birodalmat kellett irányítania. Egy hónapig sem maradt volna életben, ha a hegyi beszéd stílusában kormányoz."
Constantinus valószínűleg komolyan gondolta saját kereszténységéből azt, amit megértett belőle. Számos templom építését rendelte el, belevetette magát a keresztények teológiai vitáiba és saját szavaival is artikulálta vallási nézeteit. 

A lényeg azonban, hogy a kereszténység sikere - akár kereszténynek látja valaki Constantinust, akár nem - az ő idejére már csak egy "láttamozandó" dolog lett. Vagyis nem kifejezetten Constantinus áttérésének köszönhető, hogy a keresztény egyház révbe ért (ha nevezhetjük ezt annak): ha ő nem kezdi el támogatni a kereszténységet, minden bizonnyal megtette volna ezt más helyette. Ezzel nem döntésének horderejét kívánom csökkenteni, csak rá akartam mutatni arra, hogy nem Constantinus teremtette meg a kereszténység sikerének feltételeit. Ő csupán felismerte a siker jeleit, és még nagyobbat lökött a már lendületben lévő egyházi szekéren. Aztán ami ezután történt a kereszténységgel, az erősen kétséges mennyire nevezhető sikernek - de ez a kérdés már egy másik lapra tartozik.

Összefoglalva vázlatpontokban ezt a rövidke sorozatot, én a következőket látom:

(1) A kereszténység sikeréhez az akkori kor többféle társadalmi adottsága hozzájárult - például hogy sok esetben elég volt a családfőt "megtéríteni". Ez máris számos új taggal gyarapította az egyházat, amikor a teljes háznép követte döntésében.
(2) A siker két kulcspontja az lehetett, hogy egyrészt nem akadt konkurencia (csak a kereszténység volt igazán térítő vallás), másrészt a kizárólagosság is a siker malmára hajtotta a vizet. Aki áttért és keresztény lett, egyben elfordult korábbi nézeteitől is. A kereszténység tehát úgy növekedett, hogy eközben minden más vallás erejét csökkentette maga körül.
(3) Végül pedig az így terjedő és egyre dominánsabb hitre Constantinus császár felfigyelt, és személyes döntésével óriási lehetőségteret nyitott számára, ahol még jobban kibontakozhatott.

Vajon mit szűrhet le mindebből tanulságként egy ma élő keresztény?

2019. április 21., vasárnap

A Nagy Falat

"Egy halott nem támadhat fel" - mondja a modern, racionálisan gondolkodó ember, aki szerint ez biológiai képtelenség. "Egy halott nem támadhat fel" - mondta ugyanígy az archaikus, premodern zsidó ember, aki szerint ez teológiailag elképzelhetetlen. Az első keresztényeknek pedig le kellett nyelniük ezt a nagy falatot...

Helyesen írja dr. Cserháti Sándor újszövetségi teológiáról szóló elemzésében, hogy az ősgyülekezet előtt számos teológiai feladat állt, amivel meg kellett birkóznia. Tisztázni kellett például, milyen legyen az egyre gyarapodó pogány háttérből áttért hívő emberek viszonya a zsidókhoz: vajon Izrael még mindig választott nép marad annak ellenére, hogy Jézust elutasította? Azután fel kellett tenni a kérdést, érdemes-e belefogni dolgokba annak fényében, hogy Jézus hamarosan visszatér?

És végül ott volt a feltámadás mibenlétének problémája is. Ahogy a bevezetésben írtam, a mai ember számára ez alapvetően racionális kihívást jelent. Az akkoriak egész pontosan teológiai nehézségekkel küszködtek. Persze tudjuk, hogy egy zsidó számára már az sem volt elfogadható, hogy a Messiást egy keresztre felfeszítsék. De az különösen nem, hogy még fel is támadjon a halálból! Az ilyesmit tudvalevőleg az "idők végezetére" várták - amikor mindenki feltámad majd. Ám hogy egyetlen egy valaki "idő előtt" feltámadjon, az legalábbis eléggé furcsa elképzelésnek tűnt. 

Ez a gondolkodásmód valószínűleg még Jézus tanítványaitól sem volt idegen, akik nem is igazán érették, hogy az ő Mesterük és Messiásuk hogyan beszélhet saját haláláról és feltámadásáról. A jelek szerint nem igazán hittek neki ebben. A mai kíváncsi ember számára rossz hír, hogy maga az Újszövetség sem beszél a feltámadás konkrét lezajlásáról - ezt a feladatot "ellátják" az apokrif iratok. Viszont a szöveg elég egyöntetűen kijelenti, hogy a "húsvéti hit" nem abból a reménykedésből indult ki, hogy Jézus tanítványai bíztak a feltámadásban. Annak ellenére, hogy nem bíztak benne, ami velük történt, mégis meggyőzte őket annak valóságáról. Csak a közvetlen tapasztalat miatt voltak képesek lenyelni a korábban már említett Nagy Falatot, másként le nem ment a torkukon.

Most nem apologetikai bejegyzést kívánok írni, melyben érvelek a feltámadás történetisége mellett, hanem inkább egy teológiai jellegű gondolatot. Merthogy Jézus feltámadása persze az első keresztények egész életét meghatározta, de alapos újragondolásra késztette őket a hitükről és teológiájukról alkotott felfogásukat illetően is. Jézus feltámadásáról gyorsan felismerték, hogy az más természetű, mint például Lázár feltámasztása volt: ez a feltámadás nem egyszerűen Jézus földi életének folytatását jelentette, hanem annál sokkal többet. Egyfajta eszkatologikus előrevetítése volt annak, ami valamikor a jövőben majd elkövetkezik, és amiben mindenki másnak is része lesz. Vagyis a feltámadás után más színben tűnt fel a jövő.

Ugyanígy a múlt is. A feltámadást követően egészen új értelemmel telítődött a kereszthalál ténye, sőt minden egyéb, amit Jézus évek alatt tett vagy mondott. Később még az ószövetségi iratok bizonyos passzusai is átértékelődtek a Jézussal történtek fényében. Azután megírták a négy evangéliumot, és féltett kincsként őrizve továbbhagyományozták.

Összefoglalva, az első egyház számára tehát más lett a múlt, a jelen és a jövő Jézus feltámadásának fényében. Ha a húsvét ünnepe ennél kevesebbet jelent a mai egyháznak, ha az csupán ápolása vallási szertartásoknak, vagy egy apropó, hogy végre becsábítsunk nem hívőket a templomba, akkor a mai egyház nem érti miben állt Jézus feltámadásának ereje. Nem a fényjelenségekben vagy az emberi racionalitás határainak átlépésében. Hanem az egész valóságszemlélet gyökeres megváltozásában, ami múlttól jövőig új paradigma megteremtésének potenciálját hordozta magában. A kereszténység semmire sem ment volna a feltámadás nélkül, de elment a végsőkig, amikor megértette miről szólt a feltámadás. Ezt jelenti az, ha lenyeljük ma is a Nagy Falatot.

2019. április 19., péntek

Miért lett sikeres a kereszténység (3) - az üldözött hívők

Mindenki tudja és valószínűleg mindenkiben kialakult egy kép is arról, hogy a Krisztust követő első századokban keményen üldözték a keresztényeket. Ez nem is lehet kérdés. Az viszont már kérdés lehet, hogy ez az üldözésekről bennünk kialakult kép mennyiben felel meg a valóságnak? És mi köze mindennek a kereszténység sikeréhez?

Az általános meggyőződés szerint egészen a Constantinus császár által kiadott ún. Milánói ediktumig (313) az első keresztényeket ádáz és kegyetlen üldözés érte. Sokukat oroszlánok elé vetették, másokat egyszerűen legyilkoltak, mert nem mutattak be áldozatot a császárnak. A keresztények összeszorított fogakkal a föld alatti katakombákban bujkálva tartották az istentiszteleteket, és minden fenyegetés ellenére is bátran kitartottak a hitük mellett.

Nos, ez a klasszikus-romantikus kép az, amivel ma leginkább lehet találkozni az egyházban. Nagyjából valahogy így képzeljük el legtöbben az első hívők átlagos életét, mielőtt Constantinusnak hála a kedélyek lecsillapodtak volna. És aminek így, ebben a formájában nem sok köze van a valósághoz. Az igazság ugyanis az, hogy az első 300 évben a kereszténység nem szenvedett egy állandó, megszakítás nélküli és véresen erőszakos üldözéstől. Sőt, egészen a 3. század közepéig törvényesen működhetett. A hívők nem bujkáltak, nem gyilkolták halomra őket, és többnyire teljesen hétköznapi, átlagos életet élhettek - valamint a katakombákba sem az üldözés miatt mentek le.

Félreértés ne essék: természetesen ez nem azt jelenti, hogy a keresztények élete könnyű lett volna, ahogy azt sem, ne üldözték volna őket!

Nem a tények tagadásáról van szó, hanem azok tisztázásáról, vagyis a tisztánlátásról. Konkrétabban: a legdrasztikusabb üldözések Kr.u. 250-ben, 257-58-ban és 303-313-ban zajlottak, néha császári (Nero, Marcus Aurelius, Decius, Valerianus, Dioclecianus) támogatással. És az is igaz, hogy ezek az üldözések néha egészen bestiális formákban valósultak meg. A hívőket ostobaságokkal vádolták, miszerint ateisták, csecsemőket esznek és orgiákat szerveznek. Ám minden durvaságával és a mártírok elismerésre méltó kitartásával együtt is rettentő túlzás úgy lefesteni az első három évszázadot, mintha az egy megszakítás nélküli, vérzivataros időszak lett volna az egyház számára, ahol halomra gyilkolták volna a hívőket. De egyáltalán, miért ítélték veszélyesnek a kereszténységet? Nem furcsa ez egy olyan Római Birodalomban, ami megszámlálhatatlan vallási mozgalomnak és kultusznak adott teret? Miért éppen a keresztények hátán csattant az ostor?

Erre persze hívőként szimplán mondhatjuk azt is, hogy azért, mert ez a világ gonosz és nem akarja elfogadni Krisztus szeretetről szóló tanítását. Nyilvánvaló tehát, hogy azt a mozgalmat üldözik ilyenkor, ami az igazságot képviseli. A helyzet nem ilyen egyszerű. A Római Birodalomnak és a benne működő számos pogány kultusznak más jellegű okai voltak, és nem a krisztusi szeretettel akadt problémájuk. Lényegében az egyetlen "vád", amit a keresztényekkel szemben fel tudtak hozni annyi volt, hogy a hívők nem akarták káromolni Krisztus nevét - ez pedig azt jelentette, hogy nem imádtak más isteneket Jézuson kívül. Egy pogánynak nem okozott volna nehézséget elfogadni, hogy a keresztények azt imádják, akit csak akarnak: az sem számított bűnnek, ha valaki egy emberi lényt tekintett istennek. A nehézséget az okozta, hogy Krisztus imádása közben megtagadták a többi isten imádatát. (Ezt csakis a zsidóságnak nézték el akkoriban.) De miért számított ez?

Az általános vallási meggyőződés a Római Birodalomban rendkívül sokszínű volt. Mindenki olyan istent imádhatott, amilyet csak akart, és úgy imádhatta, ahogy akarta. Mégis, volt egy közös pont ebben a vallási kavalkádban: mégpedig az a meggyőződés, hogy ha az emberek az isteneiket megfelelően imádják és jól végzik el a kultuszi tevékenységeiket, akkor az garantálni fogja az állam megfelelő működését, no meg a benne élők boldogulását is. Magyarul, az istenek "menedzselik" a Birodalmat, a várost és a családokat, megakadályozzák a katasztrófákat, és segítséget nyújtanak. Tanácsos tehát jóban lenni velük. A kereszténység ebben a közfelfogásban jelent meg, és elkezdte az exkluzivitásával ellenezni az állam, a város és a család isteneit. A keresztények nem fogadtak el más vallásokat, pláne nem a császár isteni mivoltát. Azt állították, Krisztuson kívül mindenki más tisztelete bálványimádás.

Ez a felfogás a pogány kultuszok követőinek szemében egyet jelentett az istenek megharagításával. Márpedig, ha az istenek haragszanak az egész Római Birodalomra a keresztények kizárólagossága miatt, az sok jóra nem vezethet: akkor egy kisebbségi vallás miatt a többség húzza a rövidebbet. Az ilyen kis szektát pedig addig kell megfékezni, míg nem késő. Ez a logika érvényesült tehát az üldözésekben, és nem is véletlen, hogy számos dolgot próbáltak a keresztények nyakába varrni, ahogy arról Tertullianus híres idézete is tanúskodik:
"Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: "Oroszlán elé a keresztényeket!""
Vagyis minden problémáért, beleértve a természeti katasztrófákat, betegségeket és az éhínséget is, a keresztényeket lehetett okolni - hiszen a hitük kizárólagossága valószínűleg feldühítette az isteneket, akik ezekkel a szörnyűségekkel álltak bosszút. Az üldözések ugyanakkor mégsem jelentették a hit végét, sőt ahogy az előző bejegyzésben említettem, a kizárólagosság és a nehézségek ellenére is konkurencia nélküli térítés együttesen olyan stabil, folyamatos növekedéshez vezetett, amivel az egyház ki tudott tartani Constantinus 313-ban kiadott türelmi rendeletéig. Nagyon sokan úgy gondolják, Constantinus megtérése jelentette végső soron azt, hogy a keresztény hit igazán elterjedhetett az egész világon. De tényleg megtért-e Constantinus és valóban akkora fordulópont volt-e döntése, hogy a kereszténységet támogatja? Ezzel foglalkozom majd a sorozatom utolsó részében.

2019. április 14., vasárnap

Lyézus!

Nagy Gergely tehetséges ember. Tudják ezt mások is, és utálják érte. Pedig képes volt meggyőzni dr. Orosz László fizikust, aki többször nyilvánosan is kifejtette, nem megy bele semmiféle vitába az "istenkérdésről", hogy széles nyilvánosság előtt belemenjen egy vitába az "istenkérdést" illetően. Mi ez kérem, ha nem tehetség?

Keresztények talán nem fognak örülni, ha azt mondom, nekem kifejezetten szimpatikus a szkeptikus-ateista Orosz László. Az interneten elhíresült kifakadásai (erre és erre gondolok) ugyancsak népszerűvé tették, noha remélhetőleg tudományos és tanári pályafutása révén is sokan ismerik. Az előbb említett videók alapján bár egy szigorú és zord figurának tűnhet, Orosz László élőben nagyon is egy jószívű és normális ember benyomását kelti. Ő nekem amolyan nagypapa-féle karakter, aki a térdére ülteti az unokáit, felteszi az orrára a szemüvegét, és hangosan meséket olvas nekik. Az ilyen emberrel érdemes párbeszédet kezdeményezni, és ahogy eddig élőben láttam-hallgattam, lehet is.

Más kérdés azonban, hogy egy nyilvános vitához a kedves jellem meglehetősen kevésnek bizonyulhat. Néhány nappal ezelőtt a Golgota Gyülekezet nagyterme zsúfolásig megtelt egy Isten létezéséről szóló disputa kapcsán (melyet egyébként roppant érdekes módon az Index élőben(!) közvetített) - vagyis Nagy Gergely és Orosz László vívtak volna verbális csatát egymással. Azért csak volna, mert az egyik fél - számomra igen meglepő módon - teljesen szétesve és zagyván érvelt a másikkal szemben. Hadd legyek őszinte: a professzor úrtól az előzmények fényében nem igazán erre számítottam. Arra gondoltam, hogy Orosz kemény és határozott érvek mentén szembeszáll majd a Nagy által prezentált apologetikai-filozófiai gondolatmenetekkel, mi nézők pedig egy igazán színvonalas szellemi pankrációnak leszünk a felhőtlen élvezői. Hát nem ez történt: irdatlan távolságra kerültünk az intellektuális kielégülés puszta lehetőségétől is! 

Elnézést kérek a blog olvasóitól, de egyszerűen képtelen vagyok most jobb szót találni: amit Orosz László művelt ezen az estén, az az "öntökönszúrás" kétórás drámája volt, színpadon állva, tapsoló nézők előtt, élőben közvetítve.

Tisztázzunk valamit: Nagy Gergely személyét és érveit lehet szeretni vagy nem szeretni - mindazonáltal a felkészültsége vitathatatlan. Ahogy az is, hogy maximálisan tisztelettudóan viszonyult a vitapartneréhez, sőt annak szakterületét is többször elismerte. Nem ezt tette a másik oldal. Orosz azzal indított, hogy a filozófia gyakorlatilag hülyeség, nem tesz le semmit az asztalra, hiszen ezt már Stephen Hawking is megmondta. Márpedig ha Stephen Hawking - aki minden bizonnyal kiváló filozófus volt ugye - valamit megmond, az hétszentség! Az este folyamán ez a gondolat többször is előkerült: nem érdemes filozofálni, nem érdemes filozófiával foglalkozni, filozófiai kijelentéseket tenni sem.

Ehhez az erős proklamációhoz képest Orosz László valahogy nem vette észre saját szavaiban az ordító ellentmondásokat. Nem tűnt fel neki, hogy úgy söpörte le az egész filozófiát az asztalról, hogy nagyjából fél órával később beismerte: tulajdonképpen egyáltalán nem is ért hozzá, nem követi a terület fejleményeit, nem tud róla igazán semmit sem. No és persze az sem tűnt fel neki, hogy annak az elvnek a kifejtése, hogyan kellene gondolkodni és milyen rossz is a filozófia, maga is egy filozófiai megközelítés. No comment.

Ami azonban ennél is rosszabb, hogy Orosz számos alkalommal filozófiai kijelentéseket tett úgy, hogy minden jel szerint ennek nem volt tudatában. Mi másnak nevezzem, amikor valaki a tudomány működéséről tudományfilozófiai alapokon álló megállapításokat fogalmaz meg, vagy amikor tisztán szcientista megjegyzéseket fűz a mondanivalójához. (A szcientizmus az episztemológia egyik formája a filozófiában.) Ezek szerint mégsem olyan rossz dolog ez a filozófia, de természetesen csakis akkor, ha éppen a saját érveinket akarjuk alátámasztani vele...

Mindehhez már csak hab volt a tortán, ahogyan a hit fogalmát Orosz meghatározta. Véleménye szerint a hit ugyanis egyenlő az érzelemmel. Ennyi és nem több: a hit érzelem. Itt már igencsak feszengtem a székemben. Nem túlzok, ha azt mondom, bárki aki tíz percre belelapoz az elmúlt évtizedek meghatározó valláslélektani köteteibe, sokkal többet fog tudni ennél. Nem kell, hogy ezek a művek keresztények legyenek, akár vallásellenes könyvet is kézbe vehetünk, ez egyáltalán nem számít. Nincs a világon egyetlen valláspszichológus sem, aki egy ilyen banálisan rossz kijelentést aláírna.

Nagy Gergely érveinek jó részét már ismerhette az, aki esetleg figyelemmel kísérte a korábbi vitaestek menetét. Amit ő letett az asztalra, azon egyáltalán nem lepődtem meg, s noha érvelését nyilvánvalóan több ponton is meg lehetett volna fogni, erről vitapartnere gyakorlatilag lemondott. Ritkán látni olyat is, amikor valaki megkapja a lehetőséget, hogy 10 percben faggassa a másikat, azt válaszolja, hogy ő nem kíván semmit kérdezni. Végül Orosz még a Nagy által felállított csapdába is szépen besétált, amikor elismerte, hogy a természettudományos megismerési módszer az egyetlen, ami igazából létezik - az ember nem is juthat ismerethez más módon.

Sajnálom, hogy a dolgok ezen az estén így alakultak. Egy jó vita nem a másik legyőzéséről és meggyőzéséről szól, hanem a párbeszédről. Mindazonáltal mégiscsak vitáról van szó, ahol érveknek kell érvekkel szembeállnia. Ez azonban előfeltételezi, hogy mindkét oldal ismeri a másik oldal várható érvkészletét, és még ha nem is szakértő a vitapartner kérdéseiben, azért csak beleássa magát valamennyire. Ketten voltak tehát hivatalosak vitázni ezen az estén: Nagy Gergely és Orosz László. Nagy Gergely felkészült volt. A másik fél hiányában viszont csak maradt az egész olyan, amilyennel színpadon kívül eleget találkozunk: süketek párbeszéde.

2019. április 11., csütörtök

Miért lett sikeres a kereszténység (2) - térítés, kapcsolati háló és kizárólagosság

Tudjuk jól a történelemből, hogy a kereszténység nem egyszerűen egy dinamikusan növekvő vallássá vált az ókorban, de olyan hitrendszer is volt, ami saját növekedésével párhuzamosan szépen kiszorította a konkurenciát. A hit hatékony terjedéséhez minden bizonnyal az is erősen hozzájárult, ahogyan az első keresztények a hittérítő munkát értelmezték - nomeg saját hitük kizárólagosságát.


Őszinte leszek: utálom azt a szót, hogy "hittérítés". Nekem erről valamiféle erőszakot sem nélkülöző rábeszélő-technika jut eszembe, ami végül éppen ellenkező hatást képes kiváltani az érzékenyebb emberekből, mint amire eredetileg törekedett. Azaz, a potenciális célcsoport nem hívő tagjai végül éppen a hittérítői buzgalom miatt sodródnak messzebb a hit elfogadásától. 

A most következőkben azonban mégis ezt a kifejezést fogom használni, de minden negatív érzelmi töltet nélkül: egyszerűen azt a tevékenységet értem most alatta, amit az első keresztények gyakoroltak annak érdekében, hogy hitbeli meggyőződésüket a világban terjesszék. Ez pedig bizony egy olyan dolog volt, ami csaknem teljesen egyedinek számított az ókori vallási környezetben. A pogány szekták, filozófiák és vallások ugyanis nem térítettek senkit sem. Gyakorlatilag egyetlen hittérítő antik kultuszt sem ismerünk. Bár az egyik legnépszerűbb mozgalom, a mithraizmus szájról-szájra terjedt az emberek között, de kifejezett és szervezett hittérítés ott sem történt - ráadásul ehhez a vallási irányzathoz eleve csak férfiak csatlakozhattak. 

A hittérítés hiánya persze nem a pogány vallások követőinek lustasága volt, hanem inkább ezeknek a hitnézeteknek a struktúrájából adódott. Nehezen lehet ugyanis arról beszélni, hogy valaki "áttért" az egyik pogány kultuszból a másikra, mert ezeket gyakran "keresztbe-kasul" gyakorolták az emberek, és mindenki tulajdonképpen abban hihetett, amiben csak akart. A pogány kultuszok jó része ráadásul nem egymást kizáróan működött, azaz lehetséges volt egyszerre akár többféle hitet gyakorolni közülük.

Nos, a kereszténység ebben teljesen másnak bizonyult. Az első keresztények - ellentétben a kor gyakorlatával - aktív hittérítést végeztek, és ehhez az a teológiai meggyőződés is muníciót adott nekik, hogy Jézus közeli visszatérésében bíztak. Ez még sürgette is a feladat végrehajtását. Vagyis a kereszténység egyik sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt konkurenciája a hittérítésben. Igazán csak ők "hittérítettek", mások ebben a formában nem: bizonyos értelemben szabad út állt előttük. Ennek ellenére van itt egy kis bökkenő: Pál apostol halála után nem nagyon tudunk igazán szervezett keresztény hittérítésről - vagyis olyan szisztematikus stratégiáról, ahogyan Pál dolgozott. Hogyan csinálták akkor ezt a hívők? Erre a válasz Ehrman szerint egyszerű: nem ajtókon kopogtattak be (mint manapság Jehova Tanúi), hanem a kapcsolati hálót felhasználva beszéltek a hitükről. Akkoriban ez nagyon is működő technikának tűnt, és az is volt. A hit szép lassan, de mégis feltartóztathatatlanul terjedt a személyes kapcsolatok csatornáját felhasználva, és szájról-szájra haladva. 

Volt azonban még valami, ami a kereszténység sikeres terjedését támogatta, ez pedig a kizárólagosság. Mielőtt valaki félreérti, itt most nem arra gondolok, hogy a kereszténység vonzóságát a kizárólagossága jelentette. A kizárólagosság önmagában nem vonzó - sőt, ahogy az előző bejegyzésem végén írtam, manapság inkább taszító sok ember számára. ("Miért gondolod, hogy csak a te hited igaz? Nem lehetsz ilyen intoleráns!") A kizárólagosság azonban igen praktikus egy terjedő hit esetében: így ha valaki az ókorban keresztény lett, akkor ezzel nem pusztán egy valláshoz csatlakozott, hanem egyben állást foglalt az összes többi ellen is. Pogány körökben lehetőség volt új hiteket elfogadni, de ez csak annyit jelentett, hogy kibővült a "vallási repertoár" és az új nézetek a már meglévőkhöz hozzáadódtak. A kereszténység követése azonban kizárta az összes többi nézet elfogadását. 

Röviden összefoglalva ez a két dolog - a hittérítés egyedisége és a keresztény hit kizárólagossága - együttesen járult hozzá a keresztény hit erős terjedéséhez. Másként fogalmazva a keresztény hit egy olyan világban terjedhetett, ahol más nem terjesztette a hitét, valamint az új megtérők csatlakozásukkal mintegy "törölték" korábbi pogány meggyőződésüket. Nem nehéz belátni, hogy ez a két komponens együttesen úgy növelte az egyház létszámát, hogy közben kiszorított minden más hitet a palettáról. De mi történt, amikor elkezdték üldözni a keresztényeket? Milyen hatással volt ez a hit terjedésére? Innen folytatom legközelebb...

2019. április 8., hétfő

Miért lett sikeres a kereszténység? (1)

A történelmi tények adottak: nagyjából az első század második felétől kezdve meglódult a kereszténység szekere. De mi adta ezt a sikert? Hogyan lett egy betiltott kis szektából egy világrengető vallás? A hívőből agnosztikussá vált valláskutató-történész Bart Ehrman legújabb kötetét magyarul is kiadták, ami többek között ezt a kérdést feszegeti. Hívőként talán nekünk sem árt kicsit feszegetni, miközben végiggondoljuk azokat a válaszokat, amiket egy nem hívő adhat a kérdésre.

Miért lett sikeres a kereszténység? A keresztények többsége természetesen annyit mond erről, hogy Isten egyszerűen megáldotta az egyház kezdeti időszakát, és ennek köszönhető minden elért siker, amit a frissen induló földalatti mozgalom, vagyis Jézus követői átélhettek. Nos, mi sem természetesebb ennél a válasznál, mindazonáltal mégis elég soványnak tűnik és nem magyaráz meg minden részletet, ami ehhez a csaknem hihetetlen sikerhez hozzátartozik.

A hihetetlen szó nem felesleges ebben az esetben: Ehrman (ld. fotón) bizonyos számokra hivatkozva azt írja, hogy nagyjából Kr.u. 300 körülre már 4-6 millió főre volt tehető a keresztények száma a Római Birodalomban - ez pedig igen tekintélyes mennyiség még akkor is, ha csak töredéke a birodalom össznépességének. Ráadásul ez a szám a következő száz év alatt már 30 millióra duzzadt, ami egészen döbbenetes teljesítmény. Ne feledkezzünk el róla, hogy egy olyan mozgalomról beszélünk, ami nagyjából egy tucat emberrel indult Jeruzsálemből, és állandó presszió alatt működött, hiszen sokan szinte mindent elkövettek a megszüntetésére!

Persze sok hívő és nem hívő Constantinus császár nevét fogja ezen a ponton bedobni. Ehrman is ír arról, hogy a történészek bizonyos köre úgy véli, a Jézus feltámadásáról szóló hír és Constantinus megtérése volt az a két pillér, amin a kereszténység viharos terjedése nyugodott. Maga Ehrman azonban nem ért egyet a második pillérrel (mely szerintem is vitatható): az kétségtelen, hogy Constantinus után jelentősen meglódult az egyház létszámbeli gyarapodása, de ha nincs Constantinus, szinte egészen biztosan lett volna más uralkodó, aki preferálja és menedzseli a kereszténység ügyét. Másként fogalmazva, nem Constantinus tette sikeressé az egyházat - ő már csak felfigyelt a sikeres egyházra, és politikai döntéseivel megteremtette azt a keretet, amiben az még inkább kiteljesedhetett.

A kérdés tehát az ő személyétől függetlenül a levegőben marad: mi okozta ezt a hallatlan növekedést? 

Ma élő keresztényként talán azért is keressük szívesen az egyháztörténeti választ erre a dilemmára, mert ha megtaláljuk a kulcsot, az talán a jelenben is segítheti a kereszténység növekedését! Ezzel kapcsolatban viszont nekem kétségeim vannak. Ha kicsit is jól értem az okokat, melyek az egyház egykori növekedését lehetővé tették, azokhoz hasonló nem igazán fordul elő most, a mai világunk jelenében - mely teljesen más közeget kínál. Milyen okokra gondolok? Például arra a társadalmi adottságra, ami az első evangélizációkat körülvette. Gondoljunk bele, Pál apostolnak - nem lebecsülve az érdemeit - elegendő volt egy családban a családfőt meggyőznie a keresztény hit igazáról, s ezzel akár emberek tucatjai csatlakoztak az egyházhoz. Tudvalevő, hogy akkoriban a családfő hitvallása kötelező érvényű volt a család összes tagjára nézve, beleértve még a rabszolgákat is. Vagyis: ha a családfő megtért, követnie kellett ebben az asszonynak, gyerekeknek, szolgáknak és mindenkinek, aki a házhoz tartozott. (Egyébként ez is felvethet érdekes kérdéseket arról, vajon mennyire érzelmi és élménycentrikus alapokon álló megtérésben gondolkodtak a kedves őseink, ellentétben a mai trendekkel... De ez egy másik bejegyzés témája lehetne.) A hit gyors terjedéséhez tehát olyan adottság is hozzájárult, amivel ma egyáltalán nem rendelkezünk.

Azután érdekes adalék, hogy a Római Birodalomban uralkodó ezerféle hitnézet közegében fokozatos előretörés jeleit mutatta a henoteizmus, vagyis az a vallási nézet, miszerint a sok istenség közül kiválasztunk egyet és leginkább azt imádjuk. Pogány kultuszok képviselői és filozófusai is eljutottak valami olyasféle gondolathoz, hogy bár sokféle istenség létét hitték, mégis mintha ezek mögött egy egyetemes, mindenek felett álló valóságnak is lennie kellene. Ez bizony egy fokozódó népszerűségű szemlélet volt, és ennek a természetesen erősödő gondolatnak a terjedése ugyancsak kedvező lehetett a kereszténység számára.

Végül azonban - és belátom, ez számomra kissé meglepő volt - Ehrman azt írja, a kereszténység igazi sikerét az exkluzivitása hozta el. Vagyis az a gondolat, hogy amennyiben valaki megtér és keresztény lesz, el kell hagyja az addig imádott isteneket, és innentől csakis Krisztus állhat számára a középpontban! Ez a mai, szinte szélsőséges relativizmusra és pluralizmusra épülő nyugati valóságban igencsak intoleráns elképzelésnek tűnik. Csaknem botrányos. Pont fordítva gondoljuk: sokak számára ha van valami, ami taszító a kereszténységben, az pont az, hogy magát kizárólagosnak meri nevezni.  Nehéz elképzelni, hogy pont ez lett volna vonzó egy "istenektől hemzsegő" és vallásilag ezerféle világban - de úgy tűnik, mégiscsak ez volt, ráadásul igencsak bevált. Mi erre a magyarázat?

Innen folytatom legközelebb... 

2019. április 2., kedd

Van, akivel nem kell párbeszédet folytatni

Kelletlenül írtam le ennek a bejegyzésnek a címét, mert alapvetően és meghatározóan a párbeszéd híve vagyok. Csaknem mindenkivel és csaknem minden témában, de azért mégis ott van ez a "csaknem". És azt hiszem nyugodt szívvel állíthatom, minél idősebb az ember, annál inkább szaporodik azok száma (keresztényeké és nem hívőké), akik ebbe a csaknem-kategóriába tartoznak - vagyis a kerülendők egyre népesedő csoportjába.

Aki szereti és szokott olyan vitákat nézni, ahol keresztények beszélgetnek más hitű vagy nem hívő emberekkel, sokat gazdagodhat pusztán amiatt, hogy meghallgatja és végiggondolja az elhangzott érveket. Igen, egy hívő igenis tanulhat dolgokat Richard Dawkinstól, ahogy egy ateista is például Alister McGrath-tól. Egy jó vita akkor is megtermékenyítő, ha a felek totálisan egyet nem értve fejezik azt be, és maradnak az álláspontjaiknál, mert felvethet új érveket, új nézőpontokat, a továbbgondolás új ösvényeit. És esetleg még az is kiderülhet, hogy bár máshogyan látjuk a dolgokat, azért talán még utálni és gyűlölni sem fogjuk egymást - sőt, naiv idealistaként meg merem kockáztatni, hogy a jó vita a tolerancia előszobája. Az azonban már nem mindegy, hogy egy ilyen eszmecsere a tartalmával tanít bennünket, kívülálló nézőket, vagy inkább a formájával szolgál elrettentő tanulságokkal. Gondolok itt főként a résztvevők viselkedésére.

Meg arra, ami most a Kálvinista Apologetikai Társaság legújabb online-vitája kapcsán történt, amit megnézni leginkább és elsősorban a tanulságossága miatt érdemes, de nem azért, hogy az ember  valami újat tanuljon belőle. A dolog azért sajnálatos, mert egyébként mindkét oldalnak voltak jobb és rosszabb érvei - persze azért többnyire olyanok, melyek sok vitában sokféleképpen elhangzottak már a korábbiakban, úgyhogy a vitákat szerető közönség valószínűleg már hallott róluk. 

Mondjuk ki kerek perec, hogy az ilyen eszmecserékben mindig van egy kis gittrágás is - hiszen számos olyan kérdéssel és területtel foglalkoznak, melyeknek soha nem fognak megnyugtatóan a végére érni. Azonban egy vitát nem feltétlenül az tesz értelmetlenné, ha vélhetően befejezhetetlen kérdések is belekerülnek a csomagba. Egy hegyre akkor is érdemes lehet felmászni, ha az ember nem jut el a tetejéig: a kilátás az alsóbb szinteken is inspiratív és lenyűgöző lehet. A fent belinkelt vita azonban attól vált teljesen értékelhetetlenné, hogy nem az érvekre épült, hanem az egyik "hegymászó" állandóan szakadékba akarta lökni a másikat. Egy igazi vitának csak akkor van értelme, ha az érvek megszólalhatnak, ám ha valami náluk hangosabb elnyomja őket - például a mocskolódó, személyeskedő, trágár bunkóság -, akkor senki nem fog az érvekre figyelni. Hanem olyan tanulságokat von le a maga számára, ami vélhetően egyébként egyik vitázó félnek sem volt szándékában.

Az egyik tanulságot pedig a címben már megfogalmaztam: nem kell mindenkivel erőltetni a párbeszédet. Párbeszédet párbeszédképes emberekkel lehet folytatni - de aki az emberi tisztesség minimumát sem hozza, hanem csak beleüvölt a másik arcába, végig sem hallgatja, már-már lehülyézi, az nem párbeszédképes, és azt bizony magára kell hagyni a jobb és rosszabb érveivel.

Bevallom őszintén, ahogy én magam is öregszem, egyre több olyan emberrel találkozok a közelemben (interneten és azon túl), aki egyfajta fekete lyukként funkcionál a számomra: nem csupán arról van szó, hogy belefáradtam abba, hogy az ilyen emberekbe időt és energiát fektessek, mert csak lenyelik a rájuk fordított sok figyelmet és nem látszik meg rajtuk semmi, hanem inkább arról, hogy elvonják ezt az időt és energiát a gyümölcsözőbb dolgoktól. Egy lelkész ismerősöm mesélte egyszer, hogy a gyülekezetében megjelentek olyan keresztények, akik ehhez hasonló idő- és energiavámpírok voltak. Szinte állandóan őket kellett végighallgatnia, mindig akadt valami "súlyos problémájuk", s mivel a pásztor készséges és segítőkész volt, meglehetősen sokáig nem vette észre, hogy végül csaknem minden idejét ezeknek az embereknek a menedzselése tölti ki. Így aztán a gyülekezete többi tagja megsínylette ezt a jóindulatot.

Hát nem: van, akibe kár belefektetni az időt - és hangozzon bár kegyetlenségnek, mégis fel kell ismernünk ki ilyen ember, ki kell ezt mondanunk és útjára kell engednünk. Nem utolsó sorban talán még számára is jót tehet az ilyesmi: amikor előbb-utóbb mások is elhatárolódnak tőle és egyre inkább magára marad a gondolataival, talán lesz némi esélye, hogy felismerésre jusson.