2019. március 17., vasárnap

Merénylők, terrorizmus és a vallási fanatizmus?

Olvashattuk a hírekben, hogy Új-Zéland véres események színhelye volt az elmúlt napokban. Egy merénylő az amúgy nagyon békés Christchurch városának két mecseténél emberek tucatjait mészárolta le azért, mert a nyugat hanyatlásáért (legalábbis részben) a muszlim bevándorlókat teszi felelőssé. De vajon tényszerűen mennyire agresszívek a muszlimok Európában, és úgy általában mit mondhatunk el a terrorizmus és a vallási fanatizmus kapcsolatáról? Nehéz kérdések.

Nem finomkodik és nem köntörfalaz Richard Dawkins az "Isteni téveszme" című könyvében, amikor az öngyilkos merénylők lelki motivációit próbálja megmagyarázni, hanem erősen amellett érvel, hogy tetteik mögött főként és elsősorban a vallási fanatizmus áll. Logikája szerint egy muszlim terrorista tényleg elhiszi, hogy mártíromságával végződő akciója után szűzlányok sora várja a Paradicsomban - és ha valaki valóban hisz ebben, az bőven elegendő indok számára, hogy akár az életét is odadobja a "szent cél" érdekében.

Ez a magyarázat remekül illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami Európában tömegeket jellemez: az emberek jó része úgy vélekedik, hogy az öreg kontinensen a muszlim terroristák állandó fenyegetésének árnyékában élünk, a terrorszervezetek által elkövetett merényletek sora pedig töretlenül emelkedik. Mindennek hátterében a legfőbb ok pedig az, hogy az iszlám hit egyenlő magával a vallási fanatizmussal és pusztítással. Csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen légkörben mikor aktiválódnak az európai fanatikusok (mint a képen látható neonáci elkövető), hogy "bosszút álljanak" a mecsetekbe eljáró muszlimokon. Így lesz a muszlim terrorizmusra adott válasz az európai terrorizmus. De tényleg ilyen puskaporos a helyzet Európában? 

Nos, a korábban már említett Steven Pinker könyvében éppen a terrorizmus nyugati világban való jelenlétéről olvasgattam a napokban. Elsőre feltűnt, hogy bár Pinker ugyanúgy ateista, akárcsak Dawkins, mennyivel árnyaltabban és differenciáltabban szemléli a terrorizmus és a vallási fanatizmus kérdését. Kezdjük a terrorizmussal! 

Bármilyen hihetetlenül is hangzik az olvasó számára - és valószínűleg úgy hangzik -, a tényszerű és számszerű felmérések szerint (melyeket a hetvenes évek óta regisztrálnak különféle szervezetek) egyértelműen csökken a terrorizmus ereje és jelenléte. Ez a tendencia még akkor is igaz, ha az olyan ismert eseteket kiemeljük a felmérések közül, mint a 2001. szeptember 11-i brutális merényletsorozat Amerikában, vagy éppen az európai tragédiák, melyeket az elmúlt években az ISIS elkövetett. Természetesen nem lehet tagadni és elégszer elismerni ezek borzalmait, az igazság azonban mégis csak az, hogy a terrorista hadjáratok természetes íve mindig a kudarc felé halad. Persze új csoportok és sejtek mindig születnek, de a régiek ezzel párhuzamosan folyamatosan el is halnak. Talán kevesen vannak annak tudatában, hogy a terrorista csoportok többsége tipikusan kudarcot vall és megszűnik. Ennek egyik oka az, hogy ezek a csoportosulások a nagyreményű céljaikat országok és hatalmak megdöntéséről soha nem szokták elérni. Néha sikerül korlátozott sikereket aratniuk, de olyan nem igazán fordul elő, hogy például egy államra erőltetik az ideológiájukat vagy esetleg megsemmisítik azt. A terrorista csoportok javarészt átlagosan öt és kilenc év közti kort érnek meg és akkor sem kapják meg, amit akarnak: nem veszik át egy ország irányítását, 94 százalékuk pedig egyetlen stratégiai célját sem valósítja meg.

Mindehhez érdemes hozzátenni azt is, amiről a napi hírekben (főleg ugye Magyarországon) nem igazán értesülünk: hogy az iszlám világban is harc zajlik ezekkel a terrorcsoportokkal szemben. A dzsihádisták ellen is van dzsihád, ami több szinten működik. A nyugati sajtóban talán nem volt igazán kiemelt hír, hogy az egykori al-Kaida vezetőjének, vagyis Oszama bin Laden-nek a mentora, Salman al-Odah a következőket üzente az akkor még életben lévő tanítványának:
"Elterjesztetted az öngyilkos merénylet kultúráját, amely vérontást és szenvedést okozott és egész muszlim közösségeket és családokat rombolt szét. (...) Hány ártatlan embert, gyermeket, öreget és asszonyt öltek meg (...) az al-Kaida nevében? Boldogan állsz majd a mindenható Isten elé százezrek vagy milliók halálának súlyával a válladon?"
Ezt a hangot és stílust egyébként sokan követték a szaúdiak közül, és még fatwát is kiadtak, amely éppen vallási alapon tiltotta meg az ilyesféle terrorista akciókban való részvételt. Muszlim teológusok könyvekben fejtegették, hogy a terrorizmusba bújtatott dzsihád súlyosan sérti a saríát, és nem is válogat: adott esetben muszlimok ölnek muszlimokat ennek az elmebeteg felfogásnak a nevében. Végül a 2007-es év végén Pakisztán egyik északnyugati tartományában öt hónap alatt 70 százalékról 4 százalékra zuhant az al-Kaida támogatottsága. Abban az évben a szavazásokon a lakosság mindössze 2 százaléka szavazott az iszlamistákra. Ez talán most száraz statisztikának tűnik, de érdemes megjegyezni, hogy a terrorista csoportok nagyban támaszkodnak a lakosság támogatására. Ha a reformprogramként beállított erőszakos akcióik nem győzik meg az emberek többségét, akkor az is az egyébként valószínű megszűnésüket sietteti.

Mielőtt valaki félreért: természetesen nem az eget akarom zöldre festeni, a füvet pedig kékre. Nem tagadható, hogy az iszlámban megfér az erőszak, hogy vannak fundamentalista fanatikusai, hogy valószínűleg a jövőben is fogunk hallani olyan merényletekről, melyeket ilyen emberek követnek el. Amire szerettem volna rávilágítani, hogy ez a kérdés nem olyan egyoldalú, ahogy a nyugati sajtó beállítja. A terrorizmus nem a tényszerűen elért "eredményeitől", és az ilyen akciókban sajnos elhunytak számától működik. Hanem attól, hogy olyan atmoszférát tud teremteni maga köré, ami könnyen elhiteti a békés civilekkel, hogy állandó veszélyben élnek. És ha ezt a hitetést és állandó félelemérzést az európai vezetők is gerjesztik, azzal bizony a terroristák malmára hajtják a vizet. 

De mit lehet arra az állításra mondani, hogy a terrorista csakis a vallási fanatizmusától hajtva hajlandó meghalni egy merényletben - ahogyan azt például Dawkins bizonygatja? Érdekes módon Pinker a biztos halálra való hajlandóság magyarázataként a vallást nem tartja túl erős faktornak. Persze egy teológiai szempontból jól összerakott teória segíthet meggyőzni egy lelkes fiatalembert, hogy dobja oda az életét egy merényletben (a 9/11 merénylőinek valóságos bordélyházat ígértek a haláluk után), az igazi okok azonban egyrészt pragmatikusabbak, másrészt a személyiség mélyebb rétegeibe vezetnek. Így például a Hamász és más palesztin terrorszervezet módszere, hogy a reménybeli elkövető családjának bőséges anyagi lehetőségeket, és örök időkre szóló társadalmi megbecsülést kínálnak. Ez talán eszünkbe sem jut, de Gázában és Ciszjordániában a férfiak nehezen találnak maguknak feleséget, mert a családjuk nem elég tehetős a vételár kifizetéséhez. Ezért aztán kénytelenek a saját unokatestvéreiket feleségül venni. Ám amikor egy terrorista felrobbantja magát, a merényletért kapott bőséges pénzből minden fiútestvére menyasszonyt vásárolhat - az áldozat tehát a család fennmaradása szempontjából kifizetődő. No és persze ott vannak a lelki mozgatórugók is: az ember alaphangon természetesen soha nem fordul önmaga ellen, de ha elkötelezett egy csoport irányában (amit a vallási fanatizmus csak erősíthet), és annak ügyét magasztosnak érzi, akkor hajlandó lehet ezért feláldozni magát. Az elkötelezettségét pedig a bosszúvágytól kezdve a bajtársiasság és ehhez hasonló pszichés tényezők csak növelhetik.

Mindezzel csak azt kívántam bemutatni, hogy leegyszerűsítő és ezért téves az a gondolkodás, miszerint az iszlám maga a terrorizmus, aminek ereje növekvőben van, és különben is a vallás felelős minden ilyen terrorcselekményért Európában. Ezek a kijelentések csupán igazságmorzsákat tartalmazhatnak, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a kérdés komplexitásából adódó fontos szálakat. Keresztényként nem kívánom védeni az iszlámot - inkább egy jelenség félreértésére szeretnék rámutatni, ami a vallás és a terrorizmus közé hidat akar verni. Befejezésül érdemes még az antropológus Scott Atran megállapítását idézni:
"... a halálos áldozatokat szedő terroristák többségét nem a Korán vagy a vallás tanítása inspirálja, hanem egy vérpezsdítő ügy vagy elhivatottság, amely dicsőséget és megbecsülést ígér a barátaik szemében vagy a barátaikon keresztül, a tágabb környezetükben pedig örök tiszteletet és emlékezetet, amelyet persze ők már nem élvezhetnek."

2019. március 13., szerda

A keresztények és a hazaszeretet

Holnapután jön egy nemzeti ünnep, amiről mindannyian tudjuk, eredetileg fontos dolgokról szólt. Most azonban nem szól semmi másról, mint politikai érdekekről, hatalmi villongásokról és propagandaüzenetek kommunikálásáról. Magyarországon nincs vállalható patriotizmus, csak ennek vadhajtásai vannak. Lehet, hogy újra kell tanulnunk, mit jelent szeretni a hazánkat anélkül, hogy ezek valamelyikébe belecsúsznánk - és ebben talán a Szentírás is segíthet.

Mint minden átlagember, én is belehallgatok, belenézek és beleolvasok a napi hírekbe - és persze sokakhoz hasonlóan elborzadok attól, amit ott találok. Amikor egy-egy nemzeti ünnepünk közeledik, akkor sokakban hirtelen felerősödnek a nemzeti érzések, néhány napig sokan nagy hazafiak lesznek, és a magyar nép hihetetlen nagyságát hangoztatják. Persze mindez csak a cukormáz, a smink, ami elfedi a valódi mögöttes szándékot: amikor egyik vagy másik párt politikai megmozdulásokra, tüntetésekre, propagandaszólamok szajkózására toboroz hallgatókat a saját tömegrendezvényéhez, azt én nem tudom sem ünneplésnek, sem hazaszeretetnek nevezni - az tisztán csak kampány és kész. Úgy látom, Magyarországon kétféle érzület létezik a nemzeti ünnepek és úgy általában a nemzeti érzések kapcsán. A magyar emberek jó része magasról tesz az egészre, a kérdés egyáltalán nem számít neki. Ha valamit mégis ünnepel ilyenkor, az csupán annyi, hogy legalább egy nappal kevesebbet kell bemenni dolgozni. A másik oldalon pedig a gyakran szélsőségesen nacionalista, magyarkodó vagy éppen politikai táborok szekerét toló emberek állnak, akik sokszor végletekig idealizálják a történelmi múltunkat.

De létezik-e normális hazaszeretet? Mit jelentene a szó nemes értelmében szeretni egy hazát?

Meggyőződésem szerint van ilyen, és ezt többek között a zsidóságnak saját országához való bizonyos hozzáállása is példázza. Aki olvassa a Bibliát, az nehezen tudja nem észrevenni, hogy főleg az Ószövetséget mennyire átszövi a hazaszeretet: újra és újra előkerül milyen fontos az a sorsközösség, amelyben a zsidóság együtt éli meg az életét, a kudarcokat és a sikereket egyaránt. Az igazi csapás és csaknem feldolgozhatatlan krízis pedig értelemszerűen az, amikor mindenki fogságba kerül és majdnem megszűnik az egész nemzet. Bizonyos bibliai szakaszokból még azok a heves érzelmek is visszacsengenek, melyeket egy zsidó érzett, amikor Babilonban éneklésre kényszerítették őket, illetve amikor a fogságból hazatérve felépült a városfal és az új templom - ami szinte eksztatikus örömet okozott. Azt mondani sem kell, hogy a diaszpórában élő zsidóság számára a hazaszeretet volt az egyik legnagyobb erény, és a Talmud maga is tartalmaz számos erre vonatkozó passzust, megjegyzést, felszólítást. "Imádkozz a királyság jólétéért, mert ha az nem volna, az emberek egymást elevenen lenyelnék" - írja például az Ábót III.2 része arra utalva, milyen fontos maga a rendszer, ami egyben tartja az országot. 

Röviden tehát azt mondhatjuk, a zsidók tudták szeretni a saját hazájukat, ez nem is kérdés, de mitől volt normális ez a szeretet, és (jó esetben) miért nem csúszott át nemzetieskedő patriotizmusba? Tudjuk, hogy a zsidóság is követett el hibákat a hazaszeretet kérdésében, mégis van egy olyan jelenség, ami számomra azt mutatja, hogy konstruktívan voltak képesek megélni a maguk helyét a világtérképen. Ezt furcsa módon főként az olyan bibliai versekben látom, melyek nem igazán a hazaszeretetről szólnak, hanem pont a más nemzetekhez való normális viszonyról. Így például maga Isten mondja a zsidóknak, hogy amikor nem a saját földjükön vannak, akkor is fáradozzanak az adott város és az ország jólétén (Jer 29,7), engedelmeskedjenek a vezetőknek és királyoknak. Ehhez hasonlót kér Pál apostol is a Római levél 13. fejezetében a rómaiak elnyomása alatt élő keresztényektől. No és persze a Talmud is több helyen beszél arról, hogy "Úgy fogd fel annak a helynek, ahol laksz, az érdekeit, mint a saját magadét." Persze erre lehet mondani, hogy itt egyszerű alkalmazkodásról van szó a túlélés érdekében. Lehet azt gondolni, hogy csakis azért kellett szeretni az idegen népeket, mert adott esetben ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nemzet ne szűnjön meg létezni.

Az biztos, hogy erről is szó van - a zsidóság történelme bizonyos értelemben sokszor másról sem szólt, mint útkeresésről a túlélés érdekében. Ám ahogyan az Ószövetség narratívája halad előre a maga medrében, kiderül hogy a többi nemzet valóban fontos Istennek, és nemcsak Izrael túlélése miatt: önmagukban is számítanak. Ézsaiás még arra is "vetemedik", hogy meglobogtassa a gondolatot, miszerint Egyiptom és Asszíria - ez a két brutális ellenség - végül szerethetőnek bizonyul majd Isten számára az idők végén - ráadásul e két nagyhatalom mellett Izrael csupán harmadikként fog ott állni a színpadon.

Összegezve tehát, ami szerintem a normális és vállalható hazaszeretet egyik fontos jellemzője, hogy az ember úgy szereti a saját nemzetét, úgy tevékenykedik az érdekében és úgy látja annak értékeit, hogy közben ez a szeretet harmonizál a többiekkel, vagyis más népekkel és etnikumokkal. Egyszerűbben fogalmazva, a normális hazaszeretet nem exkluzív, hanem inkluzív, és úgy irányul a haza felé, hogy közben nem néz le másokat. Ha másokkal nem vagyunk jóban, igazán magunkkal sem leszünk. Mintha ez összecsengene a szeretet gyakorlásának azzal a módjával, amiről a nagy parancsolat is beszél: "szeresd felebarátodat, mint magadat".

Nos, pontosan ez az, amit sokszor egyáltalán nem tapasztalunk Magyarországon. A magyarkodás egyik tipikus sajátossága, hogy egyrészt bőven magasabbra emeli a magyarságot annál, ahol a valódi helye van. (Ennek a szélsőséges eltúlzásai, hogy szinte már mi vagyunk a kiválasztott nép (és természetesen Jézus is magyar volt), a történelmünk csupa dicsőséges eseményből áll - ahol pedig sújtott bennünket a sors, ott sem mi voltunk felelősek, hanem mindig a többiek.) Másrészt ennek az erős nacionalizmusnak tipikus jellemzője, hogy úgy szereti a magyar népet, hogy közben hajlamos lenézni más népeket - akik adott esetben már-már az ellenségeink, akik a mi életünkre törnek, elveszik a munkánkat és megerőszakolják az asszonyainkat. Ez a szeretet tehát nem befogadó, hanem alapvetően elutasító és kizárólagos, amivel csak önmagunkat szeretjük, felebarátunkat már nem. Úgy akarja növelni a nemzet nagyságát, hogy inkább a többieket kicsinyíti maga mellé - így a saját népünk fog nagyobbnak és erősebbnek látszani. Erre a képzetre telepednek rá a politikai szereplők szólamai, akik ezt a kifordult hazaszeretetet a saját szekerük előremozdításának eszközeként használják, érzelmi manipulációként.

Nem csodálom, hogy ehhez a csomaghoz így sokaknak nincs kedve. Nagyon nehéz egy ilyen vastag réteg alatt megtalálni mindazt, ami a kiegyensúlyozottabb viszonyulást lehetővé teheti. Nekünk hívőknek pedig szerintem kettős felelősségünk van ebben a kérdésben: egyrészt ne váljunk magunk az egyoldalú viszonyulás támogatóivá, másrészt a hazaszeretetet fémjelző magatartást ne a politikai térből merítsük, hanem a Bibliából. Főleg úgy, hogy egy keresztény "kettős állampolgár" a Szentírás szerint, hiszen nemcsak saját országához, hanem Isten Országához is tartozik.

2019. március 6., szerda

A bűn vége

"Nem vagyok rossz ember, csináltam sok butaságot, próbálok minél kevesebb butaságot csinálni..." - ez a véleménye saját magáról egy friss interjú szerint a médiából híressé vált "Dózsa György úti gázolónak", azaz M. Richárdnak. Mindenki tudja, ő az a nem rossz ember, aki bőven túllépve a megengedett sebességet, jogosítvány nélkül száguldozva karambolozott egy másik autóval Budapesten. A balesetben ketten életüket is veszítették. M. Richárd példája sajnos nem egyedi, azonban kiváló illusztrációja annak a betegségnek, amiben a modern szekuláris nyugati világ szenved.

Nem lenne szép dolog tüzelni ilyen könnyű célpontra, ezért én most eltekintek M. Richárd életmódjának és múltjának részletes elemzésétől, s noha nem csak ő hibázott a kérdéses balesetben (ezt azért kár lenne elfelejteni), példája pedig meglehetősen szélsőséges, talán éppen ezért világít rá kontrasztosan a mai társadalom szerintem egyik legnagyobb fogyatékosságára. Miben áll ez a fogyatékosság? 

A Dózsa György úti gázoló azt mondja, sajnálja ami történt, de hát nem volt semmiféle szándékosság benne. Ez persze szó szerint igaz: nyilván nem előre megfontolt módon gázolta halálra a balesetben elhunytakat, s nem azzal a céllal kelt fel aznap reggel, hogy mire lemegy a nap, két ember élete szárad majd a lelkén. De valószínűleg nem véletlenül ült volán mögé jogosítvány nélkül (mivel korábban annyi szabálytalanságot követett el, hogy azt bevonták tőle). Nem véletlenül száguldozott Budapest utcáin. Nem véletlen, hogy éppen vele és így történt meg ez az eset. Az a baj, hogy sofőrként tökéletesen ismerem az ilyesféle vezetőket, hiszen látom őket nap, mint nap. Ők azok, akik a buszsávban előzik végig a sort, centikre megközelítik az autópályán az előttük haladó autókat, és természetesen csakis irányjelzés nélkül kanyarodnak. Eszük az őszintén szólva nincs, csak német luxusautójuk van. Csupán idő és balszerencse kérdése, mikor járulnak hozzá tettlegesen egy súlyosabb baleset kialakulásához.

Ám amiért ezt az egész szomorú esetet előszedtem, mert egy átfogóbb probléma illusztratív tünetének tartom. Ez pedig egyszerűen és lecsupaszítva úgy szól, hogy a modern, szekuláris, nyugati ember számára megszűnt a bűntudat, ebből következően a bűnbánat érzése is. Ezekkel a fogalmakkal ma már alig tudunk valamit kezdeni. Az emberek ahhoz vannak szokva, hogy legrosszabb esetben is csak hibáznak - vagy ahogyan M. Richárd fogalmazott, "sok butaságot" művelnek -, de vétkezni már nem vagyunk képesek. Az igazi, mélyről jövő bűntudat, melyet például Péter apostol érzett Jézus háromszori megtagadása után, fényévekre kerüli el az öntudatos mai embert. És ez nemcsak az egyszerű tyúktolvajok, hanem a halált okozó vétkesek esetében is pontosan így van, még ők sem kapcsolnak, ők sem ismerik fel saját tetteikben a bűnt. Egyszerűen hiperérzékenyek lettünk arra, hogy magunkat bűnösnek lássuk.

Jómagam évekig jártam egy börtönbe igét hirdetni a bent lévőknek, akikkel az alkalmak után mindig lehetőségem volt négyszemközt is néhány szót váltani. Ilyenkor persze mindig rákérdeztem, ki miért került be ide. A válaszok változatosak voltak, de egyetlen metszéspontban szinte teljesen megegyeztek: mindenki önhibáján kívül, ártatlanul jutott rács mögé - mármint a saját bevallása szerint. A néhány valóban megtért fogvatartottól eltekintve egyetlen esetre sem emlékszem, amikor egy bentlakó őszintén azt mondta volna, bűnt követett el és ezért megérdemelten ül. Ilyen nem volt. Csupa peches és ártatlan ember hordta a börtönruhát.

Mármost, ha azok sem ismerik fel saját bűnösségüket, akik a társadalmi többség által elfogadott mércék szerint is börtönbe valók, akkor vajon mennyire lesz képes ilyesmire az, aki legalábbis a polgári és büntetőtörvényeket nem szegi meg, de erkölcsileg vétkes? A választ erre a kérdésre a mai társadalom adja meg. A bűntelenség világában élünk, ahol - Ákos erről szóló nótája szerint - "mindenki táncol", akárcsak egy hatalmas bálteremben. Elbántunk a bűnnel, de közben nem vesszük észre, hogy valójában fordítva történt, az bánt el velünk. Száműztük a bűntudatot, a felelősség vállalást és a bűnök elrendezését, s ezeket mind az ódivatú egyház rögeszméjének tartjuk. Furcsa dolog ez, mert egy bűn nélküli világnak nagyjából paradicsominak kellene lennie, de azt azért még mindannyian érzékeljük, hogy ez nem az a világ.

Ez az alapállás nemcsak önmagában rossz, habár ez is igaz. Hiszen az a társadalom, mely képes elhitetni magával, hogy vétkezni képtelen emberekből áll, javulásra és a dolgok megjobbítására sem lesz képes. Ugyanakkor meggyőzhetetlenné válik az evangéliumról is, merthogy annak alapvető jó híre abból a talajból fakad, hogy az embernek éppen a bűnössége miatt van szüksége a megváltásra. Ha a mai ember számára nincs bűn, akkor értelmezhetetlen a megváltás is. Így oltja be magát a társadalom evangélium ellen, a keresztényeknek pedig a már immunis közegben kell képviselniük a hitet. Nehéz feladat, nagy falat.

2019. március 3., vasárnap

Gáspár és az Atya, Gáspár és az apa

Máricus 15-én véget ér a Felház, egy három és féléves, fiatalok által tető alá hozott felekezetközi kezdeményezés, melyről többen azt mondták indulásakor, ez hozhatja el az igazi áttörést a kereszténység számára Magyarországon. A Felházba fiatalok ezrei és ezrei jártak el új lendületet kapni a hitükhöz - de mekkora áttöréshez vezetett el maga a mozgalom?

Senki ne értse félre: alapvetően nem az én tisztem értékelni a Felház teljesítményét. Ez a jog azt hiszem alapvetően Istent illeti meg, és másodsorban magukat a szervezőket, akik valószínűleg el is fogják végezni a kiértékelés feladatát. De mégis, ha valaki volt már Felházon (én igen), látta a videóikat, olvasta a sajtóban róluk megjelent cikkeket, és úgy általában figyelemmel kísérte a mozgalom alakulását, óhatatlanul kialakított egy képet magában.

Bevallom őszintén, ez a kép bennem meglehetősen vegyes, de inkább mégis a pozitív irányba hajlik. Ennek egyszerűen az az oka, hogy középkorú emberként is felszabadító érzés volt látnom azt a hatalmas lelkesedést, amit az alkalmakra eljáró fiatal keresztények újból és újból átéltek a Felházakon. Bitang jó volt látni olyan hívőket, akik minden fásultság és cinizmus nélkül szívből és őszintén hisznek, és minden vágyuk az, hogy más is kövesse őket ebben a hitben. Ráadásul olvasva a különféle interjúkat egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a Felház szervezőit tisztán evangéliumi szándékok vezették. Lehetett volna másként is. Egy ilyen volumenű kezdeményezésnél manapság joggal lehetne anyagi, erkölcsi vagy más önző haszonlesésre gyanakodni. De a Felház mindvégig megmaradt annak, aminek indult: az evangélium üzenetét hirdető, dicsőítő alkalomnak.

Azonban minden pozitív véleményem mellett mégis azt kell mondanom, hogy a Felház nem hozta el Magyarországnak azt az átütő sikert, amit sokan neki tulajdonítottak, talán kissé naivan. Ebben a sikerben persze nem biztos, hogy a vezetők is bíztak, de jómagam számos hangot hallottam az elmúlt években, ami azt pedzegette, ez lesz az útja annak, hogy embertömegek megtérjenek és a kereszténységhez csatlakozzanak Magyarországon.

Legyünk őszinték: a Felház főként és elsősorban azért kerülhetett bele többször is a napi hírfolyamba, mert az egyik fő szervezőjét Orbán Gáspárnak hívják. Orbán Gáspárról korábban már írtam itt a blogban és a véleményem róla azóta sem változott. Én benne egy lelkes és mélyen hívő srácot látok, akit teljesen indokolatlan és felesleges az apja viselt dolgai miatt kikezdeni. Mégis úgy látom, a világi sajtó számára a Felház szerintem csakis Gáspár miatt volt érdekes, legutóbb is főként azért, mert kiderült, szinte mindenben vitában áll az apjával és álláspontja szerint nem helyes egyik népcsoport ellen sem gyűlöletet szítani. Vagyis a széles tömegek érdeklődése nem Gáspár mennyei Atyjára, hanem földi apjára irányult. Az egész projekt érdekességét a világi szemekben ez adta. Groteszknek tűnik kimondani, de a Felház sajtószereplései éppen emiatt közvetetten Orbán Viktornak köszönhetők. És ha valami ebben az országban Orbán Viktornak köszönhető, az máris megosztáshoz, indulatokhoz, vaskos érzelmekhez vezet - de nem valószínű, hogy ébredéshez is. Úgy sejtem, Orbán Gáspár olykor maga is feszenghetett ebben a szerepben, néha minden bizonnyal szorította ez a levehetetlen kabát, hiszen sokkal szívesebben beszélne ő a médiafogyasztóknak Krisztusról és az evangéliumról - de a világi sajtó mégis azokat a mondatait emeli ki, azokat tartja érdekesnek, melyek az apjával kapcsolatosak. A többi nem igazán érdekli őket, ahogy a nézőiket és olvasóikat sem.

A Felház ezért nekem leginkább egy elgondolkodtató kérdőjel marad, de ez a kérdőjel nemcsak a Felháznak szól, hanem úgy általában a magyarországi helyzetképnek is. A helyzet ugyanis még mindig pontosan ugyanolyan, amilyen évtizedek óta. A Felház pályaíve újból megmutatta, hogy egyszerűen nem találjuk a kulcsot ebben a kis országban az emberekhez. Ha el is érjük a szélesebb közönség ingerküszöbét, ha eljut a tömegekhez a hírünk, a jelek szerint az sem az evangélium, hanem valamilyen mellékes dolog vagy kérdés kapcsán történik. A magyar társadalom ajtaja továbbra is zárva áll előttünk, és az erőteljesebb kopogásaink ellenére sem hajlandó kinyílni.

A Felházas srácok, beleértve Orbán Gáspárt, persze nem adják fel, ami dicséretes. Az utolsó Felház alkalom március 15-én lesz a Tüske Csarnokban, azután a lelkesedéssel átitatott próbálkozás különféle mozgalmakban és kisebb projektekben él majd tovább. A kopogtatás tehát folytatódik, ez nem is kérdés, de vajon nyílik-e majd az a bizonyos ajtó?

2019. február 28., csütörtök

Belharcaink - a belső hangot formáló erő (2)

Az előző bejegyzésben feltettem egy kérdést: mi van akkor, ha az ember belső világában működő erkölcsi hang ellentmondásosan szól? Ilyen tipikusan akkor szokott előfordulni, amikor egymással szembenálló erkölcsi nézeteknek kellene egyszerre engedelmeskednünk. Hogyan reagálunk ilyenkor, és mi a gyökere a reakcióinknak?

Máris csalódást fogok okozni: akik arra számítottak, hogy valamiféle "kerek perec" válasz létezik az ütköző erkölcsi kötelességekből fakadó kényelmetlen helyzetek feloldására, azok nem fognak választ kapni ebben a bejegyzésben. Szokásomhoz híven megint csak közelítéseket szeretnék bemutatni arra, ahogyan a feloldhatatlannak tűnő erkölcsi kötelességeket őseink kezelték, no meg ahogy talán mi kezelhetjük. 

Ahogy sok minden mást, úgy ezt is érdemes a szerzeteseknél kezdeni - akiknek a jelek szerint bőven volt idejük ilyen dilemmákon törni a fejüket. A szerzetes gondolkodók az egész problémát egyfajta kettős felosztásban kezelték: ha egymásnak ellentmondó erkölcsi kötelességek feszítenek valakit belülről, akkor vagy a saját feje után megy, vagy a hatályos törvényeknek engedelmeskedik. Vegyünk példának egy kitalált dilemmát: mit tegyen az a gyógyszerész, aki egyik családtagja életének megmentése érdekében ellophatna egy méregdrága, életmentő gyógyszert a saját gyógyszertárából? Ha ellopja, akkor a törvények szerint ugye bűnös, és valószínűleg vádolni fogja a lelkiismerete. Ha nem lopja el, szerette meghalhat és ugyancsak vádolja majd önmagát, mert nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Azt hiszem a legtöbb ma élő ember fittyet hányna erre a kérdésre, és egyszerűen ellopná a gyógyszert - a családunkért a legtöbben bármit megtennénk. Ám az is lehet, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert például a lopással egy másik, potenciálisan rászoruló ember halált érjük el, aki így nem fér hozzá időben a gyógyszerhez, amiből az utolsót vittük haza. A dilemmahelyzetet persze a végtelenségig lehetne bonyolítani újabb és újabb körülmények hozzáadásával, melyek hol enyhítenék, hol nehezítenék a kiútkeresést a dilemmából. Nem akarok ebben elveszni, mert a kérdés most nem pusztán az, mit mondanak az érzéseink: hanem inkább az, erkölcsileg melyik választás az indokolhatóbb?

Nos, egy ilyen kérdésre 1577-től szerzetes őseink már többféle megoldással is próbálkoztak választ adni. A legbarátságtalanabb szemlélet szerint mindig a törvény szavát kell követni (a fenti példában tehát nem lopunk gyógyszert akkor sem, ha egyébként az életmentő tett lenne), akármilyen érvek is szólnak ezzel szemben. Egy másik megközelítés, a probabiliorizmus szerint egy ember mehet a saját feje után a törvénnyel szemben is, ha súlyosabb érvek szólnak döntése mellett, minthogy betartsa a törvényeket. Vagyis maradva hipotetikus példámnál, mivel itt egy emberi élet megmentése a tét, a gyógyszerész nyugodtan ellophatja az életmentő gyógyszert akkor is, ha ez alaphangon törvénytelennek számít - az életmentés érve felülírja a törvényi kötelezettségeket. Ennek némiképp módosított verziója a probabilizmus, miszerint ha egy cselekedet mellett bizonyító erejű érvek szólnak, megtehető még akkor is, ha a törvény érvei esetleg erősebbek lennének. Végül pedig említsük még meg a laxizmust is, mely egyszerűen azt mondja, ha felmerül egy érv az ember szabad döntése oldalán, erkölcsös a törvény ellenére is az érv mellett dönteni. (Vagyis: nincs itt semmiféle dilemma, vidd el a gyógyszert és kész!)

Mintha csak egy skála halvány körvonalait szemlélné az ember, mely a zord és szigorú hozzáállásból kiindulva halad a csaknem teljes szabadság (és önfejűség) felé - és egyre jobban lehetővé teszi a kívülről rögzített erkölcsi szabályok megkerülését a belülről jövő késztetés javára.

Egy mai etikatudós, Scott B. Rae (ld. a fotón) sokkal pragmatikusabban közelít ahhoz a dilemmához, amikor két egymással ellentétes etikai elvnek kellene egyszerre megfelelni. Rae inkább az erkölcsi döntéshozatal lépéseit ismerteti szerintem korrekt könyvében. Ezt vázlatszerűen így tudnám visszaadni röviden:

1. Először érdemes a tényeket összegyűjteni - gyakran már ez is feloldja az ilyen dilemmákat. Kiderülhet például, hogy nem is erkölcsi a dilemma, hanem mondjuk kommunikációs probléma áll a hátterében. A kérdés, amit ezen a ponton fel lehet tenni, egyszerűen ez: "mit tudunk?" A valódi etikai problémákat tipikusan egymással ellentétes érdekek okozzák, amiket nem árt tisztázni a döntéshozatal előtt.

2. "Szinte minden etikai dilemmára igaz, hogy az egymással szembenálló álláspontokban bizonyos erények és erkölcsi értékek központi jelentőségűek"- írja Rae. Ezeket a központi elveket tisztázni kell, ahogy azt is, mennyire szükséges figyelembe venni őket egyáltalán a döntéshozatalban.

3. Érdemes lehet alternatív cselekvési utakat is kidolgozni. Ezek jó részét általában kapásból kizárjuk - mégis a sok felvázolt lehetőség növeli annak a valószínűségét, hogy lesz köztük használhatóbb is a puszta ösztönből feldobott megoldáshoz képest. Például nemcsak lopni lehet gyógyszert, hanem esetleg pénzt is lehet kölcsönkérni valakitől, és így legálisan hozzájutni az életmentés útjához. A következő lépésben persze az erkölcsi elvek szerint, valamint alapos indoklás mentén ki kell zárni bizonyos megoldásokat - sokszor pedig ezzel meg is oldódik a probléma, mert csak egy megoldás marad a végén.

4. Ha mégsem sikerül eljutni valamiféle megoldáshoz, akkor Rae szerint a fennmaradó megoldások következményeit érdemes latolgatni. Ez nem egyszerű történet, de érdemes kísérletet tenni a várható kedvező és kedvezőtlen következmények súlyozására. Végül aztán muszáj lesz döntést hozni - még akkor is, ha jó esély van arra, hogy az a döntés bizonyos mértékű fájdalommal is együtt járhat.

Nos, ezek a lépések meglehetősen mechanikusan hatnak, pedig egyébként Rae is óvatosan kezeli őket, és inkább irányelvekként veti fel a fenti lépéssorozatot. Bevallom, én a magam részéről az embert (főleg ha egy etikai dilemma kapcsán gyorsan kell döntenie) sokkal ösztönszerűbb lénynek látom. Szerintem nehéz és ellentmondásos erkölcsi helyzetekben sokszor egyszerűen az első megérzésünk alapján döntünk, amihez mintegy utólag "hozzámagyarázzuk" az indokainkat. Vagyis a döntés meghozatalát követően racionalizálva keresünk magyarázatot, hogy miért éppen az adott döntést hoztuk. Ez viszont akkor azt jelenti, hogy nem a konkrét döntési helyzetekre érdemes gyúrni, hanem úgy általában az ösztönös részünket kellene edzeni. Talán valahogy úgy, hogy egy kis építőkockákból álló, konkrét válaszokat bár nem adó, de mégis konkrét elvek mentén szerveződő erkölcsi értékrendet alakítgatunk ki magunkban, ami szépen lesüllyed és leülepszik a tudatunk mélyére. Amikor ugyanis baj van, és dönteni kell, innen szoktuk a nyulat előhúzni a kalapból, az első és automatikus reflexeink a leülepedett tudattalan rétegeiből és mélységeiből származnak. Legalábbis én valahogy így képzelem, de tessék vitatkozni velem. :-)

2019. február 22., péntek

A belső hangot formáló erő (1)

Egy jó vita számomra nem arról szól, ki tudja legyőzni a másikat, hanem arról, hogyan formáljuk és alakítjuk egymást az eszmecserék összeütközésekor. Nos, elnézve az agnosztikus Bart Ehrman és a keresztény Dinesh D'Souza vitáját, utóbbi érdekes felvetést fogalmazott meg, melyet nem sűrűn hallani keresztények szájából: szerinte senki nem állítja, hogy a morális elvek felismeréséhez szükség lenne Istenre vagy a Bibliára - tudjuk azokat magunktól is. De akkor miben és hogyan járul hozzá ehhez a tudáshoz a Szentírás? Mi a szerepe a Bibliának, ha nem az, hogy erkölcsi érzéket adjon?

Mintha újfent egy paradoxon feszülne a levegőben. Egyfelől azt állítjuk, az ember emberségénél fogva rendelkezik erkölcsi érzékkel, vagyis mintegy "beépítetten" tudja mi a jó és mi a rossz. Tudja a hívő, tudja az agnosztikus, tudja az ateista. Másfelől az egyház mégis csak komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a Biblia felhasználásával tolmácsolja a világ számára, mi a jó és mi a rossz, hogyan és mit kellene tenni a szó morális értelmében. Vagyis úgy gondolkozunk, az ember annyira romlott, hogy az egyház útmutatására és bibliamagyarázatára van szüksége ahhoz, hogy etikai értelemben a helyes irányban álljon az élete.

Dinesh D'Souza (ld. a fotón) indiai származású, amerikai konzervatív szerző és hitvédő (hívhatjuk akár influencernek is) pedig arról beszél, az erkölcshöz alapvetően nincs szükség a Szentírásra. Senki sem csap a homlokára például, amikor a Tízparancsolatban a "Ne ölj!" tilalmat olvassa: "Nocsak, erről fogalmam sem volt! Azt hittem ölni jó dolog. De most, hogy olvastam a Bibliát, befejezem az ölést." Tudjuk mindazt, ami a Tízparancsolatban áll anélkül is, hogy részletesen tanulmányoznánk magát a Tízparancsolatot. Miért? Mert a moralitás az emberi természetbe beépülve működik, amit Adam Smith szerintem vitathatóan "tárgyilagos szemlélőnek" nevez. A tárgyilagos szemlélő hangja az, ami a lelkiismeretünk működésekor mintegy belülről szól hozzánk, kiértékelve a tetteink és gondolataink erkölcsi minőségét, miután vagy mielőtt egy tettet elkövetünk. Mondani sem kell, ilyen belső hanggal mindenki rendelkezik, függetlenül attól, melyik vallást követi vagy vallásos-e egyáltalán. 

Az viszont már egy más természetű kérdés, mi a forrása ennek a "tárgyilagos szemlélőnek", amely az ember belső világában működik, és mi az, ami befolyásolja és táplálja a működését. Nyilván a belső hangunk hozzákapcsolódik sok mindenhez, és az ember biológiai fejlődésétől a társadalmi-családi szocializációján át a Szentírásig minden alakítja. A kérdés tehát inkább úgy szól, milyen elvek szerint szűrjük meg a ránk hatást gyakorló külső tekintélyforrásokat, vagy másként fogalmazva, melyekhez érdemes ezt a belső hangot hozzárendelni? Azaz, honnan merítsük azokat a mintákat, melyek mintegy lerakódnak a személyiségünk mélyrétegeibe, és adott helyzetben segítenek az eligazodásban, vagyis megmondják hogyan helyes beszélnünk és cselekednünk? 

Nyilván egy hívő ember számára a Szentírás egy ilyen külső tekintélyforrás lesz, ahonnan alapvetően meríti az erkölcsi alapelveket a maga számára, sőt internalizálja azokat, vagyis beépíti önmaga felfogásába, világszemléletébe. Mást jelent azonban azt mondani, hogy minden erkölcsi képességünk csakis ebből a bibliai forrásból származik, és más úgy fogalmazni, hogy a Biblia alapvető forrása az erkölcsi gondolkodásunknak. Mi a különbség? Gondolom egy mai átlagos hívő (bárkit is értünk ezalatt) nem gyötrődik azon, hogyan lehetne visszavezetni a rabszolgaság intézményét a demokratikus nyugati világba, csak mert a Bibliában erkölcsi tartalmakat talált a rabszolgaságról. Épp ellenkezőleg: egy mai keresztény egyenesen megbotránkozna azon, ha megint bevezetnék a rabszolgaságot,  és tiltakozik a multicégek által gyakorolt "modern kori rabszolgasággal" szemben, amelyek mintegy kizsákmányolják a munkavállalókat. Egy mai hívő valószínűleg feljelentené azt az embert, aki másokat tömegesen kivégez, mondván hogy áldozatai bálványimádók voltak - miközben egyetértően olvassa Illés sztoriját a Kármel-hegyen, ahol éppen ez történt. Egy most élő keresztény hölgy valószínűleg erkölcstelennek tartaná, hogy férje maga mellé vegyen egy másodfeleséget, sőt még egy gyereket is összehozzon vele, esetleg egy hadjáratból szerzett rabszolgával bújjon egy ágyba.

Mindez annak a jele, hogy az erkölcseinket egyszerre igyekszünk a Szentírásból és a saját korunk aktuális etikai gondolkodásából meríteni. Az izgalmas kérdések éppen abból adódnak, hogy a belső erkölcsi hangunkat több forrásból tápláljuk, és emiatt bizony felléphetnek bizonyos kompatibilitási problémák. Mi alapján döntünk, hogy amikor egymással nehezen összeegyeztethető értékek jelennek meg a tudatunkban, akkor melyik külső forrásból származó érték írja felül a másikat? Ezzel a kérdéssel többek között az etikatudósok is foglalkoztak, no meg például a középkori szerzetesek. Itt folytatom legközelebb, addig is megadva az olvasómnak a lehetőséget, hogy reagálhasson a feldobott labdára...

2019. február 18., hétfő

Többségben a kisebbség

Franciaországban furcsa dolgot vezettek be: mostantól nem lehet az iskolákban (egyelőre még csak ott) apának és anyának hívni egy gyermek apját és anyját, hanem ehelyett a "szülő 1" és "szülő 2" címkéket szükséges alkalmazni. Az intézkedéssel csökkenteni akarják a diszkriminációt a homoszexuális párokkal szemben - ámbár a lakosság 96%-a heteroszexuális. Megint a kisebbség került többségbe?


Tegnap ért véget Magyarországon a "Házasság Hete" rendezvénysorozat, amely azt a célt tűzte zászlajára, hogy az egy férfi és egy nő elkötelezett szerelmén és hűségén alapuló házasságmodellt népszerűsítse. Lassan már úgy kell fogalmazni: a "régi" vagy "elavult" modellt. Valljuk be őszintén, erre nagy szükség is van egy olyan trendeken alapuló modern világban, ahol lassan már bocsánatot is kell kérni érte, ha az ember nem transzszexuális vagy meleg. Persze azért legyünk korrektek! Nyilvánvaló, hogy egy normális demokráciának védenie kell a kisebbségeket, akik éppen kisebbségi státuszuk miatt képtelenek saját erejükből megóvni önmagukat. Bevallom őszintén, én megértem a homoszexuális embereket, hogy nem szívesen veszik a többségi társadalom részéről, amikor megbélyegzik és megalázzák őket, és a nyugati miliőben élve az is teljesen jogos, hogy képviselni kívánják a jogaikat - ez teljesen elfogadható egy normális elvek szerint működő demokratikus országban. Abban sem hiszek, hogy a homoszexualitás valami veszélyes és elkapható ragályos betegség lenne, mint az influenza vagy a bárányhimlő. Egyszóval és röviden: az érdekvédelmet, mint egy kisebbség törekvését saját határai oltalmát illetően, meg tudom érteni, el tudom fogadni, sőt bizonyos értelemben támogatom is.

Ám erősödő benyomásom, hogy ami jelenleg zajlik a modern nyugati világban, az már jóval túllépte a sztenderd védelmi célokat. Most már arról van szó, hogy a többségi társadalom bevett és működő szokásait is fel kell rúgni egy kisebbség vagy kisebbségek kényelme kedvéért. Ebből a szempontból most nem az a lényeg, hogy mi van beírva az iskolai ellenőrzőbe (melybe egyébként ha jól emlékszem eddig sem "apa" és "anya", hanem szülő vagy gondviselő elnevezés szerepelt - legalábbis Magyarországon), sokkal inkább maga az elv nyugtalanító, ami az ilyen intézkedéseket életre hívja, és ami újabb és újabb területeken üti fel a fejét. 

Anélkül, hogy az ördögöt a falra festeném, az az ember benyomása, hogy minden ilyen apró lépés egy erősödő tendenciának készíti elő az utat: egy olyan világ eljövetelének, ahol esetleg "anyák napja" helyett "szülő 1 napja" lesz (mert nehogy már megsértsük azokat a férfiakat, akik nem tudnak szülni, vagyis nem lehetnek anyák!), ahol illetlenség az "Anyám tyúkját" elszavalni (helyette a "Szülő 1 tyúkja" talán megfelel?), vagy ahogy azt már állítólag a Brit Orvosi Kamara kérte, ne beszéljünk kismamákról sem, mert az sérti a transzszexuális emberek érzéseit - helyette a "terhes személy" a korrekt kifejezés. Ez a világ nem egyszerűen toleráns lesz a mássággal szemben, hanem már kiszolgálja azt - ami ugye minőségi különbség. Mint amikor egy százfős néptánc csoportban van két ember, akik csak technora kívánnak táncolni - és akkor onnantól a kilencvennyolcnak is azt kell tennie. A kisebbség védelme addig terjed, hogy már a többség kerül végül kisebbségbe - ami egyszerre nonszensz és élhetetlen.

Az alternatív kisebbségek határok nélküli kiszolgálása ugyanakkor nemcsak ezért problémás. Hanem legfőképp azért, mert nem lehet úgy megtenni, hogy közben ne gyengítse a család hagyományos szerepeit. Minél nagyobb teret kapnak az alternatív megoldások, annál inkább teret vesztenek a bevett családi értékek, vagyis gyengül a család szerepe. Ez pedig baj, és nem azért, mert a konzervatívok kiabálnak miatta. Nem is azért, mert valamiféle maradiságból ragaszkodnánk a megszokott családi struktúrákhoz, hanem mert hosszú távon ez tűnik a működő formának. A kutatásokból ugyanis egyértelműnek látszik, hogy az a társadalom az igazán életképes, amely erős és összetartó családok mentén szerveződik. Az pedig ugyancsak számszerűsített kutatásokból nyilvánvaló, hogy a kivételek ellenére a melegházasságok tipikusan nem ilyenek: nyitottak maradnak a partnercserére, vagyis nem úgy tűnik, hogy stabil családhoz vezetnének. Vagyis a stabil társadalom stabil heteroszexuális kapcsolatokon nyugszik. Minden, ami ezt közvetlenül vagy akár közvetve gyengíti, magát a társadalom szerkezetét roncsolja.

Keresztényként érdemes abba is belegondolni, hogy régebben élet-halál kérdése lehetett, hogy valaki családban vagy azon kívül éli az életét. A Biblia sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, és főként az Ószövetségből tűnik elég világosnak, hogy a családnak mekkora összetartó ereje volt. Ha az emberek betegek voltak, nem a körzeti orvoshoz fordultak, hanem a család ápolta őket. Ha egy gyerek tanulni akart, mehetett persze a bölcsekhez is ismeretet meríteni, de azért leginkább és elsősorban a családapához kellett fordulnia. Ha védelemre volt szükség, nem a zsarukat tárcsázták, hanem a család többi tagja lépett közbe. Egyszóval és röviden, igazán boldogulni sem lehetett jól család hiányában. Ma természetesen kiépített intézményrendszereink vannak, melyek egyrészt leveszik a család válláról ezeket a feladatokat, másrészt viszont akaratlanul is csökkentik a családon belül az egymásra-utaltságot. No persze nem sírnám vissza az ókori körülményeket, viszont a magam részéről azt sem szeretném, ha a jelenlegi trendek addig erősödnének, míg éppen a társadalom alapkövének számító családot végzetesen meg nem gyengítenék. A kisebbségek jogait lehetne úgy is szem előtt tartani, hogy közben a meglévő struktúrákat is működtessük - ahogy az egyébként más esetekben előfordul. Hogy éppen a szexualitás és család kérdésében miért nem, az azt hiszem sok dolognak a tünete, ami most messzire vezetne...

2019. február 14., csütörtök

Jézus és az ördögök

Ez az egyik igazi forró kása, amit az egyház műveltebb teológusai kerülgetni szoktak, mert attól tartanak, ha foglalkoznak vele, végképp elveszítik a hitelességüket: egy felvilágosult ember ugyanis nem hihet démonok és az ördög létezésében. És egyébként is, csak a nagyon karizmatikus-fundamentalista hívők, illetve a Vatikán hírhedt exorcistái próbálkoznak még az ördögűzéssel - ők pedig csak a bulvármédiába valók. A probléma azonban, amit egyetlen igazi teológus sem tud megkerülni, hogy maga Jézus is gyakorolta ezt a tevékenységet. Hogyan értsük Jézus ördögűzéseit?

Azt kétségkívül el kell ismerni, hogy az ókorban (és a judaizmusban) a káosz és a rombolás minden megnyilvánulását démoni hatalmak működésével magyarázták. És persze főként a pszichózis mindenféle fajtájára mondták ki általános könnyedséggel, hogy azt démonok okozzák: ha egy beteg valamiféle személyiségzavarban vagy pszichés eredetű betegségben szenvedett, rendszerint úgy hitték, az ördög szállta meg. S mivel tényként kezelték, hogy a lelki eredetű betegségek mögött ördögök vannak, tényként kezelték azt is, hogy a megfelelő praktikákkal a megszállott visszanyerheti a szabadságát.  Bizonyos lépéseket követve az ördögök kiűzhetőek, az ember felszabadul és a rend visszaáll. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a betegek, fogyatékosok és elnyomottak - vagyis tipikusan a társadalmi periférián élő rétegek - könnyen magukra vették a megszállott ember szerepét, sokan valószínűleg attól függetlenül, hogy tényleg azok voltak-e vagy sem.

Mindezek fényében szokás manapság úgy gondolni a "régi idők" démonizált embereire, mint akik az akkor még ismeretlen pszichés betegségek valamelyikétől szenvedtek. Az ördögűzőkre pedig úgy, mint archaikus pszichoterapeutákra, akik egy tudomány előtti kor színvonalán próbáltak bizonyos rituálék segítségével lelki betegségektől szabadságot adni. Nyilvánvaló, hogy a jól koreografált lépések egy-egy ördögűzés esetében tényleg járhattak pszichés felszabadulással: a lelki beteg embert beszippantotta és sodorta a dramatizált esemény, és a maga szerepét eljátszva valóban átélhetett egyfajta megtisztulást és szabadulást. Csak persze azt ne mondjuk - szól a mai ember -, hogy tényleg ördögi lények álltak az egész hátterében, mert azok nem léteznek. 

Ebben a racionális forgatókönyvben persze maga Jézus is egy ilyen tehetséges terapeuta, aki karizmatikus fellépésével, a megfelelő időben és helyen kimondott hatásos szavaival, és a melléjük társított odaillő ördögűző koreográfiával hozzájárult a lelkileg zavaros emberek egészségessé tételéhez. A kissé megengedőbb magyarázatok szerint bár Jézus maga is tudta, hogy itt valójában "csak" lelki betegségekről van szó, nem pedig démonokról, nem bolygatta meg saját kora felfogását, hanem alkalmazkodott ahhoz. Pontosan úgy járt el, ahogy az akkoriban szokás volt egy ördögűzés esetében. Az még az evangéliumi szövegekből is kiderül, hogy akkoriban mások is űzték az ördögöket, nem Jézus volt tehát az egyetlen.

Azt hiszem a legtöbb keresztény elégedetlen lehet a fenti magyarázatokkal. És nem feltétlenül azért, mert ellenkezik a modern világ mítosztalanító és racionalizáló szellemiségével. Inkább azért, mert nem ismer rá belőlük arra a Krisztusra, akiről az evangéliumok szólnak. Nem konkrétan a logikailag megindokolt ördögűzés okozza csak a problémát, hanem főként az, hogy amennyiben rábólintunk erre a Jézus-képre, megint a zsákutcába jutott történeti Jézus-kutatás köreit fogjuk róni: azaz volt egy "igazi Jézus", amire rárakódott a "hit Krisztusa", jelen esetben a csodatévő-ördögöt űző Jézus. A történeti Jézus-kutatás eddigi három hulláma évszázadok óta próbálja megtalálni ezt a kétféle Jézust, de nem igazán sikerül neki - valószínűleg azért nem, mert Jézus csak egy létezik. 

Egyszóval vagy elfogadjuk Jézust olyannak, amilyennek az egyház, mint értelmező közösség bemutatja nekünk az evangéliumi korpuszban, vagy rábólintunk arra, amit a történeti Jézus-kutatás nyújt, de akkor semmi sem marad a kezünkben, csak spekulációk, egymásnak is ellentmondó Jézus-ábrázolások, melyek többnyire a mai korhoz igazított, jóképű, szakállas, rendszergazda-külsejű srácként lefestett Krisztus-szerűségben foglalhatóak össze. Ha Jézust magát is "megszabadítjuk" az ördögűzéseitől, ahogy Bultmann próbálta megtenni ugyanezt a csodák kapcsán, mi marad nekünk végül? És aki marad, az hogyan lehetne az a Krisztus, aki felforgatta az egész történelmet?

2019. február 10., vasárnap

Mi és a múlt

Furcsa dolog a múlt: egyszerűen mondhatnánk, hogy mindaz ott van, ami már megtörtént - és amin éppen ezért már nem lehet változtatni. A helyzet viszont korántsem ilyen egyszerű. Gyakran ugyanis azt látjuk a múltban, amit oda a jelenből éppen kivetítünk: így az elvileg már lezárult múlt mégis szakadatlanul a változás dinamikájában van, és mindig máshogyan néz ki az aktuális értelmezéseink fényében. Keresztényként mi lehet a viszonyunk a múlthoz?

"A kereszténység nem a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete" - mondta ezt még tavaly Erdő Péter bíboros, Esztergom-Budapesti érsek. A bíboros úr kijelentése szerintem elég giccses, mindazonáltal mégis jó lenne, ha igaz volna ránk, keresztényekre. A kereszténység ugyanis nagyon sok időt tölt el a saját múltjában. Szereti azt újra és újra átgondolni, értékelni, mazsolázgatni belőle, emlékezni a dicsőségére, ízlelgetni a csodáit, emlegetni a szentjeit és nagy figuráit. Ehhez képest jóval kevesebbet forgunk a jelenben - a jövőt pedig nem jól felépített víziókban, előremutató és trendeket diktáló szemlélettel kezeljük, hanem többnyire lázálmokban szoktuk lefesteni, amit közkeletű címkézéssel világvégének neveznek.

Valahogy tehát úgy tűnik, hogy a kereszténység az idő dimenziói közül a múlttal foglalkozik a legtöbbet, de mire való és mire nem számunkra a múlt, és hogyan kellene dolgoznunk vele?

Nyilvánvaló, hogy a múltunkkal törődnünk kell, ez nem is lehet kérdés. A kereszténység gyökerei több ezer évesek, és ha elszakadunk ezektől a gyökerektől, ha nem értjük ezeket legalábbis hozzávetőlegesen jól, akkor talajt veszítünk. Ebben az értelemben a konzervatív paradigma értékmegőrző szerepét én jónak és fontosnak vélem. A múltunkat szemlélni kell, ismerni kell, érteni kell. A problémát ott látom, amikor a múltba nem azért révedünk, hogy megértsük a tanulságait és tovább hagyományozzuk az onnan származó, erre méltó értékeket, hanem mert valamiféle bárgyú nosztalgiától hajtva szeretnénk vissza is térni oda, vagy esetleg bizonyos formában újra megvalósítani a múltat a jelenben. Azon túl, hogy ez már nem értékőrzés és hagyománytisztelet, hanem inkább tipikusan a maradiság előszobája szokott lenni, a nosztalgia nemes érzésének van egy olyan veszélye is, hogy erősen szelektál a múlt tényei között. Jó azt tisztán látni, hogy a nosztalgia nem csupán egy érzés, amiben néha jól esik lubickolni, amikor a nyolcvanas évek popslágereit hallgatjuk vagy éppen felemlegetjük milyen csodálatosan egyszerű volt élni a Kádár-korszakban, hanem egy kemény szűrő is, egy torzító lencse, amin keresztül a múlt egészen máshogyan néz ki. Aki nosztalgikusan tekint a múltjába, az egyben sokszor kiszemezgeti a kellemes és számára jó dolgokat a rosszabbak közül, amikről nem is akar tudomást venni. És ha a nosztalgikus visszatekintés szemüvegén keresztül idealizáljuk a múltat, akkor valójában milyen múlthoz is akarunk mi visszatérni? Avagy másként megkérdezve: létezett-e egyáltalán az a múlt, amihez az ilyesféle hevülettel hozzá akarunk férni? 

Ne higgyük azt, hogy mindez pusztán elméleti eszmefuttatás, hiszen nagyon sok formájában tapasztalható az egyházban. Ez történik akkor, amikor emberek, gyülekezetek, mozgalmak az első egyházra nagyokat sóhajtozva visszagondolnak ("akkor még minden jó volt, történtek csodák és volt hitük az embereknek"), vagy éppen a mai Izrael viszonyaiba projektálják a (korántsem ideális) ószövetségi választott nép körvonalait. Ezt látjuk akkor, amikor a reformáció eseményeiben - nyilván a protestáns felekezetekben - csakis a romantikus teológiai szabadságharcot vesszük észre, vagy éppen a régi idők erkölcseit mindig jobbnak látjuk a maiaknál, esetleg meg vagyunk győződve arról (a számok ellenére), hogy a világ most sokkal rosszabb és gonoszabb, mint régen volt. Én úgy látom, ezek a múltértelmezések a nosztalgia lencséjén megcsillanó szép, színes képekből táplálkoznak. Legjobb esetben is csak a múlt egy részének egyféle nézőpontjai.

Mit lehet tenni? Hogyan és miért kell a múltunkkal foglalkozni? 

A legrosszabb, ami tehető nyilván a teljes elfordulás. Ha az ember nincs tisztában a múltjával, az pont olyan - Tony Lane egyháztörténész szavaival szólva - mintha kihagyna az emlékezete. Nem mondhatunk le a múltunk tanulmányozásáról azért sem, mert a megőrzendő értékeink onnan érkeznek. Végül pedig illúzió lenne azt gondolni, hogy "szemüvegmentesen" tudjuk nézni a múltat  -az objektivitásra persze lehet és kell is törekedni, de mivel túlságosan érintettek vagyunk a múltunkban, valamilyen szemüveg mindenképpen lesz rajtunk. De melyik a legszebb múltba néző szemüveg egy keresztény orrán?

A múlthoz való hozzáállásra szerintem a Szentírás szolgáltathat támpontokat, vagyis mutat nekünk néhány "szemüvegtípust". Tudvalevő, hogy a szentírási szerzőkön is volt szemüveg, hiszen gyakran gondoltak vissza és beszéltek is egy-egy történelmi pillanatban a múltjukról. Ilyen például, amikor a zsoltáros szorult helyzetében még magát Istent is emlékezteti arra, hogyan szabadította meg a népet a fogságból - és ami a lényeg: hogy mivel Isten ezt egyszer már megtette, meg tudja tenni újra a szerző jelenében is. A múlt tehát azért volt fontos a bibliai ember számára, hogy erőt nyerjen a saját jelenéhez belőle. A másik oka a Bibliában a múlt értelmezésének szerintem a hálaadás - észrevenni hogyan jutott el az ember a jelen áldásaihoz. Végül pedig a múlt, mint a jelen magyarázata is említésre méltó - gondoljunk itt például a teremtéstörténetekre, melyek aetiológiai funkciókkal rendelkeztek, azaz az aktuális helyzet indokait a régmúltban gyökerező állapotok mentén értelmezték.

Érdemes észrevenni, hogy a múltat a Szentírásban mintha mindig a jelennel összekötve kezelték volna. Az esetek jó részében nem akarták a jelent felváltani a múlttal (noha nyilván ilyen tendenciák is tetten érhetők a szövegekben!), amikor mégis ezt tették, azt meg nem nevezhetjük feltétlenül sikeres próbálkozásnak. Ilyen volt például, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadult nép nosztalgikus hangulatban visszavágyott Egyiptomba. A múlt szemlélésének bibliai szemüvege talán a hálaadás, a jelen magyarázata és az Isten felé mutatott bizalom növekedése címkéket kaphatná. Végül azt is érdemes megemlíteni, hogy végső soron a jövő sem a katasztrófákról szól - legyen bármilyen brutális, amit a Jelenések Könyvében olvasunk -, hanem az új kezdet, az új teremtés, az új világrend ígéretéről. Vajon mi ehhez képest hogyan állunk a múlthoz?

2019. február 6., szerda

A kudarc nem siker

Szegény John Chau: nyugodna békében, de nem tud. Először a 444 egyik lejárató cikke zaklatta, aztán Szabados Ádám írt róla egy apologetikus hangvételű bejegyzést, most pedig én is újra előveszem. De talán nem a szerencsétlenül járt misszionárius most a lényeg, hanem inkább egy fontos tanulság, melyet úgy veszem észre, senki nem szeretne levonni ebből a szomorú történetből.

Emlékszünk még rá, John Chau volt az a pórul járt amerikai fiatalember, aki ellátogatott a Föld talán legelzártabb törzséhez (a szentinelézekhez), hogy Jézus evangéliumát elmondja nekik. Nem aratott sikert: a szigetlakók lenyilazták és holttestét egy ideig tologatták a parton. Az újságíró Szily cikkéből kiderül, hogy Chau elképesztően sok dolgot megtett azért, hogy küldetése sikeres legyen. Orvosi eszközöket vitt magával, mert előre felkészült a várható sérülésekre, sőt mentőápolói szakképesítést is szerzett, hogy hozzáértőként tudjon sebeket ellátni. Rengeteg erőnléti túrát teljesített, ráadásul karanténba zárta magát a missziós út előtt. Nem házasodott meg, hogy halála esetén ne okozzon senkinek nehézséget, főállásban munkát sem vállalt csak azért, hogy folyamatosan képes legyen a felkészüléssel foglalkozni. Egyszóval, igazságtalan lenne azt mondani, hogy Chau egyszerűen csak vette a cipőjét és odament - ennél sokkal többet tett, tulajdonképpen mindent, amit csak tudott. És ez még akkor is tiszteletre méltó, ha az egész küldetés tragédiával végződött számára.

Amit ilyenkor nagyon nehéz keresztényként kimondani, hogy mindez a roppant erőfeszítés nem hozott semmi látható gyümölcsöt, csak egy fiatalember halálát. Nincs semmi konkrét bizonyíték, ami miatt ennél többre kellene gondolnunk. Vagyis ez az igazság, és az igazságba sokszor nem tudunk beletörődni, mert elviselhetetlennek tartjuk.

Az indokaink még hihetőnek is tűnnek - saját magunk számára. Egyrészt nem akarunk megbántani egy halottat, aki ráadásul a testvérünk is volt, és aki ilyen sokat tett a saját küldetéséért. Tiszteletlennek érezzük magunkat, könnyen fecsegőnek, akik egy meleg szobából és kényelemből ítélkeznek mások felett. Másrészt, nem tudjuk egészen pontosan mi történt a Chau halála előtti órákban: lehet, hogy mégis sikerült neki valahogyan megosztani az evangéliumot a szentinelézekkel? Igen, biztosan így történhetett, így kellett történnie, mert olyan nincs, hogy valaki ennyi munkát fektet egy ilyen projektbe, és végül semmi haszna nincs az egésznek! Annyi ima és felkészülés, edzés és tanulás nem veszhet csak úgy kárba néhány nyílvesszőtől! Ez lehetetlen!

Sajnos nem az. Tudom, hogy ez rossz hír, de az igazság nem tisztelet alapján működik, és semmi köze ahhoz, mennyire fűtött a szobánk, ahogy ahhoz sem, mekkora erőfeszítést tesz valaki egy misszió érdekében. Az igazság csak van, mi pedig felismerhetjük vagy tagadhatjuk, elfogadhatjuk vagy alternatívákat állíthatunk vele szemben. De bárhogyan is reagálunk, az igazság attól tökéletesen ugyanaz marad. 

A rendelkezésünkre álló tények alapján az a plauzibilis magyarázat, hogy Chau szót érteni sem tudott az őslakosokkal. Ezt még saját leírásai is megerősítik, melyek ráadásul egybevágnak mindazzal, amit eddig erről a törzsről tudtunk. Az igazság az, hogy a szentinelézek semmiféle nyitottságot nem mutattak, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak az evangélium üzenetére. Chau mondott nekik egy mondatot Jézusról, dicsőítő dalokat énekelt és beszélt valamit a Genezisből. Ha mindez nem a befogadó oldal nyelvén, megértése szintjén, fogalmi készletét figyelembe véve történik, akkor nem sok értelme van. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, hanem a tények szeretete. Tudja ezt mindenki, aki foglalkozott missziózással, esetleg maga is részt vett missziós úton. Az első találkozás alkalmával Chau csak megismételte azokat a vélhetően csúnya szavakat, amiket a szentinelézek a fejéhez vágtak - mire még ki is nevették, és egy nyíllal átlőtték a Bibliáját. Aztán másnap őt magát is.

Nagyra becsülöm azt, aki képes meghalni a hitéért, akiben van annyi tartás, hogy nem mutat be áldozatot a császárnak, felszólításra sem tagadja meg Krisztust, hanem nyíltan és egyenesen felvállalja a meggyőződését. Az egyháztörténet bővelkedik a mártírokban, de Chau számomra nincs közöttük. Ha őt melléjük teszem, nem ugyanazt látom a gyümölcsöket tekintve. A mártír az, aki tanúskodik a hitéről, és megölik őt a tanúskodásának köszönhetően. Chau a jelek szerint nem tanúskodott senkinek semmiről, mert eddig a pontig már el sem jutott. Ráadásul nem a hite miatt halt meg: ha egy muszlim hittérítő megy oda, egy lelkes Krisna-tudatú aktivista, vagy egy ateista propagandista, ugyanazokkal a nyilakkal fogadják, és pontosan ugyanez lett volna a szomorú történet vége. Chau halálának semmi köze sincs a hitéhez. Azért halt meg, mert odament, nem azért, mert keresztény volt. Ezt csak mi rakjuk a történtek mögé, mert hőst akarunk látni benne, aki elérte a célját. Pedig abban, ami történt, nincs semmi hősies vagy meglepő: hiszen ezekkel az emberekkel évezredek óta tulajdonképpen senki sem tud semmiről értelmesen szót érteni. Sőt, alig ismerünk valamit a kultúrájukról, a szokásaikról, az észjárásukról. Egyetlen egy dolgot azonban nagyon biztosan tudunk róluk, amit félreérthetetlenül és konzekvensen kommunikálnak a külvilágnak: "hagyjatok minket békén, menjetek el innen!"

És ha ezek az emberek nem akarnak senkit a közelükben látni, ha csak ezt az egyetlen dolgot üzenik a külvilágnak, akkor minek kell egyáltalán bárkinek, bármilyen okból is odamennie? Miért nem lehet csak egyszerűen magukra hagyni őket?

2019. február 4., hétfő

A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:
"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."
A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.

2019. január 30., szerda

Németh Sándor és az internet frontjai

Egyik friss írásában Németh Sándor kifakadt az internetre. Azt tapasztalja, hogy a virtualitásban minden egyházat és annak vezetőit "teljes torokkal" gyalázzák, gyűlölködő csoportosulások jönnek létre, melyeket főleg kiszakadt, frusztált exkeresztények alkotnak. Őket a bosszú tüzeli, hogy minél nagyobb kárt tudjanak okozni az elpusztítandó egyházaknak és közösségeknek. Ez meglehetősen borús helyzetértékelés a Hit Gyülekezete pásztorától - én pedig osztom is meg, nem is Németh Sándor internetről szóló véleményét. Ám a helyzet ennél szerintem jóval komplexebb.

Ha van valami, amin csodálkozni lehet, az az időzítés. Amióta én a virtuális világban járok-kelek - és ez nem tegnap óta van -, folyamatos élményem, hogy névtelen kommentelők állandóan szapulják a Hit Gyülekezetét. Miért pont most telt be a pohár? Ez az egyik, amit hirtelen nem tudok megfogni, persze nem tartozom a gyülekezethez, és nem ismerem Németh Sándor konkrét indokait sem, melyek cikke megírására sarkallták. Az viszont biztos, hogy az a bizonyos pohár most nagyon betelhetett nála - erre az ehhez hasonló kemény mondatok is utalnak:

"A kereszténységgel szemben olyan alvilágot szült a virtuális világ, amelyből teljesen kiveszett a konstruktivitásra való törekvés, a korrekciónak és jobbításnak a szándéka: ezek pusztítani és temetni akarnak bennünket; és mindezt úgy teszik, hogy Isten szolgáinak, prófétáinak szerepében tetszelegnek."
Érzek némi ellentmondást abban, hogy valaki exkeresztényként mégis Isten szolgájának szerepében tetszelegve akarja gyalázni az egyházakat az interneten. Olyat már láttam, hogy valaki a hitétől elfordulva ateistává vált, és elkezdte kritizálni a kereszténységet - de ezt büszke ateistaként tette és egyáltalán nem kívánt Isten szolgájának látszani. Mindazonáltal most nem ez a lényeges, a mondanivalót így is értem - és azt hiszem még érzem is. De mit érezni pontosan az interneten?

Kezdjük ott, hogy egyfelől igazat kell adni Németh Sándornak. Az internet mára részben a hittel kapcsolatos csatatérré vált. És ez a csata sokszor tényleg gusztustalan azok számára, akiknek még van gusztusuk. A hitről vitatkozni nemcsak lehet, hanem kell is, de amivel találkozom, az sokszor inkább szól keresztény emberek megalázásáról, lehülyézéséről, a vallás gyalázásáról, szavak kiforgatásáról, mégpedig válogatás nélkül. Azt szoktam mondani főiskolai hallgatóimnak, hogy míg a jó vita felüdítő, a veszekedés feldühítő - előbbit generálják, utóbbit kerüljék. 

Másfelől azonban tisztességesnek érzem feltenni a kérdést, miért is zavar bennünket valójában az erős kritika? A hangvétel egy dolog: megismétlem, nem tudok azonosulni a mocskolódó és keresztényeket alázó stílussal. Azt hiszem azonban ennél többről van itt szó. Ha lehet ezt így megfogalmazni, mi keresztények magának az internetnek a "természetére" nem vagyunk felkészülve, és ez részben a mi felelősségünk, részben rajtunk kívülálló dolog.

A helyzet az, hogy a kereszténység jó része az internet térhódítása előtt a maga buborékjában élt. Kívülről persze akkor is kapott impulzusokat, támadásokat és kritikát, de ezek általában nem dömpingszerű méretekben érkeztek, beazonosítható irányokból fakadtak (pl. amikor a Hit Gyülekezetét a politikai hatalom vagy egy másik felekezet presszionálta), és ezért viszonylag könnyű volt összezárni velük szemben. Ám az interneten úgy tűnik, mintha a kritika szakadatlan zubogna, ráadásul egyszerre sokféle, megfoghatatlan irányból. Nincs kontroll alatt, hogy a hívők mit nézzenek, mit olvassanak, mit gondoljanak és hogyan reagáljanak az őket személyesen is utolérő kritikus hatásokra. Ez totálisan ellentétes a buborék-létformával, amibe a keresztények hajlamosak belefeledkezni. De a buborékon belül is néha elfogy a levegő. Ilyenkor minden normális ember érzi, hogy egy szubkultúra levegőjét is jó néha kicsit átszellőztetni, az internet pedig mintegy rákényszeríti az egyházakat arra, hogy ezt megtegyék. A baj azzal van, hogy ez a "szellőztetés" parttalannak tűnik és nincs az adott felekezet vagy gyülekezet befolyása alatt.

A másik dolog, ami egyszerre áldás és átok, hogy az interneten sincs kontroll, és tulajdonképpen szűrők nélkül bárki, bármit összeolvashat, megnézhet, meghallgat magának - aztán ebből az egyvelegből gyúrhat egy személyesen specifikált boldogságportfóliót. No persze rengeteget lehet jó értelemben tanulni a neten - de rossz értelemben is. Ahogy látom, a keresztények nagy része pedig ahhoz volt eddig szoktatva, hogy a szűrő nem bennük, hanem a pásztorban, a gyülekezetben, egyházvezetésben, vagyis a klérus kezében van. Amit ők szűrnek, arra a laikus rétegnek sincs szüksége, amit átengednek a gyülekezeti szűrőn, azt viszont érdemes fogyasztaniuk. Az internet szellemiségétől ez a "központi filterezés" merőben idegen. Itt az embernek magának kellene szűrnie - de hogyan lenne rá képes, ha ellenkező irányban szocializálták a gyüliben?

Összegezve tehát, én itt két kontrollálatlan dolog frontális ütközését érzékelem: sem az egyházak kezében nincs kontroll az internetről érkező kritikák felett, sem az interneten nincs kontroll a tartalmak felett. A kettő összjátéka pedig tényleg sok problémát tud okozni, amit kezelni kellene - és nemcsak az egyházaknak, hanem úgy általában is valahogyan. Ennek egyetlen vállalható módja pedig csakis az lehet, ha szűrni tanítunk. És ez nyilván nem azt jelenti, hogy a "bejáratott útvonal" elve alapján megmondjuk a híveknek, mit illik és mit nem illik tenniük a virtuális hálón, hanem a szűrés elveit szükséges átadni. Vagyis Németh Sándor aggodalmára a legkorrektebb megoldás az lehet, ha a keresztények önállóan kezdenek gondolkodni. Hogy ez jó vagy rossz konklúzió, azt az olvasóra bízom...

2019. január 28., hétfő

A véletlen puha párnája a tudományban és a hitünkben

Klasszikus felvetés, hogy a világ és benne minden létező dolog vagy véletlenül jött létre, vagy valaki megalkotta. A kérdés persze elnagyolt, hiszen a véletlen nem feltétlenül áll önmagában (a természeti törvények szükségszerűségét is mellé tehetjük), de mégis nagyon sokan használják ezt a fogalmat - s mintha azért tennének, hogy Isten személyét kiváltsák vele...

Kép innen
A filozofikus kérdés két okból merült fel bennem. Egyrészt, az utóbbi időben részt vettem az Értelmes Hit elnevezésű, frissen indult rendezvénysorozat nyitó alkalmán, ahol többek között kozmológiai érveket hallhattam a világ keletkezéséről - beleértve például a klasszikusnak is nevezhető kalam kozmológiai érvet, mely sokkal többről szól a populárisan közismert, három sorban összefoglalható levezetésnél. (Ha nem tudod miről van szó, itt akár magyar felirattal is gyorsan megnézheted!) A kalam kozmológiai érv alapján egyértelműnek tűnik, hogy a világban zajló események és dolgok, s maga a világ is ok-okozati viszonyban állnak egymással, vagyis nem sok közük van a véletlenhez. Másrészt, beleolvasgattam az ismert katolikus tudós, Jáki Szaniszló egyik igen fárasztó stílusú könyvébe, mely Isten és a kozmológusok kapcsolatát próbálja taglalni. Jáki nyelvezete nekem feleslegesen túlbonyolított, noha remek kérdéseket vet fel - és a remek kérdések között is sokat foglalkozik a véletlen fogalmával, melyet gyakran hasraütésszerűen dobálózva használunk a mindennapi beszédben, de a tudományos elméletek kontextusában is.

Ez azért is furcsa, mert úgy látszik, magával a véletlennel két, egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású csoport is haragban áll.

Egyfelől a véletlent nem szeretik emlegetni azok az ateisták, akik az egész valóságot erősen determinisztikusnak vélik, vagyis alapvetően abból indulnak ki, hogy a valóságban zajló események tulajdonképpen meghatározott módon történnek. Másfelől ugyancsak kerülik a véletlen emlegetését például a keresztény hívők, akik minden történés mögött isteni vagy sátáni kéz nyomát feltételezik - de semmiképpen sem a véletlenét. Ez persze igaz más világvallások filozófiájára is - gondoljunk itt például az iszlámban a fátumra, vagyis Allah végzetére, amit nem lehet elkerülni. Egy hívő nem szokta azt mondani egy eseményre, hogy az véletlenül történt meg vele - legfeljebb azt mondja, nem ismeri az esemény kiváltó okát. De valahogyan a szálak - még ha részben titokzatos módon is - Isten kezébe vezetnek vissza.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az emberi gondolkodás történetének nagy részében a véletlent magát "üres szónak", a valódi okok nem tudásának tekintették, azaz egyfajta tudáshiánynak. Később azonban éppen az ellenkezője történt: a magyarázat egyik alapja lett bizonyos tudományos elméleteknél. Kissé paradoxnak tűnik számomra, hogy egy hiánnyal akarunk magyarázni, hiszen maga a magyarázás pont azért történik, hogy egy hiányt megszüntessen, valami addig meg nem értett dolgot megérthetővé tegyen. Érdekes egyébként, hogy még maga Darwin is egyszer ezt írta: "Nem tudom úgy tekinteni az univerzumot, mint a vakvéletlen eredményét". Mielőtt valaki félreérti ezt a kijelentést, meg kell jegyezni, hogy Darwin itt nem egy Teremtő létezésére akart utalni - megjegyzésével inkább arra gondolt, hogy az igazi okokkal kapcsolatban tudatlanok vagyunk. A tudatlanságunk az okokkal kapcsolatban azonban nem az okok hiányára, hanem csak a tudásunk hiányára utal.

Egyszóval és röviden, általánosnak tűnik az a meggyőződés, hogy véletlenen valami olyasmit értünk, ami az okokkal kapcsolatos tudáshiányunkból fakad. Mára azonban a helyzet megváltozott, és a véletlen törvénnyé vált számos gondolkodó eszmefuttatásában. Például a biológus Pierre Delbet még 1913-ban a következőt írta:
Ma a véletlen törvényként, a legáltalánosabb törvényként jelenik meg. Puha párna lett számomra... de ez egy tudományos párna.
Úgy tűnik tehát, hogy a véletlen szerepe jelentősen megváltozott az utóbbi évszázadban. Eddig a magyarázat hiánya volt, ma pedig sokszor magában egy magyarázat a dolgokra. Nem akarom most ezt a bejegyzést tovább bonyolítani a kvantumfizikával és más, egyébként nagyon is témába vágó kérdéssel, de azért egy megjegyzés még idekívánkozik. Ian Barbour azt írja, hogy a kvantumelméletben jelen lévő határozatlanságra háromféle értelmezéssel próbáltak választ adni. Az egyik szerint a világ önmagában teljes mértékben determinált (vagyis minden meghatározott pályán haladva történik), a másik szerint agnosztikusnak kell lennünk ebben a kérdésben (nem tudhatjuk pontosan hogyan működik ilyen szempontból a világ), míg a harmadik természetesen az indeterminált (nem meghatározott pályán haladó) világban hisz. Nem meglepően utóbbiban beszélhetünk leginkább a szabad akaratról. A nagy kérdés az, hogy a keresztény hittel vajon mind a három koncepció összefér? Vannak olyan tudósok, akik azt mondják, ha túl sok helyet adunk a véletlennek, az a materializmust támogatja. Vajon tényleg igazuk lehet? Hívő emberként hogyan viszonyuljunk a véletlenhez?

A hétköznapok szintjén persze gyakran használunk olyan kifejezéseket, hogy "ez véletlenül történt így", esetleg "véletlenül összefutottam Gipsz Jakabbal". Ezzel azonban csak arra utalunk, hogy bizonyos események kimenetelét nem láttuk előre, vagy bizonyos okok következményeivel nem tudtunk számolni. A kérdésem viszont nem az ilyesféle véletlenre vonatkozik, hanem arra, ahogyan ma egyfajta törvényként tekintenek a véletlenre. Keresztényként beépíthető-e egy instabilabb, indetermináltabb világ a keresztény világképünkbe?

2019. január 23., szerda

András atya és a papfóbiások

Azt hiszem be kell vezetnünk hivatalosan is egy új fogalmat a kispap vagy szerpap mellé: ez pedig a sztárpap. Időről-időre előbukkannak olyan - főként katolikus - egyházi személyiségek, akik a szélesebb társadalom szemében nagyon felkapottá és ismertté válnak, még ha nekik nem is ez volt a céljuk. Hodász Andrással is ez történt, illetve még valami: egy homoszexualitásról szóló botrányműsor egyik szereplőjévé vált, és az elégedetlen liberális oldal most rajta is köszörüli a nyelvét. Rosszul teszi.

Kicsit sajnálom, hogy az elmúlt időszak több bejegyzésében is konkrét személyekkel foglalkoztam - előbb Ákos, aztán Ruff Tibor, most pedig András atya van terítéken -, mert ez azt a látszatot keltheti, mintha kötekedni szeretnék velük. Erről természetesen szó sincs, de egyszerűen életem filmkockái valahogy most úgy peregnek, hogy az ingerküszöbömet elérő események mindig konkrét emberekhez kapcsolhatók. Ez történt most is, ráadásul egy szó szerint meleg témában.

A számomra egyébként nagyon szimpatikus fiatal katolikus pap, azaz Hodász András atya azonban nemcsak az én ingerküszöbömet ütötte meg, hanem úgy nagyjából a mértékadó liberális sajtóét is. Történt ugyanis, hogy András atyát a köztelevíziónak csúfolt egyik csatornán a homoszexualitásról szóló műsorba invitálták - melynek nem titkolt célja az volt, hogy a melegeket gyógyításra szoruló, beteg embereknek fesse le a nézők számára. Hogy a melegek tényleg betegek és segítségre szorulnak, avagy ez egy szűklátókörű és igazságtalan szemlélet, arról régóta folyik a késhegyre menő vita a liberális-konzervatív frontokon. Mindazonáltal a koncepciót jól mutatja a tény, hogy a műsorba úgy hívták meg az ellenoldalt képviselő egyik ismert szervezetet, hogy az csak órákkal az adás előtt értesült a meghívásról, így annak eleget tenni nem tudott.

Nos, én megnéztem ezt a műsort és kifejezetten András atya miatt tettem. Bevallom őszintén, engem egyáltalán nem zavart, hogy az egész produkció egy felvállaltan konzervatív értékrend mellett érvelt a homoszexualitással szemben. Ami zavart, az a pártatlanság látszata, az elfogulatlanság színlelése. A műsor azt sugallta, hogy a vita a meg nem jelent ellenoldal miatt maradt el, de amúgy itt mindenki az objektivitásra törekedett volna - vagyis a műsor szervezői nemcsak hogy kihagyták az ellenvéleményt képviselőket, de még rájuk is tolták ezért a felelősséget. Témától függetlenül, nagyon utálom az ilyesmit, visszataszítónak tartom, talán nem kell megmagyarázni miért. De vegyük észre, hogy András atyának emiatt egy eleve manipulált kontextus díszletei közé kellett belépnie, és ott megszólalnia, mint az egyház hangja. Mivel korábban már láttam vele készült interjúkat és előadásait is hallgattam, ezért figyeltem az átlagosnál is jobban a szavait, hogy mihez kezd ezzel a helyzettel. Aztán szembesültem azzal, hogy vele mihez kezdett a liberális sajtó. Utóbbihoz fűznék néhány gondolatot.

Először is, szerintem fontos, ha egy közfigyelemben álló embert meg akarunk érteni, akkor azt talán ne egyetlen szereplése alapján tegyük. András atya az elmúlt években csomó helyen felbukkant: írta a 777 blogot, számos tévéműsorban interjúzott, egy könyv szerzője, valamint még a TedXDanubia egyik előadója is volt. Ha valaki veszi a fáradtságot, akkor ebben a szélesebb perspektívában láthatja a szóban forgó beszélgetést is. Nekem eddig az volt az összképem Hodász Andrásról, hogy képes kiállni a hagyományos értékek mellett, miközben azért kormánykritikus tud lenni, valamint széles teológiai műveltséggel rendelkezik - s ami a legfontosabb, nagyon is párbeszédképes. Mindezek alapján egyáltalán nem olyasvalakinek tűnik, aki vette a kalapját és elment kiélni a homofóbiáját a kormánypárti médiába - merthogy nagyjából ezt exponálja a liberális oldal, mintha nem venné észre, az ilyesmi mennyire nem illik bele Hodász eddigi portfóliójába. 

Másodszor vegyük már észre, hogy egy katolikus papról van szó. Ez nem jelentéktelen tény a kérdésben. Tényleg a fejünkhöz kellene kapni, mert valaki katolikus papként a saját egyháza tételeit és tanításait a magáénak vallja? Vajon nem inkább az lenne a furcsa és zavaró, ha ennek az ellenkezőjét tenné? Úgyhogy itt is a kontextust érdemes figyelni: vajon mennyire vállalhatatlan Hodász atya megnyilvánulása a sajátjaihoz képest? Milyen reakciók várhatók el a katolikus egyház irányából egy ilyen témában? Értem én, hogy a katolikus egyház korántsem olyan homogén, amilyennek a kívülállók azt képzelik, és a vélemények széles spektruma előfordul benne - de azért a homoszexualitás kérdéséről tudtommal van egyházi állásfoglalás, amit az egyház képviselője talán a magáénak vallhat és megjelenítheti a közbeszédben. Ezért felelősségre vonni pont olyan, mintha egy muszlimot számon kérnének, amiért olvassa a Koránt és hisz Allahban.

Harmadszor, a kritikusok mintha szelektíven hallgatták volna a műsort, és talán nem tűnt fel számukra, hogy Hodász többször is olyan értékek mellett állt ki, melyek éppen egy magát liberálisnak nevező ember számára kiemelten fontosak lehetnek: a szólás- és véleményszabadság, avagy a párbeszéd elkerülhetetlensége és nyílt felvállalása. Ugyancsak felhívta a figyelmet arra is, hogy a stúdióban lenne a helyük azoknak, akik az ellenvéleményt képviselik, és bizonyos kérdésekre nekik lenne szerencsés válaszolni. Megtörténhetett volna, hogy ezeket a mondatokat szemezgeti ki a másik oldal a beszélgetésből, vagy legalább megemlíti őket, de ez nyilván nem állt érdekében.

Félreértés ne essék: nem vagyok András atya fogadatlan prókátora, védőügyvédje, de még távoli ismerőse sem. Nem szorul a védelmemre, és ahogy olvasom saját álláspontját a történtekről, korrekt módon meg tudja védeni saját magát. Amiről a fentiekben írtam, az részben ugyan miatta pattant ki, ám valójában egy nála szélesebb jelenségre mutat. Nekem úgy tűnik, nem Hodász homofób, hanem a liberális oldal érez szorongást: ha meglátnak egy papot, az ezek szerint önmagában az elutasítás reflexét váltja ki belőlük. Ilyenkor még az sem számít, ha az a bizonyos pap nem olyan, mint ahogy egy tipikus paptól egyébként azt megszokhattuk, hanem számos ponton közel áll a mai világ bevett értékeihez.

Akkor talán hívjuk ezt papfóbiának!