2019. szeptember 14., szombat

Bűnbánó Benny?

Kisebb bombaként robbant a hír, hogy a világszerte ismert karizmatikus "csodagyógyító" és prédikátor Benny Hinn szembefordult korábbi önmagával. Állítása szerint felismerte a prosperitás-teológia vállalhatatlanságát és nem akarja többé képviselni, hogy az Isten áldásait pénzért kínálja. A kritikusok azonban óvatosan fogadták ezt a hírt - valószínűleg nem ok nélkül...

Benny Hinn

"Mindenkinek tudnia kell, hogy korrigáltam a teológiámat. Isten áldásai nem eladóak. A csodák sem. És a jólét sem az." - nyilatkozta Benny Hinn a nyilvánosság előtt, amihez még azt is hozzátette: most már úgy hiszi, az ilyen bővölködési teológia sértő Isten számára. Hinn ezután kifejezetten elutasítóan beszélt a hozzá hasonló tévéprédikátoroknak arról a szokásáról, hogy Isten áldásaiért cserébe pénzt akarnak kicsikarni műsoraik nézőitől. Dióhéjban, ez maga a hír.

Mondhatnám azt is, hogy "így teljesüljön minden kívánságom" - hiszen épp a közelmúltban, budapesti látogatása apropóján foglalkoztam Benny Hinnel, írásomat pedig azzal a felütéssel fejeztem be, hogy milyen jó lenne ha változást láthatnánk Hinn gondolkodásmódjában és életében. Hát tényleg megtörtént a csoda? Benny Hinn jó útra tért? Lehetséges, hogy több évtizeden át kitartóan beszélt a prosperitásról, alaposan meg is gazdagodott belőle, és most hirtelen valós felismerésre jutott? Ha az evangelikál világ reakcióit nézzük, akkor a helyzet egyáltalán nem tűnik ilyen egyértelműnek. Korántsem látunk örömtüzeket és nem halljuk a pezsgőskupakok durrogását sem. A legtöbben ehelyett óvatos szkepticizmussal fogadták Hinn bejelentését, és ez még akkor is igaz, ha a kételkedés mellett többen igyekeznek nyitva hagyni annak lehetőségét, hogy akár valódi megbánás is állhat a háttérben. 

A szkeptikusok között van az a Costi Hinn is, aki a prédikátor unokaöccse, és aki számos közös konferencián vagy éppen pénzpazarló körúton vett részt Benny Hinn társaságában. Tudni kell, hogy Costi Hinn meglehetősen kritikusan beszél unokabátyja dolgairól, egy videóban például kerek perec kijelentette, hogy a több évtizednyi "csodagyógyítások" mögött gyakorlatilag semmi nincs: "Soha egyetlen igazi, bibliailag igazolható csodát nem láttam. Soha. Láttam egy csomó szemfényvesztést, rengeteg hátfájós gyógyulást, meg olyat, hogy "csengett a fülem és meggyógyultam"." Costi szerint egy ilyen bejelentés igazán szenzációsnak nevezhető, ám amikor az ember egy ehhez hasonló kaliberű felismerésre jut, akkor megtörtnek látjuk és bűnbánónak, míg a bejelentést övező kép egyelőre inkább figyelemfelkeltőnek és show-jellegűnek tűnik. 

Ami azonban leginkább kérdőjelessé teszi Benny Hinn őszinteségét, hogy már nem ez az első alkalom, amikor elveti a prosperitás-teológiát. Egész pontosan a nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején is tett hasonlóan meglepő "bűnbánó bejelentést" - aztán hamarosan ott folytatta a bővőlködést, ahol abbahagyta.

2019. szeptember 11., szerda

Gettó vagy szekularizáció?

Noha a politika, mint egy gonosz, füstölgő szurokréteg vastagon rárakódott az iszlám európai jelenlétének kérdésére, így erőteljesen zavarja a tisztánlátást, én azért szeretnék erről a dilemmáról mégis szabadon gondolkodni. Miközben féltjük az egyre multikulturálisabb Európát az ide érkező muzulmánoktól, nehezen vesszük észre, hogy az európai muszlimok jó része már nem is muszlim - miközben egy másik részük igyekszik az maradni. De vajon a bezárkózás vagy a világiasodás lesz az európai trend a muszlimok számára? Van esetleg más lehetőségük is?

Egyre jobban utálom a nagypolitikát - nem mintha eddig szerettem volna -, mert a vastagkeretes ideológiai szemüvegeket nemcsak a bal és jobboldal teoretikusai hordják, hanem az átlagember orrára is oda akarják tenni, hogy mindenki úgy lássa a nagyvilágot, ahogyan ők látják. Így aztán nagyon nehéz legalább objektivitásra törekvő állításokat megfogalmazni az iszlám európai térhódításának kérdésében, mert minden ilyen állítás azonnal politikai állásfoglalásnak minősül. Ha azt mondom, az Európába bevándorolt és ide megérkező muszlimok növekvő létszáma komoly problémákat okozhat a kontinensen, akkor én leszek az orbánista idegengyűlölő, akit dróton rángat a hatalom. Ha azt mondom, a migráció kérdése alaposan fel van fújva és agymosó propagandát csinálnak belőle, akkor máris migránssimogató liberálisfajzat lesz belőlem. Vagyis bármit mondok, aligha jövök ki jól a végén. Többek között ezért nem lehet értelmesen beszélgetni erről a témáról.

A politikai színezet még az elvileg egzaktabb kutatási eredményeket is áthatja. Jó példa erre a Migrációkutató Intézet felmérése, mely a 2017-es brüsszeli állapotok kapcsán egyébként rendkívül érdekes eredményeket tartalmaz. Noha csak a vak nem veszi észre, hogy az Intézet munkásságát masszívan átszövi a kormányközeliség (tulajdonképpen ez a kormány bevándorlással kapcsolatos "think thank" megoldása), még így is érdemes átfutni a cikkben leírtakat. A számokból szépen kirajzolódik az egész problémakör kétarcúsága: a muzulmánok egy része gettósodni kíván Európában, míg talán a nagyobb részük nyitottabb a lehetőségre, és át is vesz európai értékeket - azaz szekularizálódik.

A felmérésben a nagyjából háromszázezer fős brüsszeli muszlim közösség tagjai vettek részt, őket kérdezték saját jelenlétükről. Kiemelve néhány fontos pontot, a válaszadók 82%-a úgy véli önmaga életformájáról, hogy az majdnem ugyanolyan, mint a nem muszlimok életstílusa. Más kérdés, hogy ez a válasz bár optimizmusra adhat okot egy európai embernek, némileg ellentmondásos. Hogy miért, az kiderül a cikkből: a brüsszeli muzulmánok szerint ők már nyugati életmódot folytatnak azzal is, ha a gyereket minden szombat és vasárnap muszlim iskolába viszik (ahogyan az európai gyerekek egy része templomba megy), vagy éppen elmennek egy közértbe bevásárolni. Valójában sokkal inkább úgy tűnik, hogy az itt élő muszlimok átvesznek bizonyos elemeket a nyugati életstílusból, és emiatt azt gondolják, máris nyugati módon élnek - noha a gondolkodásmódjuk ettől még nyilván nem változik meg. Márpedig a nyugatiság alaphangon nem életgyakorlat, hanem gondolkodásmód, amire épül a gyakorlatunk.

Ugyanakkor azért az is kijön az összképből, hogy a nyugati miliő által biztosított kényelem, a fogyasztói szokások, a szabadabb légkör nagyon is vonzó hatással van az európai muzulmánokra. Számosan közülük gyakorlatilag már leginkább csak "kulturmuzulmánoknak" nevezhetők - azaz nem veszik túlságosan komolyan a hitüket, ami inkább egyfajta családi örökségként adódik tovább az újabb generációk számára.  Nem akarom megsérteni katolikus olvasóimat, mégis ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki katolikusnak vallja magát, mert gyerekként katolikus templomban keresztelték és az esküvője is ott volt - holott szíve legmélyén nem vallja a katekizmus elveit. Az európai muszlimok jó része a szó vallási értelmében tehát nem is hithű muzulmán.

A kérdésnek ez a kétarcúsága persze elegendő muníciót biztosít a politikai oldalaknak, hogy ki-ki azt hangsúlyozza ebből, ami saját nézeteit támogatja. Én most nem politikai, hanem vallási értelemben szeretném előhozni a témát - a blog profiljához nyilván ez illik -, és így vetek fel egy szándékosan provokatív kérdést: vajon melyik "oldala" győzedelmeskedik majd az európai muszlimok közösségének? Inkább a gettósodás vagy a szekularizáció felé mozdulnak el? A no-go zónák fognak szaporodni, vagy a köztünk egyre inkább lazán élő muszlimok? Ha erre automatikusan azt válaszolja valaki, hogy csakis az utóbbi, hiszen gettósodva nem lehet sikeresen élni, gondoljon csak a kereszténység első háromszáz évére, vagy éppen a babiloni fogságra a zsidóság történelmében. Mindkét esetben azt látjuk, hogy volt egy adott társadalmi csoport - a judaizálók Babilonban, illetve a keresztények az első századokban -, akik bár bizonyos fokig nyitottak voltak az őket körülvevő világra, spirituálisan mégis "bezárkóztak" és óvták magukat az exogén hatásoktól. Ez a gettósodás volt az, ami a zsidóságot - ha nem is az egészet, de jó részét - megtartotta a fogság végéig, illetve a kereszténység is túlélt egészen a Constantinusszal bekövetkező fordulatig. Mivel fogalmunk sincs, mit hoznak a következő évszázadok, még ha kevesebb is azon európai muzulmánok száma, akik gettósodásra adják a fejüket, hosszabb távon ez a "gettósodó mag" a saját szempontjaik szerint akár jobban is járhat. Aztán ha kellően megnövekszik a muzulmánok létszáma, ez a hithű kisebbség akár komoly hatást is gyakorolhat az elszekularizálódott többségre. Fantáziának tűnik? Meglehet, talán csak az. Elképzelhető, hogy a liberális nyugati demokráciákban lassanként felemelkedik egy mérsékeltebb iszlám, ami profilját tekintve jól illeszkedik a posztmodern világhoz, s miközben tartja a hitelveit, nem él szellemi gettóban. (Őszintén szólva ezt azért nehezen tudom most elképzelni...)

Persze ismét megjegyzem, most csak provokáltam és nem egy konkrét jövőképet akartam felvázolni, mert azt szerintem senki nem tudhatja pontosan.

2019. szeptember 8., vasárnap

Komor vacsorától komoly vacsoráig... - az istentiszteletről (5)

A lelkiismeret-furdalás szinte azonnal jelentkezik: méltatlanul nyúltam a kenyérhez és a borhoz. Márpedig Pál apostol azt írja, aki ilyesmit tesz, az ítéletet eszik és iszik magának. Az úrvacsora sokak számára ezért egyáltalán nem az örömről, hanem inkább a stresszről és a kérdőjelekről szól - amit ráadásul sokszor nagyon komor hangulatban vesz magához az ember. Hát, Jézus valószínűleg nem ezt akarta...

Őszintén meglepett, hogy az úrvacsora kérdése mennyire sokféle oldalról megragadható - olyan, mint egy teológiai Rubik-kocka. Erre eddig valahogy nem figyeltem fel, most viszont azt sem tudom, hogyan kezdjem el ezt a bejegyzést.

Már ott van maga az elnevezés is: egyesek szerint eucharisztia, mások szentáldozásnak hívják, a protestáns szlengben inkább úrvacsora, a Bibliában pedig a "kenyér megtörése" vagy az "Úr asztala" kifejezésekkel találkozunk. Mindegyik mögött lényegileg ugyanaz a szentség áll, mégis a különféle szóhasználatok más és más oldalról próbálják értelmezni a dolgot, és más aspektusát is hangsúlyozzák. Én most az egyszerűség kedvéért maradok az úrvacsora szó használatánál, ami ugye leginkább a közösséggyakorlást és az étkezést, azaz a befogadás aktusát emeli ki. Vacsora közben tehát egyszerre befogadóak vagyunk az elfogyasztott étel, és a velünk együtt vacsorázó közösség irányában. Lehetne egy meglehetősen időpocsékolónak tűnő vitába is belemenni arról, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában: teológiai szlenget használva transzszubsztanciáció vagy konszubsztanciáció? Nos, ilyesmiről itt és most nem lesz szó, nemcsak azért, mert az istentiszteletre járók számára ez nagyjából a hatezredik fontosságú kérdés a listán, hanem mert tengernyi dogmatikai anyagot lehet találni róla. Végül belefeledkezhetnék az olyan gyakorlati kérdésekbe is, hogy ki vehet úrvacsorát, milyen gyakran érdemes egy gyülekezetben úrvacsorázni, valamint csakis a bor a biblikus vagy a szőlőlé is megfelelő? Ezek között van néhány valóban fontosnak nevezhető kérdés, most mégis mellőzném őket, mert a bejegyzést egy érzésem szerint ennél sokkal nagyobb problémának érdemes szánni.

Amivel én foglalkozni szeretnék, az leginkább az úrvacsora vételének körülményeit érinti. Az Újszövetség összesen négy helyen beszél részletesebben az úrvacsoráról, konkrétabban az evangéliumokban és az első korinthusi levél 11. részében. Utóbbi azért érdekes, mert betekintést nyújt arról, hogyan gyakorolták ezt a szentséget az egyik első gyülekezetben. Tőmondatban: rosszul. Mai szemmel nézve szinte egészen elképesztőnek tűnhet az akkori helyzet. A korinthusi gyülekezet szanaszét van esve, a gazdagok nem várják meg a szegényebbeket, mindenki a maga ételét fogyasztja, sőt akár részegek is jelen vannak ebben a káoszban. Ez a kontextus, ebben a keretben kellene tehát úrvacsorázni, ami magától értetődően abszurd. Pont az nem valósul meg Korinthusban, amire az úrvacsora való: a közösség teljesen hiányzik az egészből. Nyilvánvaló, hogy Pál kissé dörgedelmes módon próbál rendet tenni, és ennek kapcsán egyrészt leírja, miről kellene szólnia az úrvacsorának, másrészt a bevezetőben említett szavakat is a korinthusiak orra alá dörgöli arról, hogy a méltatlanság ítéletet von maga után. Vegyük észre azonban, hogy Pál itt nem a korinthusiak méltatlanságáról, hanem az úrvacsora vételének módját érintő méltatlanságról beszél! Ez szerintem rendkívül fontos, éppen a bevezetőben említett lelkiismeret-furdalás miatt, amit manapság mintha rosszul értelmezne a hívők jó része. 

Nem maga az ember méltó - ugyan ki gondolná magáról, hogy megérdemli Krisztus testét és vérét? Hanem az a mód lehet méltó vagy méltatlan, ahogyan egy gyülekezet együtt úrvacsorázik. Amiről Pál kissé talán szigorú stílusban ír, hogy a méltatlan körülményeknek következményei lesznek a gyülekezetre nézve. A helyzet tehát nem volt rózsás korinthusban, ámbár meglátásom szerint a mai egyház pont egy másik szélsőséggel küzd az úrvacsora kérdésében. Ma nem az a probléma, hogy egy közösség gazdagokra és szegény rabszolgákra szegregálódik, és őszintén szólva én még soha nem láttam részegeket úrvacsorázni egyetlen gyülekezetben sem. (Ettől persze ez még előfordulhat.) Míg Pál apostol idejében egyfajta házibulit csináltak az úrvacsorából, ma mintha átcsúsztunk volna a skála másik oldalára. Sok helyen az úrvacsora olyan lett, mintha temetésen venne részt az ember. Búskomor, köldöknézős, szomorkás esemény. Pedig ha jól gondolom, az úrvacsora mögött az ószövetségi páska kulcseseménye, a szabadulás áll - amit Jézus szabadító halálára vonatkoztat az Újszövetség. Az úrvacsora tehát nem a bűneinkről, hanem a bűnöktől való megszabadulásról, nem Jézus gyötrelmes haláláról, hanem végső soron halálának értelméről szól, vagyis a mi megváltásunkról. Azért egy őszintén hívő embernek ez talán okot adhat az örömre.

A probléma leginkább az, hogy az ünnepélyességhez a mai társadalomban automatikusan hozzárendelünk egyfajta komorságot. Pedig az ünnep komolysága és komorsága az két teljesen különböző dolog. Lehet valami komoly úgy, hogy nem komor. Az élénk hangulat nem tesz tönkre semmiféle ünnepélyességet. Az én értelmezésemben az úrvacsora egy ünnep, az ünnepnek pedig nincs köze a gyászhoz. Ha gyászolunk, akkor nem ünnepelünk, ha ünnepelünk, akkor nem gyászolunk. Erre egyébként amerikai utam során láttam egy remek példát, amikor egy anglikán-karizmatikus istentiszteleten úrvacsorázhattam. Ritkán adták és vették ilyen vidám hangulatban az úrvacsorát, az embernek megjött tőle a kedve, hogy részesüljön az élményben, s talán ez az, ami igazán fontos az úrvacsora kapcsán: hogy ki ne maradj belőle. Nem hiszem, hogy ennek amerikai specialitásnak kellene lennie...

2019. szeptember 3., kedd

Hidegzuhany melegeknek?

Kiderült: nincs meleggén. Egyik hírportálunk úgy fogalmazott, hogy az eredmények szerint a homoszexualitás kialakulásában csupán kis szerepet játszanak a gének - és talán komplementer módon nagyobbat a környezeti hatások. Ahogy arra számítani lehetett, a hír felkavaró volt - a felkavarodásban viszont olyan vélemény is született, ami őszintén szólva kissé meglepett...

Nem értek a genetikához, a biológiához, az örökléstanhoz, csupán a laikus józan esze mondatja velem, hogy rendkívül sok hatás összjátéka határozza meg, kiből milyen ember válik élete során. Ez az összjáték pedig tudomásom szerint a genetika területén önmagában is igazán bonyolult: a homoszexualitás komplex tulajdonság, ezért nem tűnik logikusnak, hogy egyetlen gén volna felelős érte. Másként megfogalmazva, számomra nincs abban semmi csodálatos vagy meglepő, hogy nem találtak "meleggént", ilyen ugyanis jó eséllyel nem létezik. Most nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy hozzá nem értőként belekotyogok a tudományos háttér részleteibe, és egy blog keretei egyébként is alkalmatlanok erre, de ha jól vettem ki ennek az egész bejelentésnek a lényegi mondanivalóját, akkor összességében a homoszexualitás orientációról az derült ki, hogy kevésbé meghatározott genetikailag, mint eddig talán sokan gondolták.

Érthető, hogy ez a tény egyeseknek hidegzuhanyt jelentett. Stílszerűen azt is mondhatnám, a kutatási eredmények kaptak hideget-meleget egyaránt. A publikálást követő reakciók alapvetően kiszámíthatóan hozták azt, ki milyen oldalon áll a kérdésben, ám közülük az egyik számomra meglehetősen "érdekesnek" tűnt. Sajnos azért, mert jól rávilágít arra, hogy a tudósokat sem mindig a tények iránti rendíthetetlen szeretet ösztöne vezérli, mint ahogy azt sokan gondolják.

Azon tehát nem lepődök meg, hogy a kutatási eredményeket a konzervatívabb keresztény körök mintha egyfajta győzelemként ünnepelték volna, míg a másik oldalon állók teljes erőbedobással igyekeztek tompítani a nyilvánosságra hozott gondolatok élét. Ami engem meglepett az egyik hírportál cikkében, ahogyan a genetikus Steven Reilly (ld. fotón) reagált az eredményekre (aki nem mellesleg egy LMBTQ csoport tagja). Véleménye szerint a tudományos kutatás eredményeit nem is kellett volna publikálni! Miért? Mert a világ nem tökéletes, pontosabban az ő szavait idézve:

"Egy diszkriminációmentes világban nemes cél megpróbálni megérteni az emberi viselkedést, de mi nem ilyen világban élünk."

Remélem nem jól értem, amit olvasok. Reilly szavait megfordítva akkor mondhatjuk azt, amíg a világ nem teljesen diszkriminációmentes, addig ne is próbálkozzunk megérteni az emberi viselkedést? Biztosan benézek valamit, hiszen ha tényleg ezt és így mondta, az szöges ellentétben áll mindazzal, ami véleményem szerint a tudományos kutatás lényegéhez tartozik. Őszintén szólva nem is értem, egy kutató hogyan állíthat ilyesmit! Ráadásul most egy olyan programról beszélünk, melyet a jelek szerint kiváló szakemberek végeztek hosszú időn át, hovatovább az emberi viselkedés tanulmányozása egyébként sem tegnapelőtt kezdődött el a modern tudományban. Az az igyekezet, hogy szeretnénk jobban megérteni önmagunkat, az etológián át a pszichológiáig gyakorlatilag komoly múltra tekint vissza - nem is beszélve az emberiség évezredes filozófiai próbálkozásairól - s miért is lenne kivétel ezalól, hogy jobban lássuk a nemi viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket?

Persze ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, mi áll ennek a mondatnak a hátterében! Csak azért aggasztó ennek a publikációnak a léte és nyilvánosságra hozatala Reilly számára, mert az LMBTQ-közösség szemszögéből nem igazán kedvezőek az eredmények. Száz százalék biztos vagyok abban, ha ellenkező konklúzió született volna, és abszolút megerősítést nyer a homoszexuális viselkedés genetikai háttere, akkor Reilly ott lenne azok sorában, akik a homoszexualitás szigorúan tudományos alátámasztásáról beszélnének. És akkor egyáltalán nem aggasztaná az sem, hogy minek is fáradozik a tudomány az emberi viselkedés megértésével ebben a diszkriminatív világban.

Szerintem éppen az a nagyszerű a tudományos vállalkozásban, hogy nem egyes csoportok igazolására vagy diszkvalifikálására összpontosít, és bizony ilyen értelemben nincs tekintettel az érzésekre sem. Ez pedig igaz kell legyen mindenféle csoportra nézve, beleértve a keresztényeket, a buddhistákat, a muszlimokat, az ateistákat, de még az LMBTQ vagy más kisebbségek csoportjait is. Ha egyszer a Föld nem lapos, akkor nem az, mégha a laposföldesek meg is sértődnek emiatt. Ha a világ nem hatezer éves, akkor nem az, háborogjanak a hatnapos kreacionisták. A tudománytörténetből is azt látjuk, hogy egyes tudományos eredmények mindig felhördülést váltottak ki bizonyos emberekből és csoportokból - de végül csakis az számított, mit mutatnak a tények. Félreértés ne legyen: ha egy későbbi kutatás a mostani ellenkezőjére jut, azt is ugyanúgy le kell hozni a Science-ben, minden tiltakozó nyilatkozat ellenére. Mert ez így helyes, és az a tény, hogy ez az eredmény megjelenhetett, éppen az egészség egyik jele számomra.

2019. augusztus 30., péntek

A képekhez való képesség

Valljuk be őszintén - én bevallom -, mi protestánsok nehezen tudunk mit kezdeni a képekkel. Mi inkább a bibliai szövegekkel dolgozunk, és ha a kép szót halljuk, akkor is a példázatok vagy narratívák, vagyis bizonyos szövegműfajok képekben gazdag elbeszéléseire asszociálunk. Én azonban most szó szerint képekről, szűkebb értelemben pedig festményekről beszélek, és azt is elmondom miért lenne jó, ha értenénk a nyelvükön.

A protestáns hívők jó része, ha a kép és a kereszténység szavak valahogy egymás mellé kerülnek, talán leginkább az ikonokra vagy a templomokban látható festményekre gondol - és ez a gondolat valószínűleg nem tölti el boldogsággal. Szinte látjuk magunk előtt a képeket csókolgató embereket, vagy éppen a meztelen testeket ábrázoló festményeket. Aztán látjuk magunk előtt a reformáció csupasz templomait, vagy a baptista, a pünkösdi imaházak üres falait, ahol nincs helye az ilyesminek. Leegyszerűsítve, nekünk itt és most a szöveg a fontosabb, amit a végtelenségig elemezhetünk, cincálhatunk, magyarázhatunk, de a képek teológiai okokból is távol kerültek tőlünk.

Ám kár volna elfeledkezni arról, hogy történelmi korokon át a helyzet éppen fordított volt. Az emberek nem olvastak, a szöveg mint olyan szinte semennyire nem izgatta őket, helyette viszont rajongtak a képekért. Tudjuk jól, hogy még a bibliai szöveget is képeken keresztül értették meg. És ha mi is szeretnénk megérteni azt, hogyan és mely dolgokon keresztül jutottunk onnantól ideáig, akkor muszáj lesz megérteni a képek nyelvét. A bejegyzés témája szerint még pontosabban: a festészet nyelvét.

Az elmúlt napokban kitűnő kollégáim társaságában abban a szerencsében volt részem, hogy egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatást tehetettem a Szépművészeti Múzeumban. Láttam már ilyesmit, de a tárlatvezetést végző doktor úr lelkesedése és profizmusa most mégis áttörte az eddigi közömbösségem falait. Hatásosan tudta ugyanis megláttatni velem az egyébként elképesztő festmények részletgazdag elemei mögötti tudatos mondanivalót. A gyönyörű festményeket készítő művészeket persze a legtöbben zseniális tehetségnek tartjuk, mert szépen festenek - ami igaz is. A zsenialitásuk azonban nem is a festészeti profizmusukban áll (noha az is elképesztő), hanem inkább abban, hogyan tudnak egyetlen egy festménybe belesűríteni olyan mondanivalót, amit szavakkal csak hosszú prédikációban lehetne kifejezni.

Persze a műelemzők is túlmagyarázzák sokszor a dolgokat, de azért mégiscsak nézze meg az olvasó Ádám és Éva itt látható két festményét, melyet egyébként Dürer egyik kiváló tanítványa, Hans Baldung Grien készített. Grien a 16. században élt, amikor az emberek java része rajongott a férfiakat praktikákkal elcsábító hölgyekért. Első pillantásra az ember nagyjából annyit lát, hogy Ádám izmos, Éva meg szexis, a kígyónak pedig furcsa kinézete van. Ám a képet jobban vizslatva érdemes észrevenni néhány sajátosságot, így például azt is, ami a festészetben meglehetősen tipikus, mégpedig az anakronizmus erős jelenlétét. Ha Ádám és Éva valós történelmi emberek voltak (nagyon kérek mindenkit, hogy most ne vegye elő ezt a vitát!), akkor sem valószínű, hogy így néztek ki. Ádám pont olyan, mint a 16. századi férfiak, szakállviselete a korabeli szatíroké (akkoriban pontosan így ábrázolták őket), Éva leomló hajzuhataga meg inkább hasonlít Vénuszéra, mint arra a karakterére, akit egy bibliaolvasó ember maga elé képzel.

A bűneset már megtörtént, hiszen mindketten falevelekkel takarják a nemi szerveiket, ugyanakkor Éva tekintete nem azt sugallja, mintha nagyon szégyellné magát. No persze most felhorkanhatna egy szigorúan betűhű értelmező: "a Biblia azt írja, hogy szégyellték magukat és elbújtak". Akkor mi most visszakérdezünk: vajon a festő a bibliai történetet akarta egy az egyben ábrázolni, dokumentarista stílusban, vagy annak saját korabeli értelmezési módját festette meg? És pontosan ez az igazán izgalmas egy jó képben, egy végletekig kimunkált festményben, egy remek kompozícióban: hogy nem szimplán dokumentál, hanem elgondolkodtat, hogy akár alternatív ösvényeket vázol fel, hogy valamilyen üzenetet közvetít, amibe persze belekeveredik annak a kornak a történeti helyzete, a művész saját gondolatvilága, egyszóval az a miliő is, amiben a kép keletkezett. Egy elragadó festmény üzenet saját koráról, miközben üzen egy másik korról is, amiről tartalmilag szólni kíván.

Ez bizony izgalmas, de annál sokkal több is egy protestánsnak: kijózanító. Most tegyék a szívükre a kezüket a bibliai textusokat szétmagyarázók: merthogy ők pont ugyanazt csinálják a szövegekkel, mint egy festő a képeivel. Értelmezéseket bontanak ki egy-egy szakaszból, magyarázatokat találnak ki egy perikópához, az igehirdetésekben pedig szavakban festik le mindezt az embereknek. Valahol tehát képekkel dolgoznak, a különbség többnyire annyi, hogy ezeket a szövegek olvasói és hallgatói a fejükben vizualizálják, míg a festők elképesztő munkával felviszik a vászonra. Sokat lehet utóbbi módon is elmondani, és őszintén szólva kissé sajnálom, hogy az egyháznak szinte csakis a katolikus-ortodox fele tud ezzel igazán hatékonyan bánni, holott semmi nem gátolná a többieket sem, hogy ebben előrébb lépjenek. Hát akkor lépjünk!

2019. augusztus 24., szombat

Más kabátjában

Pál apostol elszántsága a hit terjesztésében közismert minden bibliaolvasó előtt: görögnek görög, zsidónak zsidó lett csak azért, hogy mindenkit valahogyan megnyerjen Krisztusnak. A jezsuita Francis X. Clooney igencsak provokatív és határokat feszegető könyvét olvasva egyszerre támadt fel bennem kétféle érzés, melyet egyetlen kérdésbe sűrítve így tudnék megfogalmazni: vajon ha magamra veszem egy másik vallás kabátját, le tudom-e venni később?

Mitagadás, Clooney (ld. fotón) határfeszegető felvetései elképesztően érdekesek, izgalmasak, gondolatébresztőek, miközben egy elkötelezett keresztény bizonyos veszélyeket is érezni fog bennük, sőt valamitől viszolyog majd, amikor a fent említett könyvet olvassa. De ne siessünk ennyire előre, hanem kezdjük a vaskályhánál, amit a szerző komparatív teológiának nevez. Mit jelent ez?

A komparatív teológia kiindulópontja az a tény, hogy jelenleg a vallási sokféleség világában élünk, amit csak fokoznak olyan tényezők, mint például a nyugati világ kulturális sokszínűsége vagy éppen a migráció realitása. Ahogy Clooney fogalmaz, manapság szinte csak megszokásból nevezünk egyes vallásokat "keletinek" vagy "nyugatinak" (illetve történeti kiindulópontjaikra utalunk ezzel), hiszen a helyzet az, hogy a legfőbb hitrendszerek már mindenütt jelen vannak a világban. A vallások és követőik egymás mellett élnek, és ami ennél fontosabb, kölcsönhatásba is kerülnek egymással.

Ez az állapot nyilvánvalóan arra ösztönözheti a keresztény embereket, hogy igyekezzenek megismerni és tanulmányozni a többi vallást. Az első kérdések körvonalai mintha már ezen a ponton felsejlenének: hol vannak ennek a megismerési tevékenységnek a határai? Elegendő beleolvasgatnunk a Bhagavad Gita vagy a Korán szövegeibe? Beszélgessünk hindu, buddhista vagy muszlim emberekkel? Néhány évig éljünk közöttük? Mi legyen a célja ennek az ismerkedésnek? Apologetikusan vonjuk kritika alá más vallások dogmatikáját, esetleg misszionáriusként közelítve próbáljuk "áttéríteni" őket? Vagy egyszerűen csak tudományos kíváncsiságtól hajtva tanulmányozzuk a hitüket?

Egyáltalán nem mindegy melyik utat választjuk a megismerési folyamatban, mert teljesen máshogyan kell közelítenünk egyik vagy másik esetben. De az biztosnak tűnik, minél jobban szeretnénk megismerni és megérteni egy miénktől eltérő vallási hagyományt, annál jobban "bele kell gázolunk" annak sűrűjébe. Szerintem egy elkötelezett keresztény számára, aki készséget érez magában az ilyesmire, itt kezdődhet egyfajta kötéltánc. Egyrészt szeretne hűséges lenni a saját hitéhez és biztos talajon állva végezni ezt a folyamatot, másrészt nyitott kíván lenni arra a lehetőségre, hogy más vallások is hordoznak igazságot magukban, sőt akár keresztényként is tanulni lehet tőlük. Ám ha utóbbi állítás igaz, és a többi vallás mélyén komoly értékek is találhatók, akkor az sem mindegy, hogyan akarunk ezekhez hozzáférni. Keresztény szemmel nézve nyilván nem mondhatjuk, hogy az apologetikus-kritikus megközelítés vagy a misszionálás-térítés indítéka rossz, de ezeken az utakon aligha fogunk igazán eljutni a másik vallás velejéhez. Egy apologéta vagy egy evangélista sokkal inkább kívülről akar hatást gyakorolni az adott vallás "belül lévő" híveire - sokszor anélkül, hogy igazán megérteni akarná az adott hagyományt. Ha azonban szeretnék kicsit megtudni, hogyan gondolkodik, hogyan érez, hogyan lát egy hindu vagy muszlim, vagy egyáltalán milyen lehet hindunak vagy muszlimnak lenni, akkor ehhez már egészen más utat kell bejárni: legalábbis ideiglenesen nekünk is el kell fogadnunk a másik vallás paradigmáját igaznak.

Nos, Clooney fent említett komparatív teológiája pontosan valami ilyesmiről szól. És ez botrányos lesz sok keresztény számára. Bevallom, még én sem tudom egyelőre eldönteni, hogy ez az ember vakmerő vagy bátor, hogy egyetértően bólogassak vagy óvva intsek tőle mindenkit. A fent említett könyvében nemcsak nagyon érdekes elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, hanem még olyan kérdésekre is kitér, vajon ha az ember "átsétál" egy másik vallás oldalára - vagy más képet használva felveszi a másik vallás kabátját -, hogyan fog ez visszahatni a keresztény gondolkodására, amikor visszatér a saját területére? Az ugyanis egészen biztos, ha a miénktől eltérő hagyományokban mélységében elmerülünk, a saját hitünk soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Clooney a hinduizmus szakértőjeként - aki ráadásul Indiában él - ezt közelről is megtapasztalta, hiszen nem egyszerűen az íróasztal mögött ülve tanulmányozta ezt a vallást, hanem keményen bele is ártja magát - miközben megmaradt jezsuitának. A könyv egyik fejezetében például leírja egy élményét, amit Laksmi istennő gyönyörű templomában élt át, amikor megállt annak szentélyében:

"Ahogy a templomban Laksmi istennőnél időztem, korábbi szemlélet- és gondolkodásformámhoz képest újfajta látásmód körvonalai kezdtek kirajzolódni előttem. A sajátomtól különböző, de teljesen élő vallási hagyományból előlépő valósággal kerültem közvetlen kapcsolatba. Tudtam, hogy a hindu hagyomány szerint az istennő is lát engem. (...) Azt hiszem, én kis híján imádkozni kezdtem, mert a szentélyben állva láttam valakit, aki látott engem. A keresztények azonban nem imádkoznak istennőkhöz, így hát én sem imádkoztam. Csak álltam, és néztem."

Mielőtt valaki félreérti, Clooney itt nem egy ezoterikus élményét akarta papírra vetni, melyben egy istennőszobor szemei felvillantak a sötétben. Pusztán arról van szó, hogy a hindu hagyomány alapos megismerése értelmezhetővé tette számára Laksmi szentélyének látványát, benne az istennő szerepét, ami így spirituális élményt idézett elő a tudatában. Ahogy ő fogalmaz, ha helyesen műveljük a teológiát, gyakran kerülünk ilyen helyzetbe, mert "többet látunk meg annál, amit kiszámíthatónak és megengedhetőnek tartunk" - ez pedig visszahat a saját, keresztény gondolkodásunkra is.

Én most ezen a ponton viszont befejezem, mert úgy érzem, máris túl sok a kérdésem. Vajon mi történik, ha Clooney egyszer túl messzire megy egy expedíció során, és már nem talál vissza keresztény bázisához? Nem lesz egy idő után ebből az egészből szinkretizmus - vagy esetleg ez már most is annak nevezhető? Meddig mehetünk el egy teljesen idegen hagyomány megismerésében anélkül, hogy feladnánk a sajátunkat? Hiszen ha nem megyünk elég közel, akkor legjobb esetben is csak adatokat gyűjtünk más hagyományokról, a felszínt kapargatva, ám képtelenek leszünk igazán az ő fejükkel gondolkodni, így megérteni sem fogjuk őket. Ám ha nagyon belebújunk más bőrébe vagy kabátjába, mi történik ha ez a kabát levehetetlennek bizonyul?

2019. augusztus 20., kedd

Fúj-fúj Ferenc...

Rendkívül régen frissült már Bi-Fi rovatom, noha a kereszténységen belül nem csökkent a terjengő téveszmék és félreértések száma. Amiért most előszedem újra a rovatot, az egy olyan antikatolikus pletyka, ami a "Hit Hírek" nevű oldalhoz köthető: százak és százak fakadnak ki ingerülten Ferenc pápa nyíltan melegpárti megjelenése miatt, amit az alant látható fotó kommentár nélküli közlésével igyekeznek igazolni.

A fotón félreérthetetlenül az látszik, hogy Ferenc pápa (illetve bal oldalán egy másik egyházi méltóság) a megszokottnak nevezhető kereszt mellett egy szivárványos keresztet is hord a nyakában. A látvány magától értetődően azt üzeni a kép hátterét nem ismerőknek, hogy a pápa a legszélesebb nyilvánosság előtt teljes nyíltsággal kiáll a melegek mellett. Hát már itt tartunk?

A fotóra érkezett reakciók finoman szólva is hevesre sikerültek. Egyesek katolikusként is elkezdték szorgalmazni az aláírásgyűjtést, hogy Ferenc mondjon le tisztségéről, mások arról keseregnek, hogy ez a látvány önmagában a keresztények Istentől való "hatalmas elfordításának" eszköze, de olyan is akadt, aki a képet látva kijelentette: "semmilyen jót nem tudok erről a pápáról elmondani, pedig objektív vagyok, protestáns vagyok és történész..." (kiemelés tőlem).

Összefoglalva tehát a Nagy Paráznától a babiloni fertőn át az Antikrisztusig számosan felvonultatták az összes rémséget és szörnyűséget, ami a katolikus egyházról és a pápáról csak eszükbe jutott. Csak egyetlen dolog nem merült fel a Hit Hírek szerkesztőinek fejében: hogy esetleg utánanézzenek, hol és mikor készült a kép, és vajon milyen kereszt is lóg Ferenc pápa nyakában. Az utánajárás rendkívül megerőltető lett volna ebben az esetben, hiszen kb. 15 másodpercet vesz igénybe. Ha ugyanis az ember egy Google-keresőbe beírja a "rainbow" és a "pope Francis" szavakat, akkor mindjárt az első találat egy olyan cikk lesz, ami érthetően tisztázza a helyzetet. Csak röviden, két lényeges tényre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt, a meleg közösség által használt színskála sorrendje is más, mint amit Ferenc a nyakában viselt (ahogy például a német és a magyar zászló sem ugyanaz attól, mert színes sávok vannak rajtuk), másrészt a pápa nyakláncának színei latin-amerikai régiókat jelölnek. Nem meglepően, hiszen ezt a nyakláncot a pápa ottani látogatásakor viselte, és valószínűleg nem azért, hogy a homoszexualitást reklámozza vele...

Ferenc pápát persze lehet bírálni akár amiatt is, ahogyan a homoszexuálisok felé fordul, mindazonáltal igencsak meglepő volna, ha egy ilyen kaliberű protokollszemély, akit éjjel-nappal fotóznak és kamerák kereszttüzében éli az életét, ekkora leplezetlen nyíltsággal állna ki a melegek oldalán. Ennél azt hiszem a Vatikánban sokkal óvatosabban nyúlnak a dolgokhoz. Persze én sem látok bele a római egyház kommunikációs stratégáinak módszereibe, de az ilyen hirtelen és radikális színre lépések nagyon nem jellemzik a katolikus egyházat.

A Hit Hírek szerkesztői a fotók mellett a második thesszalonikai levélből idéznek: "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen." Ezzel viszont tényleg fején találták a szöget! Pál apostol kijelentésével a magam részéről teljesen egyetértek - hiszen ezúttal tökéletesen igazak azokra, akik most idézték őket...

2019. augusztus 14., szerda

Öt értelmes szó... - az istentiszteletről (4)

Gondolom nincs olyan gyülekezetbe járó ember, aki szívesen meztelenre vetkőzne istentisztelet alatt a többiek előtt. Micsoda hülyeség! Hogy jut egyáltalán ilyesmi eszembe? Csak úgy, hogy a közösségi imádkozás a kisegyházaknál néha olyan, mintha egyfajta "lelki sztriptízként" működne, ahol az embernek az a dolga, hogy feltárja mások előtt belső valójának intim részleteit. Mire való az együtt imádkozás az istentiszteleten?

Tudom persze, hogy erre a kérdésre sokféle választ adhatunk. Ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy most sem kívánok kimerítően foglalkozni minden lehetőséggel, ezért a közösségi ima egy olyan funkcióját fogom most felvillantani, amit egyébként meglehetősen nehéz elképzelni az imádkozásról: hogy tanítást jelenthet az imát hallgatóknak.

Ez kissé talán furcsán, sőt talán botrányosan is hangzik. Furcsa, mert a tanításra a prédikációt tartogatjuk, nem a közösségi imádkozást. Nem azért imádkozunk egy istentiszteleten, hogy bárkit is tanítsunk, sőt inkább zavaró, amikor valaki ima címszó alatt egy önálló kis előadást tart a gyülekezetének. És botrányos is, mert bár az imát a gyülekezetben, de azért mégsem a gyülekezetnek, a lelkésznek vagy a mellettünk ülőnek mondjuk, hanem végső soron Istennek. Ennek ellenére Pál apostol mintha mégis ilyesmiről írna az első korinthusi levelében, amikor a nyelveken szóló és az értelemmel elmondott imádságot hasonlítja össze (1Kor 14). A szavaiból mintha arra lehetne következtetni, hogy a közösségi imának van egy tanítói dimenziója is, amire az istentiszteleti keret megfelelő közegnek bizonyulhat. De miért ír ilyesmit az apostol?

Ahogy említettem, az egész a nyelveken szólás kapcsán kerül elő. Az istentiszteleten elhangzó nyelveken szólásról valószínűleg sokaknak van egyfajta élményanyaga, amiben kellemes és kellemetlen érzések egyaránt kavarognak. Őszintén szólva, amikor még nem voltam keresztény, de megfordultam keresztények között, engem az ilyesmi borzalmasan zavart. Az egyik alkalommal egy nagy sátor közepén ültem a tömegben, amikor a színpadról a prédikátor felszólította az embereket, hogy kezdjenek hangosan közösen imádkozni - erre mindenki kitört egy kiabálós nyelveken szólásban. Most nem akarok belemenni abba, hogyan értékeljük a nyelveken szólás jelenségét (szesszacionista vagy kontinuacionista módon), a történet sem mai már, csupán erre az emlékre visszagondolva tudom mennyire kivert akkor a víz: hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy misztikus szektába kerültem volna, ahol az emberek egyik pillanatról a másikra transzba estek, én meg ott állok ennek az egésznek a közepében! Akkor még nem ismertem Pál szavait, aki az "őrjöngtök" kifejezést használta, amikor megpróbálta leírni egy kívülálló érzéseit a hirtelen rászakadó nyelveken szólással kapcsolatban. Azóta persze azért sokat változott a helyzet, ahogy én is.

Nos, fontos megemlíteni, hogy Pálnak persze nem magával a nyelveken szólással volt problémája, és nem is az volt a legnagyobb gondja, hogy a nyelveken szólás érthetetlen (szerinte ez magyarázattal talán áthidalható lehet), hanem inkább az, hogy nincs igazán közösségi haszna, és zavart kelthet egy istentiszteleten az avatatlanok soraiban. (A magyarázók egy része az "avatatlan" elnevezés alatt a hitben kezdő vagy a hit iránt érdeklődő embereket érti, akiket egyházi szlengben nagyjából a katekumenek néven ismerünk.) Megbontja az egységet is, hiszen nem lehet rá áment mondani, ha senki sem érti, és kimaradnak belőle azok, akik nem tudnak nyelveken szólni. 

Márpedig a közösségi ima akkor jó, ha abba bárki képes bekapcsolódni, különben nem lesz közösségi, hanem csak egy gyülekezeti elit sportjává válik. A közösségi ima nem lehet taszító vagy ijesztő, nem lehet kizáró jellegű, hanem egyértelműen inkluzív tevékenység kell legyen.

Sajnos az együtt imádkozás sok helyen egy olyan szakasz az istentiszteleti liturgiában, amiről az embernek tényleg az a benyomása támad, hogy a gyülekezet mintha egy "hallgatólagos szerződés" szerint működne ezzel kapcsolatban: vagyis vannak a "mindig imádkozók", akik ilyenkor elsőként megszólalnak, és hozzájuk csapódik néhány partizán, akik esetszerűen imádkoznak, és ezt a menetrendet nem is érdemes megbolygatni. Végül a közösségi imát fejtegetve jegyzi meg Pál, hogy inkább akar öt szót értelmesen szólni, mintsem tízezret nyelveken - mégpedig azért, hogy másokat tanítson. Persze az itt szereplő számok szimbolikus értelműek, mégis jól kifejezik, hogy az istentiszteleti nyilvánossággal az érthető megszólalásnak kell együtt járnia még az olyan, kissé talán misztikusabb jellegű tapasztalásban is, mint az imádkozás. Míg az öt értelmes szó tanít, addig a tízezer érthetetlen taszít - nem kétséges melyiket kell választani.

Befejezésül elárulom, hogy kísérleti jelleggel több közösségben kipróbáltam már Pál "öt értelmes szó"-paradigmáját a közös imádkozás kontextusában. Ezt én nyílvessző-imádságnak szoktam nevezni, ami a kimondott szavak célzatosságára és átgondoltságára utal. Arra kértem a jelenlévőket, hogy csak egyetlen egy, nem túlságosan összetett mondatot imádkozzanak ahelyett, hogy elmagyaráznának Istennek, milyen szent és mennyire meg tudja gyógyítani a betegeket. És működött: akadt olyan, aki talán életében először mert megszólalni ezen a módon mások előtt - ahogy az is érezhető volt, hogy sokan alaposan átgondolják mi legyen az az egy mondat. Mintha a közösség is jobban odafigyelt volna: végre nem csak ugyanazoktól az emberektől kell nagyjából ugyanazt végighallgatni, ráadásul a dolog rövidsége miatt igen dinamikus hatást kelt, ami nem tesz rosszat egy istentiszteletnek. Nyilván vannak ennek az imaformulának technikai korlátai és hátulütői is, de én azt tapasztaltam, kisebb közegben főként a felszabadító hatásai érvényesülnek. Az a bizonyos öt értelmes szó persze nemcsak az imákra, hanem sokszor talán úgy mindenre igazán ráférne.

2019. augusztus 9., péntek

A motivációevangélisták boldogsága

Ugye észrevette mindenki, mekkora divathullám lett a motivációs trénerekből? Most a csapból is folynak. Ők azok az előadók, akik tömegek elé állnak ki, hogy elmondják milyen boldogok és én is az leszek. Keresztények tucatjai sorra terjesztik ezeknek az embereknek a videóit, néha nagyobb lelkesedéssel, mint magát az evangéliumot. Rosszul teszik.

Azért teszik rosszul, mert ezek az emberek hazudnak nekik. Azt hazudják, hogy boldogok, hogy mindig és egyfolytában azok, és én is mindig és egyfolytában az lehetek, hogy átléphetem a saját határaimat, hogy mindig felülemelkedhetek a hullámaimon, csak kövessem az ő példájukat - no és persze fizessem ki a belépőt az előadásaikra, vegyem meg a könyveiket és terjesszem a motivációevangéliumukat. Ők ugyanis motivációevangélisták, akik Isten neve nélkül házalnak egy nem létező boldogságfogalommal. Ezeket az embereket csakis olyan szituációkban látjuk, mindig olyan beállításokban, kontextusokban, kompozíciókban, videókban, fényképeken szerepelnek, ahol határokat lépnek át és boldogok. Még ha beszélnek is életnehézségekről - a legtöbbször olyan szirupossággal, ami csaknem elviselhetetlen - az is csak azért van, hogy újra és újra eljussanak ugyanahhoz a konklúzióhoz, hogy boldogok. Ez a fő üzenetük.

Ilyen márpedig nincs. Ez egy gigantikus szélhámosság. Jólfésült félrevezetés. A keresztények torkán pedig könnyen lecsúszik - persze nem csak az övékén. Nekik azonban illene kapcsolni, illene felismerni a megtévesztést, ám az állandó boldogság édeskés varázsa megbabonázza őket, mint a lámpafény a repülő bogarakat.

Pedig sem Jézus, sem a Biblia, sem a józan paraszti ész nem szól hozzánk semmilyen konstans boldogságról. Vannak jó napjaink és vannak rosszak. Van, amikor összeállnak a képletek, gurul a szekér, nyerünk a tőzsdén, akciósan veszünk téliszalámit, sikerül nyaralni mennünk, jók lesznek a leletek az orvosi vizsgálat után, elismerést és szeretetet kapunk az emberektől. És aztán olyan is van, amikor piszkosul betemet a sors, amikor orrbavágnak tragédiák, mázsás súlyként cipeljük az igazságtalanság és boldogtalanság érzését, elegünk van az emberekből, hosszasan kínlódunk valamilyen testi vagy lelki fájdalomtól, gyötörnek a kételyek. De egy dolog soha nincs, soha nem fordul elő, az hétszentség, mégpedig az, hogy állandóan boldogok vagyunk. És aki arra ösztönöz, hogy ezt mégis elhiggyük, az hazudik. 

Ráadásul a boldogok Jézus szerint nem is úgy boldogok, ahogy ezek a trénerek mondják. Maga a boldogságfogalom: ez egy roppant fontos különbség. A Bibliában a boldogok sírnak - még akkor is, ha egyszer majd megvigasztalják őket. A boldogokat üldözik, gyalázzák, bántalmazzák a hitük miatt. A boldogok lélekben szegények, sok esetben a társadalom számkivetettjei, hülyegyerekekként kezeltek a felvilágosult nyugati miliőben. Az a boldogság, amivel ezek a motivációs trénerek kábítják a keresztényeket, csakis azért motiválhat bárkit is, mert szeretné elhinni, hogy itt és most lehetséges. Ráadásul a trénerek sem boldogok, hanem csak pont annyira, amennyire a többiek, ezt pedig valószínűleg maguk is tudják, de hazudniuk kell róla, hogy megélhessenek belőle.

Vegyük példának Szabó Pétert! Tényleg azt hiszi bárki, hogy őt látjuk a videókon? Nem őt látjuk. Fogalmunk sincs róla, ki az a Szabó Péter valójában. Szabó Péter videóin nem Szabó Péter, az ember szerepel. Hanem Szabó Péter, a termék. Egy brand beszél ki ezekből a felvételekből a nézőkhöz. Egy produkció, ami ki van találva és fel van öltöztetve. Szabó Pétert akkor látnád, ha a pillanatnyi vergődéseit is mélyen látnád. Krisztus narratívája épp attól hiteles, hogy látjuk vérezni. Látjuk milyen az, amikor elutasítják, amikor földbe döngölik, amikor mások hitetlensége miatt nem tud gyógyítani, és nem egy rettenetes szuperember képében jön hozzánk, akihez képest csak csizmák közt rohangáló hangyák vagyunk. Krisztus nem egy fölénk magasodó istenpromóció, hanem egy sebezhető valaki, és meg is sebezték, azok a sebek pedig még a dicsőséges feltámadása után is megtapinthatók maradtak.

A motivációevangélistáknak viszont nincsenek mély sebeik, csak egy lebutított verziójú hegyibeszédjük a nem létező boldogságról. Észrevetted már?

2019. augusztus 7., szerda

Dühítő üdítő

Mindenki erről beszél: a Coca-Cola Budapesten is kitette homoszexualitást népszerűsítő plakátjait, melyen melegek mosolyognak és boldogan isszák a kólát. A felháborodásra számítani lehetett, ami persze akár növelheti is a reklámértéket, mégis jogosnak érzem a kérdést: ugyan minek kellett ez?

A Coca-Cola értelmezésem szerint egy üdítőital, melyet egy cég gyárt, és megpróbálja a piacon eladhatóvá tenni. Ezt gazdasági tevékenységnek hívjuk, melynek egy fekete színű folyadék áll a középpontjában, amiben sok a buborék és a cukor. Az emberek régóta szeretik vagy utálják, ez már ízlés kérdése.

Ami azonban nagyobb kérdés, hogy ugyan mi a bánatnak akar egy gazdasági tevékenységet folytató multicég belépni egy társadalmi vitákat generáló, erkölcsi-vallási-filozófiai probléma közepébe? Mert ha állást foglal - és ezt a kampányt nehéz nem annak tartani, hiszen a cég utólagos nyilatkozatban ezt meg is erősítette -, akkor bizony belelép. Tényleg nem értem. Olyan van, hogy valakik feldobnak egy fontos kérdést (tipikusan társadalmi mozgalmak élén álló csoportok vagy szervezetek), legyen ez a környezetvédelem vagy éppen a rasszizmus, és akkor a tőkeerős piaci szereplők közül többen is az adott ügy mögé állnak szponzorként, nevüket és emblémáikat, saját imidzsüket és arculatukat adva. Az is előfordul, hogy tehetősebb márkák kulturálisan értékelhető projektekhez felsorakoznak, így hallgatólagosan elismerik az adott kultúrtermék relevanciáját. Ám meglehetősen furcsán hatna, ha teszem azt a Renault holnaptól elkezdene kampányszerűen az abortusz joga mellett érvelni, vagy a Whirlpool egyszercsak előállna egy hitvallásszerű frázissal állam és egyház szétválasztásáról, esetleg a Szobi szörp minden üvegre nyomtatna egy rövid szöveget, mely a női egyenjogúságot éltetné. Ösztönszerűen hülyeségnek tartjuk az ilyesmit, csakhogy a mai trendek már az ilyesféle ösztöneink görbítéséről is szólnak.

Talán normális, hogy a társadalmi kérdésekkel többnyire az ezzel foglalkozó szegmensek törődnek, ahogyan a szociológusok, szociálpszichológusok vagy éppen az egyházak sem mondják meg hogyan kell jól kólát gyártani. A Coca-Cola melegkampánya ezért nekem nem feltétlenül csak a homoszexualitás elfogadtatásának támogatásáról szól, hanem arról is, hogy a határok mindenhol feloldódtak: mindenki lazán beteheti a lábát egy tőle teljesen idegen területre, és ott megmondhatja a magáét. A felháborodás pedig azokat fogja majd kísérni, akik nem értik ennek a logikáját. Igen, tudom, ezt az egyház is csinálja, amikor például a tudományos munka hitelességét vonja kérdőre (ld. az előző bejegyzés témáját az evolúcióelméletről), mintha lenne ehhez jogosítványa, pedig nincs. De ha ez bárkit zavar, akkor zavarjon az is, amikor egy gazdasági tevékenységet folytató cég ideológiai célokat tűz a zászlajára.

Javaslom, hogy keverjük össze a Coca-Colát valamelyik olcsó kólaszörppel és postázzuk a cégnek, hogy szó szerint is belekóstoljanak, milyen az, amikor a kóla szigorúan titkos receptjéhez valami oda nem illőt keverünk. Elvégre a felfrissülés az felfrissülés, nem?

2019. augusztus 3., szombat

Hogyan lett furkósbot az evolúcióelméletből?

A természet - csodálatos úgy, ahogy van. És nemcsak a természet csodálatos, hanem az a tudományosság is az, ami leírja nekünk, hogyan működik. Az evolúcióelmélet elegáns abban az értelemben, hogy nyitott kérdéseinek tucatjai ellenére mégiscsak plauzibilis magyarázatot nyújt a biodiverzitás hogyanjára. De akkor hol itt a probléma?

Az Exodus könyvében van leírva a csoda, amikor Mózes megfog egy teljesen hétköznapi botot, és az kígyóvá változik a kezében. Az ijesztő élmény nem tart sokáig, mert a kígyóból hamarosan megint bot lesz, mégpedig egy olyan bot, amit Mózes azután igencsak jól forgat, és mindig pont arra használja, amire az adott helyzetben az való. Merthogy legyen bármilyen kígyó is a botból, azért a bot mégiscsak botként az igazi és hasznos Mózes kezében, ami egy speciális esetet leszámítva nem is lesz többé mássá.

Negatív értelemben, de ez a csoda ma is megismétlődik. Az evolúcióelmélet a biológia hasznos eszköze, mondhatni az egész tudományterület erre épül, csakhogy bizonyos kezekben inkább furkósbot lett belőle, amit úgy néz ki, hitbeli kérdésekben állandóan lehet suhogtatni. És suhogtatják is szorgalmasan, akik suhogtatják. A hívők szerint az evolúció hit kérdése - pedig nem az -, az ateisták szerint pedig ezzel lehet eldönteni, hogy hitbeli kérdések igazak vagy hamisak. Kérdés azonban, valóban erre való-e egy természettudományos elmélet? Valóban hitbeli csaták megvívására szánta megalkotója, vagy erre csak az őt követő generációk bizonyos, ideológiailag jól körülhatárolható csoportjai használják? Az asztalomon kinyílik Dr. Kun Ádám evolúcióbiológiáról szóló, friss kiadásban ismét napvilágot látott szakkönyve. Az egyik fejezet felvezetésénél a szerző a következőképpen fogalmaz:

"Egyetlenegy kinyilatkoztatásszerű megjegyzést engedjen meg nekem az olvasó: az evolúcióbiológiának sohasem volt célja az Isten létének vagy nem létének kutatása, valamint az evolúciókutatás és a vallásosság egymással nem összeegyeztethetetlenek."

A szerző megjegyzése felett ráadásul ott virít az egyébként ateista David Attenborough egyik kijelentése is, amit megintcsak szó szerint idéznék: "Ami engem illet, ha van egy legfőbb lény, akkor Ő az evolúciót választotta a természetes világ létrehozására [...], ami nekem nem tűnik szükségképpen istenkáromlónak." Nehéz ezeknek az embereknek a szavaiban nem észrevenni a barátságos és konstruktív hangnemet, függetlenül attól, hogy hozzájuk képest hívőként teljesen más világnézeti alapokon állunk.

Itt és most nem akarok belemenni egy sűrű, fekete viharfelhőbe, ahol ateisták és hívők gúnyolódva csapnak össze egymással, és az egyik oldal tipikusan a fent említett furkósbotot suhogtatja, míg a másik oldal igyekszik bizonygatni, hogy az nem is bot ám, hanem csak hurkapálcika, amit nevetséges botnak látni. No nem azért nem akarok belemenni ebbe a sehova se vezető, parttalan, egymás megutálására sarkalló vitába, mert ne lennének érveim vagy mondanivalóm, hanem mert úgy érzem, határsértést követnék el, amint beállnék a suhogtatók gyülekezetébe. A csodálatos természetet leíró egyik alapvető természettudományos elméletet ugyanis nem erre szánták azok, akik megalkották, továbbgondolták és valóban szívesen gondolkodnak róla ma is. Sem a hittel vitába szálló vagy azt el nem fogadó tudósok, sem az evolúcióra konstruktívan nyitott teológusok és keresztények nem árokásásra vagy egymás ütlegelésére kívánják felhasználni a tudományos eredményeket - az ilyesmi érzésem szerint csak az ideológiai skálák szélsőértékeinél, vagyis mondjuk ki, a fundamentalista ateizmusnál és kereszténységnél esik meg gyakran. Ők azok, akik furkósbotot faragnak ki egy hétköznapi botból, ahelyett, hogy meghagynák egy jól használható eszköznek, amire eredetileg szánták.

Én a magam részéről azokkal az ateistákkal és hívőkkel szeretnék erről a témáról beszélgetni, akiknek az evolúcióelmélet nem válik furkósbottá a kezükben. Ha jól gondolom, akkor az evolúcióelmélet alapvetően a természet milyenségének megértése, és nem egy istennélküli vallás Szent Tehene. Tudományos elmélet, ami falszifikálható, nem dogmarendszer (még akkor sem, ha vannak akik úgy kezelik), szándékai szerint pedig deskriptív és nem preskriptív. Persze világos, hogy vannak filozófiai következményei, hogy bizonyos dimenziókban kihívást jelenthet a hit számára,  főként ha az exegézisünk szigorúan gravitál a literális értelmezések felé, de mégsem tudom lenyelni azt a békát (lat. amphibia anura), hogy bármiről is szól egy vallási jellegű kérdés, a Szentháromságtól kezdve a történeti Jézuson át az egyházak pénzügyeiig, minden út végül ahhoz kell vezessen, hogy ki mit szól az evolúcióhoz. Nem túlzok, a mai online-viták és eszmecserék tengerében nagyon sokszor valóban ezt tapasztalom, a beszélgetések jó része ide lyukad ki! Ferenc pápa talán túl barátságos melegügyben? Na jó, de vajon a melegség evolúciós dolog-e? Kiürülnek a templomok Európában? Hát persze, hiszen a vallások evolúciós fejlődése ide kell vezessen! Vajon jó az nekünk, ha az egyházak politizálnak? Persze, hogy nem, mert ha az egyház politikai hatalomhoz jut, akkor megvezeti az embereket - jó példa erre, ahogyan a kreacionisták agyakat mosnak az evolúció kapcsán... 

A viták és párbeszédek jó része mintha állandóan ide keveredne, mintha bármilyen útvonalon indulnánk is el, csak egyetlen egy állomás létezne, ahova mindenkinek meg kell érkeznie. Ez pedig őszintén és nyíltan fogalmazva, borzalmasan fárasztó és idegesítő, kedves testvéreim és felebarátaim! És aztán ha ide kifutnak a dolgok, akkor azonmód elszabadulnak az indulatok is. Míg az ateisták a hittől való eltávolítás eszközeként suhogtatják a darwini furkósbotot, a hívők nagyjából ugyanazokat a korábban már eldobott gránátokat akarják újra felrobbantani: a makroevolúció nincs bizonyítva, ez csak egy elmélet a sok közül, és így tovább. A viták és eszmecserék célja így aztán nem az lesz, amire azok egyébként valók lennének, vagyis az ismeretszerzés és a másik ember megértésének becsülendő szándéka, hanem hogy kiderüljön, ki mennyire hülye és ostoba, ki és miben mekkorát téved, és különben is, melyik oldalon sorakoztatható fel több tudós, aki az adott oldal érveit magáénak vallja.

Ezt totális zsákutcának tartom, tokkal és vonóval.

Egy amúgy is komplex tudományos elmélet vagy bármi más dolog igazi megértését aligha akadályozza meg jobban az a zaj, amit körülötte csapnak. A zajtól pedig előbb-utóbb fájni kezd az ember feje. A furkósbot-lét nem illik sem a tudományos gondolkodásmódhoz, sem jól felfogott keresztény attitűdhöz, valamint csak az indulatok elszabadítására alkalmas.

A magam részéről inkább tovább olvasgatom Kun Ádám könyvét.

2019. július 31., szerda

Protestáns életveszélyben

Dermesztő élményben volt részem a közelmúltban, amikor protestánsként - életemben először  - betettem a lábam egy görög katolikus templomba. A helyzetet csak súlyosbította a tény, hogy magam kisegyházhoz tartozom, vagyis precíz spirituális térkép van a fejemben a levegőbeli hatalmasságokról és erőkről. Így aztán gyorsan felmértem a terepet, hogy mekkora veszélyben is voltam. Elég nagyban.

Szerencsére aznap nem nekem kellett szolgálnom, hanem csak kísérőként vettem részt egy zenei alkalmon. A templomot jó akusztikája miatt - nomeg az atya konstruktív hozzáállásának köszönhetően -  választották ki a szervezők. Elhatároztam, hogy nem engedem magam megfertőzni a katolikus démonoktól, úgyhogy leültem valahol  a háttérben, sajnos pont egy palack szenteltvíz mellé, János apostol színes ikonjának társaságában. Ahogy ránéztem az ikonra, János meredten nézett vissza rám. Tekintete éppen olyan üres volt, mint hitem szerint minden, amit a nagyobb egyházak csinálnak, ellentétben velünk, akiktől hamarosan kitör majd az ébredés. Láttam ott azután aranyozott gyertyatartót (erre bezzeg van pénz!), valamint a jobb kezem mellett a falon egy füstölőt is, és ebben a pillanatban szinte hallottam, ahogy az egész mennyországban az angyalok sírva ezt mondják: "Sytka, Sytka, mit keresel te itt, Babilonban? Mi köze van az igaznak a hamishoz?"

Legnagyobb rémületemre a templom teljesen tele volt emberekkel. Hovatovább ahelyett, hogy néhány idős anyóka és járókeretes öreg bácsi szunyókált volna a padokban, a tömeg jó része normálisnak kinéző családokból, középkorú és fiatalemberekből állt. Rémületemet tovább fokozta, hogy a közösséget nem egy lógó szakállú öreg pátriárka vezette, hanem egy harmincas éveiben járó fiatal pap, akit a többiek Ákos atyának szólítottak. Ákos atya elmondta, hogy a gyülekezet létszáma a láthatónál sokkal nagyobb, gyakorlatilag annyian vannak, hogy háromszor is megtöltik a templomot. Ennek egyik oka nyilván az, hogy nem sok görög katolikus templom van, a másik pedig, hogy az emberek - valószínűleg engedve az ördög megtévesztő befolyásának - még szeretnek is ehhez a közösséghez tartozni.

Biztos voltam benne, hogy Ákos atya pillanatokon belül előszed valamilyen erős dogmatikai érvet, amivel megpróbál sarokba szorítani, milyen hitehagyott is vagyok protestánsként az ő szemében. Természetesen én se voltam rest, és felkészültem az évezredes sérelmekből, az ikonok csókolgatásából, és úgy általában is a katolikus tévtanításokból. Ám ehelyett az atya nagyon taktikusan még kedvesnek is tűnt, sőt még annak a lehetőségét is felkínálta, hogy a templomban bármikor szívesen lát engem és a többieket: ha szeretnénk náluk szolgálni a jövőben, ennek nincs semmi akadálya.

Szégyenkezve bár, de valljuk be őszintén, ha az ember megérez bármi szeretethez hasonlót, akkor hajlamos meginogni egy pillanatra. Persze ilyenkor kell előszedni gyorsan a dogmatikus énünket, ami majd jól lehűti a felesleges lelkesedést, ezzel megelőzve a további szellemi eltévelyedés lehetőségét. Fontos újra és újra megismételni, hogy bármilyen együttműködés lehetetlen a két oldal között - a jószándék ide kevés, hiszen a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. A jó orrú protestánsokat ezekben a pillanatokban máris elkapja a gyanakvás, és megérzik az ökumenizmus romlottságának bűzét. Úgyhogy illedelmesen megköszöntem Ákos atyának a lehetőséget, közben arra gondolva, ha esetleg mégis visszajönnénk ide, akkor én egészen biztosan csak azért tenném, hogy felvéve a szellemi fegyverzetet, kitakarítsam a templomból a démonokat és elmondjam ennek az eltévedt atyának az Abszolút Igazságot. Talán én vagyok neki az utolsó esélye ebben az életben.

2019. július 24., szerda

Szembesítés a szószékről - az istentiszteletről (3)

A protestáns gyülekezetekben (főleg a kisebbekben) ha valaki azt mondja, hogy "jó volt az istentisztelet", az többnyire azt jelenti, hogy tetszett neki az igehirdetés. A többségnek pedig akkor tetszik egy igehirdetés, ha az rövid, érthető és gyakorlatias, miközben kellemes hallgatni. Ezek valóban fontos paraméterek lehetnek, de a lényeg mintha megint elsikkadna mellettük.

Jézusról tudjuk, hogy sokfelé prédikált, de igehirdetései közül az evangélium mégis pont azt az epizódot említi részletesebben, ami bizonyos értelemben botrányba fulladt. Jézus ekkor saját szülőföldje egyik zsinagógájában kapott szót, és amit mondott, olyan elementárisnak bizonyult, hogy az istentisztelet majdnem gyilkosságba fordult a végén! Azt hiszem bizonyos értelemben ezt igazán eredményes prédikációnak lehet nevezni: míg manapság az emberek sokszor az előttük ülő kockás ingének mintázatába feledkezve unatkoznak, hogy elviseljék a beszélni sem tudó prédikátorok hangos filozofálását, addig Krisztus szavai túlságosan is célba találtak, és alaposan felkorbácsolták az indulatokat.

A heves reakció ráadásul azért is érdekes, mert amikor Jézus nekifogott a prédikálásnak, még éppen simogató beszédét dicsérték. Ahogy az egyik bibliafordítás fogalmaz, az emberek csodálkoztak Jézus szavain, melyek "kedvesen ömlöttek a szájából" - aztán egy ponton elszakadt a cérna és "esztelen haragra gerjedtek". Hogyan lett ebből a nyájaskodó légkörből egy csapásra erőszakos durvaság? Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, a történet szerint Krisztus szembesítette az embereket saját magukkal. Ez az, amit mindenki utál. 

Elviselhetetlen az embereknek, amikor önmagukkal igazán találkoznak. A legtöbb igehirdető fél is a népharagtól, kerüli a szókimondós és rizikós-szembesítős témákat, inkább népszerű akar lenni a hallgatósága körében, egyenes beszéd helyett ezért cukorkákat dobál a tömegbe, amire ámeneket és hallelujákat vár viszonzásként. A másik oldalon pedig az emberek ki nem állhatják a szembesítős prédikációkat, minden idegszálukkal tiltakoznak az ilyesmi ellen és mélyen utálják az ezt bevállaló prédikátorokat is. Így aztán a kereslet-kínálat kikerülhetetlen piaci törvényei szerint, valamint a "hagyjuk egymást békén" elve mentén zajlanak a mai prédikációk. Mivel a prédikátor az esetek jó részében a fizetését is a gyülekezettől kapja, létrejön egy hallgatólagos szerződés a két oldal között: "te nem bántasz minket és szépen beszélsz, mi pedig honoráljuk mindezt némi pénzzel."

Jézus azonban bevállalós igehirdető volt. A mai olvasó számára persze nem tűnik durvának, amit akkor és ott elmondott, ám egy korabeli zsidó ember - aki a harcos forradalmár Messiást várta - nagyon kiakadhatott azon, hogy egy magát Messiásnak tartó fiatal srác (akit ráadásul mindenki ismer a faluból, hiszen "József fia") nemhogy nem veszi magára ezt a szerepet, de még hibáztatja is a hallgatóit, akik gátját képezik az Ő igazi kibontakozásának, a valódi messiási program elindulásának. 

Krisztus szókimondó üzenetének egyik kétségtelen tanulsága az, hogy a jó igehirdetés egyik kulcsa a szembesítés. És részben ezért is unalmasak ma sokszor a prédikációk, ezért nem reagál senki rájuk - mert régóta nem szembesülünk semmivel sem. Félreértések elkerülése végett, a szembesítés nem egyenlő a letolással. Az nem szembesítés szerintem, ha egy kénköves szidalomhalmaz a prédikáció, amiben az igehirdető a jelen állapotok miatti keserűségét ráborítja a gyülekezetre. Az csak egy másik véglet. Ha meg kellene határoznom mi a szembesítő igehirdetés lényege, akkor valami olyasmit mondanék, ami kihívást és feladatot ad a hallgatójának. Szerintem a jó igehirdető határokat feszeget, kimond dolgokat, akár arra is rámutat milyen vagyok én ott a padban, milyen lehetnék, és hogyan mozdulhatok el utóbbi irányában. Lehet persze, hogy az ilyen prédikátorra dühös leszek emiatt. Néha talán azt is érzem majd, hogy legszívesebben lelökném egy szikláról. De ez mégis sokkal-sokkal több, mint langyosan elnyúlni a padban, gumicukrot szopogatva. Ma a prédikációk jó része vagy történelemóra bibliai korszakokról, vagy pszichológiai tanácsadás a pozitív gondolkodásról.

Amit még a magam részéről fontosnak érzek, hogy a gyülekezetben nem egészséges, ha mindig ugyanaz az ember kap szót. Tudni kell, hogy Jézus idejében a zsinagógai istentiszteleten nem egy konkrét rabbi-lelkipásztor állt ki hétről-hétre, hogy okítsa a közösséget. Tulajdonképpen felszólíthattak bárkit a jelen lévő férfiemberek közül, hogy hirdesse az igét. És mivel bárkit felszólíthattak, jól tették a férfiak, ha minden héten úgy érkeztek meg, hogy készek voltak szolgálni. Kritika alá vonhatjuk ezt a gyakorlatot, mindazonáltal annyi előnye mindenképpen volt, hogy nem egyetlen dedikált embert hallgatott a gyülekezet, hanem sokféle hang, ezáltal sokféle nézőpont, temperamentum, szemléletmód megjelent a közösség terében.

Nyilvánvaló, hogy az istentiszteleti igehirdetésről számos egyéb dolgot is el lehetne mondani, de most ezeket éreztem a legfontosabbnak. A feladatot és kihívást jelentő szembesítés a jó igehirdetés egyik kulcsa számomra. A kérdés azonban, hogyan forgassuk jól ezt a kulcsot, hiszen ahol ilyen igehirdetés zajlik, ott valószínűleg nincsenek tele a templomok és gyülekezetek emberekkel...

2019. július 18., csütörtök

Az abszolút kereszténység egy plurális Európában?

Kissé tovább provokálva olvasóimat, szeretnék még egy bejegyzés erejéig a plurális nyugati világunknál időzni. Úgy hiszem ugyanis, hogy a legtöbben érezzük annak a feszültségét, miszerint adott egy mindenféle vallásra és eszmére nyitott társadalom, meg egy magának abszolútságot követelő keresztény hit Európában. Vajon megférhet ez a két dudás egy csárdában? Fenntartható egy plurális társadalomban egy olyan hit, ami saját magát kizárólagosnak tartja?

Máris megadom a választ a bevezetőben feltett kérdésre: szerintem igen. Honnan tudom? Onnan, hogy így éltek az első keresztények és maga Krisztus is. No persze a Római Birodalom első és második látásra sem tűnik túlságosan plurálisnak, pedig vallási értelemben bizony valahol az volt. A kereszténység mégsem mondott le arról az igényéről, hogy csak Jézusnál van az igazság, és mindenféle állami támogatás nélkül is képes volt ezt a meggyőződését hitelesen képviselni.
A kérdés ezért nem az, hogy egy plurális társadalomban - mely a sokféleséget természetesen értéknek is tartja - boldogulhat-e egy abszolút igazságra igényt tartó kereszténység. Inkább az, hogyan boldogulhat? Ehhez pedig szerintem legelőször is azt kell tisztán látni, hogy saját Alapítónk hogyan boldogult, milyen etikát követett, és első követői mit tettek a vallásilag sokféle világukban - még ha az nem is pontosan olyan, mint a miénk.

Azzal nem mondok ugye semmi újat, hogy Jézus szerette Izrael népét úgy, hogy közben mégsem volt radikális nacionalista, aki egy forradalom élére akart állni. Eszébe sem jutott ilyesmi, noha az őt körülvevő tömeg szívesen látta volna, amint az Isten Országára vonatkozó elképzeléseit politikai, hatalomtechnikai eszközökkel érvényre juttatja. Jézust állandóan politikai térbe akarták kényszeríteni, mindig politikai hatalom közelébe kívánták juttatni, vagy éppen kicsikarni belőle egy politikai állásfoglalást arról, hogy szemben áll a császárral. Gondoljunk csak a híres, sarokba szorítós kérdésre arról, szabad-e a császárnak adót fizetni (Mk 12,13-14). Érdemes észrevenni, hogy ezt a kérdést olyanok teszik fel Krisztusnak, akik a választ magukban már régen megadták, hiszen nem ellenezték az adófizetést a rómaiaknak. Volt is náluk római pénz, amit Jézus kérésére előszednek. A kérdésben tehát semmi komoly nincs, hanem az olvasó és persze Jézus is tisztában volt vele, hogy ez csak csapda, egy állásfoglalás kikényszerítése a lehető legrafináltabb módon. A válasz pedig stílszerűen ugyanilyen rafinált - Jézus ügyesen úgy határolódik el a császár elleni lázadás politikai szerepvállalásától, hogy közben az nem igazán sértő a saját népére nézve sem. Ez a kompromisszumos megoldás persze alaposan feldühíti láthatóan nacionalista ellenfeleit, hiszen minél szélsőségesebben gondolkodik valaki, annál elfogadhatatlanabb számára a kompromisszum. Jézust sokadjára sem sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy beadja a derekát és érvényre juttassa az abszolút igazságot.

Mindezt csak azért szedtem elő, mert úgy gondolom, ma is iszonyú tanulságos, hogy Jézusnak milyen sok lehetősége lett volna a kereszténységet hatalom közelébe juttatni, ezáltal az abszolút igazságot ráhúzni egy társadalomra, és hogy mennyire nem hajlott ilyesmire. Vállalhatta volna azt a királyszerepet, amit olyan szívesen láttak volna saját kortársai, de ezt élesen és határozottan elkerülte. És szerintem ez a minta fényesen kellene világítson a mai plurális világban helyét kereső kereszténység előtt. A fájó dolog pedig az, hogy mennyire nem ezt látjuk.

Ma az abszolút igazság hirdetését a kereszténység az abszolút hatalmon keresztül akarja elérni. Ez véleményem szerint kolosszális hiba. Az a kereszténység, ami a politikát arra használja, hogy krisztianizáljon egy nemzetet, céltévesztett kereszténység, ami saját alapítója szándékait sem értette meg. Azok a hívők, akik hatalomtechnikai megoldásokkal akarnak kereszténységet csinálni, pontosan azt a kabátot veszik magukra, amitől Krisztus állandóan és tudatosan elfordult.

Nem, barátaim és kedves testvéreim, a kereszténységnek nem az a dolga, hogy érvényre juttassa a kereszténységet és az evangéliumot szerte e világban. Az a dolga, hogy hirdesse, tekintet nélkül arra, mennyire kedvező az ideológiai széljárás. Mindez annyiban érinti a bejegyzés címében felvetett dilemmát, hogy az igazi kérdés nem is az, vajon egy abszolút igazság hirdetése elférhet-e a plurális világ ernyője alatt. Inkább az a lelkület a kérdés, amivel ezt az igazságot megjelenítjük. Jézus úgy beszélt az egyetlen útról, hogy közben megengedte, az emberek járhassanak más utakon is. Amikor a kereszténység hatalmi megoldásokkal operál, a többi utat akarja leradírozni a térképről, ez pedig nagyon nem fair. Ezért a magam részéről úgy gondolom, az igazi kereszténység az abszolút igazságra való igényével együtt is - tűnjön ez paradoxonnak - nemhogy megfér egy plurális közegben, hanem csakis ez a víz az, amiben lubickolhat. Ha pedig nem érzi jól magát ebben a vízben, arról nem a víz tehet. A szabad választás lehetősége miatt ugyanis ez a közeg biztosítja  leginkább a tisztességes keretet számára ahhoz, hogy beszélhessen a saját igazságfogalmáról. Egy bármilyen módon kikényszerített igazságot ugyanis senki normális ember nem fog szívből követni. Így volt ez mindig, és örökké így marad.

2019. július 13., szombat

Ha a kereszténység váltaná a pluralizmust...

Agyonrágott csont, hogy egy szekuláris, relativista, egyben plurális világban élünk. A vallási pluralizmus viszont nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az emberek szabadon higgyenek abban, amiben csak akarnak - ami lássuk be őszintén, alapvetően jó dolog -, hanem arra is ösztönöz, hogy a vallásokat egyformának lássuk és így akár össze is mossuk egymással. De mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység felváltaná?

Nem hiszem, hogy túl sokan élnek manapság Európában olyanok, akik utálnának a pluralitást. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenből bőséges választékkal rendelkezzünk. Ez az "árubőség" nemcsak a kézzelfogható termékekre, hanem az ideológiákra is igaz. Választhatunk magunknak pártot, filozófiát, erkölcsi nézeteket és persze vallást is - ha pedig nem tehetnénk, ha valamitől megszűnne ez a lehetőség, a legtöbben azonnal úgy éreznénk magunkat, mintha diktatúrában élnénk. A vallási pluralizmus a legtöbbek szemében magától értetődő érték, a normális demokráciák velejárója - más megoldás egyenesen elképzelhetetlen.

Michael W. Goheen (ld. fotón) közelmúltban megjelent, nagyon gondolatébresztő könyvében ezt a kérdést is boncolgatja. Vagyis többek között arra kíváncsi, miért ennyire magától értetődő a vallási pluralizmus manapság? Miért adja egyre több keresztény is a fejét arra, hogy szinte kritika nélkül meghajoljon a vallási pluralizmus jelensége előtt? Szerinte ennek leginkább három fő oka van:

(1) A mai generáció szinte az anyatejjel együtt szívta magába a vallási pluralizmust és toleranciát - vagyis eleve ennek a légkörében nőttünk fel, ezért természetesnek találjuk.

(2) Ha más vallások követőivel megismerkedünk, számos értékes dolgot és bizonyos erkölcsi becsületességet látunk. Nehezen gondoljuk ezek után azt, hogy a jó dolgok téves vallási hagyomány gyümölcsei lennének, ezért elfogadóak leszünk a más vallási hagyományokkal szemben.

(3) Átérezzük annak a szükségszerűségét, hogy össze kell fognunk, össze kell hangolnunk az életünket (akár nagy közös problémákkal szemben is, mint amilyen például a globális felmelegedés) - a vallási széthúzás, az ideológiai dominancia pedig veszélyezteti ezt a törékeny békét.

Ez a három indok, vagyis leegyszerűsítve a személyes szocializációnk, a tolerancia és más hitek értékessége, valamint a békés egymás mellett élés közös kényszere együtt három szilárd és rendíthetetlen érvnek tűnnek. Ezért aztán ha bárki, bármilyen kritikát megfogalmaz a vallási pluralitással szemben, az kapásból egy maradi, konzervatív ősember bélyegét kapja meg a társadalomtól. Pedig létezik nagyon is jogos kritika. Például hosszasan elmélyedhetnénk abban, hogy a vallási pluralizmus összemossa és bagatellizálja az egyes hitrendszerek különbségeit, noha azok egymást kölcsönösen kizáró elemeket tartalmaznak. Ezentúl pedig mérhetetlen gőggel is rendelkezik. Miért? Mondok egy példát. Miközben a vallási pluralizmus kifogásolja a kereszténység igazságigényét, azt gondolja önmagáról, hogy az egyedüli igaz és követendő álláspont, amit egy demokratikus társadalomban érvényesíteni kell. Mindenki ismeri a klasszikusnak nevezhető "pluralista példázatot", amikor vak emberek tapogatnak egy elefántot. Mivel mindegyikük az állat más testrészét fogja meg, így máshogyan is írják le milyen állat is az elefánt. A pluralisták szerint pontosan ilyen vakok a vallások is: mindegyik ragaszkodik a maga abszolút igazságához, noha csak arról van szó, hogy nem látják a teljes elefántot, annak csupán egy részletét tapintják, és ezt a részigazságot teszik abszolútummá.

Mármost ritkán vesszük észre, ahhoz hogy ezt a példázatot valaki elmondhassa, látnia kell kívülről a teljes elefántot, mégpedig egy távolabbi perspektívából: s mivel a pluralisták a példázat mesélői, így óhatatlanul saját magukat teszik az elbeszélő objektív pozíciójába. Vagyis tulajdonképpen abszolúttá emelik a plurális nézőpontjukat, hiszen csak ők látják a teljes elefántot - ezzel pedig pontosan elkövetik azt, amitől óvni próbálnak, sőt amitől maga a pluralizmus eszmeisége óvni kíván, vagyis a kizárólagosságot.

De ha ennyire nincs és nem is lehet objektív nézőpont, a kérdés ezek után az, melyik szubjektív megközelítést válasszuk? Vajon lehet-e úgy plurális jellegű társadalmat építeni, hogy az valamelyik vallás bázisán álljon, és közben mégis megőrizze a demokratikus értékeket? Mi történne akkor, ha eljátszva egy gondolatkísérletet, megint a kereszténység kezdene dominálni a nyugati világban? Sokak szerint borzalmas katasztrófa. Visszacsúsznánk a sötét középkorba, megállna a fejlődés, vége lenne a jólétnek, minden halódna megfele. Értem a dilemmát, de nehezen hiszem el, hiszen egy ma dominánssá vagy legalábbis tényezővé váló kereszténység már egy felvilágosodás utáni kereszténység lenne, vagy a modernitás és posztmodernitás utáni kereszténység, ha úgy jobban tetszik. Nem a középkori egyház kapna újból egy sanszot, hanem egy több évszázaddal azutáni, számos kritikus periódusát túlélt egyház. Mindez persze csak játék a szavakkal, illetve játék egy képzeletbeli lehetőséggel. Vajon milyen lenne a mai kereszténység, ha valamitől egyszer csak ismét domináns pozícióba jutna? És mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység válna ismét tényezővé Európában?

2019. július 7., vasárnap

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.


Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.