2019. január 16., szerda

Sokszínűség, egyformaság, és a sytkaizmus...

Az előző bejegyzés kapcsán, a hozzám érkezett reakciók között (a poszt Facebook oldalán) Szikszai Szabolcs feltett nekem egy jogos kérdést: ha jelenleg "kereszténységekről" beszélhetünk, mi az én álláspontom? És ha én állást foglalok arról, milyen a kereszténység, vajon nem lesz ez csupán egy újabb verzió, ha úgy tetszik egy "Sytka-féle kereszténység"? A kérdés jogos. Ráadásul ha létezik "sytkaizmus", akkor engedtessék meg Ákosnak is, hogy úgy értse a kereszténységet, ahogy ő szeretné, vagyis adjunk teret az "ákosizmusnak" is. Jó úton haladunk, ha így teszünk?


Szerintem mindannyian érezzük, hogy miféle dilemmával állunk szemben, hiszen ez a teoretikusnak  tetsző kérdés újracsomagolva mindig előkerül. Magát a problémát két, egymással szemben álló erő hatásaként tudnám a legjobban felvázolni. Eszerint a keresztény hit...

... (1) sajátosan egyéni jelenség. Magyarul, ahányféle ember létezik, annyiféle keresztény hit van a világon. S hogy az egész bonyolultabb legyen, ez a személyes hit állandóan változik is az életünk során, tehát végső soron az egész kérdés megfoghatatlanná válik.

... (2) az egyház által közösen kialakított dolog. A keresztények a kezdettől fogva igyekeztek tisztázni miben és miért hisznek, azaz hol vannak ennek a hitnek a határai. Meggyőződésüket hitvallásokban is kifejezték, és a hitet továbbhagyományozták a következő generációk számára.

A fenti két pont gyakran úgy jelenhet meg a tudatunkban, mint amelyek egymással szemben állva, egymás ellenében hatnak. Szerintem ez a perspektíván is múlik. Ha a hívő embereket, mint kis szigeteket, önálló és független személyiségeket szemléljük, akkor kis túlzással "annyiféle kereszténységgel" találkozunk, hogy végül már olyan alapkérdésekre sem fogunk tudni válaszolni, mit nevezünk egyáltalán hitnek. Ha felekezeteket, mozgalmakat, irányzatokat nézünk, akkor is tarka lesz a végeredmény, mégis láthatóvá válnak bizonyos keretek.

Lehet, hogy vannak olyanok, akik ezen a ponton csóválják a fejüket és arra gondolnak, miért nem egyszerűen a Szentírás hitfogalmából indulunk ki, ha már tudni akarjuk egyáltalán milyen jellegű a keresztény hit. Ez jó ötletnek hangzik egészen addig, ameddig az ember kicsit el nem mélyed benne, mert akkor azt fogja látni, hogy a szöveg értelmezése is számos útelágazásra ad módot ebben a kérdésben. Ezt csak fokozza a tény, hogy a Biblia különböző részei nem pont ugyanúgy beszélnek a hitről. Ha példának okáért fellapozzuk a hírhedten hírhedt Rudolf Bultmann amúgy nagyon alapos elemzését a görög pisztisz fogalomról (ez a szó a hit alapkifejezése az Újszövetségben), akkor is elég bőséges képet fogunk magunk előtt látni. Bultmann ráadásul csak Pál (és kissé János) teológiája alapján mond dolgokat: a hit az apostolnál egyfajta módon összekapcsolódik az engedelmességgel, a hit egy reakció a hirdetett keresztény üzenetre, a hit bizalom Isten megbocsájtásában, a hit egyúttal hitvallás is, vagy éppen a jövőre irányuló reményteli állapot, no és persze Isten puszta létezését elfogadó álláspont... És ezeknél jóval több is, ha a páli teológián túl, de a Szentíráson belül elkezdünk nyomozgatni. 

A hit tehát ez meg ez, meg ez, meg ez, meg amaz. Egyszóval azt lehet látni, hogy a hitről a Biblia által bemutatott kép önmagában olyan, mint egy magas, terebélyes, sok ágával messzire nyújtózkodó fa. Egyáltalán nem könnyű az egészet hirtelenjében átlátni, és ezért veszélyes lehet végleg rögzített és kategorikus kijelentéseket tenni arról, ki hogyan lehet vagy nem lehet hívő.

Ugyanakkor mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az egyház igenis megpróbált kereteket építeni a hit köré, és ezt nem azért tette, mert bigott konzervativizmusa eluralkodott rajta. Ezek a keretek - ha úgy tetszik: kerítés a terebélyes fa körül - éppen a hit védelmét szolgálták a zűrzavart okozó tévtanításokkal szemben. Ha ugyanis minden belefér a keresztény hit fogalmába, akkor az egésznek semmi értelme. Ha minden kereszténység, akkor semmi nem az. Ha egyáltalán semmilyen keret nem létezik, a kereszténység teljesen az egyén produktuma lesz, de akkor tökmindegy miben hisz az ember. Ám a Szentírás - értelmezzük bár nagyon flexibilisen és ezerféle módon - nem parttalanul beszél a hitről. Ezért nem létezhet "sytkaizmus" sem, vagy ha mégis létrehívnék egy ilyesmit, az "csak" bizonyos teológiai hangsúlyokban különbözne a fentebb említett fa többi ágától, míg a teológiai alapokban meg kellene egyezzen, hiszen ugyanahhoz a fához tartozik.

De ki mondja meg, melyek ezek a teológiai alapok?

Nos, az egyház, egész pontosan az első keresztények voltak azok, akik felhatalmazva érezték magukat arra, hogy kereteket teremtsenek, mert a felhatalmazást erre Krisztustól magától kapták. Itt nem a "bibliai idők" utáni, patrisztikus korban működő egyházra gondolok, hanem közvetlen a Krisztus után, az apostolok révén létrejött egyházra. Persze tudjuk, hogy nagyon sok minden spontán módon történt az egyházban, mégis körvonalazhatók bizonyos tisztségek, alapelvek, motívumok, melyek a keretteremtés szándékát mutatják. Vagyis a bejegyzés elején említett két pontom egyszerre valósult meg ebben az időpillanatban. Rengeteg dologról kellene most írnom, amire nem leszek képes egy blogbejegyzésben, ezért most erősen sűríteni fogok: a lényeg, hogy az induló egyház hitvallásokban határozta meg a kerítést. A legrégebbi hitvallás, amit ismerünk, a római gyülekezeté volt, mely egyesek szerint Kr.u.100 körül keletkezett - ez a hitvallás hasonlít a mindenki által ismert Apostoli Hitvallásra (mely egyébként a mai formáját csak a 8. század körül nyerte el). Az ilyesféle hitvallások pedig alapját képezték annak az első négy egyetemes zsinatnak, melyek következtetéseit tulajdonképpen a magukat bibliai hitűnek valló keresztények mindannyian elfogadják.

Röviden szerintem a helyzet tehát az, hogy a két tényt, miszerint a hit valamiféle módon egyéni dolog, és a hit a hitvallásokban kifejezett közösen vallott tartalmakon alapszik, melyek egészen visszanyúlnak a kereszténység indulásáig, nem jó egymással szembehelyezve szemlélni. Igen, még akkor sem, ha egyébként az "egyéni" és a "közösségi" szint egymással szembefeszülő erőhatásokat takar. A helyzet sokkal inkább az, mint a régi gyermekjátékban, amit még az általános iskolában játszottunk. Megfogtuk egymás kezeit és körbe-körbe pörögtünk, élvezve azt, hogy a pörgés majdnem szétszakít bennünket, miközben erősen markoltuk a másik kezét. A játékban egyszerre kell a centriguális és centripetális erőnek érvényesülnie, mert ha csak az egyik van, akkor nincs játék sem. Én ilyennek látom a hitet is: az egyik erő a hit személyessége felé húz, a másik erő dogmatikusabban a közösségi hitvallások felé. De ahhoz, hogy a hitben lendület legyen és pörgés, valamint nem utolsó sorban élvezzük is, hogy hívő emberek vagyunk, mindkét ellentétes erő egyidejű jelenlétére van szükség. A kereszténység valahol nem más, mint két egymásnak feszülő erő dinamikája. Minden túlzott dogmatizmus és túlzott egyénieskedés ugyanahhoz vezethet: a játék és pörgés végéhez.

2019. január 11., péntek

Ákos hite és a kereszténységek

Egy közös ponton egész biztosan érintkezik Jézus és Ákos személye: mindketten hosszú ideje emberek tömegeinek okoznak örömöt vagy éppen botrányt a meggyőződésükkel. De az is biztos, hogy mindkettőjük a maga módján egyfajta talányt jelent. Elmondom, miért jelent nekem Ákos talányt, és mi köze ennek a címben használt furcsa kifejezéshez...

Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy bárki hitéről ítéletet mondjak - ezt a privilégiumot meghagyom Istennek. Ákos kapcsán azért mégis eltöpreng az ember, mert immáron 30 éve aktív közszereplő, aki a dalszövegeivel, előadói karrierjével, politikai nézeteivel, és ami most lényeges, a hitről alkotott felfogásával is szinte kiprovokálja a véleménynyilvánítást. Hogy véleményünk legyen Ákosról, az tehát leginkább Ákosnak köszönhető, aki mindent megtesz ezért. Nincs is ezzel semmi gond.

Nem bántani szeretném, már csak azért sem, mert én kedvelem a dalait, a modernizmusnak szóló kritikus hangvételét, a néhol elvont, néhol még önkritikára, mitöbb öniróniára hajló sorait. Tetszik az a zenei kísérletsorozat is, amit karrierje évtizedeiben megengedett magának, amikor a középvonalas popzenétől a szintipoppon át a rockig mindenbe belefogott. Elismerem tehát zenei kvalitásait, színpadi tehetségét, szívós nyughatatlanságát, ami a pályáján tartja - véleményem szerint egy politikától is függetlenül megálló, teljesen megérdemelt siker állandó jelenlétében. Ám ahogy a vele készített kiváló portréfilm utolsó tíz percében a keresztény hitről beszél, az gondolkodtatott most el. Egyébként szerintem nagyon értékes dolgokat mond, ez a kijelentése pedig mindent össze is foglal számomra:

"Ma már az üdvösségről se lehet beszélni. Évszázadok teltek el az üdvösség és a kárhozat kettőségében: ez volt a két pólus, és az embernek az életében el kellett döntenie, hogy melyik felé gravitál. Ezek a pólusok megmaradtak, léteznek ma is. Vagy üdvözülünk vagy elkárhozunk, nincs köztes megoldás vagy felmentés... csak ma már nem tudunk ezekről a pólusokról."

Rájöttem, hogy Ákos mindig is azért hozott zavarba, mert nem voltam képes eldönteni róla, hogy valóban kereszténynek, azaz a szó bibliai értelmében testvéremnek tudom-e nevezni, vagy csupán emblémaként használja a kereszténységet, mely inkább a konzervatív látásmódjához tartozó kellék, mintsem belső meggyőződésből kiinduló erőforrás. Itt most nem a láthatóan felvállalt katolikus hitével kapcsolatos dogmatikai eltérésekre gondolok (melyek az én protestáns meggyőződésemmel több ponton sem rokoníthatók), hanem egyszerűen annak a hitnek a tartalmára, amit a dalaiból és az ilyesféle interjúkból kiolvashatok. Őszintén szólva, nekem egy darabig ő túlságosan világinak tűnt, néhol összekapcsolódva a nagypolitikával, ráadásul a könnyűzenei ipar mainstream forgatagához nem is igazán passzol a visszafogott istenhívő srác karaktere - a jelenség olyan életidegennek tűnt számomra, mint amikor egy agyontetovált, orrpiercinges lelkésznő káromkodva hirdet igét a szószékről. De aztán időnként mindig érkezett tőle egy-egy olyan impulzus, dalszöveg, interjú, hogy kénytelen voltam mérlegre tenni az Ákos hitéről szóló addigi véleményemet. És bevallom, ha összerakom ezeket a benyomásaimat, akkor a kép bennem pozitív irányba változott vele kapcsolatban. Ezen a ponton azonban be is fejezem ezt a csipkelődést, élveboncolást, és az "Ákos hite"-témát visszarakom arra a helyre, ahova való: Isten keze ügyébe.

Ám a jelenség, ami erre a bizonytalanságra késztetett Ákos hite kapcsán, a polcra rakás után is itt maradt velem. Mi az oka a bizonytalanságomnak?

Rá kellett jönnöm, hogy a mai komplex nyugati világban az emberek hitével kapcsolatos zavart az okozza bennem, hogy manapság már nem kereszténységről, hanem kereszténységekről kell beszélni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez most furcsán hangzik. A Biblia csak keresztényekről tud, az egyház - hol jobban, hol rosszabbul - a kereszténységet képviselte még akkor is, ha a hitünk sokoldalú és színes. Ma azonban ez a szó már csak ágakra bontva és különféle kontextusokban értelmezhető, és a keresztény kifejezés is többféle formában ágyazódott bele a közbeszédbe.

Szoktunk hallani például politikai kereszténységről: ez az, amikor a vallásgyakorlat szinte teljesen összefonódik a hatalomgyakorlással. Van azután nemzeti kereszténység, amikor a kereszténység tulajdonképpen a múltból megörökölt olyan magatartásformákat jelent, melyek jellemzőek egy adott ország polgáraira és közük van a hithez. Beszélnek még kulturális kereszténységről, amikor az emberek kereszténynek nevezik magukat, mert volt valamilyen kapcsolatuk az egyházzal (keresztségen, bérmálkozáson, esküvőn vettek részt) és fontosnak is érzik a hit bizonyos dolgait az emberségünk megélése szempontjából. Végül ebben a sokféle kereszténységben létezik még a bibliai kereszténység vagy evangéliumi kereszténység is - mert már külön jelzőt kellett hozzátenni, hogy világos legyen, igyekezet mutatkozik az első századi hitvilághoz való visszatérésre, a Krisztusról szóló megváltás elfogadására.

Mondani sem kell, adott esetben jelentős lehet az átfedés a különféle kereszténységek között. Nem mindig lehet tisztán látni, hogy egy biblikus keresztény például kulturális értelemben honnan és meddig keresztény, mi az amit saját felismerése okán vall a magáénak a hitéből, és mi az amit egyszerűen átvett máshonnan, például a szülői házból hozta vagy a felekezete hagyományai nevelték rá. Bármennyire is iszonyodom a magyarkodástól, mégis elképzelhetőnek tartom, hogy valaki számára identitásképző erővel bír, hogy nemzeti értelemben kereszténynek nevezi magát, azaz úgy gondolja, a magyar történelem kereszténységhez kapcsolható elemeinek ma is van jelentősége. No és bizony legalább ilyen nagyok a különbségek is a "kereszténységek" között: a politikai kereszténység gyakran nem sok felismerhető vonást mutat az evangéliumi kereszténységgel. A vallásgyakorlás kiüresedett formalitása ugyanolyan káros, mint amikor az evangéliumi kereszténység szűklátókörűen mindent elutasít, ami nem az elképzelései szerint keresztény. 

Egyszóval, bizonyos értelmű káosz uralkodik azon a területen, mit is értünk pontosan kereszténységnek a társadalomban. Ez a kevert és nehezen kibogozható állapot, ahol a kategóriák és a különféle "kereszténységek" egymásba csúsznak, azért is furcsa, mert sokkal inkább jellemzője a posztmodern filozófia relativizmusának, mintsem egy tényleg végiggondolt kereszténységnek. Magyarul, miközben mi hívők számos alkalommal kritika alá vonjuk a nyugati társadalmak elvilágiasodását, magunk sem tudunk eléjük tenni egy letisztult képet arról, mi is a kereszténység. Ha feltételezzük, hogy létezik ilyen tiszta kép, az is a sokféle kereszténységek alá temetve próbálja felhívni magára a figyelmet. A nagy kérdés persze az, lehetséges-e egyáltalán olyan keretet alkotni, melybe beépülnek elemek a kulturális, nemzeti, Urambocsá' politikai kereszténységekből, miközben az egész konstrukció biblikus talajon marad? Vagy inkább ne is feszegessük a kérdést? Ha másért nem, az eligazodás kedvéért megérné talán egy ilyet létrehozni...

2019. január 8., kedd

Egy keresztény csak jobboldali lehet?

Számos hívő ember - köztük ismerőseim jó része - úgy vélekedik, hogy ez egy felesleges kérdés és a válaszuk is természetesen igen: egy keresztény csakis jobboldali lehet. Bár a baloldaliság és jobboldaliság ma már többnyire politikai fogalmak, melyeket egyébként ilyen felosztásban nagyjából a francia forradalom óta használnak, valójában a mögöttük álló elvek sokkal régebbiek, mint ahogy a politikában megfogalmazták őket. A kérdés azonban az, tényleg kijelenthető-e, hogy egy hívő ember szükségszerűen jobboldali kell legyen?
A kép nézegetése mellett érdemes ezt is elolvasni hozzá!

Az ismert politikai elemző, Török Gábor politológiai bevezetésről szóló népszerű könyvében megpróbált néhány dolgot felsorolni arról, milyen gondolatiság, attitűd, értékvilág tartozhat a bal- és a jobboldal pólusaihoz. Csak egy rövid idézet:

"A baloldalt a felvilágosodás szellemében racionális világkép jellemzi, a jobboldal a racionális emberi cselekvés korlátait hangsúlyozza, és inkább a józan észre hivatkozik. A már korábban leírt emberképük is eltér: a baloldalt antropológiai optimizmus jellemzi, a jobboldalt pesszimizmus. (...) A baloldal a társadalmi egyenlőséget pártolja, különböző mértékű és célú változásokat tart fontosnak az egyenlőség érdekében, ezzel szemben a jobboldal az egyenlőtlenségeket szükségszerűnek, természetesnek fogadja el."

Természetesen a most kiragadott jellemzőkben nem merül ki egyik oldal sem - a könyv is felsorol még ezek után egyéb dolgokat. Például, hogy a baloldali észjárás számára nem idegen a globalizáció és a nemzetköziség, míg a jobboldal inkább hajlik a patriotizmusra és globalizációkritikus. Vagy éppen a honvédelemben a baloldal inkább "galambszerű", azaz defenzív, míg a jobboldal sokkal jobban "héjaszerű", azaz offenzív. Két szemléletmód, két megközelítés körvonalai rajzolódnak ki tehát - de vajon a vallás és a hit szempontjából milyen elemek következnek az egyik és a másik úton járva? És tényleg igaz-e akkor az, hogy csak a jobboldali értékvilág, amely a keresztény hittel társítható?

Először is szerintem fontos meglátni, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság sosem fordul elő olyan vegytisztaságban, ahogy a fenti elemekből az talán látszódhat. Jobboldali emberek is átemelnek baloldali értékeket tartósan vagy ideiglenesen a saját gondolkodásukba, ahogy baloldaliak is megteszik ugyanezt. A pólusok persze ettől alapvetően nem változnak meg, csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy nem szögletesek és átjárhatatlanok az értékek - vagyis nem annyira, amennyire talán gondoljuk.

Másodszor a magam részéről - noha nem vagyok kifejezetten konzervatív - mégis úgy látom, a kereszténység "genetikai adottságánál" fogva tényleg konzervatív hajlamokat hordoz magában. Egy hitet fenntartani, tisztaságát megőrizni, továbbhagyományozni - ezekhez az aktusokhoz sokkal jobban tapasztható a konzervatív logika, mintsem a baloldali értékvilág. De hadd maradjak még egy kicsit a genetikánál, mert jó hasonlatnak tartom arra, amiről most van szó! No persze nem vagyok genetikus, de azért az már laikus szinten is világos, hogy a genetikai hajlam nem feltétlen kötelez: éppen a keresztény hitvitákból (például amikor a homoszexualitásról beszélgetünk) szokott kiderülni, hogy az ember sorsát, életmódját, hozzáállását a genetikai adottságai bár kevésbé vagy jobban meghatározzák, de nem helyezik kényszerpályára. (Ha itt most precízebb szeretnék lenni, akkor azt is leírnám, hogy a gének egyébként nem feltétlenül határozzák meg még a hajlamokat sem...) A fejlődéslélektani munkákban szokták megemlíteni, hogy egy ember szocializációját a genetika teszi egyfajta pályára, de a neveltetése, a környezete és maga a társadalom is legalább ennyit (ha nem többet) hozzátesz. Képletszerűen valami ilyesmiről van szó:

genetikai hajlam + környezeti hatások = szocializáció

Tehát a magam részéről azt gondolom, a "kereszténység genetikája" valóban inkább a jobboldaliság felé mutat, de mégis vannak benne olyan vonások, amelyek ezt az adottságát mintegy balra húzva próbálják kiegyensúlyozni, ha a környezettel találkoznak. A kereszténység ugyanis nyilvánvalóan nemcsak a hagyományőrzésről és fenntartásról kell szóljon, hanem sok másról is: nem érdemes elfelejteni, hogy amit kereszténységnek hívunk, az eredetileg egy forradalmi, előremutató, számos elemében újat hozó mozgalom volt. Jézus és az apostolok úgy őrizték meg az ősi tanításokat, elveket, parancsolatokat, hogy közben újragondolták, fel is forgatták azokat - és aztán az egész világot.

Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert akik keresztényként csak addig látnak el, hogy a "kereszténység génjei" a konzervatív hagyományőrzésre hajlamosítanak, tehát adjuk át magunkat ennek a gondolatnak és őrizzük a hitünk tartalmát ameddig bírjuk, általában a környezeti hatásokban csakis valamiféle ellenerőt látnak, mint ami a "hitfenntartó" genetikai hajlam ellen akar dolgozni. A szocializáció folyamata márpedig úgy zajlik, hogy a meglévő genetikai adottságok a környezeti hatások próbája alá kerülnek, és annak kohójában formálódnak. No persze a másik véglet sem jobb, amikor az ember sodródik egyik helyről a másikra és nincs tisztában a saját képességeivel (genetikájával), korlátaival, végességével - közben pedig elveszíti a hitet, amit őriznie és továbbadnia lenne szükséges. Van-e "arany középút" a kettő között?

Úgy tűnik, a politikában nincs.

A politikában izoláltan szeretnek létezni az emberek, és merev kategóriákban gondolkodnak. Aki baloldali, az nem lehet ugyanakkor jobboldali is. No és persze ha valaki baloldalinak vagy jobboldalinak tartja magát, az nem szimpla értékválasztás az egyik oldal mellett, hanem legalább ennyire határozott szembenállás a másik oldallal.

Az én véleményem az, hogy ez a politikai elzárkózás egy mesterségesen gerjesztett feszültség terméke. Nem normális dolog, mert az élet nem ilyen. A valóságban a dolgok nem ennyire kiélezett elkülönültségben működnek. Ha az, amit a politikai palettán látunk, valamiképpen leképeződne a fizikai létezésünkbe, akkor torz és furcsa emberek szaladgálnának az utcán. Egy ilyen világban megőrülnénk, nem lehetne benne élni, nem lehetne közösséget építeni.

Márpedig ha a valóságban mindkét komponens szükséges egy teljesen megélt élethez, akkor nehéz azt mondani, hogy egy keresztény ilyen vagy olyan oldali kell legyen. Azt talán lehet mondani, hogy "jobboldali génjeit" arra jó felhasználnia, hogy a "baloldali forradalmiság" hajtóerejével összedolgozza. Ez talán úgy hangzik, mintha valami elvtelen kompromisszumról lenne szó, valójában azonban én ezt szintézisként képzelem el, amely együtt tud dinamikát adni egy hívő embernek. Van-e a szintézisen túl más megoldás?

2019. január 5., szombat

Ihletett új évet mindenkinek!

A rockzenész csavarja ki magát a színpadon, a színész élje át a szerepét, a költőt csókolja homlokon a múzsa... Így kell ennek lennie, sőt nem is szabad, hogy másként legyen! Egyszóval és röviden: mindenhol katartikus és ihletben fürdő embereket akarunk magunk körül látni, akik kiszolgálnak bennünket, szürke átlagosakat, ihlet nélkülieket. Ezt várjuk persze a Bibliától is, amit ugye Isten ihletett. Így aztán unalmas hétköznapjaink vergődésében néha megpróbálunk elcsenni valamiféle élménymorzsát a helyettünk is ihletett állapotban élő művészek világából. Pedig - és ez izgalmas pont a kereszténységben! - szerintem mi magunk is lehetünk ihletettek.

Boldog új ihletett esztendőt! Bevallom, az év meglehetősen erősen indult számomra: saját gyülekezetemben egy hermeneutikai klub létrehívásán dolgozom, ahol alkalomról-alkalomra azon fogunk igyekezni, hogy módszeres eszközökkel jobban megértsük a Szentírást. Ez szárazon hangzik, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem lesz az! Természetesen fogtam néhány témába vágó könyvet és kicsit belenéztem a hermeneutika világába - ezért merem kijelenteni, hogy nem kell tartani a szárazságtól. Persze még teológiai tanulmányaim alatt sokféle szövegmagyarázati elvet próbáltak a fejembe verni, de a hermeneutika is olyan, mint minden jó tudomány: csak elkezdeni lehet, a végére érni soha, ráadásul művelni jobb kaland, mint olvasni róla.

Kutatgatás közben ismét felfedeztem egy 2017-ben olvasott könyvet Richard Briggstől (ld. fotón), melyre úgy emlékeztem, nagyon tetszett. A véleményem nem változott: azt hiszem ha én írnék könyvet, az olyasféle lenne, mint Briggs munkája. Briggs mindjárt a kötet elején beszél egy nagyon fontos hermeneutikai alapelvről, s részben ezért vettem most elő a fent hangoztatott ihletettséget. Az alapelvet így lehet egy egyszerű ábrán szemléltetni:

Az ábra magát magyarázza, de azért leírom szavakban is: ami Jézussal történt, az csak a Szentírás fényében érthető meg igazán - viszont maga a Szentírás csak annak fényében érthető, ami Jézussal történt. Tudom, ez első hallásra tautológiának tűnhet, valamiféle "ördögi körnek", ami önmagára hivatkozva saját magát magyarázza. Azon túl, hogy az ördögi kör kifejezést meglehetősen furcsa Jézus és a Szentírás kapcsán emlegetni, nem erről van szó. Sőt, Briggs helyesen világít rá arra, hogy itt nem egy körről beszélünk. A kör képzete azt juttathatja az ember eszébe, hogy végtelen ciklusban rója ugyanazokat a köröket, bármiféle előrehaladás nélkül. Ezért a fenti ábrát inkább egy spirál egyik köreként érdemes szemlélni: ugyanis valahányszor bejárjuk ezt a kört, mindig többet és többet nyerünk belőle, tulajdonképpen tehát soha nem ugyanazt a kört futjuk végig. Biztos az olvasónak is volt már számtalanszor olyan élménye, hogy újraolvasott egy korábban már ezerszer megrágott bibliai szakaszt - és úgy érezte, mintha először olvasná, számos új dolgot megértett belőle, ami korábban valahogy nem tűnt fel.

Nos, pontosan erről van szó. Persze a bibliai szöveg semmit sem változott. A lényeg az, hogy az olvasó változik állandóan: már más emberként jutunk el ugyanoda, a korábban olvasott szöveghez. Mivel más emberként olvassuk az ismerős textust, máshogyan ragadjuk meg, és sokszor mást értünk meg belőle - és ez változtatja a viszonyunkat Jézussal, Istennel és úgy általában a hitnézeteinkkel és az istenképünkkel kapcsolatban is. No persze ez nem feltétlenül jelent pozitív változást, de akkor itt jön képbe az ihletettség: az olvasó ebben a spirálmozgásban igenis megtalálhatja a maga helyét, az újabb és újabb körökben mélyülhet a kapcsolata a szöveggel, s ezáltal a Szerzővel is.

Egy német hermeneutikus, Walter Vogels kissé meredeknek tűnő, ihletettségről szóló felfogása is ezt ragadja meg. Vogels azt mondja, ha egy keresztény úgy hiszi, a Lélek jelen volt és valamiképp ihlette a bibliai szöveg leírását, akkor jelen kell legyen a bibliai szöveg olvasásakor is. Ha a "szövegteremtés" (kreáció) idején ihlette a szerzőket és redaktorokat, akkor a szövegolvasás (rekreáció) idején is megteszi ugyanezt. Vogels egyébként ezért hiszi úgy, hogy nemcsak az eredeti szövegek (autográfok) inspiráltak, hanem még a mai fordítások is azok, mert stimulálják, ösztönzik és ihletik az olvasójukat.

Én most ezzel az eszmefuttatással indítom ezt az évet és nem tagadom, jó érzés néha elkapni ebből valamit, jó dolog "ihletett olvasónak" lenni, a spirál körein úgy szaladni újra és újra, hogy újból és újból megtermékenyüljön az ember gondolkodása. Tehát akkor megint: ihletett új évet kívánok mindenkinek! Legyünk feltöltve és stimulálva, ahogy a bibliai spirálköröket rójuk!