2019. november 12., kedd

Áldásmáz

Ez a fotó egész héten elkísért: változatos emberek terjesztik az interneten, de számos hírportálon előfordult, valamint az előtérben álló szakállas ember saját oldalán is. A kép bár magáért beszél, de mégis több van benne, mint ami elsőre látszik.

Mindenki tudja, mit láthatunk a képen: egyházi méltóságok szentelnek fel egy stadiont, jelesül a teljesen felújított Puskás Arénát. A szereplők névsora most felesleges, aki kíváncsi rá kik láthatók a felvételen, pillanatok alatt utánanézhet. Más dolog itt, ami beszédes. 

A szakállas férfi sok évtizede szolgál az egyházban, mindenki ismeri őt és azt is, amit képvisel. Vagy legalábbis eddig így volt. Karrierje nagy hányadát, munkássága komoly szeletét arra fordította, hogy kritizálja, teológiai bírálat alá vonja és a legnyersebb kifejezésekkel illesse azok jó részét, akikkel most együtt mondott áldást. Még jól emlékszem fiatalkori önmagamra, amikor olvasgattam a szakállas férfi vagy az általa megbízottak írásait bizonyos hitéleti folyóiratokban, amikor kézbe vettem olyan könyveket, melyek a katolikus egyházat durva jelzőkkel illették és olyan helyként festették le, ahonnan minden józan embernek menekülnie kell. Az a kép, ami lelki szemeim előtt kirajzolódott az ilyen írások alapján, a katolikusságot Nagy Paráznának, az új Babilonnak és politikai hatalomra törő, jezsuita ügynökökkel telített intézménynek mutatta. Ezek az írások a pápaságot ördögi rendszernek tartották, és Rómát csaknem az Antikrisztus székhelyeként ábrázolták. Bármikor beszéltem olyan ismerőseimmel, akik a szakállas férfi gyülekezetéhez tartoztak, egy jó szavuk nem volt a katolikusokról. Amit tőlük hallottam, az hosszas apokaliptikus magyarázat volt arról, hogy a katolicizmus mennyire gonosz.

Most pedig azt látjuk, hogy az egész antikatolikus gépezetet működtető szakállas férfi vállon veregeti egykori ellenségeit, azokat akikre évtizedeken át keresetlen szavakat zúdított, és ha kell mikrofont ad nekik a gyülekezetében, vagy akár stadiont szentel fel a társaságukban - vagyis röviden, szellemi közösséget vállal velük. A Nagy Paráznából szinte kebelbarátnő lett, akivel nem is olyan rossz összemelegedni.

Akár örülhetnénk is. Mert az nagyon örvendetes, ha valaki képes feloldódni a militáns hangvételű teológiájából, és esetleg ráébred arra, hogy az addig sátánozott másik felekezetben vannak értékek.  Hogy akár a katolikus egyházban - minden teológiailag kifogásolható elem ellenére, mely szúrhatja a protestáns szemeket - komoly emberek és komolyan veendő gondolatok is vannak. Hogy leülni és párbeszédet folytatni a sajátunktól számos paraméterében eltérő hittel rendelkezőkkel még nem számít az ördöggel cimborálásnak. Lehet tehát másként gondolkodni saját magunkhoz képest. Aki képes meghaladni önmagát és ekkorát váltani, tiszteletet érdemel, nem kritikát.

Tartok azonban attól, hogy itt nem erről van szó. Nincs emögött valamiféle megvilágosodás és felismerés, vagy ha mégis, hát abból bizony semmi nem látszik. Talán az sem véletlen, hogy nem kórházat, hanem éppen stadiont szenteltek fel a lelkész urak. Ez más tészta, de tudjuk, hogy most éppen stadionkorszakot él Magyarország. A felszentelés spirituális értelemben persze nem sokat ér - ebben biztos vagyok. Ha azonban a bizonyos körök felé mutatott lojalitást nézzük, az már a szó mindenféle értelmében sokat érhet. A szakállas férfi ezért mutatkozik együtt azokkal, akiket eddig porig alázott. És azért tegyük hozzá: azok is ezért mutatkoznak vele. Hirtelen egymás barátai lettek, fátyol hullott a múltra, a szektázást és az újbabilonozást felváltotta a szeretet, a másik megbecsülése, a spirituális egymásra találás.

Legalábbis amíg a stadionkorszak kitart.

2019. november 7., csütörtök

Clark és a méreg

A közelmúltban végignéztem egy meglehetősen eseménydús vitát keresztények és ateisták között, ahol az egyik vitatkozó ateista - egy bizonyos "Dr. Clark" - meglehetősen nagy vehemenciával próbált érvelni az igaza mellett. A vita egy pontján még méregivásra is felszólította a keresztény hallgatóságot (amit valószínűleg nem gondolt komolyan), és a rendezvény végeztével sem csillapodtak le az indulatai. Azt hiszem ez a vehemencia merő túlzás volt - de mégis van benne némi igazság...

Ilyen vitát még nem láttam! Az első és a második gondolatom is az volt, hogy ez az ember nem normális. Pontosabban szólva beteg, mentálisan sérült, komolyan személyiségzavaros. És nem tudja azt sem, hol van. Elvileg egy akadémikus vitarendezvény egyik szónokának hívták, amiből érzelmileg túlfűtött performanszokat csinált. Ha nincs ideje az olvasónak végignézni az egész videót, javaslom, hogy csak a méregivásról szóló szakaszba tekintsen bele (nagyjából 1:32-nél kezdődik és 1:36 körül ér véget), ahol dr. Clark meglóbál egy mérgező folyadékkal teli flakont, ki is tölt belőle egy pohárba, majd felhívással fordul a teremben lévő keresztények felé. Vajon van olyan vállalkozó szellemű hívő, aki megissza ezt a mérget a jelenlévő közönség előtt? Hiszen Jézus megígérte, ha valami halálosat iszunk, nem fog ártani nekünk! Itt van a lehetőség, hogy ne csak a szánkat jártassuk, ne csupán beszéljünk a csodákról, hanem láthatóvá is tegyük őket. Ahogy Clark végül megfogalmazza, ha nem mutatjuk meg miben hiszünk, csak beszélünk a hitről, akkor nincs semmi ok arra, hogy bárki elfogadja annak tartalmát. "Show me, show me, show me!", vagyis "mutasd meg!" - ezt ismételgeti a vitaest végén megállás nélkül Clark keresztény vitapartnerei felé.

Egyesek azt mondják, maga az ördög beszélt ebből a bizonyos Clarkból. Mások megsajnálva őt csak egy szerencsétlen, keserű és felháborodottan követelőző ateistát látnak benne. Valaki szerint pedig emberünk egyszerűen bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt. Szerintem viszont Clark egyszerre elrettentő és figyelmeztető példa.

Először is, azt azért jelentsük ki gyorsan, hogy a méregivásos produkció tényleg problémás. Pongyola exegézis kell ugyanis ahhoz, hogy a Márk evangéliuma szövegkritikailag amúgy is vitatott befejező verseiből valaki azt hozza ki, hogy azok valamiféle bazári látványosság kedvéért hangzottak el. Tudomásom szerint a Jézust követő keresztényeknek sem volt szokásuk, hogy mérgező dolgokat igyanak és így bizonygassák a kívülállóknak a hitük valódiságát. A kérdéses szakasz szövegelemzésébe mindazonáltal most nem szeretnék mélyebben belemerülni, mert ez a bejegyzés másról szól, csak a tisztánlátás kedvéért említettem. 

Másodszor, nyilvánvaló szerepzavar, amikor valaki nem tudja hol van, így azt sem, hogy bizonyos szituációkban mi a követendő viselkedés. Ezt azt hiszem nem kell a végtelenségig ragozni: egy intelligens vitában, ami ráadásul tényleg akadémikus struktúrájú, a vitatkozó felek nem akarnak érzelmi hullámok generálásával teátrálisan diadalmaskodni a másik felett, a minimum tisztesség pedig az, hogy esetleg meghallgatják az ellenvéleményeket is (a videó későbbi részéből kiderül, hogy ez nem igazán sikerült dr. Clark-nak), és ha egyszer véget ér a rendezvény, békén hagyják a másikat.

Harmadszor azonban, kár lenne szemet hunyni Clark követelőzésének jogossága felett. Ha a túlkapásokat lehámozzuk a megnyilvánulásairól, és félretesszük az exegetikai kisiklásokat, ami megmarad, abban még mindig van jogos igény. Bevallom, teljesen azonosulni tudok Clark azon elvárásával, hogy a kereszténységnek sokkal többet kellene megmutatnia, mintsem megmondania. (Állítom persze mindezt úgy, hogy még a blogom neve is "Megmondom"...) Röhöghetünk rajta, lesajnálhatjuk, meglehet róla a véleményünk - mindazonáltal ez az ember olyasmit vár el tőlünk, amiből nagyon keveset vagyunk képesek prezentálni.

Beszélünk a bibliai csodákról, miközben sok hívő úgy hiszi, azok ideje már valamiféle értelemben lejárt - vagyis nem látszik belőlük semmi. Akik pedig nem így hiszik, azok sem tudnak megbízhatóan felmutatni ilyesmit. Amit látunk, az a legtöbbször még a legjobb esetben is kérdéses. Hirdetjük, hogy már a mustármagnyi hitnek is milyen fantasztikus és hegyeket mozgató ereje van - közben az egyházon éppen az látszik, hogy igencsak híján van az erőnek. Prédikálunk róla, hogy az emberek gondolkodását és életét mennyire átalakítja a hit - közben meg pont az látszik, hogy az emberek állatira nem akarnak megváltozni és sokszor ugyanazokkal a jellemhibákkal küzdenek, amivel küzdöttek a korábbiakban is. Hagyjuk tehát a méregpoharat és a mérgező folyadékkal teli kannát, mert az csak a látszata egy jogos kritikának! Valójában ugyanis erre gondolt Clark, amihez a mérget pusztán illusztrációként használta fel a maga ügyetlen módján. Hogy csak beszélünk, pedig az erő nem igazán a szavainkban, hanem a tetteinkben kellene legyen. Hogy nem arra van szükség a meggyőzéshez, hogy végtelen mennyiségben öntsük a szót azt magyarázva, miért nincsenek csodák, miért nincs gyógyulás, miért nincs igazi változás - miközben egy olyan hitet képviselünk, ami a gyógyulásról, csodákról és változásról szól. Ez az ellentmondás bizony ordító, amit nem lehet akadémikus magaslatokról megoldani, amihez nem elégséges profi teológusok és megrögzött ateisták szócsatájában a másik fölé kerekedni. A meggyőző erő a meggyőző tettekben kellene legyen. Számomra világos, hogy ez a bizonyos Clark erre célzott a színpadias produkciójával, és ez a kérdés bizony ott lóg a kereszténység feje felett a levegőben.

2019. november 1., péntek

Nem vallásos, de spirituális

Ahogy minden másban, a kereszténység jövőjére vonatkozó szkenáriók felvázolásában is két szélsőséggel lehet a leggyakrabban találkozni. Egyrészt ott vannak a hívők, akik hatalmas ébredéshullámot prognosztizálnak, másrészt a vérbeli ateisták szerint a trendek arra mutatnak, hogy előbb-utóbb kihal a kereszténység - és talán maga a vallás is megszűnik. Úgy tűnik azonban, egyik kását sem eszik ennyire forrón...

Legyünk őszinték: a bevezetésben vázolt két lehetőség mögött leginkább két, ellentétes irányú vágyakozás fogalmazódik meg. Minél inkább hívő valaki, annál inkább vár egy gyökeres fordulatot, amikor embermilliók válnak kereszténnyé, és minél inkább undorodik valaki a vallástól, annál inkább áhítozik egy olyan töréspontra, ami végül az egész vallásosság felszámolásához vezet. Persze a jövőt senki nem látja kristálytisztán közülünk, de annyit azért mégis kijelenthetünk, hogy semmi nem mutat arra, hogy bármelyik szélsőség felé haladna a vallás útja. Rossz hír ez sok hívőnek és sok ateistának egyaránt: nincs jele közelgő ébredésnek és közelgő megszűnésnek sem. De akkor minek van?

Nos, a néhány bejegyzéssel előbb már emlegetett agnosztikus szerzőpáros, vagyis Carel Van Schaik és Kai Michel nem hívő emberként is jóval szofisztikáltabban látják ezt a kérdést. Az mindig érdekes számomra, amikor a kereszténység jövőjéről olyanok fogalmaznak meg értékelhető gondolatokat, akik egyébként kívülállónak tekinthetők. Véleményük azonban egy olyan tényen alapszik, melynek éles kontúrjai jól megfigyelhetők a mai nyugati társadalmakban - aligha akad ember, aki tagadhatná.

Nevezzük nevén a gyereket: az intuitív vallásról van szó, azaz másként fogalmazva arról a hitről, amikor az emberek az intézményes vallást elutasítják, de mégis összeraknak maguknak valamiféle hitportfóliót. Ez igen népszerű manapság. Mindenféle statisztika ékesen bizonyítja, hogy egyre kevesebben járnak templomba és gyülekezetbe, csökken azok számra akik az intézményes egyháztól bármiféle útmutatást várnának, ám ez nem jelenti azt, hogy az emberek kevésbé lennének vallásosak. Van is egy kifejezés, ami az utóbbi időben igencsak erőre kapott és az ezoterikus butaságokon át a maguk módján hívőkre egyaránt használhatónak tűnik: ez pedig a spiritualitás.

Ma a nyugati világban kevés a hagyományosan vallásos ember, de egyre több az olyan, aki magát spirituálisnak mondja. Mi lenne, ha az egyház ahelyett, hogy belekötne ebbe a trendi kijelentésbe, elkezdene építeni rá? Teológusként úgy látom, partizánakciók már vannak. Az intézményes egyházon belül - különösen a lelkigondozói-pasztorálpszichológiai területeken - meglehetősen felkapott dolog lett manapság, hogy foglalkozzunk a spiritualitással. Ezt helyesnek is tartom: nekem úgy tűnik, ez az az irány, amire érdemes lesz figyelni a jövőben. Tetszik vagy sem, az emberek egyre kevésbé fogékonyak a kőkemény dogmatizmusra, a hajlíthatatlan rendszerekre, a változásképtelen konstrukciókra. Ez persze egyszerre jó is, rossz is - mindazonáltal megkerülhetetlen tényezője a mai valóságnak, amivel az egyháznak számolnia kellene. Ahogy Schaik és Michel írják:
"Azt már most is megállapíthatjuk, hogy azok a közösségek és spirituális áramlatok gyarapítják inkább híveik számát, amelyek az első természetünket szólítják meg. Az emberek ott találják meg a boldogságot, ahol úgy érzik, valamilyen felsőbb hatalom terjeszti föléjük a védőkarját, biztonságban vannak, és egy valódi közösség részei, amely úgy veszi őket körül, mint vadászó-gyűjtögető őseinket a maguk eleven kis csoportja."
A fenti idézet némi kis magyarázatra szorul. Az "első természet" kifejezés alatt a szerzők itt az eredeti, mondhatni ősi természetünket értik, ahogy az a letelepedés töréspontja előtt már működött bennünk, vagyis a legrégebbi ösztöneinket és belső lelkivilágunkat. A spiritualitás egészen idáig képes lehatolni és ott megszólítani az embert. Ugyanakkor ezek a mély lelki találkozások sem teszik feleslegessé a közösséget, amelynek kereteiben az egyén a spiritualitását megéli.

Bevallom, én ebben a felvetésben látok fantáziát. Az biztos, hogy az intézményes egyház komoly átalakulások előtt áll, ha szeretne túlélni. Olyan módon kell újragondolnia önmagát - az istentiszteleteitől kezdve a kommunikációján át a világszemléletéig - amely eddig soha nem látott kihívások elé állíthatja. Magyarán szólva, valahogyan meg kell próbálnia alkalmazkodnia a spiritualitásra fogékony emberekhez úgy, hogy közben ne adja fel saját hitelveit. Ehhez egyik első feladatként nyilván meg kell határozni keresztény szemszögből mit is értünk spiritualitás alatt - és ennek a keresztény spiritualitásnak a kategóriahatárait valahogy úgy kell kijelölni, hogy a magára spirituálisként gondoló ember is találjon benne mozgásteret.

Beismerem, mindezt úgy írtam le, hogy jómagam is gyenge lábakon állok a kérdésben. Sokkal inkább foglalkoztam eddig a saját hitem dogmatikai kérdéseivel, mintsem a hitem spirituális, élményszerűbb, mondhatni átélhetőbb oldalával. Hogyan kezdjek hozzá?

2019. október 27., vasárnap

Miért kételkedünk a politikusok hitében?

Talán lenne olyan, aki szívesen beletenne egy vesszőt a bejegyzés címébe, ami ebben az esetben már így hangzana: "Miért, kételkedünk a politikusok hitében?" Egyesek számára már a kérdés is sértő: hát persze, hogy vannak keresztény politikusok! A téma most azért került az asztalra, mert meglehetősen nagy sebességgel járja be a közösségi médiát egy fotó, ahol Orbán Viktor térdelve imádkozik az ismert keresztény motivációs tréner, Nick Vujicic társaságában.

Azért azt belátom, ez a kép tényleg szép a keresztény szemnek. És nagyon meggyőző, megnyugtató, üzenetben is gazdag, hiszen maga a miniszterelnök borult térdre egy sztártréner jelenlétében. Lám-lám, így kell viselkednie egy őszinte hívő embernek egy ilyen helyzetben. A kép ettől az üzenettől szép, ettől tűnik sugalmazottnak a keresztény néző számára. Pontosan az van rajta, amit a keresztény ember látni akar. 

És pontosan ezért nem árt az óvatosság. Amikor a politika találkozik azzal, amit az istenadta nép hallani és látni kíván, az az esetek elsöprő többségében ugyanis hamis szokott lenni. Ezt diktálja a józan ész és a tapasztalat. A politika ugyanis erre való, hogy látványában kielégítse a szavazópolgárok igényeit, tartalmában meg kielégítse azokat, akik a politikai rendszerben benne vannak. 

Ettől persze ez a fotó akár még igaz is lehet: Vujicic esetében legalábbis kevéssé gyötörnek a kétségek. A kétségek mindig azzal kapcsolatban merülnek fel, ami a másik oldalt illeti, és a kérdés szempontjából gyakorlatilag édes mindegy, hogy ezen a bizonyos másik oldalon éppen Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mirkóczki Ádám, avagy más politikus tartózkodik.

Ha az ember betölt egy bizonyos életkort, visszafordíthatatlanul eljut a felismerésre: nem szabad valamiről vagy valakiről egy kép alapján képet alkotni. Sajnos azonban mindannyian erre hajlunk. Ahogy a Biblia fogalmaz, az ember azt nézi, ami a szeme előtt van - Isten pedig azt, ami a szívben. Természetesen erre mondhatná valaki, én sem látok bele Orbán Viktor szívébe - amit készséggel elismerek! De ettől még nem veszem készpénznek azt, amit a szememmel látok, mert a lényeg, amitől keresztény a keresztény, az nem a szemmel látszik. Az sokkal inkább látszik az értékrenden, az erkölcsökön, a döntéshozatalon, a kommunikáció stílusán és ezer más dolgon - vagyis a tetteken.

Hogy a látszat milyen sokszor csal, azt persze fiatalabb koromban másokhoz hasonlóan én is sok pofon árán tanultam meg. Meg sem tudom számolni hányszor és hányszor jártam pórul emiatt, mire óvatosabb lettem. Láttattak velem valamit valamilyen színben, amit készséggel elhittem, és az esetek jó nagy százalékában éppen emiatt volt fájdalmas a csalódás, amikor a látvány ellenkezője kiderült. A politikával - sajnos - a helyzet nem ennyire bonyolult, hiszen csak a vak nem látja, milyen korrupt, erkölcstelen és fertőzött az egész politikai rendszer balról-jobbra úgy, ahogyan van. Ám ha ez igaz, akkor legalábbis kevéssé plauzibilis, hogy egy fertőzött rendszer kellős közepén egészséges erkölcsű, krisztuskövető és ennek megfelelően élő emberekkel fogunk találkozni. Ez nagyjából olyan volna, mintha egy ebola-járványos körzet közepén frissen mosott ingben feszítő, ereje teljében lévő, makkegészséges férfiakat és nőket találnánk. Nem lehetetlen ugyan, de azért erősen valószínűtlen...  

Nos, pontosan ezért kételkedünk abban, hogy a nagypolitikában vannak a szó bibliai értelmében vett Jézust követő politikusok. Ahhoz túl romlott a rendszer. A helyzet kicsit ahhoz hasonló, mint a Megasztár-jellegű tehetségkutató versenyek esetében, amelyekre egyébként számos keresztény jelölt is jelentkezett. Volt olyan énekes ismerősöm, aki küldött nekem egy emailt, hogy imádkozzak érte: ha eljut a döntőig, akkor a médiában fogja hirdetni Krisztust és az evangéliumot a tévénézőknek. Kedveltem ezt a srácot, de őszintén szólva roppant naiv volt: azt gondolta, ha feljebb jut a szórakoztatóiparban, majd ő fogja eldönteni mit csinálhat. A tapasztalat az volt, minél sűrűbben mászott bele valaki a tömegkultúra bugyraiba azzal a céllal, hogy majd ott Jézusról prédikál, valójában annál inkább olyanná vált, mint maga a szórakoztatóipar.

A politika is pontosan ilyen szisztéma szerint működik. Nem egyre tisztább lesz a benne lévő politikusoktól, hanem azok lesznek egyre koszosabbak a politikától. Mi köze ennek a kereszténységhez?

2019. október 21., hétfő

A keskeny út, amit nem szeretünk

Keskeny út és szoros kapu: ilyen az ösvény Jézus szerint, ami a jó irányba és a megfelelő célhoz visz. Másként fogalmazva, az igazsághoz való közelférkőzés nem feltétlenül jelent kellemes érzéseket, sőt valószínűleg együtt járhat a keskeny mezsgye kényelmetlenségével. Talán pont ezért kerüli rengeteg ember az igazságot és talán pont ezért nehéz hozzásegíteni őket ahhoz, hogy felismerjék az ösvényt, ami arrafelé vezet. Az elmúlt héten ezt többször is volt alkalmam megtapasztalni.

Az emberek jó része utál olvasni és különösen is utál tanulni. Ám a tudásra, ami többnyire sok olvasással és tanulással szerezhető meg, bizony sokan ácsingóznak. Vagyis egyszerűen megfogalmazva, jó lenne jobban érteni a valóságot, világosabban látni a világ mélyebb struktúráit, érteni az összefüggéseket a politikában, a tudományokban, a vallásban, a társadalmi kérdésekben - természetesen mindezt a lehető legkisebb erőfeszítéssel. Ezért aztán az emberek megpróbálják megtalálni azt az utat, ami a valóságban nem létezik: az ismeretszerzés, a válaszkeresés, a megértés gyors és fájdalommentes útját, amin viszonylag rövid idő alatt végig lehet rohanni és besöpörni a sok tudást.

Az elmúlt héten volt lehetőségem az egyik örök gumicsontot egy kicsit megint rágni: szinte hihetetlen, de a teremtés és evolúció, a hit és tudomány témakörén sehogy nem fog az idő. Sokak fantáziáját izgatják a témához kapcsolódó kérdések, legyen akár hívő, akár hitetlen, de a többség annyira mégsem izgatott, hogy alaposabban utánajárjon e témáknak. Nem azt mondom, hogy professzornak kell lenni ezekben a kérdésekben, de lehet anélkül is mélyebbre nézni, hogy az ember a fél életét rászánná ezekre a kérdésekre. Elmesélem röviden néhány konkrét tapasztalatomat, mert azt gondolom nagyon tanulságosak!

Középkorú férfi jön oda hozzám és feltesz nekem egy kérdést, de inkább úgy tűnik, közölni akar velem valamit: azt olvasta "valahol", hogy az egész evolúcióelmélet az összeomlás határán van. Szinte az összes meghatározó tudós már kihátrált mögüle. Udvariasan megkérdezem tőle, pontosan hol olvasott ilyesmit, nos, természetesen azt nem tudja, de "olyanok mondták neki, akik nagyon értenek hozzá". Beismerve saját tudatlanságomat a témában, elismerem, hogy én nem értek hozzá, de azért rákérdezek arra, ő maga mennyire ismeri ezt a kérdést. Kiderül, hogy semennyire - én meg kapva az alkalmon, diplomatikusan azt javaslom neki is, magamnak is, hogy talán mielőtt erőteljes véleményeket fogalmazunk meg, melyek tulajdonképpen az ismerethiányunkra alapszanak, jobb lehet megismerni miről beszélünk. Vagy inkább bízzunk a saját tudáshiányunkban és nem azokban, akik rendelkeznek ezen a területen értékelhető ismerettel? Hát igen, hát igen... jön a válasz, de neki vannak barátai, akik ezt mondták és azok okosak, azok tudják...

Másvalaki döbbenten áll a kijelentésem előtt, hogy a bibliai teremtéstörténet megértéséhez azt javaslom, ismerjük meg az akkori kor teremtésmítoszait is - merthogy nyelvezetükben, sőt itt-ott tartalmukban is mutatnak hasonlóságokat. "De minek ezt tudni? Azokat nem Isten jelentette ki!" - hallom az érvet, mire megjegyzem, nem a kijelentettség a fontos, egyszerűen hasznos lehet megérteni azt a kort, amiben ezek a szövegek keletkeztek, mert akkor talán magukat a szövegeket is jobban megértjük. No de hát - jön a válasz - érthető ez így is: csak kinyitjuk a Bibliát az elején, elolvassuk és kész is vagyunk. Minek ehhez ismerni a kortörténetet? 

Ismét más kereken nekem szegezi a kérdést: most akkor a teremtéstörténet az mese vagy történelem? Mondjam meg, ő csak egy igen-nem választ akar, ne bonyolítsuk ezt tovább! Persze nem azt kap, tőlem biztosan nem: megpróbálnám elmagyarázni, hogy ez nem azok közé a kérdések közé tartozik, amiket érdemes egyetlen tőmondattal gyorsan lerendezni. Nem véletlenül kutatják ezt rengetegen szinte azóta, hogy a szöveg leírásra került. Különben is, a mese szót nem találom célravezetőnek: a szövegben inkább a mítosz stílusjegyei látszanak, ami önálló műfaj, sajátos szabályokkal. "Öööö... a mítosz, hát az mese, nem?" - látom rajta, hogy nem érti, nem is érdekli igazán, ő csak egy gyors választ akart kapni, rövidre akarta zárni a kérdést. Nekem meg valahol ott kellene elkezdenem válaszolni, milyen műfajok vannak a Szentírásban, ezen belül mit jelent és mit nem jelent a mítosz, hogyan működik és így tovább. Nyilvánvaló, hogy én vesztettem: ilyesmire nem leszek képes két percben.

Aki emberekkel foglalkozik, tudja hogy az milyen fárasztó. És aki normális, időnként alaposan el is fárad tőle. Hiszen sokszor nemhogy egyről a kettőre, de nulláról a "nullaegészegyre" se lehet eljutni. Pedig nincs más út, csak a keskeny, a végén a szoros kapuval - az a bizonyos másik út, a kényelmes, a könnyebb és járhatóbb nem az élethez, ennél fogva nem az igazsághoz vezet. Ám fontos észrevenni azt is, hogy nem a tudáshiány a probléma (hiszen azzal magam is bőségesen rendelkezem), hanem a belenyugvás. A nemtudás szeretete, a hiányállapothoz való ragaszkodás - talán ez az a betegség, amin nagyon nehéz segíteni. Márpedig ha gyorsan akarunk válaszokat kapni ilyen kérdésekre, az is a belenyugvás egyik gyilkos módja.

2019. október 17., csütörtök

A legnagyobb hibánk?

Az év egyik leggondolatébresztőbb könyvét olvasom jelenleg, amely az egész Szentírás evolucionista értelmezéséről szól - vagyis arról, hogyan olvassák a Bibliát olyan nem hívő emberek, akik a kulturális evolúció talaján állnak. Nos, én inkább azt tudom elmondani, az ő könyvüket hogyan olvasom: valamikor elégedetten hümmögök, valamikor legszívesebben a földhöz csapnám. A téma igencsak provokatív, a nézőpont pedig meglehetősen újszerű. Van azonban egy olyan központi gondolata a könyvnek, amit megbeszélésre és vitára érdemesnek találok, ezért úgy döntöttem, itt a blogban is közzéteszem.

Hadd kezdjem a dolgot egy kérdéssel: vajon mi volt az emberi történelem legnagyobb fordulópontja, ami egész sorsunkat gyökeresen meghatározta? A keresztény válasz erre természetesen Krisztus megváltó halála. Ám ne felejtsük el, hogy a megváltásról az emberiség jó részének nem volt és talán sokaknak még ma sincs tudomásuk - így az nem is hathat közvetlenül rájuk a gondolkodás szintjén. Történt azonban valami, ami a kutatók szerint az emberi faj egyetemes élménye volt, senki sem maradt ki belőle, és ami karakterisztikusan más vágányra terelte egész történelmünket. Egy ekkora fordulatot, ami a viselkedésre ilyen mélyen hat, talán soha semmilyen más faj nem élt át ezen a bolygón. Mi volt ez a fordulat?

A kutatók neolit forradalomnak nevezik, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód feladását követően az egész emberiség a letelepedett életformát választotta. A neolit forradalomról egy bizonyos Jared Diamond azt mondta, hogy talán ez volt az emberiség legnagyobb hibája. Miközben sokan kiemelik, hogy a letelepedés milyen hatalmas fejlődés alapjait fektette le, sőt ennek köszönhetően alakult ki a kultúra és vált iszonyú sikeressé fajunk (tízezer év alatt a földön élő emberek száma négymillióról majdnem nyolcmilliárdra nőtt), a letelepedett életforma számos komoly pusztító folyamat gyökerét is képezi.

Például ekkor vált igazán mindennapossá az erőszak, az emberek sokkal gyakrabban éheztek és korábban haltak meg. Ahogy megkezdődött az állatok háziasítása, ez számos új kórokozó megjelenéséhez vezetett. A történelemben először gyötörtek bennünket olyan betegségek, mint a pestis vagy a himlő. Ráadásul a földtulajdon megjelenésével nem meglepő módon a tulajdonjog, a magántulajdon, az ebből következő igazságtalanság, elnyomás, és széthúzás is felütötte a fejét. Ahogy a fent említett könyv szerzői nagyon frappánsan megfogalmazzák, a neolit forradalom sötét oldala igazán sötét volt:

"Az elkövetkező években a bajok úgy sújtottak le az emberekre, mint az apokalipszis lovasai. De már réges-rég nem volt visszaút; végleg maguk mögött hagyták régi életmódjukat."

Mit tehetett az emberiség, hogy az új életformából következő drasztikus problémákat orvosolni tudja? Nos, a szerzők úgy látják, ehhez "kulturális ősrobbanásra" volt szükség, azaz csupa olyan dolog "feltalálására", melyek az új életformánkat tényleg élhetőbbé teszik. Ha úgy tetszik, szabályozó rendszerekre, eredetmagyarázatokra, világkép kialakítására, erkölcsi és más rendszerek kiépítésére, melyek az emberi csoportok együttélését irányítják.

Ezek után nem meglepő, hogy a könyv nem keresztény szerzői, vagyis Kai Michel és Carel Van Schaik a Biblia tartalmát mindennek a fényében próbálják értelmezni. Két dolgot határozottan el lehet mondani a szerzőpáros hozzáállásáról: nem tartják Istentől ihletettnek a Szentírást, mégis tisztelettel közelítenek hozzá és sokszor dicsérik a benne rejlő mondanivalót. (Keresztényként persze az első felével nem értek egyet, mégis azt kell mondjam, kellemes élmény számomra, amikor egy nem hívő ember a megszokottól eltérően valódi tisztelettel beszél a Bibliáról.) 

Michel és Van Schaik tehát úgy látják, magát a Bibliát is a neolit forradalom által keltett új és zavaros helyzet hívta életre, mert szükséges volt olyan átfogó metanarratívát készíteni, ami az élet minden kérdésében eligazítást ad. Persze a Biblia megírása nem közvetlen lecsapódása a neolit forradalomnak. A magyarázat szerint nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy az emberiség letelepedett, észlelte az ebből eredő brutális nehézségeket, és akkor próbálta mindezt egy könyvben összefoglalni. Inkább arról van szó, hogy az emberek rengeteg ideig kínlódtak az előbb említett szabályozó rendszerek kiépítésével, a kultúra létrehozásával, az eredetkérdésekkel. A Biblia pedig ennek a vajúdási folyamatnak egy zseniális végeredménye, egyfajta lecsapódása, mert képet ad nekünk azokról a stratégiákról, amelyek segítségével az emberiség megpróbált megbirkózni a letelepedett életforma kihívásaival.

Bevallom őszintén, ebben a formában ez a megközelítés számomra teljesen újként hatott - még soha nem találkoztam olyan bibliaértelmezéssel, ami a neolitikumban történtek alapján próbálja végigmagyarázni az egész Szentírást. Hülyeség az egész? Lehet. Egy zsákutcába futott gondolatkísérlet? Megvan rá az esély. Csupán részigazságokat tartalmaz? Ez is igen valószínű. De elég ambiciózus kísérlet ahhoz, hogy beszélgessünk róla. Mert mintha tényleg látnánk ilyesmit, vagy legalábbis így is érthetőek bizonyos gondolatok a textusokban.

Mivel még nem értem a könyv végére, ám az alapfeltevés már a kötet elejétől fogva tiszta és világos, egyelőre minden vélemény és kritika nélkül csak a felvetés szintjén akartam bemutatni ezt a koncepciót. Mit szóljunk hozzá?

2019. október 12., szombat

A kereszténység

Az ismert vicc szerint az igencsak fejlesztésre szoruló magyar futball válogatottat összehívja az edző egy stadion pályájára, majd ujjával rámutat a fűben ácsorgó focilabdára: "Emberek! Kezdjük teljesen az elején! Ezt itt úgy hívják, hogy labda!" Nos, nem a fellengzősség miatt adtam ennek a bejegyzésnek a fenti címet, hanem azért, mert a keresztény szó annyira összegubancolódott a közéletünkben, és annyi minden rárakódott mára, hogy talán nekünk is ideje volna rámutatni a "saját labdánkra" - vagyis arra, valójában mitől kereszténység a kereszténység. Visszatalálhatunk még a szó eredeti jelentéséhez?

Jelentsük ki mindjárt az elején, hogy a kereszténység - rendkívül színes jelenség. Nincs az az LMBTQ-szivárványos zászló, ami fogható volna a kereszténység megannyi arcához. Többek között ezért is rizikós "a kereszténységről" bármit mondanunk. Mégis, legyen akármilyen széles a színskála, azért azt is érzékeljük, hogy nem minden tartozik a kereszténység zászlaja alá, amit manapság annak neveznek. Bár a Szentírás explicit definíciót nem ad a keresztény kifejezésre, azt egyértelműen megtudjuk belőle, hogy Antióchia volt az első hely a világon, ahol Jézus tanítványait ezen a néven szólították (ApCsel 11,26). A görög Χριστιανός (krisztianosz) kifejezésről még a legzöldfülűbb teológuspalánták is jól tudják, hogy nem a kereszt szóból, hanem a Krisztus névből származik. A keresztény kifejezést tehát egyszerűen olyan emberekre vonatkoztatták, akik Jézus Krisztus követői voltak és Rá hasonlítottak.

A keresztény ember első megközelítésben ezért az, aki követ. De mit jelent maga a követés? Aligha vitatható, hogy Jézus követése elsősorban azonosulást jelent azokkal az elvekkel, erkölcsiséggel, értékrenddel, melyek a jézusi életműből, a jézusi tanításokból és a Szentírás krisztológiájából következnek. Valamivel azonosulni viszont mindig egy belső folyamat, ami meggyőződésből fakad. Ha nincs meggyőződés odabent, nincs azonosulás sem, maximum csak utánzás. A minap hallottam egy népegyházi lelkipásztortól, hogy az egyik gyülekezetben kineveztek presbiternek egy olyan embert, aki valójában nem is hívő. Miért? Mert korábban az apja volt a presbiter, és már annak az apja is presbiter volt, így megbíztak a családban. Nos, ez semmi más, mint szent szemfényvesztés: nincs benne ugyanis igazi azonosulás, nincs benne követés - csupán mechanikus átvétel. 

A követés kifejezés számomra önmagában dinamikát hordoz - hiszen ha valaki követ valakit, akkor a nyomában jár, vagyis mozgásban van az élete. Szerintem éppen ezért a keresztény hit nem egy passzív-statikus áthagyományozása régi elveknek ("apám is keresztény volt, én is annak születtem, és a gyerekeimnek is továbbadom"), hanem az embert belülről átható valóság, ami "lelki mozgásra" készteti. Egyébként a tanítvány szó is jól kifejezi mindezt: a tanítvány nem attól tanítvány, hogy vallási ismereteket tanul a Mesterétől, hanem inkább attól, hogy állandóan úgy formálódik, hogy az életvitelében hasonlítani akar a Mesteréhez. Másként fogalmazva folyton azt szemléli milyen a Mester, és ahhoz igazítja önmagát.

Ha a követés egy folyamat, akkor viszont van itt még valami, amit véleményem szerint fontos tisztázni. Minden folyamatnak, így a követésnek is létezik egy első lépése, egy kiindulópontja. Egy út általában elindul valahonnan. Ezt az evangéliumi kereszténység hagyományosan megtérésnek nevezi. Nyilvánvaló, hogy csak azok tudnak Jézus után menni, azok képesek az Ő követői lenni, akik előbb felismerésre jutottak Jézussal kapcsolatban, vagyis egyáltalán rátették erre az útra a lábukat. Szakrálisabban kifejezve: megtértek. Ezért én úgy látom, az a kereszténység, amiről a Biblia beszél, a megtéréssel veszi kezdetét és egy ebből a pontból kiinduló mozgás, amelyben az ember egyfolytában úgy változik, hogy egyre jobban hasonlít Krisztusra. Az ilyen embert jogosan lehet kereszténynek, azaz krisztusinak nevezni még akkor is, ha elbotlik néha ebben a követési folyamatban és nem úgy viselkedik, mint ahogy kellene. A kereszténység bibliai értelemben tehát nagyon röviden ez:

megtérés + állandó formálódás Krisztushoz hasonlóvá

Nos, mindezt csak azért hordtam itt össze ilyen mennyiségben, hogy világossá tegyem mit értünk az igazi kereszténység alatt. Nem nehéz belátni, amit manapság Magyarországon kereszténységnek neveznek, az javarészt nem a fenti logika szerint működik. Tulajdonképpen nem szól semmit a megtérés szükségességéről, és a középpontjában sem az a mozgás áll, amelynek során az emberek egyre jobban Krisztusra hasonlítanak. Az a kereszténység, amiről a politikában és a közügyekben szó esik, egy szociális-társadalmi-politikai program része csupán, amelyben bizonyos hagyományos elveket akarnak érvényre juttatni - ehhez pedig a kereszténység egyes részei építőkockaként jól jöhetnek. A közbeszédben használt kereszténység nem azt akarja, hogy az emberek megtérjenek és Krisztust kövessék - sokkal inkább azt, hogy bizonyos politikai felfogást kövessenek, akár megtérés nélkül is. Sokáig lehetne még ragozni, de a különbség talán ennyiből is látszik. A mi labdánk nem ugyanaz a labda, mint amivel egy egészen más pályán és mások akarnak focizni. Úgyhogy talán jobb is, ha a bibliai kereszténység nem megy bele abba a játékba.

2019. október 7., hétfő

Nem a kampány durvult el

Azt mondják, eldurvult a kampány, amin nem kellene senkinek sem csodálkoznia. A kampányok már csak ilyenek, mindig eldurvulnak ugyanis. Választások előtt nincs abban semmi meglepő, hogy röpködnek a leleplező videók és cikkek, melyek mindig a "másik oldal" képviselőiről, jelöltjeiről szólnak. Szerintem viszont nem ez a lényeg, amit keresztényként jó lenne észrevenni.


Mert valójában nem a kampány durva, egyáltalán nem. Valójában azok az emberek a durvák, akik ezeken a leleplező szexvideókon, kokainfogyasztó partikon, jachtokon dorbézoló bulikon részt vesznek. Nem a kampány mocskos, hanem azoknak az élete az, akik ezeket a mocskos dolgokat teszik. Ők a szennyesek, ők az elborzasztóak, vagyis a mi politikusaink, a megbízott képviselőink, vagy ha úgy tetszik, az ország elöljárói. Ne tévesszük el tehát a kategóriákat! Ha teszem azt egy papról kiderül, hogy pedofil, akkor nem az erről szóló híradásokat fogjuk durvának nevezni, hanem őt magát, nem a leleplező újságcikket tartjuk majd szörnyűnek, hanem a pedofil embert. Kár lenne ezt nem észrevenni, mert mintha most épp ez zajlana: a sok gusztustalanságot egyszerűen ráfogják "a kampányra". (Írom ezt úgy, hogy egyébként azokat is elítélem, akik obszcén felvételeket hoznak nyilvánosságra a felvételeken szereplő politikusokról.) Nem, a kampány azért mocskos, mert a szereplői azok. Egyszerű ez, mint a százas szög.

De van itt még valami, ami fáj.

Miközben a mocsok az minden formájában mocsok, az erkölcstelenség minden változatában erkölcstelenség, mégis egy fejjel kimagaslanak a szereplők közül azok, akik eközben egy "keresztény Magyarország" zászlaját is lobogtatják a kezükben. Például ez a Borkai, aki éppen most "elnézést kért". Ezek az emberek a széles nyilvánosság előtt állandóan arról beszélnek, és azt propagálják már évek óta, hogy ők keresztény országot építenek. Családcentrikusat, konzervatívat, hagyományosat. Olyat, ami a keresztény értékeken, a bibliai hiten és a jámbor vallásosságon alapszik. Keresztényként, számomra ez a legszörnyűbb. Nemcsak az, hogy miközben vizet prédikálnak, valójában bort isznak, borivás mellett pedig kurváznak, és dőzsölnek, hanem az is, hogy ezzel azokat is hiteltelenítik - akár saját soraik között -, akik talán még komolyan akarják venni ezeket az értékeket.

Valljuk be őszintén, talán még ez sem annyira meglepő: egy politikusról kiderült, hogy olyan, mint egy politikus. Jó, hát egy magát kereszténynek valló oldal embere, de sok éves tapasztalatból tudjuk, hogy a keresztény kifejezés az nagyon tág fogalom arrafelé.

Ami azonban a hab a tortán, az megint a lebukást követő reakciókban van. Ezek mindig nagyon tanulságosak, ha az ember odafigyel rájuk. Amikor ugyanis egy valóban keresztény ember vagy keresztény körhöz tartozó személy ilyesmiket tesz úgy, hogy közben felelős pozícióban áll közszereplőként, az átlagosnál is fontosabb hogyan reagál. A minimum következmény a lemondás és aztán egy durva szálú zsákruha felöltése volna, harmincnapos böjttel, hamut szórva a fejre és bűnbánattal imádkozva, mellet döngetve, porig hajolva a Jóisten szent színe előtt. Ez lenne az a pillanat, amikor kiderülhetne, valójában hol van a kereszténység a politikának azon a térfelén, ami lépten-nyomon arra hivatkozik. Ám mindannyian tudjuk, igazi megbánásról, rendezésről, összetörésről soha nem beszélhetünk ezeknél az embereknél - inkább magyarázkodás, mosakodás, félrebeszélés van. Ezért nem is az erkölcsi kihágás az igazi bűn, nem is a mocskos tettek, melyek örökre megmaradnak a videofelvételeken - noha persze azok is súlyosak -, hanem a napvilágra került bűn leplezése és kimosdatása az. A helyzet ahhoz hasonló, mintha a példázatbeli tékozló fiú miután felismerte szorult helyzetét, azért menne haza, hogy közölje az apjával, a moslék egész ehető, a rá bízott pénz meg amit prostikra költött, hát arra nem büszke ugyan, de olyan nagy baj azért nincs is vele.

Nos, igazából ez az üzenet: ha csinálsz is valamit, ami nem szalonképes, ami szögesen ellentétes azzal a kereszténynek nevezett vízióval és értékrenddel, aminek te is a részese vagy, és aztán mégis lebuksz, nem számít. Ez egy következmények nélküli ország.  

2019. október 3., csütörtök

Szót kapni és szót szaporítani... - az istentiszteletről (6)

Sorozatom befejező részében olyasmiről lesz szó, ami a kisebb gyülekezetek istentiszteletein igencsak kétélű fegyvernek látszik: akár az egész alkalom csúcspontját, de akár a mélypontját is jelentheti. Annak függvényében, hogyan tekint a bizonyságtételre az, aki éppen elmondja.

Minden nap látom őket, amikor munkából hazafelé utazom, mert mindig pontosan ugyanott állnak. Általában egy idősebb férfiról és nőről van szó, de olyan is volt, hogy két hölgy ácsorgott az újságtartó állványuk mellett. Ők Jehova Tanúi, akik azért állnak az utcán, hogy tanúskodjanak. Ha kell, kopogtatnak-csengetnek, túlzás persze, de amennyiben kidobják őket, bemásznak még az ablakon is a tanúskodás miatt. (Arra persze többen rámutattak, hogy a hatalmas buzgalom mögött nem feltétlenül ügyszeretet, hanem az egyház kényszere is állhat, amivel serkenti a Tanúkat a bizonyságtevésre...)

Bárki bármit gondol Jehova Tanúiról, az tény, hogy a tanúskodás szóról az átlagos embernek leginkább még mindig ők jutnak eszébe. Nem a katolikusok, nem a reformátusok, nem a baptisták, hanem csúnya szóval a "jehovisták". Pedig elvileg valahol minden keresztény Jehova, vagy pontosabban "Jahve Tanúja". A tanúskodás nem lehet idegen egy hívőtől, ezért természetes, hogy az istentiszteleten is van platform arra egy közösségben, hogy az ember ott beszéljen a hitéről.

Meglehet, hogy én vagyok figyelmetlen, de nem emlékszem egyetlen olyan textusra sem az Újszövetségben, ami igazán kitérne arra, hogyan kell megfelelően tanúskodni az istentiszteleten. Az első korinthusi levél ír arról, hogy amikor a keresztények összejönnek, akkor együtt járulnak hozzá az alkalom tartalmi gazdagságához, mert mindenkinek van tanítása, zsoltára, sőt akár még kijelentése is. De nem merül el a részletekben, milyen is egy jó bizonyságtétel. Én sem akarok most belemerülni, csupán néhány kósza gondolatot jegyzek le vele kapcsolatban.

Az első az, hogy a jó bizonyságtétel meglátásom szerint alapvetően Krisztusról szól, nem az emberről, aki beszél. Ez persze abszolút magától értetődőnek tűnik, az is kellene legyen - mégis, megszámolni nem tudom mennyi "bizonyságtételt" hallgattam már végig, ami hosszasan ecsetelte az illető családi állapotát, anyagi helyzetét, nyaralási kalandjait vagy akár azt, hogyan harapta meg egy kóborkutya. Nyilván valamennyire önmagáról is szól, aki bizonyságot tesz - ez elkerülhetetlen. Azt viszont egész egyszerűen én nem tudom bizonyságtételnek hívni, amiben a bizonyságtevő saját maga körül forog. Az inkább egyszemélyes kibeszélőshow, valamiféle terápiás célzatú lelki görcsoldás. Szó se róla, egy jó gyülekezetben szükség van az ilyesmire, csak azt úgy hívják, hogy lelkigondozás és tipikusan nem nyilvános keretek között zajlik. Nem vagyok tehát biztos abban, hogy a lelki problémák kibeszéléséhez az istentiszteleti mikrofon a megfelelő eszköz. Ott nem feltétlen arról beszélünk, milyen életproblémába vagyunk beleragadva, hanem talán inkább arról, hogyan jöttünk ki belőle.

A jó bizonyságtétel másik jellegzetessége számomra, hogy konkrétumokkal szolgál. Nem filozofálás vagy hangos töprengés bibliai sztorikról vagy dogmatikai kérdésekről. Azt mondja el, mi volt a helyzet, hogyan élte meg az illető Isten beavatkozását, és konkrétan mi változott ennek köszönhetően a saját életében. Ez azért is fontos, mert aki hallgatja, a konkrétumokkal tud csak azonosulni - a bizonyságtételt pedig nem a Jóistennek, hanem az istentiszteleten jelenlévőknek mondjuk el. Ha az azonosulás elmarad, mert kevés volt ehhez a konkrét kapaszkodópont, akkor az szerintem rossz bizonyságtétel volt.

Végül a harmadik kiemelendő pont számomra az a kérdés, hogy maga a bizonyságtevő hogyan jelenik meg a saját maga által elmondott narratívában. Bevallom őszintén, ez számomra kardinális probléma ebben a témában, és talán sok igehirdető vagy bizonyságtevő ezen a ponton szokta magát diszkvalifikálni. Az alapelv az én meglátásom szerint pofonegyszerű: nem érdemes hatalmasan áldottnak és sikerekben fürdőnek mutatkozni. Kétségtelen, hogy van az a réteg, ami ezt szereti, de a normális emberek a szívük mélyén utálják az ilyesmit. A túlzottan sikeresek ugyanis arra emlékeztetik őket, hogy mennyire gyarlók, gyarlónak lenni pedig rossz érzés. Egy idő után az emberek elkezdik kerülni azokat, akik rossz érzéseket keltenek bennük. Ezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy alázza magát porig, aki másoknak bizonyságot tesz. Sokkal inkább azt, hogy mutatkozzon reális fényben: a reális fény úgy szól, hogy mindannyian átlagemberek vagyunk, és hullámvasút életet élünk. Egyszer fent és egyszer lent vagyunk, jobb és rosszabb napokkal a hátunk mögött. Nagy a kísértés, amikor az ember a mikrofon mögé lép, hogy különféle kabátokat magára vegyen, és az átlagember feletti szellemi lényként tündököljön a gyülekezet előtt, de ennek a kísértésnek kolosszális hiba engedni. Akkor pont olyanok leszünk, mint egy motivációevangélista, aki a konstans boldogságról szóló meséjét próbálja beadni a népnek. 

Összefoglalva a jó bizonyságtétel Krisztusra irányul, nem a bizonyságtevő rátermettségére, konkrét dolgokat tartalmaz, és ha magáról is beszél az ember, reális fényben tünteti fel önmagát.

Mindaz, amit ebben a sorozatban leírtam, teljesen szubjektív volt. Nem kívántam a tökéletes istentisztelet receptjét nyújtani, mert ilyen recept nincs. Irányelveket ugyanakkor adni akartam, mert úgy látom ahhoz, hogy valaha is elkezdjen növekedni a gyülekezetbe és templomba járók száma (ami jelen pillanatban nonszensz feltételezésnek látszik) először is az kell, hogy mi keresztények szeressünk istentiszteletre járni. Ha ez az érzés adott, abból lehet mágnes, ami másokat is vonz. Ezért megkockáztatom azt a kijelentést (mégha tévednék is), hogy az egyháznak nem azzal kellene első lépésként most foglalkoznia, hogyan tehetné a kívülállók számára befogadhatóvá az istentiszteleteit. Ez persze elkerülhetetlenül fontos kérdés! Mégis, a dolog talán ott kezdődik, hogy elsőként a "belülállók" szeressék meg a saját alkalmaikat - mert sok helyen már ez is hiányzik, és rutinból, hagyománytiszteletből vagy bizonyos emberi kapcsolatok megtartása miatt járnak el istentiszteletre. Ám ha mi sem élvezzük igazán az együttlétet, mi alapján számítunk arra, hogy olyasvalakik élvezni fogják, akik közénk keverednek?

A sorozat előző részei:

2019. szeptember 28., szombat

A mozgalmak helye

A közelmúltban olvastam a hírt, hogy az "Utolsó Reformáció" nevű dániai mozgalom vezetőjét, az extrém karizmatikus jelenségekkel operáló Torben Sondergaardot szinte elzavarták Dániából - családjával egyfajta migránsként Amerikába kényszerült költözni, amiről könnyek között számolt be egy riportfilmben. Sokan az eset kapcsán máris arról kezdtek beszélni, hogy kitört a keresztényüldözés Európában. Nekem viszont valami más jutott eszembe.

Ha valaki nem lenne képben miről is van szó, a blog egy korábbi írásában már tettem említést Torben Sondergaard munkásságáról. Végtelenül lecsupaszítva, Torben látásmódja - amit nem kis önbizalommal telve Utolsó Reformációnak nevez - az egyház teljes megújítását tűzte zászlajára. (Ez ugye a minimális programja egy magára valamit is adó mozgalomnak - mondhatnánk kissé cinikusan!) Ebben a megújítási folyamatban nagy szerepet kapnak az extrém karizmatikus jelenségek, a nyílt utcán zajló gyógyítások, az ördögűzések és az olyan szolgálatok is, amikor valakit keresztsége közben próbálnak megszabadítani a démonoktól. Az Utolsó Reformáció időközben számos országban népszerűvé vált, az egyes "helyi fiókjaikat" különféle Kickstart-nak nevezett rendezvények keretében indítják útnak. Ilyesmire egyébként már Magyarországon is sor került.

A hírek szerint Torben szervezeténél a hatóságok különféle vizsgálatokat végeztek, s bár nem találtak semmi kirívó hiányosságot, végül olyan helyzetbe hozták az egész szervezetet, hogy kénytelen volt bezárni kapuit. Torben pedig nemkívánatos személy lett Dániában, ezért mintegy menekültként néhány bőröndnyi cuccal családostul az Egyesült Államokban kötött ki.

Bevallom őszintén, számomra nem túl szimpatikus sem az Utolsó Reformáció mozgalma, de az az eljárás sem, amit vele szemben tanúsítottak Dániában. Szimpátiától függetlenül ugyanakkor túlzásnak érzem azokat a hangokat, melyek keresztényüldözést kiáltanak Európában. Ami történt, az közel sem arról szól, hogy Európa-szerte elkezdték inzultálni a keresztényeket - erről szó sincs. Egy olyan mozgalmat ért támadás, melynek vezetője - egyébként véleményem szerint teljesen őszinte hittel és jószándékkal - szalonképtelen módon és keresztény szemmel nézve is kétségesen képviselt bizonyos meggyőződéseket. A legnagyobb probléma talán az volt, amivel Torben kinyitotta azt a bizonyos bicskát még az egyház zsebében is, hogy az egész mozgalom kiindulópontja egy negatív kijelentésen állt, miszerint a gyülekezetek és a hívők szinte egy az egyben gátjai Isten tevékenységének, sőt a reformátorok is kevesek voltak - de majd most jön az Utolsó Reformáció, és megmutatja mit kellett volna csinálni. Legyünk őszinték, ez azért nem kis mellényre valló hozzáállás, és az ilyesmi előbb vagy utóbb tipikusan megbosszulja magát.

Az esetről leginkább egy kérdés jutott eszembe: vajon hol van a helye a különféle mozgalmaknak az egyházon belül? Az elmúlt időszakban több ilyesféle mozgolódásról is lehetett hallani, sokuk jön és megy, akár egy nyári zápor, ami alaposan megáztatja a földet, aztán a felhők idővel szétoszlanak, a mozgalmak pedig néhol termékeny gyümölcsöket, néhol kicsavart fákat hagynak maguk után. Mifelénk a legismertebb ilyen mozgalom mostanság talán a Felház volt, ami azonban mára befejeződött. Nehogy valaki félreértsen, alapvetően nekem nincs bajom a mozgalmisággal. A mozgalmak életjelek, annak a kifejezőeszközei, hogy vannak még az egyházban olyanok, akik hisznek a változásban, és minden követ hajlandók megmozgatni annak érdekében. Ugyanakkor talán kevéssé gondolunk arra, hogy a mozgalmak tünetek is, mégpedig az egyház betegségének jelei. Tudjuk azt, hogy annak idején Luthernek esze ágában sem volt evangélikus egyházat alapítani. Ő csupán belülről akarta a dolgokat megváltoztatni - amivé mozgalmisága változott, az azért történt, mert a "mainstream" egyház képtelen volt befogadni a változást, aminek így új helyet kellett keresni. 

Magyarul ilyesféle mozgalmak azért vannak, mert maga az egyház elveszítette mozgalmi jellegét, és annak sem örül feltétlenül, ha más mozgolódik. Mindez persze groteszk, hiszen az apostoli korban a kereszténység önmagában egy mozgalom volt, ez adta az erejét és fennmaradásának, terjedésének garanciáját. A helyzet mára alaposan megváltozott. Úgy igazán az egyház semmit sem tud kezdeni a  saját keretein belül zajló mozgalmakkal - kívánja magának a bennük rejlő potenciált és dinamizmust, de irtózik a rumlitól, a spontaneitástól és a gyakori strukturálatlanságtól, ami ezeket jellemzi. 

Nem állítom, hogy Torben Sondergaard és az Utolsó Reformáció Dániában azért járt pórul, mert az egyház nem fogadta be őket - de az biztos, hogy az ehhez hasonló mozgalmak puszta létezése annak a jele, hogy a kereszténység nem úgy működik, ahogy kellene. Torben egyébként Amerikában most megpróbálja újrakezdeni azt, ami Dániában véget ért. Hogy ez örömteli hír vagy sem, azt mindenki döntse el teológiai ízlése, hitbeli meggyőződése és saját preferenciái függvényében.

2019. szeptember 22., vasárnap

Puzsér, aki nyomokban prófétát tartalmaz

Valaki frappánsan azt írta egy kommentben, hogy a Puzsér Róberttel kapcsolatos viszonyt illetően számos ember egyfajta fejlődési fokozaton megy keresztül: először ki nem állhatja ezt a nagyhangú, néha trágár, kiabálós és mindent fikázó megmondóembert, aztán idővel rájön, hogy vannak dolgok, amelyekben igaza van. Végül egyre inkább túlteszi magát a stíluson és nagyrészt azonosul a mondanivalójával, szélsőséges esetben pedig szinte mindenben egyet is ért vele. Nyilván nem kötelező senkinek átmenni ezen a görbén, de azért megkockáztatom a meredek kijelentést, hogy ez a Puzsér több olyan vonással is rendelkezik, amilyennek egy ószövetségi prófétát elképzel az ember.

Hadd találjam ki: most többen úgy olvasták a fenti soraimat, hogy az járt a fejükben, nekem teljesen elment az eszem. Honnan veszem a bátorságot, hogy Isten szent embereihez hasonlítok egy ilyen parádézó médiafigurát, aki folyton belekiabál az emberek arcába? A bibliai próféták közül sokan a vérüket és életüket adták a megbízatásukért, Puzsérról meg egyelőre csak azt tudni, hogy arcát és nevét adja az indulatot sem nélkülöző performanszai mellé, ráadásul mostanság mintha politikai hatalom után is ácsingózna.

Álljunk meg tehát egy percre! Én egyáltalán nem gondolom, hogy Puzsér Róbert éppen olyan lenne, mint Ézsaiás vagy Jeremiás lehetett. Nyilvánvalóak a különbségek. Puzsér nem beszél Istenről, nem invitál megtérésre, és azt sem mondanám, hogy egyenesen a Mennyekből kapott elhívást, hogy mit kell tennie. Néha inkább úgy működik, mint egy brutális szelep, amin keresztül orkánszerűen süvít a társadalmi elégedetlenség hangja, a nép dühe és véleménye a popkultúra álságosságáról, a korrupt politikai rendszerről és számos közös dilemmánkról.

Amire én gondoltam, hogy a különbségek mellett Puzsér többször is felmutat olyan vonásokat, melyek az embert egy bevállalós prófétára emlékeztetik. A zsidó tudós, Abraham Heschel profetizmusról szóló monografikus munkájának előszavában megkapóan ecseteli, milyen érzések dúlnak egy igazi prófétában, és melyek azok a társadalmi jelenségek, melyek arra késztetik, hogy hallassa a hangját. Értelmezésében a prófécia a lét exegézise - ezt én egy tűpontos kijelentésnek tartom. Valóban, a próféta nem attól próféta, hogy amint lecsukja a szemét, fénylő kereszteket vagy repkedő angyalokat lát. Ellenkezőleg. A próféta nyitott szemű ember, és azt látja igen jól, ami körülötte történik. És érti is. Amit pedig megért belőle, az bizony gyakran dühíti. Nemet mond a társadalom számos dolgára, elítéli az előfeltevéseit és szokásait, érzékeny a korrupcióra és elnyomásra, az elit hatalmaskodására. Ahogy Heschel megkapóan írja, az igazi próféta szavai húsba vájóak és felkavarók, hangja ritkán simogató, vagyis nem túl kellemes hallgatni - és ahogy néha nem tud ellenállni az isteni ihletés hatásának, úgy "olykor nem tud ellenállni saját vérmérséklete hullámzásának" sem. Prófétának lenni persze meglehetősen kínos foglalatosság, vagy ahogyan Heschel fogalmaz, "kitüntető csapás". Az igazi prófétát ugyanis kiveti magából a saját közege jó része, különösen pedig azok utálják, akik hatalomban vannak - talán nem kell magyarázni miért.

Nos, amikor Heschel teológiai elemzését olvastam, egyszerűen nem tudtam nem asszociálni Puzsér néhány nyilvánosság előtti megvillanására. Ilyen volt, amikor beolvasott az ellenzéknek és igen egyenesen rámutatott annak képmutatására, vagy éppen a propagandaköztévé egyik választási műsorában a regnáló hatalom orra alá tolt egy nagy fityiszt. Puzsér mindemellett a fogyasztói kultúrát is keményen bírálja, sokszor persze minősíthetetlen hangnemben, szándékosan polgárpukkasztó stílusban - de szemrebbenés nélkül mégis kimond olyasmiket, amiket a legtöbben így nem mernénk kimondani.

Ezek a vonások pedig tényleg prófétai vonások. Önmagukban nem avatják Puzsért biblia értelemben prófétává, de ennek ellenére kóstolót nyújtanak abból, milyen is az a valóságban. És bevallom őszintén, míg az egyházban prófétálás alatt sokszor valami furcsa jövendőmondást vagy misztikus szóhalmozást értenek, ami egy tisztes vacsora elfogyasztása utáni állapotra inkább emlékezteti az embert, mintsem spirituális teljesítményre, addig meglepő élmény, hogy a prófétasághoz hasonló mintázatokat a kereszténységen kívül kell keresnünk. De milyen is lenne a "mi Puzsérunk", az egyház kellemetlen hangja?

2019. szeptember 19., csütörtök

Ki segít a segítőknek?

Egy fiatal amerikai pásztor, Jarrid Wilson öngyilkos lett. Ez önmagában tragédia. Ám Wilson esete azért is tragikus, mert ismerősei szerint nemcsak szenvedélyes prédikátor volt, hanem tudvalevően épp olyanokkal foglalkozott, akik depresszióval és akár öngyilkossági gondolatokkal küzdenek.

Nem valamiféle ízetlen tréfának szánom azt a gondolatot, miszerint a lelkészektől elvárjuk, hogy egész életüket adják az emberekért. Nekik is ez a hivatásuk: az életadás. Természetesen nem a szó szoros értelmében. És ha mégis ebben a bizonyos szoros értelemben történik, azt különösen nagy tragédiának éljük meg. Öngyilkosságok persze előfordulnak, de azért az mégsem jellemző, hogy pont olyanok követnének el, akiknek kiutat kellene mutatni a depresszióból, és akik haláluk napjáig éppen intenzíven azzal foglalkoztak, hogy más öngyilkos-jelölteknek segítsenek.

Meglepődtem volna, ha Wilson esetéről nem kezdődik valamiféle diskurzus hívő körökben. Természetes is, hogy ilyenkor előkerülnek a várható kérdések arról, mennyire elfogadható az öngyilkosság megoldásként, mi van az elkövető üdvösségével, vajon Isten maga mit szól az ilyesmihez, és más hasonló dilemma. Ám volt itt még valami, amit a híradások egy jó része kontextusból kiragadva idézett, vagy ha teljes egészében le is közölte, akik ezeket a híreket idézték, azok csonkították meg. Wilson ugyanis közzétett egy Twitter-üzenetet a következő szöveggel:

"Jézust szeretni nem mindig gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Jézust szeretni nem mindig gyógyítja meg a depressziót. De ez nem jelenti azt, hogy Jézus nem kínál társaságot és vigaszt. Ő MINDIG ezt teszi."
Az utolsó mondat valahol lemarad az idézetből, az elsőt pedig olyanok magyarázzák, akik szerintem nem teljesen értették miről van benne szó. Pedig olyasmiről, amit fontos tett kimondani, ha kell többször is.

Őszintén szólva a bennem lévő dogmatikus persze felhorkan, ha olyasmit olvas, miszerint Jézust szeretni nem gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Valahogy azt gondolnám, hogy márpedig ha valaki tényleg szereti Jézust, annak nem lesznek ilyen gondolatai. Pedig igaza volt Wilsonnak, mert lehetnek. Azért lehetnek, mert bármi lehet, még akkor is, ha a keresztények egy részének ezt nehéz megemészteni. "Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás, amihez most hozzáteszem: lezuhant repülőgépen nincsenek keresztény túlélők. Keresztények halnak meg balesetekben, rákban, bűncselekményekben, vagy küzdenek pontosan ugyanolyan életnehézségekkel, mint bárki más, aki másban hisz. Senki sem adott ugyanis garanciát az ellenkezőjére. Péter apostolnak olyan gondolatai támadtak - miután magától Krisztustól kapta meg az egyház kulcsait - amiért Jézus "lesátánozta". Illés próféta, akiről nehezen tagadható milyen látványosan töltötte idejét Isten társaságában, depressziós stílusban zuhant magába. No és magam is ismerek olyan embert, aki küszködik ezzel a depresszív érzéssel annak ellenére, hogy a lehető legőszintébben próbálja követni Jézust.

Wilson tettét persze nem kell sem mentegetni, sem indokolni. Nem kérdés, hogy az öngyilkosság jó vagy sem, sőt bizonyos értelemben feltétlenül elfogadhatatlan. Az a kérdés azonban, ami bennem felmerült, leginkább Wilson szociális környezetére vonatkozik. 

Szó szerint ugyanis nem Wilson volt saját gyülekezetének vezető pásztora, viszont egy hatalmas közösséghez tartozva végezte a munkáját. Nehéz megemésztenem a tényt, hogy valahogy senkinek nem tűnt fel a gyülekezetében semmi abból a depressziós állapotból, ami végül az öngyilkosság tettéig elvezette. Az egyik tanulság számomra az, hogy a segítő szakmákat végzőknek is állandó segítségre lenne szükségük - csak valószínűleg maguk sem tudják kihez fordulhatnának. A lelkészek ahhoz vannak szokva, hogy mások lelki "nyavalyáival" törődjenek, de azzal nem törődnek, az övékével ki törődik majd. Mindehhez sok helyen kapcsolódik az a fentebb már említett torz teológiai látásmód, hogy az újjászületett és Szentlélekkel teljes élet automatikusan megvéd minden mentális problémától - és ha ezt maguk a pásztorok is elhiszik, akkor soha nem is fogják felismerni a szituációt, amikor ők szorulnak mások segítségére. Sőt, ha a Szentlélek erejében él valaki és ezt valamiféle mennyei garanciának tartja, kifejezetten szégyellni fogja, ha mégis mentális problémái támadnak. Nemhogy mást nem von be segítségként, hanem határozottan titkolni fogja az állapotát... Az isteninek hitt ördögi kör pedig ezzel szépen bezárul a feje felett.

Nem tudom pontosan mi történt Wilsonnal, nem ismerem a teológiai hátteret, a családi hátteret és legfőképpen senkinek nincs fogalma arról, mi járhatott a fejében. Csak egyszerűen azt érzem, amit ilyenkor mindig, hogy az eseményeknek nem kellett volna így történniük. 

2019. szeptember 14., szombat

Bűnbánó Benny?

Kisebb bombaként robbant a hír, hogy a világszerte ismert karizmatikus "csodagyógyító" és prédikátor Benny Hinn szembefordult korábbi önmagával. Állítása szerint felismerte a prosperitás-teológia vállalhatatlanságát és nem akarja többé képviselni, hogy az Isten áldásait pénzért kínálja. A kritikusok azonban óvatosan fogadták ezt a hírt - valószínűleg nem ok nélkül...

Benny Hinn

"Mindenkinek tudnia kell, hogy korrigáltam a teológiámat. Isten áldásai nem eladóak. A csodák sem. És a jólét sem az." - nyilatkozta Benny Hinn a nyilvánosság előtt, amihez még azt is hozzátette: most már úgy hiszi, az ilyen bővölködési teológia sértő Isten számára. Hinn ezután kifejezetten elutasítóan beszélt a hozzá hasonló tévéprédikátoroknak arról a szokásáról, hogy Isten áldásaiért cserébe pénzt akarnak kicsikarni műsoraik nézőitől. Dióhéjban, ez maga a hír.

Mondhatnám azt is, hogy "így teljesüljön minden kívánságom" - hiszen épp a közelmúltban, budapesti látogatása apropóján foglalkoztam Benny Hinnel, írásomat pedig azzal a felütéssel fejeztem be, hogy milyen jó lenne ha változást láthatnánk Hinn gondolkodásmódjában és életében. Hát tényleg megtörtént a csoda? Benny Hinn jó útra tért? Lehetséges, hogy több évtizeden át kitartóan beszélt a prosperitásról, alaposan meg is gazdagodott belőle, és most hirtelen valós felismerésre jutott? Ha az evangelikál világ reakcióit nézzük, akkor a helyzet egyáltalán nem tűnik ilyen egyértelműnek. Korántsem látunk örömtüzeket és nem halljuk a pezsgőskupakok durrogását sem. A legtöbben ehelyett óvatos szkepticizmussal fogadták Hinn bejelentését, és ez még akkor is igaz, ha a kételkedés mellett többen igyekeznek nyitva hagyni annak lehetőségét, hogy akár valódi megbánás is állhat a háttérben. 

A szkeptikusok között van az a Costi Hinn is, aki a prédikátor unokaöccse, és aki számos közös konferencián vagy éppen pénzpazarló körúton vett részt Benny Hinn társaságában. Tudni kell, hogy Costi Hinn meglehetősen kritikusan beszél unokabátyja dolgairól, egy videóban például kerek perec kijelentette, hogy a több évtizednyi "csodagyógyítások" mögött gyakorlatilag semmi nincs: "Soha egyetlen igazi, bibliailag igazolható csodát nem láttam. Soha. Láttam egy csomó szemfényvesztést, rengeteg hátfájós gyógyulást, meg olyat, hogy "csengett a fülem és meggyógyultam"." Costi szerint egy ilyen bejelentés igazán szenzációsnak nevezhető, ám amikor az ember egy ehhez hasonló kaliberű felismerésre jut, akkor megtörtnek látjuk és bűnbánónak, míg a bejelentést övező kép egyelőre inkább figyelemfelkeltőnek és show-jellegűnek tűnik. 

Ami azonban leginkább kérdőjelessé teszi Benny Hinn őszinteségét, hogy már nem ez az első alkalom, amikor elveti a prosperitás-teológiát. Egész pontosan a nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején is tett hasonlóan meglepő "bűnbánó bejelentést" - aztán hamarosan ott folytatta a bővőlködést, ahol abbahagyta.

2019. szeptember 11., szerda

Gettó vagy szekularizáció?

Noha a politika, mint egy gonosz, füstölgő szurokréteg vastagon rárakódott az iszlám európai jelenlétének kérdésére, így erőteljesen zavarja a tisztánlátást, én azért szeretnék erről a dilemmáról mégis szabadon gondolkodni. Miközben féltjük az egyre multikulturálisabb Európát az ide érkező muzulmánoktól, nehezen vesszük észre, hogy az európai muszlimok jó része már nem is muszlim - miközben egy másik részük igyekszik az maradni. De vajon a bezárkózás vagy a világiasodás lesz az európai trend a muszlimok számára? Van esetleg más lehetőségük is?

Egyre jobban utálom a nagypolitikát - nem mintha eddig szerettem volna -, mert a vastagkeretes ideológiai szemüvegeket nemcsak a bal és jobboldal teoretikusai hordják, hanem az átlagember orrára is oda akarják tenni, hogy mindenki úgy lássa a nagyvilágot, ahogyan ők látják. Így aztán nagyon nehéz legalább objektivitásra törekvő állításokat megfogalmazni az iszlám európai térhódításának kérdésében, mert minden ilyen állítás azonnal politikai állásfoglalásnak minősül. Ha azt mondom, az Európába bevándorolt és ide megérkező muszlimok növekvő létszáma komoly problémákat okozhat a kontinensen, akkor én leszek az orbánista idegengyűlölő, akit dróton rángat a hatalom. Ha azt mondom, a migráció kérdése alaposan fel van fújva és agymosó propagandát csinálnak belőle, akkor máris migránssimogató liberálisfajzat lesz belőlem. Vagyis bármit mondok, aligha jövök ki jól a végén. Többek között ezért nem lehet értelmesen beszélgetni erről a témáról.

A politikai színezet még az elvileg egzaktabb kutatási eredményeket is áthatja. Jó példa erre a Migrációkutató Intézet felmérése, mely a 2017-es brüsszeli állapotok kapcsán egyébként rendkívül érdekes eredményeket tartalmaz. Noha csak a vak nem veszi észre, hogy az Intézet munkásságát masszívan átszövi a kormányközeliség (tulajdonképpen ez a kormány bevándorlással kapcsolatos "think thank" megoldása), még így is érdemes átfutni a cikkben leírtakat. A számokból szépen kirajzolódik az egész problémakör kétarcúsága: a muzulmánok egy része gettósodni kíván Európában, míg talán a nagyobb részük nyitottabb a lehetőségre, és át is vesz európai értékeket - azaz szekularizálódik.

A felmérésben a nagyjából háromszázezer fős brüsszeli muszlim közösség tagjai vettek részt, őket kérdezték saját jelenlétükről. Kiemelve néhány fontos pontot, a válaszadók 82%-a úgy véli önmaga életformájáról, hogy az majdnem ugyanolyan, mint a nem muszlimok életstílusa. Más kérdés, hogy ez a válasz bár optimizmusra adhat okot egy európai embernek, némileg ellentmondásos. Hogy miért, az kiderül a cikkből: a brüsszeli muzulmánok szerint ők már nyugati életmódot folytatnak azzal is, ha a gyereket minden szombat és vasárnap muszlim iskolába viszik (ahogyan az európai gyerekek egy része templomba megy), vagy éppen elmennek egy közértbe bevásárolni. Valójában sokkal inkább úgy tűnik, hogy az itt élő muszlimok átvesznek bizonyos elemeket a nyugati életstílusból, és emiatt azt gondolják, máris nyugati módon élnek - noha a gondolkodásmódjuk ettől még nyilván nem változik meg. Márpedig a nyugatiság alaphangon nem életgyakorlat, hanem gondolkodásmód, amire épül a gyakorlatunk.

Ugyanakkor azért az is kijön az összképből, hogy a nyugati miliő által biztosított kényelem, a fogyasztói szokások, a szabadabb légkör nagyon is vonzó hatással van az európai muzulmánokra. Számosan közülük gyakorlatilag már leginkább csak "kulturmuzulmánoknak" nevezhetők - azaz nem veszik túlságosan komolyan a hitüket, ami inkább egyfajta családi örökségként adódik tovább az újabb generációk számára.  Nem akarom megsérteni katolikus olvasóimat, mégis ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki katolikusnak vallja magát, mert gyerekként katolikus templomban keresztelték és az esküvője is ott volt - holott szíve legmélyén nem vallja a katekizmus elveit. Az európai muszlimok jó része a szó vallási értelmében tehát nem is hithű muzulmán.

A kérdésnek ez a kétarcúsága persze elegendő muníciót biztosít a politikai oldalaknak, hogy ki-ki azt hangsúlyozza ebből, ami saját nézeteit támogatja. Én most nem politikai, hanem vallási értelemben szeretném előhozni a témát - a blog profiljához nyilván ez illik -, és így vetek fel egy szándékosan provokatív kérdést: vajon melyik "oldala" győzedelmeskedik majd az európai muszlimok közösségének? Inkább a gettósodás vagy a szekularizáció felé mozdulnak el? A no-go zónák fognak szaporodni, vagy a köztünk egyre inkább lazán élő muszlimok? Ha erre automatikusan azt válaszolja valaki, hogy csakis az utóbbi, hiszen gettósodva nem lehet sikeresen élni, gondoljon csak a kereszténység első háromszáz évére, vagy éppen a babiloni fogságra a zsidóság történelmében. Mindkét esetben azt látjuk, hogy volt egy adott társadalmi csoport - a judaizálók Babilonban, illetve a keresztények az első századokban -, akik bár bizonyos fokig nyitottak voltak az őket körülvevő világra, spirituálisan mégis "bezárkóztak" és óvták magukat az exogén hatásoktól. Ez a gettósodás volt az, ami a zsidóságot - ha nem is az egészet, de jó részét - megtartotta a fogság végéig, illetve a kereszténység is túlélt egészen a Constantinusszal bekövetkező fordulatig. Mivel fogalmunk sincs, mit hoznak a következő évszázadok, még ha kevesebb is azon európai muzulmánok száma, akik gettósodásra adják a fejüket, hosszabb távon ez a "gettósodó mag" a saját szempontjaik szerint akár jobban is járhat. Aztán ha kellően megnövekszik a muzulmánok létszáma, ez a hithű kisebbség akár komoly hatást is gyakorolhat az elszekularizálódott többségre. Fantáziának tűnik? Meglehet, talán csak az. Elképzelhető, hogy a liberális nyugati demokráciákban lassanként felemelkedik egy mérsékeltebb iszlám, ami profilját tekintve jól illeszkedik a posztmodern világhoz, s miközben tartja a hitelveit, nem él szellemi gettóban. (Őszintén szólva ezt azért nehezen tudom most elképzelni...)

Persze ismét megjegyzem, most csak provokáltam és nem egy konkrét jövőképet akartam felvázolni, mert azt szerintem senki nem tudhatja pontosan.

2019. szeptember 8., vasárnap

Komor vacsorától komoly vacsoráig... - az istentiszteletről (5)

A lelkiismeret-furdalás szinte azonnal jelentkezik: méltatlanul nyúltam a kenyérhez és a borhoz. Márpedig Pál apostol azt írja, aki ilyesmit tesz, az ítéletet eszik és iszik magának. Az úrvacsora sokak számára ezért egyáltalán nem az örömről, hanem inkább a stresszről és a kérdőjelekről szól - amit ráadásul sokszor nagyon komor hangulatban vesz magához az ember. Hát, Jézus valószínűleg nem ezt akarta...

Őszintén meglepett, hogy az úrvacsora kérdése mennyire sokféle oldalról megragadható - olyan, mint egy teológiai Rubik-kocka. Erre eddig valahogy nem figyeltem fel, most viszont azt sem tudom, hogyan kezdjem el ezt a bejegyzést.

Már ott van maga az elnevezés is: egyesek szerint eucharisztia, mások szentáldozásnak hívják, a protestáns szlengben inkább úrvacsora, a Bibliában pedig a "kenyér megtörése" vagy az "Úr asztala" kifejezésekkel találkozunk. Mindegyik mögött lényegileg ugyanaz a szentség áll, mégis a különféle szóhasználatok más és más oldalról próbálják értelmezni a dolgot, és más aspektusát is hangsúlyozzák. Én most az egyszerűség kedvéért maradok az úrvacsora szó használatánál, ami ugye leginkább a közösséggyakorlást és az étkezést, azaz a befogadás aktusát emeli ki. Vacsora közben tehát egyszerre befogadóak vagyunk az elfogyasztott étel, és a velünk együtt vacsorázó közösség irányában. Lehetne egy meglehetősen időpocsékolónak tűnő vitába is belemenni arról, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában: teológiai szlenget használva transzszubsztanciáció vagy konszubsztanciáció? Nos, ilyesmiről itt és most nem lesz szó, nemcsak azért, mert az istentiszteletre járók számára ez nagyjából a hatezredik fontosságú kérdés a listán, hanem mert tengernyi dogmatikai anyagot lehet találni róla. Végül belefeledkezhetnék az olyan gyakorlati kérdésekbe is, hogy ki vehet úrvacsorát, milyen gyakran érdemes egy gyülekezetben úrvacsorázni, valamint csakis a bor a biblikus vagy a szőlőlé is megfelelő? Ezek között van néhány valóban fontosnak nevezhető kérdés, most mégis mellőzném őket, mert a bejegyzést egy érzésem szerint ennél sokkal nagyobb problémának érdemes szánni.

Amivel én foglalkozni szeretnék, az leginkább az úrvacsora vételének körülményeit érinti. Az Újszövetség összesen négy helyen beszél részletesebben az úrvacsoráról, konkrétabban az evangéliumokban és az első korinthusi levél 11. részében. Utóbbi azért érdekes, mert betekintést nyújt arról, hogyan gyakorolták ezt a szentséget az egyik első gyülekezetben. Tőmondatban: rosszul. Mai szemmel nézve szinte egészen elképesztőnek tűnhet az akkori helyzet. A korinthusi gyülekezet szanaszét van esve, a gazdagok nem várják meg a szegényebbeket, mindenki a maga ételét fogyasztja, sőt akár részegek is jelen vannak ebben a káoszban. Ez a kontextus, ebben a keretben kellene tehát úrvacsorázni, ami magától értetődően abszurd. Pont az nem valósul meg Korinthusban, amire az úrvacsora való: a közösség teljesen hiányzik az egészből. Nyilvánvaló, hogy Pál kissé dörgedelmes módon próbál rendet tenni, és ennek kapcsán egyrészt leírja, miről kellene szólnia az úrvacsorának, másrészt a bevezetőben említett szavakat is a korinthusiak orra alá dörgöli arról, hogy a méltatlanság ítéletet von maga után. Vegyük észre azonban, hogy Pál itt nem a korinthusiak méltatlanságáról, hanem az úrvacsora vételének módját érintő méltatlanságról beszél! Ez szerintem rendkívül fontos, éppen a bevezetőben említett lelkiismeret-furdalás miatt, amit manapság mintha rosszul értelmezne a hívők jó része. 

Nem maga az ember méltó - ugyan ki gondolná magáról, hogy megérdemli Krisztus testét és vérét? Hanem az a mód lehet méltó vagy méltatlan, ahogyan egy gyülekezet együtt úrvacsorázik. Amiről Pál kissé talán szigorú stílusban ír, hogy a méltatlan körülményeknek következményei lesznek a gyülekezetre nézve. A helyzet tehát nem volt rózsás korinthusban, ámbár meglátásom szerint a mai egyház pont egy másik szélsőséggel küzd az úrvacsora kérdésében. Ma nem az a probléma, hogy egy közösség gazdagokra és szegény rabszolgákra szegregálódik, és őszintén szólva én még soha nem láttam részegeket úrvacsorázni egyetlen gyülekezetben sem. (Ettől persze ez még előfordulhat.) Míg Pál apostol idejében egyfajta házibulit csináltak az úrvacsorából, ma mintha átcsúsztunk volna a skála másik oldalára. Sok helyen az úrvacsora olyan lett, mintha temetésen venne részt az ember. Búskomor, köldöknézős, szomorkás esemény. Pedig ha jól gondolom, az úrvacsora mögött az ószövetségi páska kulcseseménye, a szabadulás áll - amit Jézus szabadító halálára vonatkoztat az Újszövetség. Az úrvacsora tehát nem a bűneinkről, hanem a bűnöktől való megszabadulásról, nem Jézus gyötrelmes haláláról, hanem végső soron halálának értelméről szól, vagyis a mi megváltásunkról. Azért egy őszintén hívő embernek ez talán okot adhat az örömre.

A probléma leginkább az, hogy az ünnepélyességhez a mai társadalomban automatikusan hozzárendelünk egyfajta komorságot. Pedig az ünnep komolysága és komorsága az két teljesen különböző dolog. Lehet valami komoly úgy, hogy nem komor. Az élénk hangulat nem tesz tönkre semmiféle ünnepélyességet. Az én értelmezésemben az úrvacsora egy ünnep, az ünnepnek pedig nincs köze a gyászhoz. Ha gyászolunk, akkor nem ünnepelünk, ha ünnepelünk, akkor nem gyászolunk. Erre egyébként amerikai utam során láttam egy remek példát, amikor egy anglikán-karizmatikus istentiszteleten úrvacsorázhattam. Ritkán adták és vették ilyen vidám hangulatban az úrvacsorát, az embernek megjött tőle a kedve, hogy részesüljön az élményben, s talán ez az, ami igazán fontos az úrvacsora kapcsán: hogy ki ne maradj belőle. Nem hiszem, hogy ennek amerikai specialitásnak kellene lennie...

2019. szeptember 3., kedd

Hidegzuhany melegeknek?

Kiderült: nincs meleggén. Egyik hírportálunk úgy fogalmazott, hogy az eredmények szerint a homoszexualitás kialakulásában csupán kis szerepet játszanak a gének - és talán komplementer módon nagyobbat a környezeti hatások. Ahogy arra számítani lehetett, a hír felkavaró volt - a felkavarodásban viszont olyan vélemény is született, ami őszintén szólva kissé meglepett...

Nem értek a genetikához, a biológiához, az örökléstanhoz, csupán a laikus józan esze mondatja velem, hogy rendkívül sok hatás összjátéka határozza meg, kiből milyen ember válik élete során. Ez az összjáték pedig tudomásom szerint a genetika területén önmagában is igazán bonyolult: a homoszexualitás komplex tulajdonság, ezért nem tűnik logikusnak, hogy egyetlen gén volna felelős érte. Másként megfogalmazva, számomra nincs abban semmi csodálatos vagy meglepő, hogy nem találtak "meleggént", ilyen ugyanis jó eséllyel nem létezik. Most nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy hozzá nem értőként belekotyogok a tudományos háttér részleteibe, és egy blog keretei egyébként is alkalmatlanok erre, de ha jól vettem ki ennek az egész bejelentésnek a lényegi mondanivalóját, akkor összességében a homoszexualitás orientációról az derült ki, hogy kevésbé meghatározott genetikailag, mint eddig talán sokan gondolták.

Érthető, hogy ez a tény egyeseknek hidegzuhanyt jelentett. Stílszerűen azt is mondhatnám, a kutatási eredmények kaptak hideget-meleget egyaránt. A publikálást követő reakciók alapvetően kiszámíthatóan hozták azt, ki milyen oldalon áll a kérdésben, ám közülük az egyik számomra meglehetősen "érdekesnek" tűnt. Sajnos azért, mert jól rávilágít arra, hogy a tudósokat sem mindig a tények iránti rendíthetetlen szeretet ösztöne vezérli, mint ahogy azt sokan gondolják.

Azon tehát nem lepődök meg, hogy a kutatási eredményeket a konzervatívabb keresztény körök mintha egyfajta győzelemként ünnepelték volna, míg a másik oldalon állók teljes erőbedobással igyekeztek tompítani a nyilvánosságra hozott gondolatok élét. Ami engem meglepett az egyik hírportál cikkében, ahogyan a genetikus Steven Reilly (ld. fotón) reagált az eredményekre (aki nem mellesleg egy LMBTQ csoport tagja). Véleménye szerint a tudományos kutatás eredményeit nem is kellett volna publikálni! Miért? Mert a világ nem tökéletes, pontosabban az ő szavait idézve:

"Egy diszkriminációmentes világban nemes cél megpróbálni megérteni az emberi viselkedést, de mi nem ilyen világban élünk."

Remélem nem jól értem, amit olvasok. Reilly szavait megfordítva akkor mondhatjuk azt, amíg a világ nem teljesen diszkriminációmentes, addig ne is próbálkozzunk megérteni az emberi viselkedést? Biztosan benézek valamit, hiszen ha tényleg ezt és így mondta, az szöges ellentétben áll mindazzal, ami véleményem szerint a tudományos kutatás lényegéhez tartozik. Őszintén szólva nem is értem, egy kutató hogyan állíthat ilyesmit! Ráadásul most egy olyan programról beszélünk, melyet a jelek szerint kiváló szakemberek végeztek hosszú időn át, hovatovább az emberi viselkedés tanulmányozása egyébként sem tegnapelőtt kezdődött el a modern tudományban. Az az igyekezet, hogy szeretnénk jobban megérteni önmagunkat, az etológián át a pszichológiáig gyakorlatilag komoly múltra tekint vissza - nem is beszélve az emberiség évezredes filozófiai próbálkozásairól - s miért is lenne kivétel ezalól, hogy jobban lássuk a nemi viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket?

Persze ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, mi áll ennek a mondatnak a hátterében! Csak azért aggasztó ennek a publikációnak a léte és nyilvánosságra hozatala Reilly számára, mert az LMBTQ-közösség szemszögéből nem igazán kedvezőek az eredmények. Száz százalék biztos vagyok abban, ha ellenkező konklúzió született volna, és abszolút megerősítést nyer a homoszexuális viselkedés genetikai háttere, akkor Reilly ott lenne azok sorában, akik a homoszexualitás szigorúan tudományos alátámasztásáról beszélnének. És akkor egyáltalán nem aggasztaná az sem, hogy minek is fáradozik a tudomány az emberi viselkedés megértésével ebben a diszkriminatív világban.

Szerintem éppen az a nagyszerű a tudományos vállalkozásban, hogy nem egyes csoportok igazolására vagy diszkvalifikálására összpontosít, és bizony ilyen értelemben nincs tekintettel az érzésekre sem. Ez pedig igaz kell legyen mindenféle csoportra nézve, beleértve a keresztényeket, a buddhistákat, a muszlimokat, az ateistákat, de még az LMBTQ vagy más kisebbségek csoportjait is. Ha egyszer a Föld nem lapos, akkor nem az, mégha a laposföldesek meg is sértődnek emiatt. Ha a világ nem hatezer éves, akkor nem az, háborogjanak a hatnapos kreacionisták. A tudománytörténetből is azt látjuk, hogy egyes tudományos eredmények mindig felhördülést váltottak ki bizonyos emberekből és csoportokból - de végül csakis az számított, mit mutatnak a tények. Félreértés ne legyen: ha egy későbbi kutatás a mostani ellenkezőjére jut, azt is ugyanúgy le kell hozni a Science-ben, minden tiltakozó nyilatkozat ellenére. Mert ez így helyes, és az a tény, hogy ez az eredmény megjelenhetett, éppen az egészség egyik jele számomra.