Egyetek betűt!

Tulajdonképpen egyetlen hagyománya alakult ki a blogomnak az elmúlt években, mégpedig az, hogy karácsony előtt mindig leírom az adott évben számomra leginspiratívabb és legnagyobb élményt jelentő könyvek ajánlását. Ezzel zárom az idei évem most is - bár holnap már karácsony, a most bemutatott kötetek jó részét utána is be tudjátok szerezni. Elhihetitek, érdemes.

Ebben az évben valahogy úgy jutottak el hozzám a könyvek, hogy az előző évek gyakorlatával ellentétben most nem annyira az idegen nyelvű, hanem a magyar kiadványok ragadták meg jobban a fantáziámat. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem volt olyan angolszász kötet, ami méltó a figyelemre - de őszintén szólva szerintem teljesen mindegy is a nyelv, a lényeg maga a könyv és az általa nyújtott hatás, a benne rejlő szubjektív világ, amit az író felépített önmagának és olvasóinak.

Azt kell mondjam, hogy a Sam Keen és Jim Fowler által jegyzett Life Maps nem is egy, hanem mindjárt két világot konstruált nekünk. Aki ismeri Fowler munkásságát, sejtheti hogy a téma most is a hitfejlődés kérdése köré szövődik. Természetesen Fowler a tőle megszokott strukturális fejlődéselméletet mutatja be a könyvben (ami hat fázisra bontva értelmezi az ember hitfejlődését egészen csecsemőkorától aggastyánkoráig), míg Keen bár ugyancsak fázisokban gondolkodik, mégis más szemszögből közelíti a kérdést. Szerinte a hitünk fejlődésének középpontjában a bizalomváltozás állhat. Sajnos nem tudom most bővebben kifejteni ezt a paradigmát - de jó szívvel ajánlom a könyvet, melyben gyakorlatilag a két tudós beszélget egymással a hitfejlődésről. Nem mai darab, de ettől még teljesen korrekt és méltó a figyelemre.

Aki kicsit is foglalkozik az Újszövetség bevezetéstudományi kérdéseivel (úgymint a szöveg keletkezése, megbízhatósága, hagyományozása), előbb-utóbb bele fog botlani az agnosztikus Bart Ehrman nevébe. Ehrman arról lett híres, hogy elfordult a keresztény hitétől, és azóta rendszeresen vitatkozik újszövetséges professzorokkal azt magyarázva, mi a probléma Jézus istenségével, az evangéliumok koherenciájával vagy éppen a szöveg továbbadásának körülményeivel. A most magyarul is megjelent A kereszténység diadala című könyve azonban nem a vitáról szól, hanem sokkal inkább egy nagyon élvezetes stílusban megírt kortörténeti háttér, egyben magyarázatkísérlet is arra, vajon miért éppen a kereszténység lett sikeres az ókorban egymás mellett élő vallások közül. Ehrman kötete rámutat egy-két olyan elemre a közismert történelmi tények tablójában, melyek talán más perspektívába helyezhetik a kereszténység sikerét egy mai olvasó számára. Például, hogy a köztudottan véres első három század nem is volt annyira véres, mint amennyire gondoljuk, vagy az üldöztetéseket megszüntető milánói ediktum gyakorlatilag nem létezett. Írtam róla én is sorozatot itt a blogban, ennek nyitó részét itt találjátok.

Az ismert amerikai evangelikál ószövetséges Tremper Longman frissen megjelent könyve nem azzal jelentett számomra élményt, hogy valamiféle eget rengető újdonságot tartalmazott volna. A Confronting Old Testament Controversies című kötet inkább attól emlékezetes darab, hogy ügyesen egy csokorba gyűjti az Ószövetséggel kapcsolatban felmerülő legfeszültebb kérdéseket, mint a teremtés és az evolúció, az exodus történetisége, az erőszakos istenkép vagy éppen a homoszexualitással kapcsolatos kérdések. Longman jó érzékkel és higgadtan nyúl ezekhez a parázs témákhoz, és elég nagy terjedelemben is fejti ki őket. Közben még itt-ott az általa bemutatottakkal szembeni evangelikál kritikákra is igyekszik válaszolni, ami további értékét jelenti a könyvnek. Ajánlom mindenkinek!

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, tudja hogy milyen sokat siránkozok a nyilvánvaló tényen, hogy a kereszténység nem igazán képes megszólítani a mai posztmodern embert. Nos, nem hiszem hogy erre az egyébként globális problémára egyetlen könyv képes választ adni, ettől azonban még igen figyelemre méltónak találom Michael Goheen Keresztény misszió ma című kötetét. Vastag, alapos, kimerítő munka a könyv. Vannak benne tényadatok arról, hogy a világ összes kontinensén hogyan is áll a kereszténység ügye, de a könyv nem adatokat és számokat akar nyújtani, hanem egy szemléletmódot ad arról, mit jelent a misszió bibliai értelemben. Természetesen nem pusztán szövegelemzésről van szó, hanem arról is, hogyan lehet a missziót úgy végezni, hogy ne valamiféle intézményes hittérítés legyen belőle (ami ösztönösen taszítja a kívülállókat), hanem vállalható és hatékony munka. Szerintem ez az év egyik legfontosabb könyve, nagyon ajánlom minden érdeklődőnek olvasásra! A könyv egyik kisebb kérdésével magam is foglalkoztam itt a blogban.

A teológiában és a tudományokban a vitáknak nemhogy helyük van, hanem egyenesen elengedhetetlenek. Egy jó vita álláspontokat vázol fel, ütköztet, kérdéseket tisztáz - és még akkor is érdemes foglalkozni vele, ha a sajátunk alapvetően nem változik meg végül. Nos, a Zondervan kiváló sorozatából - mely különféle teológiai kérdésekben mutatja be egymással szöges ellentétben álló teológusok álláspontjait - most a Five Views on the Historical Adam című kötetet olvastam végig. A  címből nem nehéz kitalálni, hogy a könyvben az első ember, azaz Ádám történeti létezése körül forog a vita, és a teista evolúciót képviselő tudóstól a műfajértelmezésen át a legszűklátókörűbb kreacionistáig mindenféle nézet helyet kap. Bevallom őszintén, nagyon szeretem az ilyesmit, még akkor is ha a hozzászólok kreacionizmust képviselő nézeteivel nagyon nem tudok egyetérteni. Egyébként nemcsak ezt a könyvet, hanem a Zondervan teljes vitasorozatát igencsak ajánlom az angolul olvasóknak!

Az év egyik legnagyobb kihívása és egyben legkeményebb olvasmányélménye  számomra az ateista Steven Pinker irgalmatlanul vaskos munkája, Az erőszak alkonya volt. Nagyon kíváncsi voltam ugyanis arra, pontosan mivel és hogyan érvel a szerző amellett, hogy az erőszak egyre csökkenő mértéket mutat a nyugati világban - igen, annak ellenére is, hogy állandóan az ellenkezőjét erőltetik a hírekben! -, és miben látja ennek a tendenciának az okát. Nos, Pinker finoman szólva alapos munkát végzett, és a vaskos könyvből nemcsak a pontos számok válnak világossá, hanem az a tény is, hogy van fejlődés a nyugati világban, aminek egyik eredménye a mindennapi erőszak látványos visszaszorulása. A könyv kapcsán írtam itt egy bejegyzést - amiből újra kiemelném, hogy Pinker nem áll hozzá naivan a kérdéshez, és nem tűzi mellkasára a "töretlen fejlődés" kitűzőjét. Nem biztos, hogy a világ egyre békésebb lesz a jövőben, ami azonban biztos, hogy amit magunk mögött hagytunk, az számos területen javulást mutat. 

A végére egy meglepő fejleményt hagytam, ráadásul ismét egy ateista szerzőtől. Aki vett már a kezébe hívő emberként könyvet Dawkinstól, Harristól vagy Hitchenstől (ők azok, akik leginkább hangadói az új ateizmusnak nevezett mozgalomnak), biztosan kiakadt az elképesztő retorikán, a kereszténység becsmérlésén és azon a látásmódon, ami szinte minden komoly problémáért a vallást és a hitet teszi felelőssé. Nos, hogy az ateizmus nem egyenlő ezekkel az emberekkel, azt Tim Crane frissen megjelent könyve, vagyis A hit jelentése ékesen bizonyítja. Őszintén szólva igencsak meglepődtem a köteten, melyet a szerző egyébként nem keresztényeknek, hanem saját ateista társainak címzett. Crane a filozófus intellektusával csavarozza szét saját "hittársai" érveit, és határozottan bírálat alá vonja a fentebb említett új ateizmus logikáját. Nem erre számítottam, nem gondoltam volna, hogy egy meggyőződéses ateista ilyen módon és ekkora őszinteséggel képes a saját háza táján söprögetni. Miközben egyébként igyekszik megértetni az ateistákkal azt is, hogy az ő szemszögükből hogyan lehetne értelmesen viszonyulni a vallásokhoz. Ha valaki normális könyvet keres, melyben egy normális ember normális módon fejti ki a véleményét - noha azt keresztényként persze nem osztjuk -, akkor ez a könyv szerintem jó csemege lesz számára!

Ezzel a bejegyzéssel most elbúcsúzom a blog olvasóitól erre az évre. Mindenkinek boldog karácsonyt és új esztendőt kívánok, és köszönöm, hogy ebben az évben is olvastatok! A blog legközelebb januárban fog frissülni!

Tovább

A karácsonyi Jézus-automata

Jön a karácsony, mindjárt itt van, az emberek pedig kicsit jobban elkezdik szeretni egymást. Milyen szép is ez! Ilyenkor sokan vallásosabbak is a megszokottnál, mondhatni érzékenyíthetők az istentémára. Elmennek éjféli misére, beszédülnek egy templomba, meghallgatnak néhány gospel slágert, és egészen úgy tesznek, mintha. Mert a karácsony sokaknak automatikusan magával hozza Jézust. Akkor Ő is belekerül az év végi sodrásba, legalábbis gyámoltalan betlehemi kivitelében, igazi cukiságként, imádnivaló kisbabaként.

Ma a kereszténység nagyjából egy kulturális-nemzeti program Magyarországon. Természetesen vannak azért sokan olyanok is, akik számára jóval több ennél. De még utóbbiak is hajlamosak úgy gondolni Jézusra, hogy Ő valamiképpen automatikusan együtt jár a vallási ünnepekkel. Kutya kötelessége ez neki, hozzátartozik Jézus munkaköri leírásához, hiszen ha karácsony van, akkor Jézusnak is jönnie kell,  nem is tehet másként, mert ez illik egy keresztény nemzet tradíciójához. Aranyos gyerekek öltöznek be háromkirályoknak, kartonpapírból ragyog a betlehemi csillag, szólnak a szívmelengető dalocskák és versek. Vallásosak vagyunk.

Jézust viszont ez láthatóan nem érdekli vagy hatja meg túlságosan. Nem azért, mert bunkó volna. Hanem azért, mert sehol és semmiben nem vesz részt automatikusan. Nincs olyan, hogy jön a Szenteste, tehát árukapcsolásként megkapjuk Jézust és a Nagy Szeretetcsomagot, a pulyka és a desszert mellé. Nem kapunk semmit automatikusan Jézusból. Jézusnak önmagától értetődően semmi köze nincs a Szentestéhez. Különösen ahhoz a posztmodern verzióhoz nem, ami egy össznemzeti bevásárlóhadjárat köré épül. Gondoljunk bármit a bibliai történetről, azért az felületes olvasás után is mindenkinek szemet szúrhat, hogy Jézus és szülei számára a születéstörténet nem éppen az ajándékozásról és a nagy zabálásról szólt. Sokkal inkább olvasunk ott mellőzöttségről, kitaszítottságról, egy elmebeteg uralkodó féltékenységéről, ártatlan gyermekek lemészárlásáról és külföldre menekülésről. Ma ezt egy raklap bejglivel és finom borokkal, új mobiltelóval és lapostévével ünnepeljük. Miért kellene, hogy ehhez köze legyen Jézusnak?

De nem is a magyar piac és gazdaság néhány hetes meglódítása itt a fő probléma, hanem az automatizmus hazugsága. Olyan hazugság ez, aminek tömegével dőlnek be a magukat vallásosként aposztrofáló emberek. Ez az, amit fentebb már említettem: hogy Jézus magától értetődően eljön hozzánk karácsonykor. Szeretjük az automatikusan lehívható Istent, mert pont olyan, amilyenre szükségünk van. Megmelengeti a szívünket. Kiszámítható, irányítható, a kezünkben tartható.

Szerintem viszont az istenautomata egy vírus, ami gyilkolja a kereszténységet.

Attól a ponttól kezdve, hogy Jézus vagy Isten mintegy rákényszerül a mi fogalmaink szerint valamire, megszűnik önmaga lenni. Többek között ez a fő baj a sokat emlegetett bővölködés teológiával is: nem engedi meg Istennek, hogy Isten maradjon, hanem alárendeli az automatizmusnak. Ha sokat dobok a perselybe, akkor nincs választási lehetőség, Istennek meg kell áldania engem. A nagy adakozás nagy gazdagságot hoz a fejemre. Ha sokat imádkozok, akkor Isten elkerülhetetlenül sürögni-forogni fog körülöttem, meggyógyít minden betegségemből, elmozdítja az ellenségeimet, és összehoz azzal a jóképű gitáros sráccal a dicsőítő csoportból.

Az istenautomata egy saját képünkre kifaragott aranyborjú, amit egyházi zene kíséretében szoktunk körbetáncolni.

Tartok tőle, hogy a karácsonyi ünnepkör vallási dimenziója sem Jézus Krisztus karakterét, hanem a rá épített istenautomatát hozza közelebb az emberekhez. Úgy látom, a jézuskázás, a vallási érzelmek felerősödése, az egyszeri templomlátogatás sokaknál egyfajta automatikus reakció az automatikusan elvárt Jézusra. Klassz dolog ajándékot venni másnak, nincs vele probléma, csak közben ne akarjuk azt hinni, hogy mindez valóban Jézusról szól, aki automatikusan részt vesz ebben, mert a naptárban egy vallási ünnep következik. Nem fog ekkorát hibázni.

Tovább

Ateistakritika - egy ateistától

Ha egy keresztény bírál egy ateistát, vagy egy ateista egy keresztényt - az ember szemöldöke már meg se rezdül. Az igazi érdekességet és talán a nagyobb hitelességet is szerintem az jelentheti, amikor valaki a saját portája előtt sepreget. Mintha egy kicsikét éppen ez történt volna a CEU ateista filozófiaprofesszorának frissen megjelent könyvében.

Legyünk azért őszinték, Tim Crane könyve alapvetően nem az ateizmus kritikájáról szól. Crane (ld. képen) írói szándékai egészen mások voltak, s egyébként ezek a szándékok is igen figyelemre méltók. Véleménye szerint a vallás egy kísérlet arra, hogy az ember értelmet találjon a világban. Crane könyve pedig egy kísérlet arra, hogy az ateisták értelmet találjanak a vallásban. Furcsa egy helyzet, de mindenképpen érdekes, amikor egy meggyőződéses ateista filozófus próbálja megmagyarázni ugyancsak meggyőződéses ateista társainak, mi értelme van például a kereszténységnek. Az ember nem minden nap találkozik ilyesmivel, keresztényként olvasni pedig egy ilyen kötet sorait, mindenképpen különös élményt jelent. Mintha csak kívülről, hallgatag megfigyelőként szemlélnénk egy hozzánk képest gyökeresen más társaság eszmecseréjét.

Miközben Crane a maga sajátos szemléletmódján keresztül bemutatja hogyan működik a vallásos meggyőződés, milyen faktorok motiválják, és miért utasítanak el a mélyen hívő emberek minden olyan kritikát, amely a vallásuk megdöntésére törekszik, menet közben többször is üzenni próbál militáns hangvételű ateista társainak arról, miben téved Dawkins, Hitchens vagy éppen Harris, és miért problémás sokszor az ateisták viselkedése a vallásos hittel szemben.

Vagyis: sepreget egy kicsit a saját háza táján, amivel őszintén szóval ateista fronton én még sosem találkoztam.

Nagyon helyes Crane kijelentése, miszerint ha egy ateista nem érti meg a vallást, akkor önmagát sem érti meg. Merthogy tetszik vagy sem, az emberi civilizáció és történelem teljes szövetét vastagon áthatják a vallások - márpedig nem lehetünk saját magunkkal teljesen tisztában, ha a vallási szövetdarabokat torzan látjuk a teljes képben. A szerző szerint a megértés persze nem jelent elfogadást és feltétlenül még tiszteletet sem, ezzel azonban én vitatkoznék. Szerintem ha az ember a megértést igazi mélységében szeretné átélni, muszáj valamennyire a másik ember nézőpontját felvennie és azonosulnia vele. Ezt pedig én nehezen tudom elképzelni valamiféle tiszteletet és empátia nélkül. És ahol tisztelet és empátia van, ott nincs militáns hangvétel - ami valószínűleg megfordítva éppen így igaz.

Crane ugyancsak éleslátóan mutat rá az ateizmusnak arra a válaszkísérletére, amely az élet értelmével kapcsolatos kérdésre vonatkozik. Hívő emberek gyakran lobogtatják azt a meggyőződésüket, hogy a hitük miatt érzik úgy, van értelme az életnek. Ez természetesen igaz is: a hit tényleg nyújtja ezt az élményt. Az ateista válasz erre rendszerint az, hogy ehhez nincs szükség hitre, hiszen minden ember saját maga adhat értelmet az életének, ahogyan akar, csak meg kell keresse azokat a dolgokat, melyekért érdemes élnie. Van, aki a munkájában, van aki a hobbijában, a sportban, művészetekben, tudományban éli ki magát. Crane viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy teljesen mást jelent értelmet találni az életben, mint értelmet kölcsönözni az életnek, vagyis a létezés egészének. Ahogy Karen Armstrong írja, a vallás "mindent fel akar ruházni végső értelemmel." Vitatéma lehet, hogy az életnek van-e értelme, de mégis, teljesen más léptékű felelet, amikor az ember keresgél valamit, amivel eltöltheti saját szájíze szerint kellemesen a neki adatott néhány évtizedet, mint amikor az egész sorsát úgy kell leélnie, hogy tudatában van a transzcendesnek.

Nem kívánok most a könyv további részeiből csemegézni, pusztán egy-egy bonbont akartam feldobni az olvasó számára. Mondani sem kell, mivel ez egy ateista szerző műve, a vallást kritikával is illeti - ez teljesen természetes. Mégis, egyszerűen jól esett olyasvalamit kézbe venni és olvasni (és még tulajdonképpen nem is értem a könyv végére), amelynek szerzője elég bátor ahhoz, hogy számoljon saját világnézete gyengeségeivel is, és nemcsak a megszokott mantrákat hangoztatja a hit ostobaságáról és a hívők butaságáról. A militáns ateizmus nem attól militáns, hogy terrorcselekményeket követ el (ezt a kifejezést ugye leginkább a fizikai agresszió értelmében szoktuk használni), hanem attól a mindent átható indulattól, ami egyrészt verbálisan nekiront a más állásponton lévőkre, és ezzel párhuzamosan teljesen érzéketlen az önkritika lehetőségére. Nos, felüdítő volt látni - és hívőknek is jó tudni róla -, hogy azért az ateizmus nem feltétlen kezdődik és ér véget egyféle stílusnál, amit például Dawkins vagy Krauss képviselnek. Épp úgy nem, ahogyan a fundamentalista kereszténység sem összemosható a vallás egészével.

Tovább

A viszketéstől a vakaródzásig - működik az új homiletika?

Valljuk be őszintén, hogy a legtöbb prédikációt gyorsan elfelejtjük. Túl sok szó ömlik ránk ahhoz, hogy megjegyezzük a hallottakat, és kevés is a maradandó gondolat. Márpedig az egyház nyilván nem mondhat le arról, hogy prédikáljon, így marad az a lehetőség, hogy mindig keresni kell a módját az igehirdetés megújításának. Ennek egyik komplex kísérlete az "új homiletika" - de mennyiben új ez, és mennyire bizonyul tartósnak?

A kérdés azért jutott eszembe, mert éppen egy remek és vadonatúj könyv került elém az "új homiletikáról", melyből most kiszemezgetek egy érdekes módszertani megközelítést illusztrációként.  Előtte azonban álljon itt egy lehetetlen próbálkozás! Azért mondom ezt, mert tényleg nem lehet az egész "új homiletikát" néhány tőmondatban megfogalmazni - ehhez túlságosan sokoldalú és összetett. Mégis, nagyon röviden arról van szó, hogy az "új homiletika" szerint a prédikáció nem valami, amit a gyülekezetben ücsörgők egyszerűen meghallgatnak, hanem inkább olyasmi, ami mintegy megtörténik velük. Bevonja őket, egy narratív keretet teremt körülöttük és eléggé megüti az ingerküszöbüket ahhoz, hogy érdekeltek legyenek az átélésében. Mármint ha jó.

Nos, ehhez a szemléletmódhoz tökéletesen illik a metodista Eugene Lowry (ld. képen) paradigmája. Lowry alapból érdekes figurának tűnik, mert nemcsak lelkész és szuggesztív erejű előadó, de állítólag még jazz-zongorista is. Ami nekünk most izgalmas, hogy megalkotott egy módszertant, melynek kiindulópontja természetesen az, hogy az igehirdetés egy történet, cselekményszövés, eseménysor, az igehirdető pedig bizonyos értelemben művész, és nem egy öltönyös ember, aki nagyokat mond. Ahogy ő fogalmaz:

"Jól tennék, ha nem mérnöknek vagy építésznek tartanánk magunkat, hanem a prédikációt úgy fognánk fel, mint művészetet, magunkra pedig úgy tekintenénk, mint művészekre. Lehetünk persze amatőrök vagy gyöngécske művészek, de művészek vagyunk."

Szerinte tehát egy prédikáció nem más, mint egy megtervezett drámai cselekmény (plot), mely egy ellentmondásból indul ki. Lowry egész koncepcióját a teológusok egyébként a "Lowry-hurok" néven emlegetik, melynek a sematikus vázlata így néz ki:

A Lowry-hurok

Nem fogok belefeledkezni a fenti ábra mély magyarázatába, csak átszaladok rajta. Az (1) pont ("Hoppá") gyakorlatilag az egyensúly felborításáról szól. Lowry úgy véli, a jó igehirdető képes kibillenteni a hallgatókat az egyensúlyukból - és éppen ezzel veszi rá őket arra, hogy érdekeltek legyenek odafigyelni. Ezt ő egyébként nagyon szellemesen "viszketésnek" nevezi, és hát lássuk be őszintén, ha valamink viszket, az eléggé bosszant bennünket ahhoz, hogy keressük a vakaródzás módját... A (2) lépésben a jó prédikáció sztorijának íve elkezdi analizálni pontosan mi okozza a feszültséget, azaz az egyensúlyvesztést, vagyis a "viszketést". Lowry szerint ez kritikus pont a prédikátor szemszögéből, mert ha a diagnózist nem elég jól állítja fel, minden további lépés komolytalanná válik. A (3) lépcsőfok "Aha" élménye még nem a gyógyírt mondja el a viszketésre, hanem csak felvillantja azt az opciót, hogy létezik megoldás. Ha jól értem a koncepciót, azért is fontos elhalasztani a megoldás bejelentését, hogy fennmaradjon végig az a fajta feszültség, ami lelki értelemben ébren tartja a hallgatóságot. Emiatt fordul át az egész igehirdetés íve lejtmenetből felfelé. A hurok (4)-es elemét a csodálatot kifejező "Hűha" szócska szimbolizálja: mint amikor végre kifejtésre kerül a válasz a maga teljességében - ami természetesen az evangélium. Végül az (5) szakaszban annak az új minőségnek a felvázolása zajlik, hogy amennyiben az előzőekben bemutatott megoldást a hallgató alkalmazza és perspektívába helyezi a saját életében, az milyen várható eredményekhez fog vezetni.

Röviden ennyi tehát a Lowry-hurok, és ez tényleg csak egy nagyon rövid összefoglaló volt - a részleteket a fentebb belinkelt könyvben érdemes alaposabban áttanulmányozni. Miben más ez a prédikációstruktúra azokhoz képest, amivel egy átlagos templombajáró szembesülhet? Az egyik kétségtelenül az, hogy a hagyományos homiletikai megoldások szerint tipikusan úgy szoktak felépíteni egy igehirdetést, hogy már az elején "lelövik a poént": vagyis a prédikátor elmondja miről fog beszélni és hova szeretne eljutni a végére. Vagyis nem a "viszketéstől" jut el a "vakarásig", hanem szinte már azelőtt vakar, hogy valami viszketni kezdene. Lowry szerint ez a technika minden prédikáció halála. Ahogy kissé gúnyosan megjegyzi: "mondd meg nekik, hogy mit fogsz nekik elmondani, mondd el, majd mondd el, hogy mit mondtál nekik. Semmi nem lehet ennél fatálisabb a prédikációra nézve!"

Bevallom őszintén, nekem sok szempontból tetszik ez az egész. Tetszik, hogy Lowry dolgozik egy élvezhetőbb és a mai ember számára befogadhatóbb stílus megalkotásán. Szerintem igaza van abban, hogy a jó prédikáció az egyensúly felborításával indul, különben már az elején elveszíti az ember a hallgatóit. És nagyon viccesnek, frappánsnak, lényegre törőnek érzem a hasonlatot, miszerint a prédikáció tulajdonképpen út a viszketéstől a vakaródzásig. Mégis, az egész "új homiletika" életképességét nem az én érzelmeim, hanem a gyakorlati eredmények hivatottak eldönteni. És én nem látom, hogy ez az egész próbálkozás - minden erénye mellett - mély gyökereket eresztett volna a kereszténységben, legalábbis Magyarországon nem. (Lehet, hogy nekem is ki kellene próbálnom, hogy egyszer így prédikáljak?) Bírálják is elég sokan - no persze, mit nem? Thomas Long például azt mondja, Lowry megjelenése az amerikai prédikáció világában nem véletlen, ilyesmi időről-időre megtörténik arrafelé. A "sztorimesélős" prédikálós stílus szerinte úgy működik, mint egy üstökös, azaz látványos amikor jön és megy. Amikor az embereknek elegük lesz a didaktikus-dogmatikus, száraz prédikációkból, akkor időlegesen ráharapnak ezekre az új próbálkozásokra, de aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Hajlok arra, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. Én azt látom, hogy a világiakat úgy általában nem érdeklik a prédikációk, az egyházban lévők pedig túlságosan régen úgy szocializálódtak, hogy van egy rögzült és csaknem rendíthetetlen képük arról, hogyan kell egy igehirdetésnek kinézni. És idegenkednek bármitől, amit ezt a képet megbolygatja. Talán kicsit lehet rajta mozdítani, de akkorát valószínűleg nem, hogy abból valami egészen új és tartós homiletika legyen. Lehet és kell egyáltalán tenni valamit egy fordulat érdekében?

Tovább

Kálvin pasztorálpszichológiája és a mai aránytévesztés

A dogmatika fontosságáról szóló bejegyzésemben megemlítettem, hogy manapság egy erősödő trend jellemzi a kereszténységet: egyszerűen szólva azt látom, hogy a pszichológiai-lélektani és lelkigondozási kérdések jelentősége meredeken növekszik, míg a teológiai-dogmatikai és szentírástudományi területek ezzel párhuzamosan tért veszítenek a keresztények körében. De hogy kerül ide Kálvin János?

Régen folytonos háborúban álltak egymással, ma már mindkét terület megtalálta magának a másikat: a pszichológia és a teológia viszonyáról beszélek. Míg a pszichológia - a korábbi, főleg freudiánus - ellenérzéseit legyűrve megtalálta az értéket a vallásokban, addig a kereszténység felfedezte, hogy a pszichológia emberismerete hasznos elemeket is tartalmaz. Sőt, a pszichológia nemhogy közelebb került a kereszténységhez, hanem a kettőnek már egyfajta "szerelemgyereke" is létezik pasztorálpszichológia néven. Ám fontos tisztázni valamit, mert ahogy látom, ezt sokan félreértik. Amikor pasztorálpszichológiáról beszélünk, akkor valójában egy teológiai területről beszélünk, és nem egy pszichológiai diszciplínáról! A valóságban nincs olyan szakma, hogy "pasztorálpszichológus", és nem létezik pasztorálpszichológiai szakirány sem. A professzionális pszichológiával foglalkozók jogosan tiltakoznak, amikor ilyesmit hallanak. Valójában keresztény lelkigondozók vannak, akik a pszichológia eszköztárát és ismeretanyagát felhasználják a lelkigondozásban. Magyarán szólva, a lelkigondozást lehet pasztorálpszichológiai alapon is művelni.

Azért ragoztam ezt a gondolatot ilyen hosszan, hogy már az elején nyilvánvaló legyen: amikor  a pasztorálpszichológia nagy népszerűségnövekedéséről beszélünk, akkor nem úgy kell azt szemlélnünk, hogy az "a teológia rovására" történik, hiszen tulajdonképpen ez is teológia. Vagyishogy, az kellene legyen.

És itt van az igazi probléma. 

Ugyanis egyértelműen azt tapasztalatom, hogy aki sokat foglalkozik pasztorálpszichológiával, az arányokat tekintve sokkal inkább merül el a pszichológiában, mint a teológiában. Százszor inkább kíváncsi arra, hogy a modern lélektannak milyen az antropológiája, mintsem milyen képet nyújt a dogmatikai antropológia az emberről. Egyszerűen fogalmazva tehát, a pszichológiai és a teológia szerelemgyerekében inkább a pszichológia génjei dominálnak. Sokkal nagyobb lendülettel fordul a mai pszichológiai eredmények után, mintsem a teológiai fejleményekhez. Mindez ahhoz vezet, hogy a pasztorálpszichológia nem egy érdekes és kiegyensúlyozott ötvözete lesz a két területnek, hanem pusztán egy "megkeresztelt" pszichológia, szakrális nyelvezetbe öntött formában.

Félre ne értsen senki, én egyébként nagyon is érdeklődően fordulok a pasztorálpszichológia felé. Remek tanárokat, teológusokat, embereket ismerek erről a területről, a doktori kutatásaim is egy pasztorálpszichológiai témáról szólnak, és adott esetben szívesen használom az itt megszerzett ismereteimet a gyakorlatban. Semmiféle motivációm nincs tehát, hogy bántsam a pasztorálpszichológiát. Nem vágyakozom arra, hogy valamiféle csúnya leleplezésre vetemedjek vagy ráhúzzam erre a területre a vizes lepedőt. Ám érzékelek egy aránytévesztést a teológiai oldal kárára, amelynek gyökerét szerintem egyértelműen az egyház határain túl kell keresnünk. A mai világban ugyanis - véleményem szerint - az egészségesnél nagyobb mértékben dominál a pszichológia. Bár Magyarországon még erősen tartja magát a tévképzet, miszerint pszichológusra "csak a hülyéknek" van szükségük, mégis igen népszerűek az ilyen témájú könyvek, előadások, képzések. Értem is, meg nem is ezt a hatalmas éhséget, hogy az ember keresi önmagát, szeretné jobban megérteni a saját működését, a saját valóságát. Foglaljuk össze úgy, hogy a pszichológia iránti óriási étvágy mögött komplex emberi szükségletek állnak. Minden jogossága mellett azonban a pszichológia népszerűségének hatása nemcsak egyszerűen begyűrűzött a keresztény lelkigondozásba, hanem most már irányító szerepet is ellát egy alapvetően teológiai diszciplínán belül. Nos, nekem ezzel vannak problémáim.

Bevallom, az egész kérdés többek között Kálvint olvasva jutott eszembe. Tisztelem a munkásságát, de a helyzet az, hogy soha nem voltam Kálvin nagy rajongója. Az Institúció nyitányát azonban éppen a fenti probléma miatt most igencsak aktuálisnak érzem. Kálvin ugyanis azzal kezdi monumentális munkáját, hogy kijelenti, az igazán bölcs (hívő) ember kétféle tudással rendelkezik: ismeri Istent és ismeri önmagát. Ám azt egyáltalán nem könnyű eldönteni, a két ismeretforma közül melyiké az elsőbbség. Ha önmagunkat igazán megismerjük, akkor látni fogjuk saját lényünkben és életünkben Isten nyomait - és főként azt is, hogy gyarlóságunk miatt rá vagyunk utalva Isten segítségére. Ám Kálvin utána ezt is írja:

"Viszont az ember soha sem képes eljutni a tiszta önismeretre, ha előbb nem tekint fel Isten arcára, és nem onnan ereszkedik alá önmaga vizsgálatára."

Kálvin szerint tehát a sorrendet el lehet dönteni, és ez a sorrend egy keresztény számára egyértelműen az lehet, hogy előbb Isten ismeretére törekszik, aztán ennek az ismeretnek a fényében szemléli önmagát. Végtelenül lecsupaszítva, ez Kálvin "pasztorálpszichológiai" kiindulópontja. Mindebből az látszik, hogy legalábbis a kálvini paradigmában a hangsúlyeltolódás a két terület között inkább az istenismeret, mintsem az emberismeret javára történik. Mai nyelven fogalmazva a pasztorálpszichológiában nem a pszichológiának, hanem a teológiának kellene inkább a karmesteri pálcát kézben tartania. Ez a sorrendiség az, ami szerintem mára teljesen a visszájára fordult. De kövessük akkor inkább a kálvini modellt?

Tovább

#GrudemToo

Wayne Grudem nevét valószínűleg csak kevesen ismerik Magyarországon. Grudem egy igen népszerű kálvinista teológus az Egyesült Államokban, aki főként dogmatikai munkáiról közismert, de most valami egészen más miatt került porondra: korábbi véleményét megváltoztatva enyhített a válással kapcsolatos nézetein. Sokan fellélegeztek azok közül, akik Grudem tanításainak komoly súlyt adnak.

Wayne Grudem

Az ilyesmi nem fordul elő minden pillanatban. Aki ismer dogmatikus gondolkodású embereket, az sejtheti, hogy az ő köreikben az átlagosnál is kevésbé jellemzőek a "meggondoltam magam" kezdetű mondatok. Így aztán amikor mégis megtörténik egy paradigmaváltás, nem meglepő módon sokan felfigyelnek rá.

Wayne Grudem azzal a szándékkal állt ki az Evangelical Theological Society éves ülésére, hogy világossá tegye: a megszokott kettő helyett most már három indokot is elfogadhatónak tart, amikor keresztényként az ember a házassága felbontása mellett dönt. Tudvalevő, hogy a klasszikus evangelikál felfogás szerint  mindössze két elfogadható ok létezik a válásra. Az egyik a házasságtörés esete, amit valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni, a másik pedig amikor a nem hívő férj vagy feleség kezdeményezi a válást. Minden más esetben az alapvető erkölcsi direktíva úgy szól, hogy hívő embernek tilos elválnia, és a legborzasztóbb körülmények között is ki kell tartania a házassága mellett. Persze a kitartás nem tétlenséget jelent, hanem nagyon is aktív alternatívák keresését, melyek között a különköltözés is egyfajta megoldásként szerepel. A lényeg azonban az, hogy a házasság az előbb említett két indoktól eltekintve szent és sérthetetlen, felbonthatatlan és élethosszig tartó kell legyen.

Grudem azonban most azt mondja, létezik egy harmadik ok is, ami jogosan vezethet váláshoz, mégpedig a zaklatás - a kifejezés erőszakos és szexuális tartalmára vonatkozóan. Nem hívő emberek számára talán meglepő lehet, hogy mi ebben az újdonság, hiszen mi sem természetesebb, minthogy egy bántalmazott és végletekig megalázott feleség elhagyja a férjét. Kívülállóként semmi csoda nincs Grudem döntésében - inkább az lehet a csoda, hogy eddig miért gondolta másként. A helyzet azonban az, hogy a sztenderd tanítás szerint a legmegfelelőbb keresztény reakció az abúzusra csakis a kitartás és elviselés lehet - de semmiképpen sem a házasság megszakítása. Grudem azonban úgy látja, az erőszakosság mégiscsak elfogadható indok a váláshoz. Mi vezette el ehhez a véleményváltoztatáshoz? Egyszerűen szólva a valóság: feleségével együtt megismerkedtek olyan szívszorító példákkal, melyekben  - valószínűleg feleségeknek - évtizedek óta tartó, súlyos, szexuális megaláztatásokat vagy fizikai bántalmazást kellett elviselniük. Ezek a személyek persze nem igazán szóltak vagy panaszkodtak helyzetükről, mert úgy vélekedtek, hogy a bántalmazások ellenére is keresztény kötelességük fenntartani a házasságukat.

Grudem döntését, miszerint ettől a ponttól a bántalmazás is válóoknak számít, a fentebb említett Evangelical Theological Society elsöprő lelkesedéssel fogadta - ami nekem azt mutatja, hogy a helyzet már nagyon megérett egy ilyen bejelentésre és egyáltalán nem érte hidegzuhanyként őket.

Miközben az eset kérdéseket vet fel, szerintem számos tanulságot is hordoz. Mit is látunk itt tulajdonképpen? Talán a mostanság népszerű #metoo kampány utolért egy népszerű dogmatikus teológust? Nem mondom, hogy ez ki van zárva, de többről van itt szó. Olyasmiről, ami ellen sok keresztény kézzel-lábbal harcol, ám mégis újra és újra megtörténik. Azaz, van egy bizonyos kérdés - ez itt most a válás dilemmája -, amiről van az egyháznak egy bizonyos véleménye. Természetesen nem létezik olyan, hogy egyetlen ember legyen "az egyház hangja", ahogy Wayne Grudem sem az. Ehhez az egyház egy túlságosan komplex valóság. Mégis, bár nincs egyetlen központi véleményforrás (a pápa sem számít annak), mindannyian képesek vagyunk körvonalazni, hogy a kereszténység egy adott kérdésben mit gondol. Nevezzük ezt egyfajta szellemi konszenzusnak, amiben a hívők többsége megegyezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kereszténység a körülötte lévő társadalmi valóság hatására képes ezen a konszenzuson változtatni. Így változott meg évszázadok alatt az egyház viszonya a tudományos fejleményekhez, vagy éppen a kultúra bizonyos kérdéseihez, és most azt látjuk, hogy akár a válást is képesek mértékadó tanítók más fényben látni. Grudem persze azt mondja - és ebben minden bizonnyal igaza is van -, hogy a Biblia bizonyos részeit kezdte új szemszögből értelmezni. De vegyük észre, hogy erre az új szemszögre azért volt szüksége, mert a tapasztalati tények rákényszerítették: olyan brutális házassági kapcsolatokban élő embereket ismert meg, akik szenvednek a párjuk terrorja és elnyomása miatt.

Ennek szerintem van kihívó üzenete ateisták és hívők számára egyaránt. A nem hívők talán meglátják Grudem példájából, hogy az egyház mégsem az a monolit gránittömb és változásképtelen szervezet, ahogyan sokan szeretik lefesteni. Ez szimplán nem igaz, amit nemcsak ez a kiragadott példa, hanem az egyháztörténet is bizonyít. Az egyház miközben ragaszkodott az elveihez, eddigi pályája során rengeteget változott is. A keresztények számára viszont dilemma marad, vajon ha változtatunk bizonyos kérdésekben az álláspontunkon, akkor ezt a véleményformálódást a hitünkön keresztül katalizáljuk, vagy a világi trendek befolyása alakítja ki a friss pozícióinkat? Egyszerűbben fogalmazva, azért változtatunk, mert erre sürgető belső kényszert érzünk, vagy mert ezt várja tőlünk a világ? A válasz valószínűleg az, hogy mindkét eset fennáll és a közhiedelemmel ellentétben az sem feltétlenül ördögtől való, ha utóbbi miatt döntünk a változtatás mellett. Mintha kicsit ezt látnám most Wayne Grudem példájából.

Tovább

Te és a dogmatika

Ez most nem egy szimpla blogposzt lesz, hanem bejegyzés egy fiktív üzenőfüzetben. S bár egy elképzelt teológushallgatónak üzenek benne, azért remélhetőleg kicseng majd belőle, hogy valójában egy közállapotra hívom fel a figyelmet, amely sajnos nagyon meghatározó a mai kereszténységben. A dogmatika hiányáról van szó, amely mélyebb nehézség, mint az ember talán elsőre gondolná.

Egyszóval te teológus akarsz lenni - szerinted ezért kell neked a dogmatika. Nem ezért kell. Ha nem akarnál az lenni, akkor is kellene. Tudom, sokak számára utálatosnak, gránitkeménynek, taszítónak hangzik már maga a szó is, noha a dogma alapvető megközelítésben csupán tantételt vagy véleményt jelent - azaz semmi gusztustalant és taszítót, amivel az ember összepiszkolja magát. Hiszen neked is van valamiféle véleményed, jó esetben legalábbis. 

Mert ha hívő vagy, és nincs dogmatikád, akkor te azt se tudod, miben miért hiszel. Teológusként vagy nem teológusként - teljesen mindegy, bár előbbi megítélésem szerint súlyosabb.

A probléma már a dogmatikával kapcsolatos elképzelések szintjén kezdődik. Tapasztalatom szerint a teológián a hallgatók a dogmatikát nagyrészt egy leküzdendő tantárgynak látják, amivel elkerülhetetlenül meg kell birkózniuk - aztán ha sikerült, ha megvannak a beadandók és a szóbelik, ha kész a szigorlat, akkor végre nagy levegőt lehet venni és kellemesebb vizek felé evezni, megszabadulva a sok héber-görög-latin kifejezéstől és idegen szótól. Pedig a dogmatika nem egy  leküzdendő tantárgy, hanem egy rendszerbe szedett látásmódja a saját hited tartalmának. És ha nem vagy kíváncsi rá, akkor nem vagy kíváncsi a saját hitedre. Sajnos nemcsak a teológusok, hanem a hívők tetemes része pontosan olyan, mint aki nem kíváncsi a saját hitére. Kissé bárdolatlan kifejezéssel élve, salátabárból összeturmixolt hittartalmakban gondolkodnak. Egyébként nagyra becsült és kedves emberek évtizedek óta olvassák a Szentírást, fejből meg tudják mondani melyik verset hol találhatjuk meg, vagy még azt is, hogy hívták Dávid király fegyverhordozójának kutyáját, valóságos élő konkordanciaként bolyonganak közöttünk - ám értelmes választ nem tudnának adni olyan kérdésekre, mint például "mi az a megigazulás?" vagy pontosan "mit jelent az üdvösség". (Az elsőre a klasszikus felelet, hogy "Isten kiigazította az életemet", a másodikra pedig, hogy "ha meghalok, megyek a mennybe"...) Pedig ezek nem egy doktori védés vagy egy szakdolgozati bírálat kérdései, semmi szükség hozzájuk teológusnak lenni: ezek mezei és egyszerű kérdések a hitünk alapjairól, mégis bizonyos köd lengi be őket.

A dogmatika nem népszerű a köreitekben. Alig ír valaki dogmatikai témában szakdolgozatot, néhány partizán van csupán, aki egy-egy kérdésbe belefeledkezik. Ehelyett - én legalábbis így látom - majdnem mindenki valamilyen pszichológiai-lelkigondozói témáról akar írni. Száz dolgozatból jó ha összesen öt akad, ami dogmatikai jellegű. Sietve megjegyzem, hogy eszemben sincs háborút kirobbantani a pasztorációval szemben, és a diszciplínákat sem akarom egymás ellen hangolni. Azt hiszem egy teológuskollégám mégis fején találta a szöget:

"néha az a benyomásom, hogy az egész olyan már, mint egy nagy lelkizés".

Pontosan ez a helyzet. A lelkigondozásban egymással vagyunk elfoglalva, egymást pátyolgatjuk, támogatjuk, segítjük - amire persze sokszor szükség is lehet. Bevallom, engem érdekel ez a "lelkizés" is, csak az arányok felborulásának nem örülök. Mert ha csak a lelkizés a fontos, de a dogmatika a hívők körében senkit nem érdekel, akkor olyan egyházat fogunk továbbépíteni, ahol maguk a keresztények sem tudják miben hisznek, az állandó lelkigondozásra meg pont azért is lesz szükség, mert dogmatika hiányában igen sérülékenyek. Nem kell, hogy a dogmatikánk mozdíthatatlan és felülvizsgálhatatlan építőkockákat jelentsen - sőt szerintem nem is ez a dolga és nem is ettől lesz stabil egy dogmatika a hívő számára -, igenis lehet vitákat lefolytatni bármelyik ágáról, csiszolni és továbbgondolni a kérdéseket. Sőt, a lelkigondozás mögött is (meggyőződésem szerint) egy valamennyire végiggondolt dogmatikának kell állnia, mert ha mégsem, és azt sem tisztáztad, mit gondozol éppen, amikor valaki lelke felé fordulsz, akkor az egész elcsúszik a ma nagyon trendinek számító motivációs tréningek ömlengő folyama felé, ahol egymást veregetjük vállon, mondván mindenkit úgy is szeret a Jóisten.

Tudom, hogy az is zavar téged a dogmatika kapcsán, hogy az nagyon elméletinek tűnik és száraznak. Igen, bár szerintem nem száraz, javarészt valóban elméleti. No és aztán? Ez kevésbé teszi fontossá  a keresztények számára, vagy ettől máris nélkülözhetővé válik? Miért is lenne így? Miért kellene a dogmata credendi-t szembeállítani a dogmata agendi-vel - hogy akkor már kicsit pontosabban fogalmazzam meg a kérdést. Hát nem egymásra épül ez a kettő, azaz a hit és a gyakorlat? Vajon nem azt látjuk, hogy a teendő dolgok mögött mindig elvi megfontolások állnak? Ha te azt mondod, hogy semmi szükség ennyi elmélkedésre és dogmatikára, akkor vedd észre, hogy pont azt csinálod, ami ellen beszélsz: éppen most alakítod ki a saját elméletedet arról, hogyan kellene szemlélnünk a hitbeli dolgok állását. Persze csinálhatjuk ezt fordítva is, ahogy elnézem ez manapság a trend - vagyis előbb cselekszünk, amihez utólag keresünk valamiféle hitbeli igazolást, azaz dogmatikát.

Egyszóval ne dobd ki a dogmatikát a vizsgáid után sem. Inkább csiszold, vitatkozz vele, rágd meg, gondold végig - ezek még mindig jobbak a semminél, amikor csak az ételt tologatjuk a tányéron a salátabárban.

Tovább

A bűntudatlanság világa

Megszámlálhatatlanul sokféle oka van annak, miért nincs igazán előremutató változás a kereszténységben, de véleményem szerint léteznek bizonyos okok, melyek igen közel vannak a problémák gyökeréhez. Az egyik ilyen az a tény, hogy a tökéletesek világában élünk, ahol fogalmunk sincs arról, mit jelent igazán a bűn. De hogyan lehetne ezen változtatni és mi kell az igazi bűnfelismeréshez?

Ezt a csontot nagyjából másfél éve kezdtem el rágni, és azt hiszem még bőven találok rajta húst, úgyhogy ne lepődjön meg a kedves olvasó, ha időről-időre előszedem. A bűnbánatról beszélek, ami hosszú ideje óriási hiánycikk a modern szekuláris világban és lassan már az egyházban is. Sokan várnak a magyarországi kereszténységben valamiféle áttörésre, amit leginkább ébredésnek nevezünk, de ezt az áttörést olyan dolgokhoz kötjük, melyektől - legalábbis én így látom - nem józan gondolat valóban áttörésre számítani. Eszerint például áttörés lesz, ha egy nagy stadionban sokan hangosan együtt énekelünk, áttörés lesz ha végre elkezdünk intenzívebben imádkozni, áttörés lesz ha az egyházak képesek egységben gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy ezek keresztény szempontból fontos dolgok (a stadionos éneklést leszámítva), de van egy lépés, melyet előttük szerintem elkerülhetetlenül meg kell tenni, ez pedig a bűnbánat aktusa.

A lenyelhetetlen béka.

Érdemes belegondolni, hogy a lutheri reformáció előtt az egyház volt az autoritás forrása, ez a tény pedig számos vadhajtása és kificamodása ellenére a bűnismeret kapcsán legalábbis annyit jelentett, hogy az emberek még tudták értelmezni ezt a fogalmat. (Sokszor persze az egyház olyat is bűnnek nevezett, ami nem volt az.) Luther felismerését követően a végső tekintély már nem az egyház, hanem a Szentírás lett, így a bűnismeret forrása is a textusok mondanivalójából bontakozott ki.  A Biblia pedig eleget beszél arról mi a bűn - még ha nehéz is egy többé-kevésbé egységes teológiát erről kialakítani, azért nagyon is körvonalazható a bűn lélektana. Amikor pedig beköszöntött a felvilágosodás, az autoritás helyévé maga az egyén vált - és azt hiszem, itt szakadt el a cérna.

Ha ugyanis mi magunk mondjuk meg saját magunknak mi a bűn és mi nem az, akkor - éppen az ember bűnös természete miatt - szinte biztosan felmentjük magunkat. Korábban az volt a trendi, hogy a bűnökre van bocsánat, ma egyértelműen az, hogy a bűnökre van magyarázat. A redukcionista materializmus még egy lapáttal rádob erre, hiszen antropológiája szerint az emberi létszinten akár még az erkölcs puszta létezése is kérdéses lehet. (Ld. itt Dawkins szinte klasszikussá érett kijelentését arról, hogy végső soron nincs jó és nincs rossz sem!)

A kérdés adódik, mit tud tenni ezzel a kereszténység? Az első és nyilvánvaló felelet, hogy ismét el kell kezdeni megérteni a bűn és a bűntudat milyenségét, működését és hatásait - s ebbe az újraépítkezésbe most bizony érdemes lehet belevonni a modern lélektani felismeréseket is. A bűntudat ugyanis nemcsak teológiai-bibliai, hanem pszichológiai-szociálpszichológiai jelenség is, ami többek között az emberi méltósághoz kapcsolódik. Miért érdemes ezzel foglalkoznia egy hívőnek? Mondok egy példát!

Amikor én még jóval fiatalabb voltam, a keresztségek (bemerítések) előtt szokás volt az életrendezésnek nevezett spirituális élményen átesnie a keresztséget kérőknek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az illető egy számára bizalmi szempontból fontos másik keresztény társaságában megvallotta az élete bűneit, hogy így mintegy lelki értelemben felkészülve vegyen részt a keresztségben. Több ilyet láttam, sőt magam is vezettem, és nem tartom ezt rossznak! Számos ponton igen pozitív és felszabadító élmény volt ez az életrendezéses átélés a benne résztvevőknek, de főleg nagyon fiatal emberek esetében azért - már bocsánat a szóhasználatért - néha kissé komikusra is fordulhatott a helyzet. Anélkül, hogy most életképtelen magyarázatokkal próbálkoznánk, ugyan milyen komoly és cégéres bűnöket követhetett volna el egy kistinédzser, amiket szó szerint meg kellett más előtt vallania? Talán azt, hogy életnagyságú Imagine Dragons poszter lógott a szobája falán vagy elkáromkodta magát, mert kikapott a Fifában? Na oké, persze.

A lélektani felismerések világossá tették, hogy az igazi bűntudat puszta kifejlődéséhez szükséges egyes személyiségjegyeknek bizonyos szinten már rendelkezésre állnia. Így például az igazi és mély bűntudatot logikusan olyanok fogják átélni, akik megfelelő énképpel rendelkeznek és kellően önreflexívek, a társas szabályok számukra határozottan interiorizáltak  (vagyis belsőleg magukévá tették azokat a normákat, amiket például az egyház magáénak vall és komolyan azonosultak velük), a kognitív képességeik is elérnek egy bizonyos szintet és így tovább... Egyszerűbben fogalmazva, amit a Biblia zsákruha felöltésnek és fejre szórt hamunak nevez, a mélyről jövő és velejéig őszinte bűnbánat komplex emberi tulajdonságok együttesére épül.

Nem akarok most hosszabban belefeledkezni a témába, mert sosem lesz vége a bejegyzésnek - de fontosnak tartottam újra előhozni, mert hiányterületnek érzem. Külön bejegyzést érdemelne az is, hogy az esetlegesen feltámadt egészséges bűntudattal mihez kezdünk - mert nem biztos, hogy a kezelése is egészséges lesz. Nagy téma ez, ami mostanság parlagon hever, pedig több figyelmet érdemelne!

Tovább

A túlkapások elleni védelem elleni védelem

Nagy Gergely megmondta, amit meg kellett mondani az Új Apostoli Reformáció karizmatikus túlkapásoktól hemzsegő mozgalmáról. Nagyjából fél órás előadását jelentősen színesítették az extrém karizmatikus jelenségeket illusztráló filmbejátszások - de őszintén szólva én ezekben nem sok újdonsággal találkoztam. A színpadon elnyúlva fekvő Heidi Baker talán kivétel ez alól, a többi furcsaság biztosan hosszú ideje velünk van már - Gergely előadása kapcsán azonban mégis valami más jutott most eszembe a megszokott karizmatikus látványon túl.

Először is szeretném leszögezni, hogy az elhangzottak tartalmával maradéktalanul egyetértek. Fontos foglalkozni az Új Apostoli Reformációhoz hasonló mozgalmakkal, mert újra és újra teret nyernek a kereszténységben, és egyre több figyelmet vonnak magukra, egyre többeket győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozni a soraikhoz. Ahogy elnézem, Nagy Gergely kemény bírálatokat kapott ezért az előadásáért - holott nem tőle kellene félteni a karizmatikus mozgalmat. A karizmatikusoknak ugyanis nem az antikarizmatikusok, hanem az extrém karizmatikusok okozzák a legnagyobb kárt. Azt pedig végképp hülyeség károkozónak tartani, aki a károk okozóira rámutat. Sajnos azonban megint az történt, ami rendszeresen szokott: ha valaki felhívja a figyelmet egy problémára, maga válik a problémává.

Másodszor azonban észrevettem a szemem sarkából egy díszletként kihelyezett táblát is Gergely mellett, melyen a következő felirat állt: "protestáns ortodoxia". Aki tanult egyháztörténelmet, annak a kifejezés maga nem értelmezhető nehezen. Leegyszerűsítve a protestáns ortodoxia a tiszta és hithű tanításhoz való, protestáns teológiai bázison álló ragaszkodást jelenti, vagyis olyasféle dogmatika fenntartását, ami a lehető leghűségesebb a Szentírás mondanivalójához. Történelmi tanulmányaim megmaradt szilánkjai szerint nagyjából a 16-17. század időszakára tehető ennek a kibontakozása, s tulajdonképpen a reformációt követő generációk törekvése látszik benne, hogy az egyházjogi, dogmatikai, tanítási rendszerüket minél pontosabban kidolgozzák, azután ahhoz a lehető legerőteljesebben ragaszkodjanak. Magyarul és egyszerűen, a reformált egyházak azt szerették volna, hogy egy jól körülhatárolható teológiai bázist alkossanak, ami megkerülhetetlen mércévé válik az igazhitűség tekintetében. Ha egy keresztény őszintén a szívére teszi a kezét, akkor sok helyes dolgot kell meglátnia ebben a törekvésben.

És bár lehet, hogy ezt nem látom pontosan, de mintha ennek az ortodoxiának egyben markáns stíluseleme lenne a szesszacionizmus is - vagyis az a nézet, ami tagadja a karizmatikus ajándékok apostoli kor utáni továbbélésének a lehetőségét. A szesszacionisták szerint Jézus apostolai még szóltak nyelveken, tehettek csodás jeleket, gyógyíthattak betegeket, de az ilyesféle dolgok velük együtt szálltak a sírba: az apostoli kor után már nincsenek lelki ajándékok. Minél erősebben vallja valaki a protestáns ortodoxiát és benne ezt a szesszacionista nézetet, annál inkább ehhez a nézethez fog ragaszkodnia. És minél inkább ragaszkodik ehhez a nézethez, annál inkább averzióval közelít bármihez, ami nem illik bele ebbe a teológiai paradigmába.

Mindezt csak azért írtam le, mert én úgy látom, mintha itt két ellenerő feszülne egymásnak. Az egyik oldalon állnak az Új Apostoli Reformáció mozgalom tagjai, akik az autista-stílusú imádkozástól a fekve nyögdécselésig minden extremitást isteni csodának festenek le, míg velük szemben áll a protestáns ortodoxia szesszacionizmusa, mely elvi alapon gyanakvóan és elutasítóan áll a puszta lehetőséghez, hogy bármiféle módon történhetnek csodák. Tudom én persze, hogy erre utóbbiak azt mondják, nem tagadják ők a csodák lehetőségét, csak az ajándékszerű működést - valójában azonban az a tapasztalatom, hogy ez nem más, mint egy hatásos retorikai megnyilvánulás a korrektség jegyében. A valóságban egyáltalán nincs semmiféle nyitottság, a csodákat úgy ahogyan vannak, kiiktatják a szisztémából.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mintha én magam olyan fenemód csodakereső és a karizmatikus élményekben lubickoló ember volnék. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, sok kritikával találkozhatott már, ami az ilyen mozgalmak szalonképtelenségét ecsetelte. Sőt, meggyőződésem az, hogy az esetek tekintélyes százalékában (legalábbis aminek én utánajártam) szó nincs semmilyen csodáról - ami történt, az túlságosan is könnyen magyarázható más úton. Ám mégis, az abszolút jogos kritika ellenére a protestáns ortodoxiával kapcsolatos történelmi tapasztalat és egy ösztönös berzenkedés is van azért bennem azzal kapcsolatban, hogy nem jó a ló egyik feléről a másikra átesni. A történelmi tapasztalaton most azt értem, hogy a protestáns ortodoxia nemcsak a rajongó csodavárás iránti túlfűtöttséget hűtötte le, hanem a kereszténységet is képes volt hideggé tenni és a vallási élmény, mint alaptapasztalat iránt ma is hatékonyan tud felébreszteni egy alapvető gyanakvást. Így viszont hideg agymunka lesz a hitből, pedig azért valljuk be őszintén, a hit sokkal többről szól az intellektuális teológiánál - bárhogyan is gondol valaki a hitére. Az általános berzenkedésem is utóbbinak szól. A hit ugyanis nemcsak cselekedetek nélkül halott, de istenélményként megélt katarzis nélkül is gyorsan vegetatívvá válik. Kicsit olyan ez, mintha a férfiember zseniális okfejtéssel magyarázgatná otthon az asszonynak, mit jelent a szerelem, milyen görög és héber szavakkal írható le pontosan, mit tudunk a szerelem kémiai oldaláról, hogyan ábrázolták a szerelmet a képzőművészetben - csak éppen sehogy sem fejezné ki ezt a szerelmet a felesége felé. Nevezné akkor bárki is kettőjük kapcsolatát elevennek, élőnek, működőnek?

A protestáns ortodoxia hidegfejűsége vonzó alternatíva, ha a túlforrósított extrém karizmatikusságot állítjuk vele szembe - de meglehetősen kevés, ha egy kiegyensúlyozottabb perspektívából nézzük. Ahogy korábban már megfogalmaztam itt a blogban: az egyik szélsőséget soha nem lehet egy másikkal meggyógyítani. A gyakran nevetséges, felháborító és néha gyomorforgató túlkapásokat kezelni kell, de ez még kevés a megoldáshoz. Nem lehet ezek helyét egyfajta "magasröptű teológiai purhabbal" kitölteni, mert az emberi lélek nem így működik és igényli az élményt. Az élmények igenis velejárói kell legyenek a vallási tapasztalatnak. De mit kínál fel ebben a témában a protestáns ortodoxia?

Tovább

Az elfelejtett nyelv?

Mindenki "Bandi bácsija" (azaz a néhány élve elhunyt Gyökössy Endre) egészen jó kis könyvet írt egy keresztény körökben meglehetősen elhanyagolt témáról, vagyis az álmokról, melyet Isten elfelejtett nyelvének nevez. Tény és való, az ember ritkán kerül olyan közel önmagához, amikor a külvilág szinte minden ingerét elnyomva álomba zuhan. Van-e jelentősége az álmainknak, vagy azok csupán az agyműködésünk zagyvaságainak tekinthetők?

A bibliaolvasó emberek jól ismerik a történetet, amikor egy Nikodémus nevű farizeus elmegy éjszaka Jézushoz, hogy beszélgessen vele. Jézus nem köntörfalaz, hanem egyből a tárgyra tér: az újjászületés fontosságáról beszél Nikodémusnak, aki azonban nem igazán érti miről van szó. A szó szoros értelmében kezeli Jézus szavait és azt hiszi, valahogy vissza kellene bújnia saját anyja méhébe, hogy még egyszer megszülessen. Nem érti a szimbolikus nyelvet, ahogy sokan ma sem.  Sokan azt hiszik, ha egy keresztény valamit szimbolikusnak tart, akkor ezzel elkeni a dolog lényegét és bújtatja a mondanivalót. Pedig Krisztus sem azért használt szimbolikus kifejezéseket, hogy leplezze a mondanivalóját: pont ellenkezőleg. A szimbólum sosem csorbítja a jelentést, hanem sokkal inkább gazdagítja és mélyíti, mert olyan perspektívából mutat rá egy dologra, ahogy a megszokott szavainkkal nehezen tudnánk azt kifejezni.

Gyökössy szerint pontosan így vagyunk manapság az álmainkkal. A "nikodémizmus" miatt nem értjük őket, mert nem tudunk mit kezdeni a szimbólumokkal. Bár számos idegen nyelvet megtanulunk beszélni - többnyire az angolt, németet, vagy spanyolt -, de a saját belső világunk egyik igen fontos nyelvét, az álmok nyelvét nem beszéljük. Pedig az álom a lelkünkről szól és persze tele van szimbolikával, elvont képekkel, akárcsak Jézus szavai az újjászületésről. Sokszor "panelszerűen" álmodunk, vagyis bizonyos visszatérő dolgok bugyognak a tudatfelszínre, valamikor szexuális tartalmú álmaink vannak, valamikor üldöznek bennünket vagy olyat teszünk, amit ébren nem sikerült megtennünk (egyfajta kompenzációként), valamikor teljesen szürreális dolgok történnek. Még az is lehet, hogy teljesen más testben szereplünk a saját álmunkban. Ki képes eligazodni ebben a kuszaságban?

Szó mi szó, Gyökössy könyvét olvasva magam előtt is el kellett ismernem, hogy eddig nem igazán tudatosítottam, milyen iszonyú sokszor kerül elő a Szentírásban az álmodás, álomkép, álomfejtés jelensége. József álmokat lát és fejt meg (akárcsak később Dániel), Pilátus felesége álomban szembesül azzal, hogy Jézus peréből jobb lenne kimaradni, Pál apostol arról álmodik - és egy férfi fel is szólítja  erre álmában -, hogy Európába kell hoznia az evangéliumot. Természetesen kismillió más példa is van, tulajdonképpen hemzseg a Biblia az álom dolgaitól. Ami közös ezekben, hogy az álmoknak jelentőségük volt és akár ki is váltottak bizonyos cselekvéseket azokból, akik álmodták őket. Ehhez képest ez a terület ma teljesen parlagon hever.

Ami nagyon megnyerő volt Gyökössy írásában, hogy erősen kerülni próbálja az áltudományos, horoszkóp-szerű álmoskönyveket, és nem is tartja jónak, amikor mindenféle vad képzelgéssel próbálják emberek megfejteni a saját vagy mások álmait. Ugyanakkor úgy látja, az álom a lelkünk centrumából felszínre törő szimbolikus történet, aminek lehet üzenete és jelentősége - a könyvben konkrét emberek konkrét eseteit is leírja ezzel kapcsolatban, sőt arra is hoz példát, amikor egy-egy "megfejtés" lelki-pszichés gyógyuláshoz vezetett és terápiás hatásai voltak. Meglátása szerint az értelmesnek mondható álomértelmezéshez négy dolog szükséges: természetesen meglehetősen jól kell ismerni az álmodó ember életét, tudni kell milyen hangulat kísérte az álmát, illetve meglepő módon az életkor is kérdés, illetve a mítoszok és ősképek ismerete ugyancsak nélkülözhetetlen. Gyökössy szerint minden álomfejtés, mely ezeket kihagyja: kuruzslás.

Nem vagyok az a miszticizmusra hajló ember és őszintén szólva soha nem is tudtam mihez kezdeni azzal, hogy a pszichológia bizonyos ágai (különösen talán a neofreudiánus irányok) szeretnek elmélyedni az álomértelmezések világában. Nekem ez még mindig a saccolásról és találgatásról szól. Ám a pszichológia egyes irányzatai úgy vélik, hogy az álmokban számos ösztönkésztetésünk, a felettes Én által lenyomott vágyunk néha a felszínre kerül. Álomban igazán önmagunk vagyunk, sőt talán csakis ott lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Kétségtelen, hogy ebben sok igazság van. Tény, hogy az ember sok esetben panelszerűen álmodik (én például visszatérő módon álmodok zuhanó repülőgépekről - noha egyébként nem félek a repüléstől és nem is nagyon szoktam repülővel közlekedni). Persze van emögött számos biológiai hatás is. Ami azonban a hitünk szempontjából érdekes, hogy a Biblia valóban tele van álmokkal kapcsolatos megjegyzésekkel, kijelentésekkel, narratívákkal. A mai materialista világban még keresztényként is hanyagoljuk ezt a tényt, s persze a saját álmainkkal se foglalkozunk, úgy vélekedve, hogy az pusztán egy rakás zagyvaság.

Mivel a fent belinkelt kis kötetet most olvastam el, így felmerült bennem a kérdés, ha változtatnánk ezen a helyzeten és szeretnénk elkezdeni megtanulni "Isten elfelejtett nyelvét", hogyan tegyük meg ehhez az első lépést? Mi lenne a nyelvi kurzus első leckéje?

Tovább

Áldásmáz

Ez a fotó egész héten elkísért: változatos emberek terjesztik az interneten, de számos hírportálon előfordult, valamint az előtérben álló szakállas ember saját oldalán is. A kép bár magáért beszél, de mégis több van benne, mint ami elsőre látszik.

Mindenki tudja, mit láthatunk a képen: egyházi méltóságok szentelnek fel egy stadiont, jelesül a teljesen felújított Puskás Arénát. A szereplők névsora most felesleges, aki kíváncsi rá kik láthatók a felvételen, pillanatok alatt utánanézhet. Más dolog itt, ami beszédes. 

A szakállas férfi sok évtizede szolgál az egyházban, mindenki ismeri őt és azt is, amit képvisel. Vagy legalábbis eddig így volt. Karrierje nagy hányadát, munkássága komoly szeletét arra fordította, hogy kritizálja, teológiai bírálat alá vonja és a legnyersebb kifejezésekkel illesse azok jó részét, akikkel most együtt mondott áldást. Még jól emlékszem fiatalkori önmagamra, amikor olvasgattam a szakállas férfi vagy az általa megbízottak írásait bizonyos hitéleti folyóiratokban, amikor kézbe vettem olyan könyveket, melyek a katolikus egyházat durva jelzőkkel illették és olyan helyként festették le, ahonnan minden józan embernek menekülnie kell. Az a kép, ami lelki szemeim előtt kirajzolódott az ilyen írások alapján, a katolikusságot Nagy Paráznának, az új Babilonnak és politikai hatalomra törő, jezsuita ügynökökkel telített intézménynek mutatta. Ezek az írások a pápaságot ördögi rendszernek tartották, és Rómát csaknem az Antikrisztus székhelyeként ábrázolták. Bármikor beszéltem olyan ismerőseimmel, akik a szakállas férfi gyülekezetéhez tartoztak, egy jó szavuk nem volt a katolikusokról. Amit tőlük hallottam, az hosszas apokaliptikus magyarázat volt arról, hogy a katolicizmus mennyire gonosz.

Most pedig azt látjuk, hogy az egész antikatolikus gépezetet működtető szakállas férfi vállon veregeti egykori ellenségeit, azokat akikre évtizedeken át keresetlen szavakat zúdított, és ha kell mikrofont ad nekik a gyülekezetében, vagy akár stadiont szentel fel a társaságukban - vagyis röviden, szellemi közösséget vállal velük. A Nagy Paráznából szinte kebelbarátnő lett, akivel nem is olyan rossz összemelegedni.

Akár örülhetnénk is. Mert az nagyon örvendetes, ha valaki képes feloldódni a militáns hangvételű teológiájából, és esetleg ráébred arra, hogy az addig sátánozott másik felekezetben vannak értékek.  Hogy akár a katolikus egyházban - minden teológiailag kifogásolható elem ellenére, mely szúrhatja a protestáns szemeket - komoly emberek és komolyan veendő gondolatok is vannak. Hogy leülni és párbeszédet folytatni a sajátunktól számos paraméterében eltérő hittel rendelkezőkkel még nem számít az ördöggel cimborálásnak. Lehet tehát másként gondolkodni saját magunkhoz képest. Aki képes meghaladni önmagát és ekkorát váltani, tiszteletet érdemel, nem kritikát.

Tartok azonban attól, hogy itt nem erről van szó. Nincs emögött valamiféle megvilágosodás és felismerés, vagy ha mégis, hát abból bizony semmi nem látszik. Talán az sem véletlen, hogy nem kórházat, hanem éppen stadiont szenteltek fel a lelkész urak. Ez más tészta, de tudjuk, hogy most éppen stadionkorszakot él Magyarország. A felszentelés spirituális értelemben persze nem sokat ér - ebben biztos vagyok. Ha azonban a bizonyos körök felé mutatott lojalitást nézzük, az már a szó mindenféle értelmében sokat érhet. A szakállas férfi ezért mutatkozik együtt azokkal, akiket eddig porig alázott. És azért tegyük hozzá: azok is ezért mutatkoznak vele. Hirtelen egymás barátai lettek, fátyol hullott a múltra, a szektázást és az újbabilonozást felváltotta a szeretet, a másik megbecsülése, a spirituális egymásra találás.

Legalábbis amíg a stadionkorszak kitart.

Tovább

Clark és a méreg

A közelmúltban végignéztem egy meglehetősen eseménydús vitát keresztények és ateisták között, ahol az egyik vitatkozó ateista - egy bizonyos "Dr. Clark" - meglehetősen nagy vehemenciával próbált érvelni az igaza mellett. A vita egy pontján még méregivásra is felszólította a keresztény hallgatóságot (amit valószínűleg nem gondolt komolyan), és a rendezvény végeztével sem csillapodtak le az indulatai. Azt hiszem ez a vehemencia merő túlzás volt - de mégis van benne némi igazság...

Ilyen vitát még nem láttam! Az első és a második gondolatom is az volt, hogy ez az ember nem normális. Pontosabban szólva beteg, mentálisan sérült, komolyan személyiségzavaros. És nem tudja azt sem, hol van. Elvileg egy akadémikus vitarendezvény egyik szónokának hívták, amiből érzelmileg túlfűtött performanszokat csinált. Ha nincs ideje az olvasónak végignézni az egész videót, javaslom, hogy csak a méregivásról szóló szakaszba tekintsen bele (nagyjából 1:32-nél kezdődik és 1:36 körül ér véget), ahol dr. Clark meglóbál egy mérgező folyadékkal teli flakont, ki is tölt belőle egy pohárba, majd felhívással fordul a teremben lévő keresztények felé. Vajon van olyan vállalkozó szellemű hívő, aki megissza ezt a mérget a jelenlévő közönség előtt? Hiszen Jézus megígérte, ha valami halálosat iszunk, nem fog ártani nekünk! Itt van a lehetőség, hogy ne csak a szánkat jártassuk, ne csupán beszéljünk a csodákról, hanem láthatóvá is tegyük őket. Ahogy Clark végül megfogalmazza, ha nem mutatjuk meg miben hiszünk, csak beszélünk a hitről, akkor nincs semmi ok arra, hogy bárki elfogadja annak tartalmát. "Show me, show me, show me!", vagyis "mutasd meg!" - ezt ismételgeti a vitaest végén megállás nélkül Clark keresztény vitapartnerei felé.

Egyesek azt mondják, maga az ördög beszélt ebből a bizonyos Clarkból. Mások megsajnálva őt csak egy szerencsétlen, keserű és felháborodottan követelőző ateistát látnak benne. Valaki szerint pedig emberünk egyszerűen bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt. Szerintem viszont Clark egyszerre elrettentő és figyelmeztető példa.

Először is, azt azért jelentsük ki gyorsan, hogy a méregivásos produkció tényleg problémás. Pongyola exegézis kell ugyanis ahhoz, hogy a Márk evangéliuma szövegkritikailag amúgy is vitatott befejező verseiből valaki azt hozza ki, hogy azok valamiféle bazári látványosság kedvéért hangzottak el. Tudomásom szerint a Jézust követő keresztényeknek sem volt szokásuk, hogy mérgező dolgokat igyanak és így bizonygassák a kívülállóknak a hitük valódiságát. A kérdéses szakasz szövegelemzésébe mindazonáltal most nem szeretnék mélyebben belemerülni, mert ez a bejegyzés másról szól, csak a tisztánlátás kedvéért említettem. 

Másodszor, nyilvánvaló szerepzavar, amikor valaki nem tudja hol van, így azt sem, hogy bizonyos szituációkban mi a követendő viselkedés. Ezt azt hiszem nem kell a végtelenségig ragozni: egy intelligens vitában, ami ráadásul tényleg akadémikus struktúrájú, a vitatkozó felek nem akarnak érzelmi hullámok generálásával teátrálisan diadalmaskodni a másik felett, a minimum tisztesség pedig az, hogy esetleg meghallgatják az ellenvéleményeket is (a videó későbbi részéből kiderül, hogy ez nem igazán sikerült dr. Clark-nak), és ha egyszer véget ér a rendezvény, békén hagyják a másikat.

Harmadszor azonban, kár lenne szemet hunyni Clark követelőzésének jogossága felett. Ha a túlkapásokat lehámozzuk a megnyilvánulásairól, és félretesszük az exegetikai kisiklásokat, ami megmarad, abban még mindig van jogos igény. Bevallom, teljesen azonosulni tudok Clark azon elvárásával, hogy a kereszténységnek sokkal többet kellene megmutatnia, mintsem megmondania. (Állítom persze mindezt úgy, hogy még a blogom neve is "Megmondom"...) Röhöghetünk rajta, lesajnálhatjuk, meglehet róla a véleményünk - mindazonáltal ez az ember olyasmit vár el tőlünk, amiből nagyon keveset vagyunk képesek prezentálni.

Beszélünk a bibliai csodákról, miközben sok hívő úgy hiszi, azok ideje már valamiféle értelemben lejárt - vagyis nem látszik belőlük semmi. Akik pedig nem így hiszik, azok sem tudnak megbízhatóan felmutatni ilyesmit. Amit látunk, az a legtöbbször még a legjobb esetben is kérdéses. Hirdetjük, hogy már a mustármagnyi hitnek is milyen fantasztikus és hegyeket mozgató ereje van - közben az egyházon éppen az látszik, hogy igencsak híján van az erőnek. Prédikálunk róla, hogy az emberek gondolkodását és életét mennyire átalakítja a hit - közben meg pont az látszik, hogy az emberek állatira nem akarnak megváltozni és sokszor ugyanazokkal a jellemhibákkal küzdenek, amivel küzdöttek a korábbiakban is. Hagyjuk tehát a méregpoharat és a mérgező folyadékkal teli kannát, mert az csak a látszata egy jogos kritikának! Valójában ugyanis erre gondolt Clark, amihez a mérget pusztán illusztrációként használta fel a maga ügyetlen módján. Hogy csak beszélünk, pedig az erő nem igazán a szavainkban, hanem a tetteinkben kellene legyen. Hogy nem arra van szükség a meggyőzéshez, hogy végtelen mennyiségben öntsük a szót azt magyarázva, miért nincsenek csodák, miért nincs gyógyulás, miért nincs igazi változás - miközben egy olyan hitet képviselünk, ami a gyógyulásról, csodákról és változásról szól. Ez az ellentmondás bizony ordító, amit nem lehet akadémikus magaslatokról megoldani, amihez nem elégséges profi teológusok és megrögzött ateisták szócsatájában a másik fölé kerekedni. A meggyőző erő a meggyőző tettekben kellene legyen. Számomra világos, hogy ez a bizonyos Clark erre célzott a színpadias produkciójával, és ez a kérdés bizony ott lóg a kereszténység feje felett a levegőben.

Tovább

Nem vallásos, de spirituális

Ahogy minden másban, a kereszténység jövőjére vonatkozó szkenáriók felvázolásában is két szélsőséggel lehet a leggyakrabban találkozni. Egyrészt ott vannak a hívők, akik hatalmas ébredéshullámot prognosztizálnak, másrészt a vérbeli ateisták szerint a trendek arra mutatnak, hogy előbb-utóbb kihal a kereszténység - és talán maga a vallás is megszűnik. Úgy tűnik azonban, egyik kását sem eszik ennyire forrón...

Legyünk őszinték: a bevezetésben vázolt két lehetőség mögött leginkább két, ellentétes irányú vágyakozás fogalmazódik meg. Minél inkább hívő valaki, annál inkább vár egy gyökeres fordulatot, amikor embermilliók válnak kereszténnyé, és minél inkább undorodik valaki a vallástól, annál inkább áhítozik egy olyan töréspontra, ami végül az egész vallásosság felszámolásához vezet. Persze a jövőt senki nem látja kristálytisztán közülünk, de annyit azért mégis kijelenthetünk, hogy semmi nem mutat arra, hogy bármelyik szélsőség felé haladna a vallás útja. Rossz hír ez sok hívőnek és sok ateistának egyaránt: nincs jele közelgő ébredésnek és közelgő megszűnésnek sem. De akkor minek van?

Nos, a néhány bejegyzéssel előbb már emlegetett agnosztikus szerzőpáros, vagyis Carel Van Schaik és Kai Michel nem hívő emberként is jóval szofisztikáltabban látják ezt a kérdést. Az mindig érdekes számomra, amikor a kereszténység jövőjéről olyanok fogalmaznak meg értékelhető gondolatokat, akik egyébként kívülállónak tekinthetők. Véleményük azonban egy olyan tényen alapszik, melynek éles kontúrjai jól megfigyelhetők a mai nyugati társadalmakban - aligha akad ember, aki tagadhatná.

Nevezzük nevén a gyereket: az intuitív vallásról van szó, azaz másként fogalmazva arról a hitről, amikor az emberek az intézményes vallást elutasítják, de mégis összeraknak maguknak valamiféle hitportfóliót. Ez igen népszerű manapság. Mindenféle statisztika ékesen bizonyítja, hogy egyre kevesebben járnak templomba és gyülekezetbe, csökken azok számra akik az intézményes egyháztól bármiféle útmutatást várnának, ám ez nem jelenti azt, hogy az emberek kevésbé lennének vallásosak. Van is egy kifejezés, ami az utóbbi időben igencsak erőre kapott és az ezoterikus butaságokon át a maguk módján hívőkre egyaránt használhatónak tűnik: ez pedig a spiritualitás.

Ma a nyugati világban kevés a hagyományosan vallásos ember, de egyre több az olyan, aki magát spirituálisnak mondja. Mi lenne, ha az egyház ahelyett, hogy belekötne ebbe a trendi kijelentésbe, elkezdene építeni rá? Teológusként úgy látom, partizánakciók már vannak. Az intézményes egyházon belül - különösen a lelkigondozói-pasztorálpszichológiai területeken - meglehetősen felkapott dolog lett manapság, hogy foglalkozzunk a spiritualitással. Ezt helyesnek is tartom: nekem úgy tűnik, ez az az irány, amire érdemes lesz figyelni a jövőben. Tetszik vagy sem, az emberek egyre kevésbé fogékonyak a kőkemény dogmatizmusra, a hajlíthatatlan rendszerekre, a változásképtelen konstrukciókra. Ez persze egyszerre jó is, rossz is - mindazonáltal megkerülhetetlen tényezője a mai valóságnak, amivel az egyháznak számolnia kellene. Ahogy Schaik és Michel írják:

"Azt már most is megállapíthatjuk, hogy azok a közösségek és spirituális áramlatok gyarapítják inkább híveik számát, amelyek az első természetünket szólítják meg. Az emberek ott találják meg a boldogságot, ahol úgy érzik, valamilyen felsőbb hatalom terjeszti föléjük a védőkarját, biztonságban vannak, és egy valódi közösség részei, amely úgy veszi őket körül, mint vadászó-gyűjtögető őseinket a maguk eleven kis csoportja."

A fenti idézet némi kis magyarázatra szorul. Az "első természet" kifejezés alatt a szerzők itt az eredeti, mondhatni ősi természetünket értik, ahogy az a letelepedés töréspontja előtt már működött bennünk, vagyis a legrégebbi ösztöneinket és belső lelkivilágunkat. A spiritualitás egészen idáig képes lehatolni és ott megszólítani az embert. Ugyanakkor ezek a mély lelki találkozások sem teszik feleslegessé a közösséget, amelynek kereteiben az egyén a spiritualitását megéli.

Bevallom, én ebben a felvetésben látok fantáziát. Az biztos, hogy az intézményes egyház komoly átalakulások előtt áll, ha szeretne túlélni. Olyan módon kell újragondolnia önmagát - az istentiszteleteitől kezdve a kommunikációján át a világszemléletéig - amely eddig soha nem látott kihívások elé állíthatja. Magyarán szólva, valahogyan meg kell próbálnia alkalmazkodnia a spiritualitásra fogékony emberekhez úgy, hogy közben ne adja fel saját hitelveit. Ehhez egyik első feladatként nyilván meg kell határozni keresztény szemszögből mit is értünk spiritualitás alatt - és ennek a keresztény spiritualitásnak a kategóriahatárait valahogy úgy kell kijelölni, hogy a magára spirituálisként gondoló ember is találjon benne mozgásteret.

Beismerem, mindezt úgy írtam le, hogy jómagam is gyenge lábakon állok a kérdésben. Sokkal inkább foglalkoztam eddig a saját hitem dogmatikai kérdéseivel, mintsem a hitem spirituális, élményszerűbb, mondhatni átélhetőbb oldalával. Hogyan kezdjek hozzá?

Tovább

Miért kételkedünk a politikusok hitében?

Talán lenne olyan, aki szívesen beletenne egy vesszőt a bejegyzés címébe, ami ebben az esetben már így hangzana: "Miért, kételkedünk a politikusok hitében?" Egyesek számára már a kérdés is sértő: hát persze, hogy vannak keresztény politikusok! A téma most azért került az asztalra, mert meglehetősen nagy sebességgel járja be a közösségi médiát egy fotó, ahol Orbán Viktor térdelve imádkozik az ismert keresztény motivációs tréner, Nick Vujicic társaságában.

Azért azt belátom, ez a kép tényleg szép a keresztény szemnek. És nagyon meggyőző, megnyugtató, üzenetben is gazdag, hiszen maga a miniszterelnök borult térdre egy sztártréner jelenlétében. Lám-lám, így kell viselkednie egy őszinte hívő embernek egy ilyen helyzetben. A kép ettől az üzenettől szép, ettől tűnik sugalmazottnak a keresztény néző számára. Pontosan az van rajta, amit a keresztény ember látni akar. 

És pontosan ezért nem árt az óvatosság. Amikor a politika találkozik azzal, amit az istenadta nép hallani és látni kíván, az az esetek elsöprő többségében ugyanis hamis szokott lenni. Ezt diktálja a józan ész és a tapasztalat. A politika ugyanis erre való, hogy látványában kielégítse a szavazópolgárok igényeit, tartalmában meg kielégítse azokat, akik a politikai rendszerben benne vannak. 

Ettől persze ez a fotó akár még igaz is lehet: Vujicic esetében legalábbis kevéssé gyötörnek a kétségek. A kétségek mindig azzal kapcsolatban merülnek fel, ami a másik oldalt illeti, és a kérdés szempontjából gyakorlatilag édes mindegy, hogy ezen a bizonyos másik oldalon éppen Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mirkóczki Ádám, avagy más politikus tartózkodik.

Ha az ember betölt egy bizonyos életkort, visszafordíthatatlanul eljut a felismerésre: nem szabad valamiről vagy valakiről egy kép alapján képet alkotni. Sajnos azonban mindannyian erre hajlunk. Ahogy a Biblia fogalmaz, az ember azt nézi, ami a szeme előtt van - Isten pedig azt, ami a szívben. Természetesen erre mondhatná valaki, én sem látok bele Orbán Viktor szívébe - amit készséggel elismerek! De ettől még nem veszem készpénznek azt, amit a szememmel látok, mert a lényeg, amitől keresztény a keresztény, az nem a szemmel látszik. Az sokkal inkább látszik az értékrenden, az erkölcsökön, a döntéshozatalon, a kommunikáció stílusán és ezer más dolgon - vagyis a tetteken.

Hogy a látszat milyen sokszor csal, azt persze fiatalabb koromban másokhoz hasonlóan én is sok pofon árán tanultam meg. Meg sem tudom számolni hányszor és hányszor jártam pórul emiatt, mire óvatosabb lettem. Láttattak velem valamit valamilyen színben, amit készséggel elhittem, és az esetek jó nagy százalékában éppen emiatt volt fájdalmas a csalódás, amikor a látvány ellenkezője kiderült. A politikával - sajnos - a helyzet nem ennyire bonyolult, hiszen csak a vak nem látja, milyen korrupt, erkölcstelen és fertőzött az egész politikai rendszer balról-jobbra úgy, ahogyan van. Ám ha ez igaz, akkor legalábbis kevéssé plauzibilis, hogy egy fertőzött rendszer kellős közepén egészséges erkölcsű, krisztuskövető és ennek megfelelően élő emberekkel fogunk találkozni. Ez nagyjából olyan volna, mintha egy ebola-járványos körzet közepén frissen mosott ingben feszítő, ereje teljében lévő, makkegészséges férfiakat és nőket találnánk. Nem lehetetlen ugyan, de azért erősen valószínűtlen...  

Nos, pontosan ezért kételkedünk abban, hogy a nagypolitikában vannak a szó bibliai értelmében vett Jézust követő politikusok. Ahhoz túl romlott a rendszer. A helyzet kicsit ahhoz hasonló, mint a Megasztár-jellegű tehetségkutató versenyek esetében, amelyekre egyébként számos keresztény jelölt is jelentkezett. Volt olyan énekes ismerősöm, aki küldött nekem egy emailt, hogy imádkozzak érte: ha eljut a döntőig, akkor a médiában fogja hirdetni Krisztust és az evangéliumot a tévénézőknek. Kedveltem ezt a srácot, de őszintén szólva roppant naiv volt: azt gondolta, ha feljebb jut a szórakoztatóiparban, majd ő fogja eldönteni mit csinálhat. A tapasztalat az volt, minél sűrűbben mászott bele valaki a tömegkultúra bugyraiba azzal a céllal, hogy majd ott Jézusról prédikál, valójában annál inkább olyanná vált, mint maga a szórakoztatóipar.

A politika is pontosan ilyen szisztéma szerint működik. Nem egyre tisztább lesz a benne lévő politikusoktól, hanem azok lesznek egyre koszosabbak a politikától. Mi köze ennek a kereszténységhez?

Tovább