Mítosz FAQ

Az előző posztok vitahullámai után megkísérlem röviden összefoglalni mit gondolok a mítoszokról és azok bibliai szerepéről. (Nem ez az első alkalom, hogy a blogban felvetem ezt a témát, és valószínűleg nem is az utolsó - mindazonáltal ezzel a bejegyzéssel én most szeretném ezt a vitát lezárni...) Nem hívő emberek gyakran az egész Bibliát mesének és mítosznak nevezik, erre adott reakcióként pedig főként a konzervatív keresztények élesen próbálják a mítoszt elkülöníteni a Szentírástól. Kérdés ugyanakkor, hogy csak ez a két szemléletmód lehet-e egészséges? A most következő FAQ-ban kísérletet tettem arra, hogy saját magammal szemben is cinikusan kérdezzek, vagyis megszólaltassam azok hangját, akik elutasítóan viszonyulnak a mítoszokhoz.

Kezdjük az elején: mi a csoda a mítosz?

A kérdés pofonegyszerű, a válasz nagyon összetett. A köznyelvben a mítosz a mese, képtelenség, valótlanság szinonimája - ez részben még a Biblia felfogása is, amely azt írja, az emberek elfordítják a fülüket az igazságtól és a mesékhez (gör. müthosz) odafordulnak (2Tim 4,4). A mítosz azonban sokkal több ennél. Azt is szokták mondani, a mítosz gyakorlatilag a "tudomány előtti tudomány" - vagyis ameddig a modern tudományos szemléletmód nem alakult ki, a mítosz mint aetiológiai (eredetmagyarázó) szerepet ellátó irodalmi eszköz, egyfajta primitív tudományként funkcionálva igyekezett magyarázatot adni a dolgok lényegére. Ebben a gondolatban abszolút igaz, hogy a mítosz magyarázat, de a magam részéről mégis jobbnak találom azt a vallástudományi megközelítést, miszerint a mítosz a valóság egy szemléletmódja, mely istenekről és hősökről szóló narratívában ölt testet, üzeneteket konzervál és hagyományoz, s ezt azért teszi, hogy az életet értelmessé tegye az emberek számára. Kérlek, ha van időd olvasd el ezt a bejegyzésem, ahol utóbbi gondolatot jobban kifejtem!

Már bocsánat, de a Bibliában nem mítoszok vannak, hanem történelmi beszámolók...

A Bibliának valóban van történelmi relevanciája, történeti leírások sorát tartalmazza, de ez miért zárja ki, hogy mitikus elemek és szövegrészek is legyenek benne? Gondolj bele: a bibliai időkben - különösen az Ószövetség korszakában - minden nép mítoszokat írt, mitikusan gondolkodott, a mítoszok nyelvén beszélt. Igen, gyakran a valós történelmi eseményeket is mitikus módon örökítette meg, vagy kiegészítette mitikus tartalommal. Ahogy a mondás tartja: mítosz lehet vallás nélkül, de vallás nincs mítosz nélkül. Meglepő ezek után az, ha egy ebben a korban keletkezett szöveg magán viseli a saját korának ezt a meghatározó adottságát? Nem pont az lenne a meglepő, ha NEM így volna? Nem az volna a furcsa, ha a bibliai szöveg teljesen más stílusjegyeket mutatna fel, mint az a kor, amiben keletkezett?

De ha a Bibliában vannak mítoszok, akkor az azt jelenti, hogy történelmileg megbízhatatlan! És akkor onnantól kezdve kidobhatjuk az egészet, mert nem Isten ihlette!

A kérdés az, vajon a Biblia egy mai értelemben vett történelemkönyv kíván-e lenni vagy sem? Amikor bennünket az a kérdés izgat, vajon minden kis apró részlet történelmileg visszaigazolható-e a Bibliában, akkor olyan fokú tudatosságot és történetírói hozzáállást várunk el a bibliai íróktól, amellyel egész biztosan nem rendelkeztek. Ők nem a mi modern módszereinkkel dolgoztak, ezekről a módszerekről nem is tudhattak, következésképpen soha nem is akartak ilyesminek megfelelni. De ez nem azt jelenti, hogy hazudni vagy ferdíteni kívántak volna! Ha feltesszük, hogy egy adott szövegrész tisztán mitikus, annak sem az a célja, hogy hazudjon vagy leplezze a valóságot: sokkal inkább értelmezi a valóságot és ebben az értelmezésben üzeneteket konzervál. Ez a mítosz célja, hogy üzeneteket őrizzen meg és hagyományozzon tovább a következő nemzedékeknek. Valószínűleg a Bibliában a mitikus vonások és a történelmi dolgok általában nem vegytisztán fordulnak elő, hanem keverednek egymással, ahogy minden más hasonló szövegben ez történik.

És ha tegyük fel keveredik a kettő, akkor ki dönti el, meddig tart a mítosz és hol kezdődik a történelem? Te hol húzod meg a határt?

A kérdés maga rossz, mert azt sugallja, hogy a mítosz és a történelem két olyan dolog, melyek között szükségképpen határokat kell húzni, szembe kell állítani őket egymással, vagy szét kell őket feszíteni, ha a színtiszta valóságot keressük. A mítosz bizonyos szempontból értelmezett történelem, nem a történelem ellentéte, hanem azt narratív beszédben megfogalmazó, mitikus elemeket tartalmazó elbeszélés. A bibliai szöveg mondanivalóját a mitikus elemek és a történelmi elemek "összeölelkezése" együtt adja ki - és ha mi megpróbáljuk erőszakkal meghúzni a kettő közti határt, esetleg elválasztani őket, a mondanivaló is sérülni fog. Akár azt próbáljuk tenni, hogy több történelmet "beletöltsünk" a szövegekbe, akár kevesebb mítoszt szeretnénk "bennehagyni", mintha a Biblia ellenállna ezeknek az erőszakos műveleteknek. Nyilvánvaló, hogy a bibliai szerzők a saját koruk emberei voltak és bele se gondoltak abba, hogy eljön majd egy tudományos korszak, amikor nekünk ilyen igényeink lesznek.

Nem győz meg ez az egész, amit leírtál... Innentől kezdve akkor bármi lehet mítosz a Bibliában. Ilyen erővel mondhatjuk, Jézus nem is támadt fel a halálból vagy nem gyógyította meg a vakot, mert az is csak mítosz. Nagyon veszélyes így gondolkodni!

Bár szerintem nem lehet határvonalakat húzni a Bibliában, hogy a mítosz "ettől eddig tart", de azért nem vagyunk teljesen eszköztelenek sem. Támpontokat valamennyire lehet találni, és ebben sokat segíthet ha felismerjük a szöveg műfaját, azokat a stiláris-nyelvi elemeket, melyek iránymutatók a szöveg megértése kapcsán. Erről már korábban írtam egy bejegyzést (egész pontosan kettőt is: az egyik itt van, a másik pedig itt), ahol konkrét szempontokat is említettem. Míg például a teremtéstörténetnek, illetve a világ kezdetének nem voltak szemtanúi, addig az evangéliumi leírások szemtanúk beszámolóin alapszanak. A teremtéstörténet visszatekintő prófécia a múltba, az evangéliumi narratíva alapvetően helyszíni tudósítás a szerzők jelenéből. A teremtéstörténet a mítoszok szóhasználatával is operál, szimbolikus számokat, szójátékokat tartalmaz és vonásaiban emlékeztet más népek teremtéselbeszéléseire. Az evangéliumi szövegekben is vannak ugyan szimbolikus kifejezések, többnyire azonban nem ilyen stíluselemekkel és szójátékokkal van feldúsítva, ráadásul teljesen egyedi kijelentéseket tesz. Ezek a műfaji jellegzetességek ugyan nem mondanak ki egy végső és konkrét "igen/nem" választ a kérdésben, de ha egymás mellé tesszük őket, mintha együttes erővel felvázolnának egy irányt, hogy adott esetben egy szöveg mennyire mitikus vagy történeti igénnyel jelentkezik.

Oké, azt még elismerem, hogy talán-talán a szóhasználatban vannak mitikus elemek, de tartalmilag a Biblia teljesen más, mint a mítoszok!

Nem állítanám, hogy maga a Biblia - úgy, ahogyan van - mítosz lenne, mert ez nem igaz. A Biblia szerintem helyenként tartalmaz mitikus kifejezéseket, de nem csak azokat. Tartalmában is átvesz olyan megoldásokat, melyek nem ellenkeznek a Jahve-hittel, sőt akár szolgálják a mondanivaló kifejtését. Jó példa erre a 74. zsoltár, melyben Jahve mint teremtő összetöri a tengeri Leviátán mitikus szörnyének fejét - épp úgy, ahogy Marduk a teremtő betöri Tiámat (azaz a tengert reprezentáló istenség) fejét, vagy Baál ugyanígy az ellenlábas Jamm istenség fejét. Másik példa a Gilgames-eposz, melyben Gilgames azért veszíti el a halhatatlanságát biztosító növény megevését, mert a kígyó elragadja azt tőle. A teremtéstörténet persze szó szerint nem ezt írja, de itt is a kígyó az, aki egy növény elfogyasztásán keresztül bukáshoz, és a halhatatlanság elveszítéséhez sodorja az embert. A példákat hosszasan lehetne sorolni - jól látható, hogy a mitikusság nemcsak a puszta szavak, hanem a gondolatfűzés, a strukturális felépítés és a tartalmi mondanivaló mentén is jelentkezik.

Sytka, szerintem te nem bízol a Bibliában és az egészet valójában olyannak látod, mint egy mítoszt, mert mindig csak ezt erősítgeted...

Nem látom olyannak, mert markáns különbségek is vannak a Biblia és a mítoszok között. A legfontosabb az, ahogyan a mítosz a világot szemléli. Vagyis teljesen más a bibliai világkép és a mitikus világkép. A mítosz például az időt ciklikusnak (körben forgónak), a bibliai világkép lineárisnak értelmezi. A mítoszban átmenetiséget látunk a különféle szférák, vagyis az istenek, az emberek és a természet területei között, melyek nincsenek egymástól elkülönülve, hanem egymásba folynak: léteznek félistenek, vagy az istenek a természet elemeiben (viharban, Napban, Holdban, szélben) is jelen vannak, de mindenképpen ennek a világnak a részei. Sőt, valahol a természet elemei maguk az istenek. Ezzel a mitikus világképpel szöges ellentétben áll a bibliai világkép, ahol Isten alapvetően transzcendens (még akkor is, ha beavatkozik a világ menetébe), vagyis nem része a teremtett világnak, hanem azon kívül áll. Az isteni szféra, az emberek szférája, és a természet között nincs ilyesféle "összefolyás", mint a mítoszokban, sőt alapvetően karakterese elkülönülnek. Hosszas lenne sorolni, hogy a mítosz milyen rengeteg elemében eltér a biblikus szemléletmódtól. Egyszerre igaz tehát, hogy a bibliai szöveg hasonlít és nem hasonlít a mítoszokhoz. A Biblia a szó szoros értelmében nem mítosz, hanem mitikus elemeket is tartalmazó szöveg.

Hát nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy problémás a keresztények előtt a "mítosz" szót használni...

Ez valóban így van. A mítosz mára - a felvilágosodás hatására - elveszítette funkcióját és magyarázkodni kell miatta. Mircea Eliade (lásd fent a fotón), aki kiváló szakértője volt a mítoszoknak, azt prognosztizálta, hogy a 20. század egyik leghasznosabb felfedezése lesz a mítosz megértése. Nem lett igaza, a keresztények esetében különösen nem, hiszen továbbra is gyanakvással gondolunk a mítoszokra, melyekkel alapvetően semmit sem tudunk kezdeni. De talán a kategorikus elutasítás helyett sokat jelent már az is, ha megpróbáljuk megérteni a mítosz anatómiáját.

Tovább

Pasztorálpszichológia FAQ

Felmelegítem rég kihűlt, de meglátásom szerint érdekes kérdéseket feszegető kérdés-felelet rovatomat, mégpedig egy olyan témával, ami egyrészt indulatokat is kavar, másrészt növekvő érdeklődést vonz, harmadrészt pozitív fejleményeket tartogat az egyház mai rendszerében. A pasztorálpszichológia sokak számára rejtélyes mibenlétéről van szó.

"Tulajdonképpen mi a csoda a pasztorálpszichológia? Ez most akkor pszichológia vagy lelkigondozás?"

A pasztorálpszichológia meghatározása nem egységes, de leírásában vannak olyan pontok, melyekben mindenki egyetért. A pasztorálpszichológia a többség szerint teológiai diszciplína és nem pszichológiai. Isidor Baumgartner, aki vaskos könyvet írt a témában, úgy fogalmaz, hogy "félreértenénk a pasztorálpszichológiát, ha mindössze teológusoknak való pszichológiának tekintenénk". A pasztorálpszichológia bizonyos értelemben több a pszichológiánál, és több a lelkigondozásnál is.

"Ezzel a magyarázattal semmit sem mondtál, ez csak szöveg. Miben több?"

A 20. században a keresztény lelkigondozásban sokáig a kérügmatikus lelkigondozással fogsz találkozni, mely egyfajta "személyes igehirdetésként" képzeli egy lelkileg sérült ember segítését. A lelkigondozónak leegyszerűsítve csak az a dolga, hogy mondja az Igét (kis túlzással, ráolvassa a Bibliát a lelkigondozott fejére), az pedig majd megteszi a maga hatását. Azok, akik a pasztorálpszichológiát művelik, nem becsülik le a Szentírás alkalmazását a gyógyításban, sőt a legismertebb képviselői annak talaján állnak, de azt mondják, a jó segítő egyszerre rendelkezik igeismerettel és emberismerettel. Utóbbi azt is jelenti, hogy aki másokon akar segíteni, amennyire lehetséges, legyen önmagával is tisztában. A pszichoterápia során felhalmozódott kutatási anyagokat és tudásbázist nem az igeismeret helyett használja egy pasztorálpszichológus, hanem azzal együtt. Az emberismeret antropológiai kiindulópontja pedig természetesen itt is a Szentírás. Egy olyan lelki segítség, amely magába sűríti Jézus szavait, az elmúlt évezredek tapasztalatait, és a mélylélektani ismeretek hasznos meglátásait, véleményem szerint jogosan nevezhető többnek mind a pszichológiánál, mind a lelkigondozásnál.

"Szerintem reális veszély, hogy a keresztény lelkigondozás túl sok teret enged a pszichológiának. Kritikátlanul átvesz mindent, ezzel pedig felcseréli az igei segítségnyújtást mindenféle pszichológiai gondolattal."

Ha megnézzük az elmúlt évtizedek hazai műveit, melyeket ebben a témában olyan emberek alkottak, akik nemcsak tanították, hanem lelkészként gyakorolták is a pasztorálpszichológiát, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Gyökössy Endre - sokak egykori "Bandi bácsija", akinek nagyban köszönhető, hogy a pszichoterápia részévé vált a lelkigondozásnak Magyarországon - számos értékes gondolatot talált Jung elképzeléseiben. Például Jung azt írja, az embernek van árnyékszemélyisége, mely tulajdonképpen belső, lelki görcseit, feloldatlan konfliktusait, egyfajta módon karaktere "sötét oldalát" jelenti. (Vajon valami ilyesmiről írhat Pál a Római levél hetedik részében? Mindenesetre elgondolkodtató...) Miután Jung leírta az árnyékszemélyiség mibenlétét, azt javasolja, hogy "öleljük magunkhoz", tehát fogadjuk el és viszonyuljunk pozitívan ehhez a sötét oldalunkhoz. Gyökössy és a pasztorálpszichológiát gyakorlók azonban elutasítják ezt a javaslatot, mert az embernek nem az a dolga, hogy kiegyezzen a benne lévő bűnnel ("én már csak ilyen vagyok"), hanem keresse rá a bocsánatot. Bodrog Miklós, aki ugyancsak úttörője volt Magyarországon a pasztorálpszichológiának, úgy fogalmaz, hogy a nem keresztény lélektani szerzők ismereteit és világnézetét szükséges megkülönböztetni egymástól: senki nem kényszeríti az egyházat sem arra, hogy elvtelenül pszichológizálni kezdjen és kritikátlanul átvegyen mindent a világi pszichológiából, sem arra, hogy figyelmen kívül hagyjon értékelhető felismeréseket és fejleményeket. A helyes megoldás mederbe terelni és együtt használni az igeismeretet a lélektani ismeretekkel.

"Nekem akkor is csak egy halom okoskodásnak tűnik ez az egész. Most tényleg egy pasztorálpszichológus fogja meggyógyítani a beteglelkűeket?"

Az elméletről és a gyakorlatról érdemes megemlíteni, hogy már maga Jung is azt mondta: nem a kutatás kedvéért kutatunk, hanem azért, hogy segítsünk. Ha nem segítünk egy lelkileg zsákutcába jutott emberen, akkor valóban nem sok értelme van a sok elmélkedésnek.

"Hát éppen ez az! Miért is segítene egy lelkigondozó azzal, hogy megmondja egy lelki sérültnek mit csináljon?"

A kérdés jogos. De miért kellene megmondania? Ki állítja ezt? A pasztorálpszichológiai képzéseken nem azt tanítják, hogy meg kell mondani egy érett, felnőtt személyiségnek, hogy mit csináljon - mivel magam is részese voltam ilyen képzésnek, személyes tapasztalatom, hogy ennek pont az ellenkezőjére hívják fel a figyelmet. A lelkigondozó nem abban segíthet, hogy megoldja a másik ember problémáit - nem is kell, hogy így tegyen, sőt az esetek többségében ez helytelen -, hanem abban, hogy megteremtsen egy olyan keretet, melyben a segítséget kérő maga fedezi fel a kiutat saját maga számára. A pasztorálpszichológus tulajdonképpen a körülményeket teremti meg a változáshoz, és némi ösztönzést ad a krízishelyzetben élőnek, hogy meginduljon ebben a keresésben.

"Szóval akkor ehhez is már iskolai végzettség kell, tehát csak profik lelkigondozhatnak..."

Nem feltétlenül kell ennek így lennie. Makkai Sándor, aki műveket alkotott ezen a területen, úgy képzeli, az az igazi, ha egy gyülekezet egyszerre tárgya és művelője a lelkigondozásnak, és azt nemcsak a hivatásos lelkész végzi. Boross Géza, aki gyakorlati teológiát is oktatott, azt írja: a gyülekezet - lelkigondozás. Isten nyilván adhat kiemelt képességeket és érzékenységet valakiknek abban, hogy miként bánjanak és hogyan segítség lelkileg az embereket (jó esetben a pásztor is közéjük tartozik...), de nem lehet demarkációs vonalat húzni klerikusok és laikusok között. A profi lelkigondozó egyébként is háttérben marad, míg ha jól dolgozik, végül feleslegessé is teszi magát...

"Ha ilyen csodálatos ez az egész lelkigondozás, akkor miért van még mindig ennyi beteg ember?"

Egyrészt a lelki tényezők hátterében sokszor olyan jelenségek is állhatnak, melyeket nem lehet lelkigondozással megragadni: ilyenkor szó szerint orvosi segítségre lehet szükség. Másrészt, senki nem állította, hogy a pasztorálpszichológia csodaszer lenne. Annak kellene lennie ahhoz, hogy alkalmazzuk? Talán az orvostudomány minden beteget meggyógyít? Ha nem tesz így, akkor dobjuk ki az ablakon? Harmadrészt a lelki mechanizmusokat feltárni, megérteni rendkívül nehéz és időigényes munka, természetesen az adott probléma függvényében. Sok lelkésznek már az is nehézséget jelent, hogy befogja a száját és végighallgasson másokat. Más lelkészek vagy lelkigondozók semmiféle emberismerettel nem rendelkeznek. Az is előfordul, hogy a lelkileg sérült zárkózik el a segítségtől... Az okokat a végtelenségig sorolhatnánk. Ám azért, mert az eredményességi mutató jobb is lehetne (és ezt mikor nem mondhatjuk el?), valamint többen rosszul végzik ezt a tevékenységet, a megoldás mégsem a pasztoráció teljes elvetése, hanem helyes művelése kell legyen.

"Hát nem tudom... Ez az egész pasztorálpszichológia csak az elmúlt években jött elő ilyen erősen, tehát nagyon új dolog még..."

Kétségtelen, hogy a pasztorálpszichológia egy viszonylag friss hittudományi terület, ám csekélyke múltja (mintegy ötven évre visszanyúló gyökere) már van, a lelkigondozás pedig az ókortól ismert tevékenység. Valahol mindent el kell kezdeni. Mindazonáltal már az is eredmény, hogy az egyház felismerte: nem minden lélektani kutatás és eredmény ördögtől való, s ha kritikusan megszűrve veszünk át ismereteket a pszichoterápiából, azok akár hasznunkra is válhatnak.

Tovább

Teremtés FAQ

Az evolúciós téma kapcsán, úgy gondolom még egy ráadásban érdemes néhány pillantást vetni „a másik oldalra”, azaz a teremtéselbeszéléssel kapcsolatos félreértésekre is. Ezek egy része ateista, más része egyházi körökből érkezik. A téma persze ismét óriási és a héber nyelvtől a kortörténetig, az exegézistől a egyháztörténelemig rengeteg dolgot érint. Csak a felszínt fogjuk kapargatni, ám a végén ajánlok továbblépéshez néhány keresztény kötetet az érdeklődőknek.

„A teremtés csak egy bronzkori mítosz...”

Kezdjük a bronzkornál és vegyük kiindulópontnak azokat a kutatásokat, melyek leginkább elfogadottak a teológiában! Egy kislexikon meghatározása szerint a bronzkor Kr.e. 2000-től tartott mintegy ezer esztendőn át. A teremtéselbeszélésekben azonosított források (a Wellhausen-féle okmányelmélet, de a forma- és hagyománytörténet szerint is), azaz a jahvista és elohista szövegek a Kr.e. 9. és a Kr.e. 8. századból származhatnak, sőt egyes elméletek szerint a Kr.e. 577-ben bekövetkezett babiloni fogsághoz is lehet közük, ami az utólagos redakciókat illeti. Ám az kétségtelen, hogy anyaguk így is ősi forrásokból érkezik.

„Jó, akkor nem feltétlenül csak bronzkori, de a lényeg, hogy mítosz.”

Gondolom mítosz alatt a valótlanságot, a babonát és a mesét érted – ahogy az a mai köztudatban elterjedt. Nos, te magadból és saját korodból indulsz ki, ám ne felejtsd el, hogy a sok ezer éves, meghatározó vallásokon belül a mítoszok eleve nem hírközlő eszközöknek, hanem üzenetközvetítőknek számítottak. Tanulságot, tanítást, világértelmezést akartak átadni és nem tudományos ismereteket, sőt nem is feltétlenül tiszta történelmi híradást. Néhány vallásnak több, esetenként egymásnak ellentmondó teremtésmítosza van. Ezeket az adott vallás általában meg sem próbálja összeegyeztetni egymással, mivel – megismétlem - nem a történelmi krónikára, hanem bizonyos tapasztalatok megosztására koncentrál. És egyébként, ha te nagyon felvilágosultnak és fenemód tudományosnak tartod magad, jó ha tudod: ma is vannak mítoszaink, pedig nem a bronzkorban élünk, ugye... A Biblia leírása pedig még csak nem is mítosz, hanem kifejezetten antimítosz. Ez azt jelenti, hogy a szöveget direkt és tudatosan Izrael monoteizmusának hátteréből alkották meg olyan módon, hogy szembeálljon a korabeli mítoszokkal. Erről bővebben nézd át az Apológia anyagának 9. oldali táblázatát.

„De akkor is, a Biblia egy csomó mindent átvett más forrásokból: az egész teremtésleírás csak szöveglopáson alapul és innen-onnan ollózták!”

Ez egy nagyon népszerű állítás, ami ebben a formában egyáltalán nem igaz. A 19. század második felében kezdődött el a mezopotámiai nagykultúrák feltárása és megismerése. Ebben az időszakban indult el annak vizsgálata is, milyen hatással lehettek más korabeli szövegek az Ószövetségre. Tagadhatatlan, hogy a bibliai szöveg számos ponton érintkezik más forrásokkal. Nem tudok neked nagyjából százötven évnyi feltárást és elemzést három sorban összefoglalni, de annyit jó megjegyezned, hogy a bibliai teremtéstörténetek leginkább a mezopotámiai és egyiptomi teremtésmítoszokkal mutatnak rokon vonásokat. A kutatások eredménye röviden úgy foglalható össze, hogy a bibliai őstörténet sok közös vonást tartalmaz az Izraelt körülvevő világ népeinek szemléletmódjával és kultúrájával, ami a szövegben is megjelenik. Ugyanakkor egyértelmű és közvetlen kapcsolatot csak a vízözön-hagyomány esetében sikerült kimutatni. A bibliai szöveg jó része autonóm alkotás: szélsőséges azt hinni, hogy semmi köze nincs a korabeli szövegekhez, de ugyanilyen szélsőséges az is, ha lopásnak és átvételnek gondolod. Légy kiegyensúlyozott!

„Oké, de az ókori emberek világképe ettől függetlenül nevetséges, mert azt hitték, hogy a Föld lapos. Hogyan vegyünk komolyan egy ilyen szöveget? Könyörgöm, mi egy tudományos korban élünk!”

Miért akarod a Biblia szövegét tudományos szempontok szerint komolyan venni? Ezt maga a Biblia sem akarja! Az ókori emberek világképét megmosolyoghatod, de akkor röhögjünk a Wright-fivéreken is, hiszen a repülés manapság nem egészen arról szól, amit ők csináltak. A Biblia szövegét a Biblia korához kell mérni, és ott bizony messze túlnőtt a „konkurensnek” számító mítoszokon. A lényeg pedig elsősorban nem a formákban (vagyis az ókori világképben), hanem az üzenetekben van!

„A nem szó szerinti értelmezéshez csak azért ragaszkodnak egyesek, mert az evolúció átmosta az agyukat”

Ez azt jelenti, hogy hiszel a csodákban, ugyanis a nem szó szerinti értelmezés jóval az evolúció előtt is létezett, tulajdonképpen végigkísérte az egész egyháztörténelmet. Kezdve a zsidó drás-tól az aggádán át, Órigenész és Szent Ágoston, valamint az óegyház tipologikus értelmezéséig mindig velünk volt, csak erről a kreacionista oldalon valamiért elfelejtkeznek... Vagy Szent Ágoston agyát is Darwin mosogatta át?

„Hát lehet, hogy érdemes még néhány dolognak utánaolvasni.”

Hát, egészen biztos! Ajánlok néhány könyvet, például ha katolikus vagy, Rózsa Huba témába vágó írásait (aki egész teológiai munkássága során az Ószövetséget kutatta), ha protestáns vagy, nem árt elolvasnod Henri Blocher művét, vagy ha esetleg valamilyen kisegyházhoz tartozol, meghallgathatnod ezt itt!(Természetesen minden könyvet és anyagot ajánlok egyébként mindenkinek!)

Tovább

Evolúció FAQ - 2.rész

Az előbb megkezdett kérdezz-felelek témában az evolúcióval kapcsolatos néhány közismert tévedést szerettem volna nagyon-nagyon röviden bemutatni. Ezek között nem szerepelt egyetlen konkrét biológiai felvetés sem, ugyanis olyan mérhetetlenül nagy az élettani területtel kapcsolatos félreértések száma, hogy "könyvek sem fogadhatnák be azt". Ettől függetlenül úgy döntöttem, határsértést követek el, és befejezésül egy picit megpróbálok - józan parasztként - biológiai megjegyzéseket is csepegtetni. Záporozhatnak a tojások!

„Az evolúciót nem igazolják a kísérletek, mert az evolúciót nem lehet laborba vinni. Pedig a tudomány úgy működik, hogy kísérleteket végez.”

Nem mindent lehet egy laborban közvetlen vizsgálat alá vetni. Az M32-es spirálgalaxis sem fér be az obszervatórium ajtaján, de megvannak azok a módszertani és technikai eszközök, amivel mégis kutatás tárgya lehet. Ehhez hasonlóan magát „az evolúciót” természetesen senki nem is akarja laborba vinni: de miért jelentené ez, hogy nem lehetnek olyan vizsgálati módszerek, melyekkel állításai próbára tehetők? Vannak ilyenek, így például Gregorij Karpecsenkó 1928-ban, laborkörülmények között retket és káposztát keresztezett egymással, amire egy hibásan bekövetkezett sejtosztódás miatt volt lehetősége. A két növény keresztezésével az volt a célja, hogy egy gazdaságilag előnyös tulajdonságokkal rendelkező megoldást hozzon létre, hiszen a reteknek a gyökere, a káposztának a levele ehető. A keresztezés sikerült, az új növényt Raphanobrassicának nevezték el. Pech, hogy a növény gyökere a káposztáéra, levele a retekére hasonlított (pont fordítva, mint kellett volna), ezért az új szerzemény nem igazán hasznosítható. A lényeg azonban, hogy kiderült, a Raphanobrassica csak egy másik Raphanobrassicával keresztezhető, retekkel és káposztával már nem. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy új faj jött létre, melyre vannak más, a természetben is lejátszódó példák.

„Hát nekem nem úgy tűnik, mintha itt bármi is fejlődne, inkább visszafejlődik. Tehát nem evolúció van, hanem romlás – ez pedig súlyosan ellentmond az egész elméletnek.”

Az evolúcióban kétségtelenül megfigyelhető egy komplexitásnövekedés, mely az egyszerűbb formáktól halad a bonyolultabbak felé. Ez azonban mégsem jelenti, hogy mindezt egyfajta töretlen előrehaladásként kell értelmeznünk. Egy hasonlattal élve pont olyan ez, mint amikor felmegyünk egy hegyre: az út nem feltétlenül csak „emelkedőket”, hanem akár „lejtőket” is tartalmazhat – még akkor is, ha egyébként alapvetően felfelé haladunk. Szigorúan véve az evolúció nem a fejlődésről, hanem a változásról szól. Egy vakond nálam sokkal „fejlettebb”, ha arról van szó, hogy kettőnk közül ki tud jobban boldogulni szűk járatokban a föld alatt. Azonban bármelyik vakonddal kiállnék egy futóversenyre és hacsak nem bukok orra, valószínűleg meg is nyerném. Ehhez hasonlóan a szamarak nálam minden bizonnyal jobban nyerítenek, ám fejszámolásban simán legyőzném őket. A cápák sokkal jobb úszók hozzám képest, de olyan ostobák, hogy blogot sem tudnak írni. :-) Az esetek között markáns különbség a környezet: az egyikhez állati partnereim, a másikhoz én alkalmazkodtam jobban. Az élőlények mindig változnak, mozgásban vannak, formálódnak, ezt a változást pedig nagyban meghatározzák azok a paraméterek, melyek között élnek.

„Most őszintén: minek foglalkozol ennyit ezzel az egésszel?”

Visszakérdezhetek: te miért nem foglalkozol vele? Ez nem a majmokról, meg a dinoszauruszokról szól! És nem is a sokszor értelmetlen vitákról, melyekben egymásra vicsorgunk. A dolgok mélyén szerintem az a csoda van, hogy élünk. Nem akarok prédikálni, de Isten bennünket egy fejlődésre nyitott és változásra képes embernek akar látni. Ha belegondolsz, az életed, a hangulatod, az ízlésed, a gondolatvilágod, a tudásod, a tested, a lelked – azaz te magad – mindig változik. Nem statikus világban élünk, hanem nagyon is dinamikusban. Ez a történet valójában a körülöttünk lévő valóságról szól - tudsz ennél jobb műsort ajánlani?

„Ez hülyeség. Nem kell ezt a témát ennyire mélyen ismerni, így is látható, hogy tévedés. Ahogy tojást sem tudok tojni, mégis felismerem a zápot.”

Valóban felismerheted, de tojást akkor sem tojhatnál, ha akarnál. Ezzel szemben ezt a témát megismerni nem lehetetlen. Ugye téged is idegesít – egyébként jogosan – amikor a Bibliát kritizálják olyanok, akik soha kézbe sem vették? Nos, akkor legyünk magunkkal is szigorúak: veretes kritika előtt ismerjük meg alaposan miről van szó: ezt pedig teljesen ingyen és könnyen megteheti bárki, aki valóban akarja.

Tovább

Evolúció FAQ - 1. rész

A közelmúltban ismét alakult egy kreacionista alapokon álló keresztény mozgalom, ami látásmódját tekintve a Biblia verbális inspirációján nyugszik és a szokásos érvek mentén elveti az evolúció elméletét. A hangsúly ezúttal a „szokásos érveken” van: az evolúcióval kapcsolatban majdhogynem felmérhetetlen a félreértések száma, melyek ráadásul évtizedes távlatból sem sokat változtak.

Az eddigi előítéletekre ráerősíteni: röviden ez az az eredmény, amit egész biztosan elérnek ezek az önmagukat tudományosnak feltüntető próbálkozások. A recept mindig ugyanaz: végy egy csomó, többször megcáfolt érvet, melyeknek nincs közük az evolúcióhoz (vagy egyszerűen nem igazak), ezután a laikusok előtt, akik egyébként sem tudnak semmit az elméletről, cáfold meg őket. Az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségű rossz elképzelés terjedt az egyházban, hogy az abból összeszedett válogatás-csokrom is csak két bejegyzésben fog elférni a blogban. Mivel nem vagyok biológus, ezért elsősorban a nem élettani vonatkozású érveket söprögetem lapátra, melyek igen népszerűek és újra meg újra felbukkannak a keresztények között. Igyekszem nagyon-nagyon egyszerűen fogalmazni, sok hétköznapi példával fűszerezve.

„Az evolúció egy gonosz elmélet, mert a gyenge pusztulását hirdeti az erősek javára. Pedig a természetben nem csak versengés van…” 
Ha kezdhetem egy személyes vonatkozással, amikor gyerekként természetfilmeket néztem, mindig nagyon szurkoltam az antilopnak, hogy megmeneküljön a "gonosz" oroszlán elől. Mérhetetlenül csalódott voltam, amikor utóbbi sikerrel járva elharapta előbbi torkát. Hát miféle kegyetlenség ez? Megmondom: jól dokumentált, tetszőleges számban megfigyelhető. Az evolúcióelmélet egy természettudományos elmélet, és nem erkölcsi: egy természetben megfigyelt folyamatot próbál bemutatni és bizony – maradva az állatvilág példájánál - nem foglalkozik az antilopok, nyulak vagy éppen más zsákmányállatok érzéseivel. A természettudományos modellek deskriptív jellegűek (ahogy egyébként sok teológiai konstrukció is az), pusztán leírják a tapasztalatokat. Az evolúcióelmélethez hasonlóan a gravitáció sem meditál rajta, vajon etikailag elfogadható-e, ha Öblös Géza kilöki Öblös Gézánét a tizedik emeletről – etikai kérdésekről dönteni egyszerűen nem dolga egy ilyen elméletnek. Mi emberek azonban erkölcsi lények vagyunk, és kegyetlennek érezhetjük az elmélet által bemutatott folyamatokat. Ennek azonban nincs köze magához az elmélethez, ami az együttműködésről, a szimbiózisról, az altruizmusról pedig ugyancsak tud.

„Az evolúcióelmélet még saját meghatározása szerint is csak egy elmélet.”
Mit nevezel elméletnek? Egy ötletet, egy ideát? Egy elképzelést, gondolatot? A tudományban az elmélet szó olyan tényt jelent, amit bizonyítékok támasztanak alá. Ne keverd össze a hipotézissel!

„Senki nem hiheti, hogy véletlenül vagyunk, márpedig az evolúció ezt mondja.”
Nem mondja, nem mondta és valószínűleg soha nem is fogja ezt mondani. Ez egy nagyon népszerű és igen elterjedt gondolat, ami egyáltalán nem igaz. Először is az evolúció nem foglalkozik azzal, az élet honnan származik: kiindulópontja az első élő sejt és nem az élettelen környezet. Másodszor a véletlen bár fontos, de nem mindenható elem az elméletben. Leírok néhány parasztosan egyszerű példát! Nevezhetem véletlennek (vagyis számomra kiszámíthatatlannak), hogy a lányom éppen milyen hangulatban lesz holnap reggel, de az már nem véletlen, hogy kék szeme van és az én ízlésemet örökölte. Családi helyzetemről elterelve a szót, az sem véletlen, hogy a császárpingvinek nem a trópusokon születnek. Az sem, hogy a csupasz földiturkálók nagy valószínűséggel nem a Himalája csúcsán fognak elpusztulni. A véletlen egy fontos, de nem kizárólagos elem. A környezet, az öröklődés, a szelekció, az adaptáció és számos más paraméter együtt, ami meghatározó.

„Darwin is elismerte, hogy csomó dologgal nem tudott mihez kezdeni: ilyen például a szem.”
Charles Darwin százharmincegy évvel ezelőtt meghalt. Vele vitatkozol? Szerinted a tudomány azóta nem fejlődött hozzá képest? Mit tudsz például a szem kapcsán az azóta elért eredményekről? Naprakész vagy a különféle témákat érintő területekről?

„Darwin nem volt hívő ember, pánikbetegséggel küzdött, nem volt kiegyensúlyozott és ahogy köztudott, a nácizmust is megihlette az elméletével”
És az is lehet, hogy néha káromkodott, valamint kifordítva hordta az alsógatyáját. Ennek mi köze van magához az elmélethez? Semmi. Vajon az a tény, hogy Newton foglalkozott az okkultizmussal is, azt jelenti, hogy gravitáció nem létezik?

„Méltóságon aluli ízléstelenség azt állítani, hogy mi emberek a majomtól származunk. Én nem vagyok állat!” 
Nem méltóságon aluli, hanem képtelen ostobaság. Senki nem állítja, hogy az ember a majomtól származna: az evolúcióelmélet szerint közös ős képezi a kiindulópontot a két faj között. A teremtést etikai perspektívából nézve pedig azt mondhatjuk: Isten egyik teremtménye sem méltatlan, hiszen maga mondta ki minden általa alkotott dologról, hogy az jó (azaz thób, magyarul kellemes, megfelelő, kiváló, nagyszerű). Te pedig valószínűleg a szüleidtől származol és emberi lény vagy – akkor pontosan hol esik csorba a méltóságodon?

Tovább

Ébredés FAQ

Új rovatot indítok a blogban "FAQ" címmel, melyben önmagammal beszélgetek a nyilvánosság előtt. :-) Ahogy a névből sejthető, ebben a rovatban bizonyos témakörökbe betekintve, a kérdés-felelet technikájával szeretnék néhány közismert véleménnyel foglalkozni, nem tagadva azt a szándékot, hogy kicsit árnyaljam a róluk kialakult képet.

Mindenkinek - így nekem is - vannak kognitív dobozok a fejében, bizonyos módon felcímkézve. Sémákban, kategóriákban gondolkozunk, ami jó is meg nem is: kezelhetővé tesszük velük a valóságot, de szűk kereteket szabunk magunknak és a dolgokat hajlamosak vagyunk egyoldalúan látni. Az a célom, hogy ha nagyon picit is, de mindenféle, keresztényeket érdeklő kérdésekben megpróbáljak újabb lehetőségeket felvetni. Egy-egy ilyen bejegyzés nem lesz teljes, ezért bízok a hozzászólásaitokban: hátha bővíthetjük a fejünkben lévő dobozokat általuk!

Az első téma egy sok-sok keresztényt izgató kérdés, az ébredés. Nem szeretek definíciókat alkotni, de ha valamiképpen mégis meg kellene ragadni ezt a jelenséget, akkor valami olyasmit mondanék, hogy Isten erőteljes tevékenységéről van szó, amikor aránylag rövid idő alatt emberek tömege ismer fel igazságokat, melyek által megtér és ebből a körülötte lévő társadalom megváltozása is következik. Nos, milyen "dobozaink", fix elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban?

"Az ébredés mindig egyszerű emberekkel kezdődik, akik tanulatlanok és nem bonyolítják túl a dolgokat. Ők a nép alsóbb rétegeiből kerülnek ki."
Ez valóban többször volt így, de nem lehet általánosítani. Azok a reformmozgalmak, melyek komoly hatást értek el, sokszor az egyetemekről, a tudományos élet közepéből indultak. Husz János a prágai egyetemen tevékenykedett, John Wycliff ugyancsak tanár volt. A nagyon ismert és szigorú Jonathan Edwards egyetemi tanárként dolgozott a Yale-n és a princetowni egyetemeken. És akkor Lutherről még nem is volt szó...

"Az ébredés mindig azt jelenti, hogy a száraz teológiát és a dogmatikát el kell felejteni, helyette a Szentlélek spontaneitására van szükség, lendületre, frissességre."
Való igaz, hogy az ébredések és reformmozgalmak egyik tipikus jellemzője, hogy az önmagába besavanyodott egyházban egyfajta spontán mozgolódás kezdődik (ami előbb-utóbb egyébként lehiggad és megkapja a maga dogmatikus kereteit). Ám ez sem szabály. A reformáció éppenhogy Luther teológiai meglátásaiból sarjadt ki, kifejezetten dogmatikai forradalmat hozott és nem elsősorban látványos karizmatikus jelenségekről szólt (mint például az Azusa utcai ébredés, ahol meg inkább az érzelmi oldal dominált). De ugyancsak messze esett a Szentlélekhez köthető látványos jelenségektől a forradalmi belmisszió Németországban, ahol Johann Wichern kifejezetten szociális munkával hozott hatalmas változásokat. Szóval, ez a doboz is szűk keresztmetszet.

"Addig nem lesz ébredés, amíg nem imádkozunk sokkal többet és nem hirdetjük jobban az evangéliumot."
Az egyháztörténelmi tapasztalatok annyira szerteágazók, hogy maradjunk annyiban: igazából halvány lila gőzünk sincs, konkrétan mikor milyen folyamatok vezetnek ébredéshez. És talán addig jó nekünk.

"Az ébredéseket és missziókat mindig a kisebb egyházak, protestáns felekezetek csinálják - a katolikusok inkább erőszakkal térítenek vagy nem csinálnak semmit"

A reformáció előtt még nem léteztek protestánsok, de ébredési mozgolódás már igen. Ma talán megmosolyogjuk Assisi Szent Ferencet, pedig nagyon komoly hatása volt. Azon túl, hogy a teljes jólétről lemondott Isten kedvéért, komplett mozgalmat generált elszántságával. Még a keresztényeket gyilkoló szultánhoz is eljutott az evangéliummal. Az övé volt a legeredményesebb reformmozgalom a reformáció előtt. Egyébként pedig a reformáció után is voltak elszánt és őszinte katolikusok, akik komoly hatást gyakoroltak egész népekre: ilyen például Matteo Ricci, aki Kínában elszánt munkát végzett, és irodalmi mélységben meg is tanulta a kínai nyelvet. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy sokszor a katolikus "térítések" valóban csak felszínes eredményekhez vezettek.

"Ha egy ébredés alatt üldözik a keresztényeket, az csak jót tesz nekik és még jobban növekednek"
Tipikus jelenség, hogy a nyomorgatott kereszténység növekedésnek indul: erre számos példát láthatunk. Tertullianus is azt írta, hogy "vetőmag a keresztények vére" és akárhányszor végigkaszál rajtuk az őket szorongató hatalom, csak még többen lesznek. Azonban ezt sem lehet kőbe vésett szabályként kezelni. Japánban például először komoly lendülettel kezdett növekedni a kereszténység, ám emiatt durva üldöztetések következtek, melynek hatására teljesen kiszorult a "vallási palettáról" az egyház. Más példákat is tudunk, amikor az üldözés nem támogató, hanem gátló tényezőnek bizonyult.

Tovább