2017. augusztus 28., hétfő

A bonyolult bonyolítása, avagy első találkozásom ízei a Talmuddal

A vallások iránti érdeklődők talán felkapták a fejüket az elmúlt hetekben, hiszen először jelent meg magyar nyelven a Talmud igazi, autentikus fordítása. Persze nem a teljes Talmudról van szó (ami legalább 20 kötet angolul), hanem csak annak részleteiről, melyek két nagyalakú, díszdobozos kivitelben érhetők el a fogékony és nyitott olvasók számára. Nos, megkóstoltam a dolgot, és elmondom milyen ízeket éreztem.

Bemutatták az első hiteles, magyar nyelvű Talmud-kiadást

Csak felvezetésképp néhány száraz, de konkrét tudnivaló: a Biblia első öt könyvét (protestáns szleng szerint Mózes könyveit) a zsidók a Tórának, azaz a Törvénynek nevezik, hiszen ezek az iratok számos különféle parancsolatot tartalmaznak, melyek a kultikus formákon át a társadalmi élet különféle szegmenseiig mindenféléről szólnak. A Tóra finoman szólva szent irat egy zsidó számára, csaknem kánon a kánonban, mely ki is emelkedik a többi bibliai könyv közül. Míg a keresztények többségének az az alapvető kérdése, van-e egyáltalán bármilyen relevanciája manapság a mózesi törvényeknek, egy elkötelezett judaista biztos abban, hogy ma is meg kell tartani őket - a kérdés inkább a hogyanra vonatkozik. Egy példával élve: a Tóra azt mondja, szombaton ne végezzünk munkát. Oké, de mi számít munkának?

Nos, kissé leegyszerűsítve a Talmud nem más, mint a törvényekkel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok kimerítő gyűjteménye. Tulajdonképpen a Tóra törvényeit magyarázza iszonyú vaskos kivitelben, illusztratív példákon, érveléseken, vitákon és történeteken keresztül. A Talmud alapja a Misna, mely csaknem kétezer éve írásba foglalt szabálygyűjtemény, ami a mózesi parancsolatokat a gyakorlat szintjére igyekszik lehozni. A hagyomány úgy tartja, hogy a Misnát Kr. u. 189 körül szerkesztette egybe egy bizonyos Jehuda Hanászi. A Talmud másik nagy része, azaz a Gömárá ugyancsak kommentárokból és magyarázatokból áll, melyek viszont a Misnához készültek. Ezek időben is későbbiek és nagyjából a 2-6. század közé tehetők. Végül még azt is hozzáteszem, hogy a legfrissebb angol nyelvű kiadás már a 20 eredeti kötet helyett 72 kötetből(!) áll, mert a szerkesztők értelmezések közbeiktatásával jelentősen kibővítették a talmudi tartalmat.

Lehet, hogy az olvasó ezen a ponton már kicsit kezdi elveszíteni a fonalat, ezért megpróbálom tőmondatszerűen összegezni a lényeget:

1. A Biblia első öt könyve (Mózes könyvei) a Tóra.
2. A Talmud nem más, mint a Tóra magyarázata.
3. A Talmud két nagy részből áll: a Misnából és a Gömárából.
4. A Misna a Tóra szabályait próbálja magyarázni és kifejteni a gyakorlat szintjén. A Gömárá a Misnát magyarázza tovább.

Vajon a Talmud szent könyv? Ha megkérdezünk egy hitében elkötelezett zsidót, valószínűleg azt válaszolja majd, számukra a Biblia (jelesül az Ószövetség) a szent. Ez persze igaz, bár ahogy olvasgattam a szöveget és a vele kapcsolatos zsidó kijelentéseket, én azt találtam hogy a Talmud is bizonyos értelemben szent a számukra. A helyzet kicsit talán olyan lehet, mint a Korán és a hadíszok (Mohameddel kapcsolatos szóbeli hagyományok) egymáshoz való viszonya. A Korán az igazi szent irat egy muszlimnak, de azért a hadísz is óriási tekintély és útmutató, hiszen a Próféta életéről szól.

Nos, ennyi előzmény után a nagy kérdés az, keresztény szemmel milyennek látszik - legalábbis első pillantásra - a Talmud? Ebben a kérdésben igencsak hangsúlyos az “első pillantásra” kifejezés, ugyanis az gyorsan kiderült számomra, hogy a Talmud olyan könyv, amit egyszerűen meg kell tanulni olvasni, és ráérezni az egész rendszer működésére. Tele van idegen kifejezésekkel (nem véletlenül található a második kötet végén vaskos szószedet), a zsidó kultúrára jellemző elemekkel, és bizony az ókor vonásait is jelentősen magán viseli.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy még több időt kell fordítanom a talmudi magyarázatok logikájának megértésére, be kell valljam, hogy az én kezdeti pillantásom a Talmudra nem volt igazán szerelem az első látásra. A bevezetőben ízekről beszéltem, és mind a négyet éreztem is a számban, ahogy tanulmányozni kezdtem a szöveget. Hadd mondjam el hogyan!

Kétségkívül édes volt az íz, amikor átrágtam magam a 86 oldalas bevezető szakaszon, ami nagyon jól megírt, használható áttekintést adott a Talmud koncepciójáról és a Misna hat rendjéről, melyek a különféle témákat (traktátusokat) tartalmazzák. A szövegben is találtam remek gondolatokat (különösen az Ávot traktátusban), illetve szellemes anekdotákat - ezeket valószínű majd itt a blogban is előszedem, ha az élet úgy hozza. A könyv kivitele pedig igazán remek és az autentikusság illatát árasztja magából: jobbról-balra kell lapozni, szerepelnek az eredeti héber oldalak is, illetve elegáns, szép megjelenésű kiadvány.

Ám az édes alapíz csakhamar fordult át keserűbe, sőt néha már savanyúba is, amikor elmélyedtem a tartalomban. Néhol egészen elképesztőnek találtam, sőt el se akartam hinni, amit olvasok! Nem kívánok senkit megbántani, különösen a vallásos zsidókat nem, de két gonosz mondat váltakozott a fejemben. Őszintén, az egyik az volt, hogy “akik ezt így kitalálták, nem normálisak!”, a másik meg a “borzasztó lehet ezt mind betartani!” Konkrétumnak hozok egy némileg humorosnak tűnő, de mégis holt komolynak szánt idézetet az Éruvin traktátusból, mely a szombattal kapcsolatos egyéb törvényekkel foglalkozik. Mint tudvalevő, szombaton nem végzünk munkát, ám a munka és tevékenység nagyon sokféle dolgot jelenthet. Totálisan értelmetlennek tűnik, de a traktátus egyik misnája a testváladékok(!) kérdését is szóba hozza a munka kapcsán, és a következőt írja:

“Az ember szombaton magánterületen állva nem vizelhet közterületre, se közterületről magánterületre, mert ez egyik területről a másikra történő szállításnak tekintendő. Hasonlóképpen: köpni sem szabad szombaton magánterületről közterületre, se közterületről magánterületre. Rabbi Jehudá azt mondja: még az is, akinek a nyála összegyűlt szájában, ne menjen négy könyöknyit közterületen, míg nem köp, mivel a köpet tehernek tekintendő. A háláhá nem ért egyet rabbi Jehudával.”

Szűzmáriaszentjózsef! Valaki komplikáltnak érzi a mózesi törvényeket a Bibliában? Nehezen érthetőek neki az ószövetségi szabályok? Nos, azt hiszem az ilyen olvasó a Talmudtól egyenesen frászt fog kapni! De a legvalószínűbb, hogy megkérdezi magában, hogyan lehetséges a vizelést és a szánkban lévő nyálat a munkával akárhogyan is összefüggésbe hozni? És ha még azt is hozzáteszem, hogy a Talmud ábrákkal gazdagon ecseteli mi a közterület és a magánterület, ahonnan és ahova az ürítés és köpés megtörténik, akkor azt hiszem csak zavartan lesünk majd, mint Ádám anyák napján.

Persze, ahogy fentebb említettem, a Talmudot meg kell tanulni olvasni, én pedig még ennek a kezdeti időszakában vagyok. Meglehet, sőt valószínű hogy a teljesen abszurdnak tűnő és valóságtól elrugaszkodott megállapítások tipizálnak, a példaszerű és nyakatekert szituációk mögött alapelvek közlésének a szándéka történik. Éppen ezért bőven éreztem sós ízt is a számban, amitől még szomjasabb lettem, hogy tovább foglalkozzak a Talmuddal és megpróbáljam megérteni azok indítékait és szándékait, akik ezeket a kijelentéseket képesek voltak évezredeken át megőrizni. Aki bármilyen vallási irattal foglalkozik, annak szert kell tennie arra a képességre, hogy túlnézzen a láthatókon.

2017. augusztus 23., szerda

Fantasztikus fanatizmus

Az elmúlt hetekben két különös társaságot is utamba fújt a szél, akik hozzáállásukat és mondanivalójukat tekintve is bőséges távolságra esnek az én világszemléletemtől. Mégis, az ufóhívők és a lapos Föld társaság tagjai bizonyos szempontból közös vonásokat is hordoznak - ráadásul olyanokat, melyekből sajnos a kereszténységen belül is bőven találni.

Akár nevet, akár sír valaki, szem nem marad szárazon, ha egy kis időt szán az "ufológusok" és a "laposföldesek" hitvilágának tanulmányozására. A Balaton felülete lapos, tehát akkor a Föld is az. A nagyszemű szürkék és a jövőből ideérkezett emberek a háttérben értünk harcolnak. A zsidók azok a balekok, akikről a Vatikán mint háttérhatalom elhitette, hogy mindenért felelősek. A Déli Sark nem is létezik.

Természetesen tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy egy kézlegyintéssel mentális sérülteknek, csúnyább megfogalmazásban buggyantaknak nevezzük azokat az embereket, akik az előzőekben idézett gondolatokat komolyan elhiszik. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek klinikai eseteknek. A laposföldesek között olyan is van, aki feltalálóként állami elismerésben részesült, az ufológusok sorában pedig több tudományos fokozattal rendelkező felebarátunk ücsörög. Mindkét társaság láthatóan felkészült apologetikával hárítja el azokat a próbálkozásokat, amikor a valós világ megkísérel betüremkedni varázsvilágukba. Ebben persze semmi meglepő nincs. Az ember végtelenül tehetségesen védekezik, ha külső érvek hatására újra kell rendeznie a saját meggyőződését, ami még mindig egyszerűbb, mint az évek alatt nagy fáradtsággal összegrundolt paradigmát egy az egyben kidobni az ablakon.

Eltekintve az ufológusoktól és a laposföldesektől a jelenség persze kisebb-nagyobb mértékben mindenki mást is érint, aki valamiféle világnézet felé elkötelezetten él. Militáns ateisták, radikális muzulmánok, fundamentalista keresztények is vannak, akik nagyon emlékeztetnek a fenti két csoportra, ami az attitűdöket és a módszertant illeti. Míg a lapos föld hívein jóízűen nevethetünk, mit szóljunk azokhoz, akik a mi égiszünk alatt mutatnak hasonló tüneteket?

És egyáltalán: hol húzódik a határ az eltökélt hit és a fanatikus meggyőződés között? Meddig mondhatjuk egy keresztényre, hogy a végsőkig hűséges ahhoz, amiben hisz és mikortól nevezhetjük a rendíthetetlen álláspontot végzetes fanatizmusnak? Mi különbözteti meg az eltökéltet a futóbolondtól? Azt hiszem Jung megragadott valamit ebből:

"Az ember bizonyosságokat akar, nem pedig kételyt, eredményeket akar, nem pedig kísérleteket, és nem látja, hogy bizonyosságok csak kétely, eredmények pedig csak kísérletek nyomán keletkezhetnek."

Jung mond valamit, ami nagyon jellemző ránk. Mindannyian szeretnénk eljutni a bizonyosságig, de valahogy úgy akarunk odaérni, hogy útközben elkerüljük a kételkedést és a visszaigazolást, hogy egyáltalán a jó irányban haladunk-e. Éppen ettől (is) fanatikus a fanatikus. Az őszinte hívő ember viszont úgy jut el a bizonyosságáig, hogy tépelődik, kérdez, kutat, monitoroz, lassan halad előre, míg valahogy nyugvópontra nem kerül egy adott kérdésben.

A fanatizmus viszont akkor emelkedik igazán fantasztikus magasságokba, amikor a puszta tényekkel találkozik, és elvileg azt a kézzelfogható visszacsatolást is megkapja, amit a kételkedő-kérdező ember - de mégis sértetlen marad. Talán azt hihetné valaki, ha a laposföld híveit egyszerűen repülőre ültetnének és körberepülnének velük a bolygót, az végleg meggyőzné őket, hiszen a saját szemükkel látnának mi az igazság. Másik példával élve, a megrögzött ateista biztosan elkezdene hinni Istenben, ha Isten láthatóan és tapinthatóan megjelenne neki. Tudjuk azt jól, mennyire nem ez a helyzet.

Talán sokan ismerik az anekdotát arról az emberről, aki elment az orvoshoz, mert halottnak hitte magát. Az orvos mindenféle módon próbálta bizonygatni az illetőnek, hogy nem halott, míg végül meggyőzte róla, hogy a halottak nem véreznek. Emberünk elfogadta ezt az állítást, az orvos pedig diadalmasan beleszúrt egy tűt a fanatikus betegébe, hogy ezzel bizonyítsa, folyik a vére, tehát életben kell legyen. Az ember erre elsápadt, majd megszólalt: "ezek szerint mégis véreznek a halottak!"

Ha az ember színtiszta racionalitásból állna, a puszta érvelés működhetne is. Az irracionális oldalunk azonban elhúz bennünket és felülírja a racionalitást, így még a kézzel fogható tapasztalatra is mindig lesz válasz. Az ateista biztos valami eddig ismeretlen agybetegségen esett át, azért gondolta hogy megjelent neki az Isten. A laposföldes, aki körberepülte a bolygót, azt mondaná, a lemezjátszón is körbemegy a tű. (A fent belinkelt interjúban ez olvasható is!) Ha a kormány megmutatja az összes dokumentációt Roswellről, a "tökös" ufóhívő csak megvonja a vállát és azt mondja, az igazi iratokat a háttérhatalom már régen titkos helyre szállította.

Az igazi fanatikus végső jellemzője az, hogy sosem változik.

Természetesen ez a téma bennünket, keresztényeket is el kell gondolkoztasson. Pontosan hogyan jutottunk el a saját meggyőződéseinkhez? Anyánk, apánk, a hagyomány, a kultúra, az egyház nevelt bennünket ilyenné, vagy magunk kapartuk ki a gesztenyét magunknak? Meg tudunk nevezni olyan pontokat, ahol a bizonyosság felé vezető úton megtörtént a kételkedés és a visszacsatolás, hogy a jó irányba haladunk-e? Mert ha egyetlen ilyen pontra sem emlékszünk, akkor érdemes lehet felülvizsgálni a meggyőződéseinket! Azt hiszem ez különösen érintheti azokat, akik keresztény családban nőttek fel és szinte az anyatejjel együtt szívták magukba a kereszténységet. Ők mintha még inkább ki lennének téve annak a lehetőségnek, hogy a meggyőződésük végső soron nem a sajátjuk. A hitet persze nem lehet örökölni, de a meggyőződéseket a nevelés hatására nagyon is könnyen lehet átvenni. Hasznos dolog mindezt átgondolni.

2017. augusztus 20., vasárnap

Történet és történelem, meg amire koncentrálni kellene...

"Ha a Biblia azt írná, hogy Jónás nyelte le a halat, én még azt is elhinném" - hallottam már "végső érvként" ezt a megjegyzést egy-egy elkeseredett vita végén, amely Jónás könyvének történeti valóságát akarta tisztázni. A kerek perec kijelentések azonban a legritkább esetben működnek, ha a Bibliáról van szó, ráadásul elvonhatják a figyelmet a fontosabb dolgokról...

"History or story?" - teszi fel a kérdést az egyik ószövetségi bevezetéstudománnyal foglalkozó kötet Jónás könyve kapcsán, mintha nem lenne elég nyilvánvaló a válasz: mindkettő. Ahogy nagyjából igaz ez az Ószövetség összes történeti könyvére is. Történelem és történet látványosan keveredik egymással a Szentírásban, egyik a másikba fonódva, egyik a másikat szolgálva, és ami még fontosabb, egyik a másikat nem kizárva - amit pedig Isten és a redakció egybeszerkesztett, ember szét ne válassza, mindörökké ámen.

Nem jó dolog tehát sebészkéssel nekiszaladni a Szentírásnak, Jónás sztorijáról pedig gondolkodjunk akárhogyan, annyit szerintem mindenki el kell ismerjen: nem azért íródott, hogy emberek veszekedjenek róla, miként lehet túlélni három napot egy hal gyomrában.

De kezdjük azért a történelmi háttérrel!

Jónás könyve kapcsán nehéz igazságot tenni. Mi mindenképpen el kívánjuk dönteni, mennyiben történelem amit olvasunk, ám bármennyire fájdalmas is, maga a kutatás nem rendelkezik ehhez elegendő ismerettel a szöveg hátteréről. A történelmi értelmezés mellett állást foglalók arra hívják fel a figyelmet, hogy az a legtermészetesebb olvasat, ha egyszerűen készpénznek vesszük a leírtakat. Egyrészt Jónás, Amittáj fia nagyon is valós személynek tűnik, aki II. Jeroboám ideje alatt élhetett. Másrészt a szöveg nyelvi megoldásai olyan elemeket tartalmaznak (gondolok itt főként a pogányok magatartására és a tengerészek reakciójára), ami szervesen illeszkedik a korszakhoz és teljesen reálisnak tűnik. A végső érv a történetiség mellett azonban az, hogy maga Jézus is hivatkozik Jónás könyvére. Sőt, saját feltámadásához hasonlítja Jónás három napját a hal gyomrában, ezzel pedig az érvelők szerint egyértelműen a történelmi valóság mellett tör lándzsát. Ha ugyanis Jónás narratívája nem történelem, akkor Jézus feltámadása sem lehet az, mert a kettő erős szálon kapcsolódik egymáshoz - teszi fel az "i"-re a pontot ez az érvelés. Mindemellett Jézus még Ninive lakóiról is beszél a későbbiekben, az utolsó idők ítélete kapcsán (Mt 12,40-41).

Ám a parabolikus értelmezést vallók szerint ezek az érvek nem elegendőek ahhoz, hogy Jónás elbeszélését egy az egyben történeti leírásként kezeljük. Abban sem biztosak, hogy Jézus feltámadása és Jónás története között valóban olyan erős fonál húzódik, hogy annak elszakadása miatt sutba kellene dobni magát a feltámadást is. Hiszen Jézus leginkább egyfajta hasonlatként használta fel Jónás sztoriját, aki persze eleve nem támadt fel, hiszen meg sem halt az állat gyomrában. Legyünk őszinték: a narratíva számos problémás kérdést felvet, és itt most nem feltétlenül csak arra gondolok, hogyan képes valaki levegő nélkül egy bálnaszerű állat gyomornedveiben úgy túlélni napokat, hogy még egy zsoltár megkomponálására is van ereje közben. Lehet erre azt felelni - jogosan -, hogy Isten segítségével ez ugyanannyira nem okozhat gondot, ahogy a vízen járás vagy Jézus feltámadása sem okozott. 

Az igazi kérdések azonban leginkább a történet további részleteit érintik, mert jelenlegi tudásunk szerint több szempontból sem igazolhatóak. Így például a Jón 3,3 szerint Ninive extrém méretű város volt, noha a város falait a régészeti kutatások jórészt feltárták, és annak alapján nem tűnt különösebben óriásinak. Sokan tudnak erről azok között is, akik a történelmi értelmezők közé tartoznak, és különféle módokon próbálnak válaszolni rá. Egyesek szerint bár a város nem volt túl nagy, Jónás minden sarkon megállt és hosszasan prédikált, ezért tartott három napi járóföldig bejárnia Ninivét. Mások a környező városokat, illetve az elővárost is hozzászámolják, így próbálva "felduzzasztani" Ninive méreteit sokkal nagyobbra. Ugyancsak nehezen elképzelhető, hogy Jónás prédikációjának hatására - melyről még azt sem tudjuk, hogy asszír nyelven hangzott-e el - ezrével térnek meg a zsidósággal teljesen ellenséges közegben. Homályosak a rangmegjelölések is: ahogy Pfeiffer mondja, "Ninive királyának" említése ma nagyjából úgy hangzik, mintha  Anglia királyát "London királyaként" említenénk. Végül pedig, ahogy Soggin írja, Ninive maga nem úgy jelenik meg az egész elbeszélésben, mint a szerző korának egyik városa, hanem mint a réges-régi  időkből elénk rajzolódó kép.

A szokásos kérdést persze ilyenkor lehetne feltenni: akkor most kinek van igaza? Csak történetről vagy történelemről is beszélhetünk Jónás könyve kapcsán? Az én meglátásom az, amit már a bevezetőben leírtam. Az Ószövetség nem "vagy-vagy" könyv, hanem "és" típusú irat, ha a történet és a történelem összefüggéséről beszélünk. A kettőt pedig nem lehet és nem is kell elválasztani: sebészkéssel az esetek többségében amúgy sem juthatunk messzire, mert nincs elég faktum a birtokunkban, hogy pontos vonalat húzzunk. A tapasztalat az, hogy a Biblia sok része ellenáll az ilyen próbálkozásoknak. És ha ez így van, akkor a felesleges erőfeszítések helyett a lényegesekre is lehetne koncentrálni. Ez szerintem különösen igaz Jónás könyve esetében.

A perdöntő bizonyítékok híján zajló, éppen ezért lezárhatatlan és meddő vita csak elvonja az ember figyelmét a lényegről: hogy ez egy igen speciális prófétai könyv, ami kivételesen nem a próféciára, hanem a prófétára koncentrál, és tele van nagyon fontos üzenetekkel. Így például azon kevés ószövetségi iratok egyike, amelyből felragyog a tény, hogy "az Ószövetség Istene" igenis nagyon kegyelmes tudott lenni a más népekhez tartozókhoz is - ellentétben a közhiedelemmel, mely csak a "vérengző istenség" ószövetségi képét képes maga előtt látni. (Sokan egyébként éppen az asszírokkal szembeni könyörület miatt a fogság utánra datálják a könyvet, amikor Izraelben már szélesebb körben elterjedt volt a gondolat a többi nép elfogadásáról.) Sőt, még azt is látjuk: Isten kegyelmes a Vele vitatkozó és lázadó prófétájához is. Sokak szerint talán az a könyv legtanulságosabb mondanivalója, hogy az isteni kegyelem folytán Jónás a halnak ugyanazon a testnyílásán távozott, mint ahol érkezett... Jónás könyvéből derül ki, hogy Isten nemcsak az emberek, de még az állatok sorsára is gondol - erről sem olvasunk túl sokat az egész Szentírásban. A krisztológiai mondanivaló önmagában kiemeli a könyv jelentőségét, ahogy az a tény is, hogy a humor, mint irodalmi eszköz sem túl sűrűn érvényesül a Bibliában - ám itt kétségkívül jelen van.

Csupa értékes üzenet, egy mindösszesen néhány oldalas narratívában!

Teológusként nem akarok hazudni, és nem tagadom, hogy a Jónás könyve körül zajló, történetiséget érintő disputa persze minden lezáratlansága ellenére érdekes számomra, de végső soron mégis arra mutat, hogy megint túl sokat tudunk a keretekre koncentrálni az üzenetek helyett. Akár legendás, akár történelmi beszámoló, akár mindkettő ez a rövid kis könyv, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy a benne rejlő teológiai tartalom elhalványuljon a viták során. Mert ha mégis belemegyünk ebbe, éppen akkor csúszik ki a kezünk közül Jónás sztorija, amit pedig eredetileg megragadni akartunk a történeti kontextus segítségével.

2017. augusztus 16., szerda

A teodicea halála?

Némileg az előző bejegyzés nyomvonalán haladva elkesergem egyik teológiai-típusú bánatomat. Van egy témakör, amit a keresztény gondolkodók nagyon nehezen, vagy ha őszintébb lennék magamhoz, talán azt is leírnám, csaknem sehogy sem képesek igazán jól kezelni: ez pedig a világban tapasztalható szenvedés és a jóságos Isten kérdése. Természetesen végtelen ostobaság lenne erről akárhány blogbejegyzésben értekezni, mert a problémára évezredek alatt sem sikerült igazi megoldást találni. Nem is emiatt veszem elő a dolgot.


Bárki tetszőleges hosszúságban lenne képes érzékeltetni, hogy micsoda felfoghatatlan mennyiségű szenvedés zajlik a teremtett világban, akár csak egyetlen óra leforgása alatt is. Csupán az illusztráció kedvéért: egy kétórás mozifilm alatt mintegy hétszázötven gyermek hal éhen a világ valamely táján, kétszázötven azért, mert piszkos vizet iszik, és nagyjából háromszázan végzik maláriában. Ezek persze csak kiragadott példák, melyek mellé kell tenni az elrabolt, megerőszakolt, meggyilkolt, halálosan beteg emberek tömegeit, vagy hogy ne legyünk ilyen végzetesek, azokat is, akik ennél enyhébb módon, de mégiscsak kemény vagy elviselhetőbb szenvedéseket élnek át. Felesleges ezt tovább ragozni, mert a csizma magától értetődően kerül az asztalra: ezt a hihetetlen kíndömpinget valahogyan összhangba kell hozni azzal a hitünkkel, hogy Isten jó, szerető, kegyelmes, aki a javunkat akarja.

És hadd tegyem még hozzá: ha a szenvedés problémájának nagyságát csak kicsit is megértjük, és meglátjuk a sablonos válaszok erőtlenségét, szerintem már attól is szenvedni fogunk.

Nem véletlen, hogy sokakat nem az tántorított el a hitüktől, hogy nehezükre esett megérteni a bibliai csodákat, vagy képtelenek racionálisan feldolgozni a Szentháromság dogmáját - inkább a szenvedés tényével nem tudnak mihez kezdeni. A hagyományosan Epikurosz nevéhez köthető filozófiai kérdéshármas, amely mindig előkerül az apologetikában, jól érzékelteti a problémát:
Isten szeretné megelőzni a gonoszságot, de nem képes erre? Akkor nem mindenható. Isten képes megelőzni a gonoszságot, de nem akarja? Akkor rosszindulatú. Isten képes és akarja is megszüntetni a gonoszságot? De akkor miért van mégis gonoszság?

Jól megfigyelhető, hogy a fenti eszmefuttatásban nem a szenvedésről, hanem a gonoszságról van szó, mivel az alapvető teológiai szemlélet szerint a bűnbeesés tárta ki az ajtót a gonoszság előtt, a szenvedés pedig ennek a következménye.

Természetesen igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy sokan és sokféle válaszfélét igyekeztek megfogalmazni a dilemmára (részben már a Szentírásban is), s tulajdonképpen ez az alapja a teodiceának, amely persze nem bibliai, hanem filozófiai alapon igyekszik összhangba hozni a jóságos Isten létét a temérdek gonoszsággal és szenvedéssel. Mint az köztudott, a teodicea elnevezést elsőként Leibniz használta, aki ráadásul úgy vélekedett, hogy ez a világ tulajdonképpen a létező világok legjobbika, amit Isten csak képes volt megalkotni. Azon túl, hogy ezt a nehezen védhető állítást már Voltaire is gúnyosan szétszedte (lásd: "Candide és az optimizmus"), maga a Biblia is mintha szembefordulna vele. A Jelenések Könyve ugyanis arról tudósít, hogy Isten az eszkhaton végén olyan világot fog alkotni, ahol letöröl a szemekről minden könnyet. Abban a világban nem lesz szenvedés, sem gyötrelem, arany utcák várnak az emberekre és az Istennel való szoros közösség. 

De ez akkor azt is jelenti, hogy Isten képes olyan világot alkotni, amely mentes a szenvedéstől - ám ebben az esetben ha a jelen világunkat összevetjük ezzel a várható világgal, mondhatjuk-e jogosan, hogy mi a létező legjobb világban élünk?

Mások szerint a gonoszság és szenvedés az ember szabad akaratának az ára. Vagyis azért szenvedünk, mert szabad akaratunk van és az hajlik a rosszra. Eltekintve attól, hogy a világban tapasztalható szenvedéseknek eleve csak egy része hozható direkt kapcsolatba az emberi döntéssel, ez a teodiceai érv is sántít: éppen az előbb láthattuk, hogy Isten képes olyan valóságot alkotni, amely szenvedésmentes - és valószínűleg joggal feltételezhető, hogy ebben a világban is lesz szabad akarat. Vagyis a szabad akarat és a szenvedésmentesség még az isteni koordináta-rendszerben is megférhet egymással.

Nem veszem most sorra a többi teodiceai érvet, mert végtelen hosszúságú lenne a bejegyzés, de ahogy az utóbbi időben átgondoltam a legtipikusabbakat (például a szenvedés Isten büntetése, vagy ez a módja jellemünk "tesztelésének", esetleg a túlvilági jutalom igazolja majd az itteni küzdelmeinket, stb...), igazság szerint mindegyiket elég haloványnak találtam. Persze mindegyikben vannak nagyon is értékelhető gyöngyszemek, jól csengő érvek, ám a valamennyire is megnyugtató választól szerintem meglehetősen messze állnak. A lóláb itt is, ott is kilóg.

Ez pedig probléma, és ráadásul fontos probléma. Vannak még a világban bőven kérdőjelek és nyugtalanító nehézségek, de a szenvedés dilemmája annyira elementárisan és húsba vágóan érinti a hitünket, valamint földi sorsunkat, hogy egyszerűen illene rá legalább valamivel megközelítőbb feleletet adni. Tud valaki ilyenről? Szívesen venném! Mert ha nincs, akkor legalábbis az a fair, ha kimondjuk, hogy a teodicea meghalt, és innen gondolkodhatunk tovább.

2017. augusztus 13., vasárnap

A magasztos-maszatos igazság

A keresztény hitet megismerve az ember hamar ráébred arra, hogy a nagyon biztosnak hirdetett meggyőződéseink között számos dolog elmosódott fogalmak köré épül. Szerintem ez nem azért van, mert elkenjük az igazságot, hanem mert az igazsághoz csak maszatolással férhetünk hozzá. Az igazság nem csak magasztos, de maszatos is számunkra.

Noha az igazság számunkra meglehetősen maszatos, mégis hadd kezdjem a dolgot valami nagyon is tisztán érthető hasonlattal, amit a filozófiában Szóritész-paradoxonnak neveznek. (A szórosz görög szó magyarul kupacot jelent.) Képzeljünk magunk elé egy teljesen hétköznapi homokkupacot, mely nyilvánvalóan rengeteg homokszemből áll. Most a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel azt, hogy képesek vagyunk egyetlen homokszemet kivenni ebből a kupacból: ha ez megtörténik, akkor ami megmarad, vajon azt is még homokkupacnak nevezhetjük? Valószínűleg igen, hiszen egyetlen homokszem hiánya nem vehető észre a kupacban, ami lényegét tekintve továbbra is kupac marad. Ha ezt a műveletet többször megismételjük egymás után, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy az eredmény változatlan. Matematikai nyelven leírva viszont egy elég abszurd kis képletet kaphatunk:

homokkupac - 1 homokszem = homokkupac

Ez ebben a formában kifejezetten ellentmondásosnak tűnik: hogyan lehet a homokkupac egyenlő egy olyan homokkupaccal, melyben egyetlen szemmel kevesebb van? Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy homokkupac véges számú homokszemből áll, tehát nem lehet a végtelenségig elvenni belőle mindig egyetlen homokszemet. De akkor gyakorlatilag meddig homokkupac a homokkupac? Nem tudjuk. A problémát persze az okozza, hogy a kupac kifejezést nem lehet egzakt módon meghatározni, nomeg a homokszemek olyan elrendezésben is lehetnek, hogy az nem adja ki egy kupac formáját. Vannak tehát olyan homokszemek, melyek úgy állnak össze, hogy teljesítik a "homokkupacság" feltételeit, olyanok is amelyek csak részben, és persze a homokot úgy is lehetséges elrendezni, hogy az ne legyen kupac alakú. Az ilyesféle "maszatolás" az alapja a fuzzy logikának, amely a "részben igaz" elve alapjára épül, és a bizonytalanul körvonalazható dolgok leírására törekszik. A fuzzy logika nem úgy tekint a valóság bizonyos jellegzetességeire, hogy egy halmazból kiválaszt egy jól körülhatárolt értéket (Jézus vagy hazug volt, vagy őrült, vagy Isten - ahogy például a klasszikus trilemma tanítja), hanem azt mondja, ezek az értékek elmosódott halmazokhoz tartoznak, sőt maguk is elmosódott, bizonytalan fogalmak.

Nos, ha az ember belegondol, bizony a hitünkben számos olyan teológiai állítás van, ami szögletes logikával igazán nem közelíthető meg, csak az elmosódásokat is figyelembe vevő fuzzy logikával. Ha úgy tetszik, az igazság csak maszatosan vibrál ezekben a teológiai kijelentésekben. Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember, vagy hogy a Biblia egyszerre Isten által ihletett és emberek által írt könyv. Az ilyen kijelentésekben pont úgy nem tudunk vonalat húzni isteni és emberi dimenziók között, mint ahogy a homokkupacot sem vagyunk képesek szigorúan szögletes logikával meghatározni. Nem is véletlen, hogy Jézus istensége körül számos olyan elmélet kapott lábra az ókorban, ami aztán az eretnekség süllyesztőjében végezte, mert megpróbálta egzakt módon megmagyarázni, hogyan "férhet bele" Krisztusba ez a két természet egyszerre. A mai dogmatika is hagy kívánnivalót ebben, de főleg akkor, ha sarkos kijelentésekre ragadtatja magát és nem veszi észre, hogy inkább csak közelítéseink vannak az igazsághoz.

Pontosan ez az, amiről írni szerettem volna!

Az igazság nemhogy nincs a birtokunkban, de megragadni is csak pillanatokra tudjuk egy-egy kis darabját. "Tükör által homályosan látunk" - írta ezt Pál olyan kontextusban, amelyben pedig óriási szellemi ajándékok bevetéséről is szó esik a tisztánlátás érdekében. 

Készségesen elismerem, azt a békát, hogy számunkra fontos kérdésekben csak maszatos eredményekig juthatunk, néha borzalmas lenyelni. Ilyenkor kétféle rossz stratégia létezik, amely megkísérti az embert. Az egyiket szerintem a hitükből kifordultak, a másikat a hitüket fanatizálók választják. Az első csoport inkább feladja a küzdelmet az igazságkeresésben, és egyszerűen feleslegesnek is nevezi azt, mert nem lehet végső nyugvópontokra jutni. Ők a homokkupacot mindenképpen meg akarták határozni valamelyik homokszem elvétele után. A második csoport arra hajlik, hogy csiszolópapírral dörzsölje a homályos tükröt, mert biztos benne, hogy így éles képet fog kinyerni belőle. Aztán az összekarcolt tükörképet addig magyarázza önmagának, míg el is hiszi élesnek, amit lát. Mindkettő csúnya tévedés. Az igazságról az ilyen kísérletek után is csak egyetlen biztos dolog jelenthető ki, hogy rendíthetetlenül maszatos marad. Szerintem ha ebbe "istenigazából" beletörődünk, csak akkor leszünk szabadok arra, hogy legalább a homályos igazságot lássuk magunk előtt, ami még tisztázatlansága ellenére is annyira megbűvölő, hogy az orránál fogva húzza magához az embert. És csak az igazságtól elvarázsolt ember juthat el olyan konzekvenciákhoz, hogy tolerálni legyen képes a teljesen máshogy gondolkodókat, akik ugyanabban a homályos tükörben szemlélődve mást látnak, vagy ne tartsa a maga álláspontját a mindenek felett állónak.

Mit jelent, hogy a Biblia isteni és emberi könyv? Csak közelíthetünk a válaszhoz. Hogyan kell pontosan elképzelni, hogy valaki ember és Isten lehet egyszerre? Csupán karcolgatjuk a kérdés felszínét. Mi a helyzet a Szentháromsággal? Valamiféle válaszokat adhatunk rá. Aztán tovább keresünk, mert örömünk telik benne, közben meg tudjuk, hogy csak közelítéseink vannak.

2017. augusztus 9., szerda

Megváltoztatható-e a megváltoztathatatlan?

Dogma: ez a szó utálatosan cseng a nem hívők fülében, mert a kérlelhetetlen és mozdíthatatlan hittételeket látják mögötte, melyekhez az egyház akkor is ragaszkodik, amikor nem kellene. Ám édesen hangzik a hívő füleknek, akik a dogmát a rendíthetetlen alapigazság szinonimájaként értelmezik. A dogmákra úgy gondolunk, mint aprólékos viták során kikristályosodott tanításokra, melyek kinyilvánításukat követően már nem szorulnak felülvizsgálatra. De mi van, ha tévedünk?

A görög dogma szó (ami egyébként az Újszövetségben is előfordul) a legegyszerűbb megközelítésben tantételt vagy véleményt jelent, de az egyháztörténelemben sokszor mégis egyfajta kihirdetett, kötelező erejű állásfoglalásként alkalmazták a kifejezést. Órigenész a keresztény tanokat dogmata theounak, azaz "Isten dogmáinak" nevezte, ezzel is hangsúlyozva, hogy isteni tekintélyű és nem pusztán az egyház által megalkotott hittételekről van szó. A dogma aztán egyre inkább a kérlelhetetlen és megváltoztathatatlan hitbeli álláspont alakját öltötte, ami valahol logikusnak tetszik, ha ezek felismerésében a Szentlélek játszotta a főszerepet. Ahogy Pannenberg említi, végzetes változás igazán akkor történt, amikor az egyházi és birodalmi jog keretében kötelező erővel rögzítették a dogmákat, mert ennek következtében lezárul és minden termékeny feszültségét elveszíti a különféle tanítások feldolgozása. Kézenfekvő dolog, ha valami rendíthetetlen, arról nem érdemes további disputába bonyolódni. Ha a dogma egyenesen isteni hittétel, akkor azt "csak" hinni lehet, vitatni egyenesen eretnekség. A Khalkédoni zsinat (451) során Justinianus császár kihirdette a tételt, miszerint az első négy zsinat dogmáinak ugyanolyan tekintélyük van, mint a szent írásoknak. Kemény beszéd, az biztos, olyan mint az ütköző, ami a sín végén betonfalként állítja meg a nekicsapódó vonatot.

Nem meglepő, hogy a dogma ilyen szigorú értelmezése nem igazán tűr meg túl sok flexibilitást. Erre talán idézhetjük az ismert mondást is, ami persze elsősorban katolikus kontextusban értendő: "Roma locuta, causa finita", azaz "Róma beszélt, az ügy le van zárva". Az egyház történelmének ismerete is aláhúzza, ha valami dogmaként lett deklarálva, az sokszor tényleg lezárt ügynek számított, és ha mégis vita tárgyává vált, az semmi jót nem jelentett az érintetteknek. Csaknem lehetetlen nem kihallani ebből az ellentmondást nem tűrő tekintélyelvűség hangját, ami joggal zavarhatja az embert.

Bármennyire is igyekeztek a dogmák isteni súlyát kiemelni az őskereszténységben, a tény mindazonáltal az, hogy mégiscsak emberek, egyházi tisztségviselők és tekintélyek fogalmazták meg a dogmákat. És pontosan emiatt merül fel magától értetődő természetességgel a kérdés, hogy valóban olyan rendíthetetlen igazság-e a dogma, amin soha nem szabad változtatni, és amit egyszerűen csak meg kell őriznie és hagyományoznia az egyháznak? Vajon van arra lehetőség, hogy akár a mai korban is, a kereszténység bizonyos dogmáit újragondolja, vagy ez már elvi szinten is elvetélt ötlet? 

Fontos kiemelni, hogy a hittételek elfogadását megkövetelő hatalom arra törekedett, hogy konszenzust csikarjon ki a dogmák igazságáról. Úgy gondolták ugyanis, hogy a konszenzus az igazság jó ismertetőjegye lehet: ha a vitában résztvevők végül egyetértenek, akkor annak van egy olyan üzenete, hogy talán rábukkantak az igazságra az adott kérdésben. Másként fogalmazva, a békés összhang értékes jelzés az igazság megtalálása mellett. Ez szerintem még igaz is lehet. Ám tudjuk, hogy a dolog a kicsikarás útján mégsem működik jól, hiszen inkább a minden kényszertől mentes alapon létrejövő egyetértés az, ahol az igazság valamennyire felragyoghat. 

A lényeg azonban az, hogy még akkor sincs garancia az igazság megtalálására, ha a konszenzuális tudás békés háttérben születik meg. A fentebb említett Pannenberg éleslátóan mutat rá, hogy a konszenzus még nem jelent automatikusan igazságot:

"A konszenzusban kifejeződhet és megnyilvánulhat az igazság egyetemessége, de adott esetben pusztán egy-egy csoport, társadalom, kultúra tagjai között megszilárdult konvenció kifejeződése is lehet. Így például a Földet az univerzum középpontjának tekintő szemlélet egészen addig megkérdőjelezhetetlen igazságnak számított, míg az újkor hajnalán bebizonyosodott, hogy merő konvenció."

A konszenzus tehát nem elégséges kritériuma az igazságnak, akár békésen, akár kikényszerített úton születik. Azért, mert a karizmatikusok többé-kevésbé egyetértésben vannak a lelki ajándékok mai működéséről, ez nem garancia arra, hogy a lelki ajándékok ma is működnek. És megfordítva azért, mert a szesszacionista szemléletűek konszenzusa az, hogy megszűnt a lelki ajándékok működése, az még nem jelenti, hogy ezek valóban megszűntek volna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a véleményegyezés rossz lenne, sőt szerintem nagyon is kívánatos, de a konszenzus önmagában nem validálhat egyetlen dogmát sem. A konszenzus mögött konvenciók állhatnak, sőt többnyire azok is állnak, azaz a világról és a valóság természetéről alkotott elképzeléseink, ezért kevesek valamiféle abszolút tudás igazolásához.

Természetesen mondhatjuk erre, hogy éppen ezért szükséges, hogy a Szentírásban adott isteni szó legyen az alapja a dogmáinknak, és nem a konvenciókra épülő, emberek közti megegyezés. Csakhogy a probléma ezzel semmit sem változik, ahogy azt valószínűleg az olvasóm is pontosan látja: a Szentírás "mondanivalója" csak értelmezéssel közelíthető meg, ettől a ponttól kezdve viszont ugyanúgy belép az emberi faktor és a szubjektivitás, azaz az értelmező ember vagy közösség preszuppozíciói, műveltsége, szocializációja - és kismillió más paraméter.

Egyszerűen és röviden: az emberi tényezőt sehogy sem lehet kiiktatni az isteni javára. Emberek vagyunk, még ha hívők is, a Bibliát emberként értelmezzük (még ha hitünk szerint a Szentlélek segíthet ebben), az egyház eddig történelme pedig pontosan azt a képet mutatja, hogy a sziklaszilárdnak és bombabiztosnak tartott dogmák mentén képesek a felekezetek a legjobban összekapni egymással - miközben csaknem mindenki feltételezi saját hite mögött az isteni hang jóváhagyó tónusait.

Nem vagyok katolikus, de szerintem jól mondja Karl Rahner, hogy "minden definiált dogma előrefelé nyitott", azaz a jövőben igenis lehetőséget kell adjon az átfogalmazásokra, újragondolásokra. Egy másik teológus szerint a dogmák az egyház szakadatlan igazságkeresése közben alkotott, aktuális álláspontokat rögzítő elemek, és nem kérlelhetetlenül betonba öntött formák, melyeken egy fikarcnyit sem szabad változtatni. Éppen ezért a jó dogmatika - legalábbis én így gondolom - nem pusztán rendszerezi és tálalja, hanem állandóan felülvizsgálja és értelmezi a dogmákat, hogy valóban Isten akaratát fejezik-e ki vagy csak emberi hagyományokat akarnak továbbítani? Más szavakkal, a jó dogmatika egyszerre konzervatív, amennyiben az aktuális állapot fenntartására törekszik, és egyszerre progresszív, amennyiben ezt az aktuális állapotot mindig igyekszik újra és újra megvizsgálni és korrigálni. Természetesen a kérdést még lehetne bonyolítani, hiszen nem minden dogmatétel ugyanannyira fajsúlyos: léteznek olyanok is, amelyek talán nem központi jelentőségűek a hitünk szempontjából.

De jó lenne, ha nem hívők és hívők sem úgy tekintenének a dogmákra, mint barátságtalan és zord tételekre, melyek végleg elzártak lennének az egészséges progresszió elől!

2017. augusztus 6., vasárnap

A tudomány, mint a próféciák beteljesítője

Ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, véleményem szerint lassan-lassan elérkezünk a posztmodern kor határához. A feltételezhető korszakváltás után pedig az is elképzelhető, hogy valamiféle újabb "felvilágosodás" elé nézünk, melynek központi ideológiája a szcientizmus lehet. A tudományba vetett mély bizalmat és hitet ma már addig fokozzák egyesek, hogy a bibliai próféciák beteljesítését is tőle várják.

Yuval Noah Harari
Az az elképzelés, hogy a Bibliában megjövendölt eszkatológia - benne a feltámadással és az örök élettel - nem természetfeletti úton, hanem tudományos megoldásokkal fog bekövetkezni, nem a posztmodern kor terméke. Ilyesmiről már évszázadokkal ezelőtt is többen fantáziáltak (például a 13. századi ferences szerzetes Roger Bacon, aki életelixír kifejlesztésével akarta megvalósítani a feltámadást), de mostanában mintha egyre erősödne az a fajta transzhumanista szemlélet, hogy az örök élet a tudomány kezében van.

A tudomány ma már nem pusztán a valóság megismerésére szolgáló eszköztár, hanem valláspótlék, mely lassan már az üdvösség egyfajta megvalósítási módja lesz. Első hallásra az elképzelés, hogy a tudomány szépen beteljesíti különféle technikai megoldásokkal a bibliai próféciákat, mindössze science-fictionnek tűnik, vagy legalábbis  unatkozó szekularista teoretikusok gondolatömlenyének, de mégis egyre erősödőbb trendje van. A közelmúltban jelent meg két igen provokatív kötet a meleg zsidó történész, Yuval Noah Harari tollából. A könyvek elképesztően népszerűek, Harari rajongótáborát olyan emberek alkotják, mint Barack Obama, Bill Gates vagy Mark Zuckenberg. A tízmilliószámra fogyó kötetek közül a második a Homo Deus címet viseli, ami máris előrevetíti miről van szó a könyvben: az ember egyfajta "megistenüléséről". A homo sapiens megtanulta uralni a bolygót, a homo deus megtanulja uralni magát a halált is.

Harari szerint a homo sapiens eljutott addig, hogy szintet váltson: a történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset. Többen távoznak az életből öngyilkosság miatt, mint terrorcselekmények vagy bűncselekmények okán. A globális járványokat megfékeztük, a háborúkat is visszaszorítottuk, hiszen a békére már nem mint a háború ideiglenes hiányára gondolunk, hanem mint normális és alapvető állapotra. Természetesen szó nincs arról, hogy ne lenne éhezés, járvány vagy háborúk: ezek valószínűleg sok millió áldozatot követelnek majd a jövőben is. Ennek ellenére Harari szerint e három tényező már nem érthetetlen, irányíthatatlan és elkerülhetetlen tragédia, hanem megoldható probléma az emberiség számára. Régen csak imádkozni tudtak az istenekhez miattuk, ma viszont tudományos alapon kezeljük az ilyesféle nehézségeket.

Márpedig ha mi ilyen ügyesek vagyunk emberiségként, és kezelhető problémákká szelídítettük az éhezést, a járványokat és a háborúkat, itt az ideje újabb projektek beindításának, mert "a történelem nem tűri a vákuumot". A 21. században pedig mi is lehetne jobb projekt nekünk embereknek, minthogy kísérletet tegyünk a földi halhatatlanság elérésére? Az öregedés elleni küzdelem tulajdonképpen nem más, mint a folytatása az éhezés és a járványok elleni harcnak, amit már amúgy is sikeresen teszünk. A tudományos szemlélet azért próbálkozhat szabadon, mert a halálra nem metafizikai módon tekint, hanem megoldandó technikai kihívásként, így nem kötik meg filozófiai spekulációk. És ha őszinték vagyunk, mindannyian szeretnénk elkerülni a halált! Ahogy Woody Allen szellemesen megjegyezte, amikor megkérdezték tőle, reménykedik-e abban, hogy tovább él majd a filmvásznon: "Inkább a lakásomban élnék tovább."

Nos, egyre több tudós pedzegeti annak lehetőségét, hogy a tudományos kutatásoknak a halál legyőzése és az örök ifjúság elnyerése lehetne a következő igazán komoly célja. Természetesen ez nem úgy történik meg, hogy egyszer csak valaki feltalál egy csodaszert, ami örök életet eredményez. Először is a jelenleg várható átlagéletkor küszöbét toljuk ki egyre messzebbre és messzebbre - amit amúgy is sikeresen megtettünk az elmúlt évszázadokban. A jövőbeli halhatatlanság kapcsán olyan is akad, aki transzhumanistaként nem a fizikai továbbélést képzeli el, hanem az emberi tudat feltöltéséről ábrándozik, ami az elragadtatás egyfajta technológiai megvalósítása lenne.

Örök élet, örök ifjúság, a tudat átmentése: mindez egyfajta módon nem más, mint a bibliai próféciák és boldog végidők tudományos alapú beteljesítése. Nem Jézus Krisztussal, hanem a tudománnyal teljesednek be az ősi jövendölések.

Túl azon, hogy elég kemény filozófiai kérdéseket vetne fel a lehetőség, ha az ember itt és most valamiféle módon örökké élhetne, az egész futurista eszmefuttatásból ismét az csendül fel számomra, hogy korszakváltás határa felé sodródunk, melyben a tudomány már egyfajta vallásként fog funkcionálni, mely az embert isteníti. Mondhatnánk erre, hogy nagyon nehéz lesz a tudományt vallásként értékesíteni, de ez nem igaz: sokak számára a tudomány már ma is vallás, ezért az átmenet nem lesz annyira feltűnő és emészthetetlen. Kérdés azonban, valójában milyen jövő felé sodródik a világ és benne a kereszténység? Ami pedig számunkra nagy dilemma, hogyan fogjuk megállni a helyünket ebben a korszakváltás utáni új kontextusban?

2017. augusztus 2., szerda

Hatással lenni jó

Már három éve járok a kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválra. Ezt abból a célból teszem, hogy nem hívőkkel a hitről beszélgessek, és anélkül hogy valamiféle bújtatott módon döntési kényszerbe sodornám őket, mégis hatással legyek rájuk - miközben persze ők is hatással vannak rám.

Néhány évvel ezelőtt, amikor hazaértem a Művészetek Völgyéből, egy ismerősöm nekem szegezte a kérdést: "na, és hányan tértek meg"? A kérdés mögötti állítást mindenki képes értelmezni, aki tud olvasni a sorok között. Egy missziós út akkor és csak akkor sikeres, ha megtérnek az emberek, és az ilyen kérdésre egy nullánál lehetőleg minél nagyobb számmal tudunk válaszolni.

Én nem csak ebben mérem a sikert. Kapolcsra az emberek sokféle okból jönnek - szórakozni, vásárolni, felejteni, kapcsolatokat kötni -, de világnézetet váltani valószínűleg nem nagyon akarnak. Legyünk őszinték, ez a realitás, az alap, ahonnan indulunk. Ettől persze még megtörténhet némelyekkel, hogy végső felismerésre jutnak és hirtelen teljes egészében megváltoznak, de az ilyen pálfordulatok őszintén szólva nekem mindig gyanúsak: a hirtelen "elmondom a megtérők imáját"-típusú fellángolások általában olyan gyorsan múlnak, amilyen gyorsan jöttek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Pál nevéhez kapcsolódó pálfordulat sem arról szólt, hogy az abszolút tudatlan apostol egyszercsak megértette a kereszténységet, hiszen egész életében alapos vallásismereti kiképzést kapott farizeusként, mielőtt a Jézussal való találkozásra sor került volna. A magyar átlagembernek azonban meglehetősen sovány a műveltsége, ami a hitet és a Szentírást illeti, és nem rendelkezik ehhez hasonló tudásalappal, ami mintegy előkészítené számára a terepet.)

Ennyi év tapasztalata után én úgy látom, hogy aki skalpokat gyűjteni megy Kapolcsra, és saját megtérés-számlálóját akarja felpörgetni, nem sok jóra számíthat. A magyar emberek orrát kifinomulttá tették az egyházak az elmúlt évtizedekben: ahogy megszagolják, hogy "térítgetni" akarják őket, tipikusan továbbállnak. Még csak hibáztatni sem tudok senkit ezért, sőt magam is így tennék, ha egy másik vallás hívei presszionálnának az áttérésre. Az egyház mára bizonyos értelemben elvesztette a kívülállókat. A feladat most az volna, hogy el kellene menni megkeresni őket.

Kapolcsi utam fő tanulsága az, amit az elmúlt években mindig is éreztem ezen a helyen: hogy nagyon is lehetséges hatással lenni az emberekre az ilyesféle fesztiválokon, csak meg kell találni ennek a megfelelő módját. Csodaszer nem létezik, de működő ötletek vannak. Ennek ismét tanúja lehettem abban a néhány napban, amit missziós csoportommal együtt a helyszínen töltöttem. Az egyik mély beszélgetés során a bűnről és a megbocsájtásról esett szó egy film kapcsán, melyet szépszámú nem hívő ember nézett velünk együtt, akik a mozit követően ott is maradtak, hogy eszmét cseréljenek. Nekem mindig óriási élmény, sőt igazán sikernek tartom, amikor nem hívő emberek ehhez hasonló témákról őszintén feltárják a véleményüket, és akár oda is dörgölik azt a hívők orra alá. Az ilyenen felesleges megsértődni, sokkal inkább üdvözölni kell a szokatlan nyitottságot, ami túlmegy a "köszönöm a meghívást" és a "nagyon tetszett" jellegű illemformulákon, melyek sokszor biztos fokmérői annak, hogy az adott embereknél valójában semmit sem sikerült elérnünk. 

A helyzet Kapolcson szerencsére nem ez. Itt igenis kialakulnak olyan helyzetek, amikor az emberek azt mondják, amit valójában gondolnak. Lehet velük a szó mély értelmében találkozni. Nagyon is jellemző, hogy megnyílnak és elmondják a véleményüket. Most is akadt egy-egy vehemensebb karakter a filmre érkezett vendégeink között, de ahogy az órákon át tartó disputa haladt előre, bámulatos volt látni milyen enyhülésen mentek keresztül ezek a nyersen gondolkodó emberek. Felvillanyozó élmény hallgatni, amikor végül - minden erőltetés és manipuláció nélkül - maguk mondják ki, hogy "a megbocsájtás akkor az igazi, ha az ember hisz Istenben" vagy "végülis Jézus a legjobb példa arra, hogyan kell igazán megbocsájtani". Ilyen mondatokat a gyülekezetben hall az ember (jó esetben), de nem tipikusan a hittel eredetileg ellenkező emberek szájából. Szóval, azt láttam, hogy az emberek gondolkodása igenis formálódik, és lehet a Bibliáról, a hitről, a megváltásról, a megtérésről, gyakorlatilag bármiről beszélgetni az arra készségesekkel. A nyitott embereket viszont csak akkor érinti meg a keresztény misszió, ha az úgy közeledik hozzájuk, ahogy nekik a legjobb.

Csak azt akartam mondani, hogy az egyháznak nem szabad feladnia, hogy kapcsolatot keressen az emberekkel. Az evangélium üzenete továbbra is jó üzenet. A szekuláris világ és az abban dolgozó szemlélet látens módon közvetít egy romboló hitvallást: hogy az ember egy céltalan és erkölcs nélküli gép, akinek lelke sincs, de legalább rövid időn belül meghal. Tudjuk azt jól mind, hogy az emberek a lelkük mélyén utálják ezt az üzenetet. A miénk ennél sokkal élhetőbb. Eljut hozzájuk?