"Az ügyeletes okos ember" - Gundel Takács Gáborral beszélgettem

Biztosan lehet találni olyan embert, akinek valami oknál fogva nem szimpatikus Gundel Takács Gábor személye, hiszen nem szerethet mindenki mindenkit. Viszont legalább ilyen biztos vagyok abban is, hogy kevesen vannak ebben a táborban. Ha valaki leül beszélgetni Gáborral, tényleg megérzi, hogy egy tök normális, hétköznapi, és igazi kvalitásokkal rendelkező személyiséggel folytat diskurzust, aki miközben a tömegkultúrában mozog, állandóan képernyőn van, közéleti szerepet is vállal, mégis élete magjának a spirituális oldalát tartja.

Szóval, a helyzet az, hogy nem vagyok egy nagy televíziónéző. Ritkán ülök le a tévé képernyője elé és akkor sem a műveltségi vetélkedőkre szoktam kíváncsi lenni - viszont még így is tudok arról, miféle műsorokban tűnik fel Gundel Takács Gábor. Például olyanokban, ahol az embereket elnyeli a föld. És ezt különös módon valamiféle flow végignézni sokaknak. 

Erről speciel nem beszélgettünk Gundellel, viszont szóba került a médiavilág számos oldala, mikéntje, jelene és jövője. Amivel kissé meglepett engem, hogy a képernyőre kerülő karakterekben kevés a műviség, a megcsináltság, mert a nézőnek csalhatatlan szimata van és azonnal leveszi magának, ha egy műsorvezető nem önazonosan mozog a felépített díszletekben. Viszont az a nézői felfogás nem változott, hogy a műveltségi vetélkedőket csakis nagyon okos emberek vezetik - gondoljunk itt a néhai Vágó Istvánra, aki professzoros megjelenésével és egyébként valós intellektusával ugyanezt testesítette meg. Vajon akkor Gundel Takács Gábor most az "ügyeletes okos ember", a karakán megjelenésű intellektuális férfi, aki egyfajta példája a művelt európai személyiségnek? Nos, ez már szerintem izgalmasabb kérdés, ahogy az is, mi fog történni a mesterséges intelligencia korában a műsorvezetéssel, mint médiapozícióval - hiszen lassan ott tartunk, hogy gépi algoritmussal is kiválthatóak lesznek legalább egyes műsortípusok esetében az emberi szereplők?

Ilyen kérdések mentén diskuráltunk tehát, s persze a végén kikötöttünk a hittel kapcsolatos területeken. Nem szeretnék mondatszilánkokat kiemelni ebből a szakaszból, de azért ott maradt bennem Gábornak az a felvetése, hogy vajon egy-egy életeseményünkről mit fogunk gondolni életünk utolsó pillanataiban: szégyelljük majd vagy megelégedettséggel emlékszünk vissza rá. Az biztos, hogy én már most úgy emlékezem, kellemes társaság volt számomra Gundel Takács Gábor - a szó jó értelmében egyszerű, nyílt és őszinte ember, aki pont olyan volt a műsor felvételekor, mint amikor már leálltak a kamerák.

A beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább

Ki húzza ki a fullánkot?

A haláltéma nem engedi el végleg az embert - csak szünetet tart a fejünkben. Ezen a héten azonban három, egymástól teljesen különböző forrásból is elém került a dolog. Egyrészt, volt egy kiváló apologetika konferencia, ahol Békefi Bálint tartott egy remek előadást a transzhumanizmusról és a tudatunk lehetséges feltöltéséről (mint amivel "túlélhető a halál"), másrészt olvasom Tom Morris filozófiai bevezetőjét, ahol most éppen ez az adott fejezet témája, harmadrészt pedig dolgozom egy könyvön, melyben ez a kérdés is szerepet játszik. No meg amúgy is esik az eső, úgyhogy a haláltéma jól illeszkedik az általános hangulathoz is. :-)

"Halál, hol a te fullánkod?" - teszi fel meglehetősen magabiztosan a kérdést Pál apostol a korinthusiaknak írt első levelében. Valahol irigylem Jézus első századi apostolait. Nekik olyasféle tapasztalatuk volt a feltámadt Jézussal való találkozásról, amivel én nem rendelkezem, ahogyan egyetlen ma élő keresztény sem. Én nem beszéltem a sírból visszatért Krisztussal úgy, ahogyan ők, és nekem nem is jelent meg olyasformán, ahogyan Pál leírásában azt olvashatjuk. Viszont én nem is kérdezek semmit a halál fullánkjáról, sőt ha őszinte vagyok, nehezemre esik erre a fullánkra még gondolnom is.

Tom Morris népszerűsítő könyvében próbál felsorolni materialista válaszokat a halálproblémára. Az egyik ezek közül a társadalmi halhatatlanság, vagyis nagyjából az a gondolat, miszerint amit földi életünk során véghezviszünk, majd a gyermekeink génjeiben és neveltetésükben, valamint a közösségi tudatban fog továbbélni. Thomas Campbell skót költő mondta egyszer: "Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg." Ehhez hasonló, csak még anyagibb megközelítés a kozmikus halhatatlanság érve, amely azt hangsúlyozza, hogy amikor meghalunk, a testünk molekuláira bomlik és beépül a környezetbe, a növényekbe és állatokba, vagyis valamiként egybeolvadunk az univerzummal, a valósággal, amiben most önálló entitásként létezünk. No, hát az ilyesféle "halhatatlanságokról" csakis Woody Allen szellemes mondása jut eszembe: "Kérdezték, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében? Én inkább a lakásomban szeretnék tovább élni."

Ezek a materialista válaszok a legtöbb ember számára elégtelenek. Van azonban egy mostanában egyre erősödő felelet is a materialista oldalon, amit transzhumanista halhatatlanságnak is nevezhetnénk. Ennek megközelítése szerint az ember tudata (agyi és idegi állapota) valamilyen módon tárolhatóvá válik, rögzíthetővé, így adathalmazként feldolgozhatóvá is a megfelelően korszerű informatikai megoldások segítségével. Nem néztem ennek utána, a bevezetőben említett apologetikai előadás konkrétabb számokat hozott erről a sci-fi műfajából már régóta ismerős megoldásról - amit bármilyen hihetetlen is, többen komoly elszántsággal kutatnak, ráadásul pénzért és fizetésért. A digitalizált tudat a transzhumanizmusban visszatérő toposz, és olyan személyiségek kardoskodnak mellette, mint például az ismert író és gondolkodó Yuval Noah Harari.

Szeretném megismételni, hogy nem vagyok a kérdés szakértője - most csak annyit kívántam erről mondani, hogy létezik olyan látásmód, miszerint a halál legyőzése végső soron technológiai kérdés, amit a kellően fejlett műszaki lehetőségek révén egyszer majd meg lehet valósítani. Így szól tehát a transzhumanizmus eszkatológiája a boldog digitális eljövendőről. Azon túl, hogy én nem hiszek ennek a realitásában, van egy filozófiai-tudományos probléma is vele. Ha jól ismerem az általános tudományos magyarázatokat, az Univerzum előtt alapvetően két út áll a távoli jövőt illetően: az egyik a lassú hőhalál (az entrópia maximuma), a másik a "Nagy Reccs", amikor a táguló univerzum mintegy "visszafordul" és magába roskad. Akármelyiket is tartjuk szem előtt, örök életről semmiféleképpen nem beszélhetünk, mármint ha az örök kifejezés alatt valamiféle abszolút időtlenséget értünk. Ha létezne is digitális megoldás az emberi tudat konzerválására, a testünk elbomlását túlélhetnénk, de az egész Világegyetem pusztulását aligha.

Így pusztán materialista alapon nehezen tudom elképzelni, hogy a "halál, hol a te fullánkod?" kérdést adekvát módon lehetséges megválaszolni. Lélektanilag viszont nagyon érdekesnek tartom a transzhumanista "nyújtózkodást", hiszen remekül megmutatja azt a sóvárgást, amivel az ember kívánkozik az elmúlás elkerülésének akármilyen megoldását illetően. 

Mondani sem kell, az idealista válaszok már nem a materializmus, hanem a (szubsztancia)dualizmus oldaláról érkeznek, amely azzal számol, hogy az ember rendelkezik egy nem-anyagi természetű komponenssel, ami éppen emiatt képes az anyagi oldal pusztulását túlélni. De honnan tudjuk vagy  sejtjük, hogy egyáltalán van ilyen komponens? Mi bizonyítja ezt? Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam a blog korábbi írásaiban (nem kívánom megismételni), csak azért említem újra, mert érzésem szerint ha valaki a halállal nem kíván megbékélni, nehezen fog tisztán materialista úton belátható és valamiféle megelégedettséget nyújtó érzést találni. 

No persze a kőkemény materializmus egyáltalán nem is akar mást választ adni annál, minthogy szimplán nyugodjunk bele, hogy meg fogunk halni. De meg lehet ebben nyugodni? Az érv egyszerűen úgy szól, hogy mivel a halál az abszolút vég, ezt a nemlét örökkévalósága követi - ami nem kell, hogy izgasson minket. Hiszen ahogyan nem aggódtunk a születésünk előtti nemlétezésünk miatt sem (ezt hívhatjuk a "múlt örökkévalóságának"), úgy a halálunk utáni nemlétezésünk sem lesz rosszabb, hanem pont ugyanilyen lesz. William Hazlitt angol filozófus szerint: "Volt idő, amikor még nem léteztünk, ez nem foglalkoztat minket - akkor pedig miért nyugtalanítson minket az, hogy eljön majd az idő, amikor megszűnünk létezni?"

Csakhogy ez a gondolatmenet problémásnak tűnik, mert igenis van különbség a múlt és a jövő között. A múlt folyamatosan távolodik tőlünk, azaz a születésünk előtti "nemlétezésünk" egyre kevésbé zavar (ha egyáltalán). A jövő ugyanakkor folyamatosan közeledik hozzánk. A múlttól nyilván nem félünk annyira, mivel nem számítunk arra az élményre, hogy szembesülnünk kell vele. Egy tőlem távolodó nagy teherautó kapcsán nem érzek szorongást - de egy hozzám egyre közeledő, elkerülhetetlennek tetsző miatt nagyon is. Ez perdöntő különbség. Nem csoda tehát, hogy az ember kétségbeesésében ki akarja húzni a címben említett fullánkot.

De mi van akkor, ha valaki tényleg kihúzta?

Tovább

A szőrszál és hasogatása a Chosen kapcsán

Az elmúlt hónapokban viszonylag sok időt töltöttem a "The Chosen" című sorozattal, amiről egyszer már írtam itt a blogomban, sőt egy podcast műsorban is beszélgettem róla - ráadásul éppen holnap tartok majd előadást arról, hogyan helyezhető el a produkció a krisztusfilmek sorában és milyen alkotói szándékok vezérelték a készítőket. Ahogy olvasgatom a The Chosen-t érintő kritikákat, egyre kontrasztosabban jelenik meg a tudatom felszínén az a szó, ami a legtöbb bíráló írást összefoglalhatja: szőrszálhasogatás.

A szőrszál bizony iszonyú vékony, és hát a helyzet az, hogy már csak ezért is nehéz hasogatni. Mégis sikerül, ha az ember nekiveselkedik, márpedig minél inkább áll egy adott dolog - zene, könyv vagy éppen egy film - a reflektorfényben, egy idő után rajzani kezdenek a fény körül azok, akik készek a szőrszálhasogatásra. Tudom, hogy ezek a szavak egyfajta keserű szájízzel megformált véleményt tükröznek, de őszintén ez volt a benyomásom a Chosen-t utolért kritikák egy jó részéről.

Természetesen szó sincs róla, hogy ez a sorozat tökéletes volna, vagy ne lehetne fogást találni rajta. Mert azt mindenen lehet. Az is teljesen normális dolog, ha valaki a nyilvánosság elé lép, számoljon azzal a lehetőséggel, hogy a tevékenységét a többiek megítélik, mérleget vonnak, artikulálják a gondolataikat. A The Chosen nem tökéletes film, persze, hogy nem az. És nem élvez semmiféle mentességet a bírálatok alól. Szabad és kell is józanul szemlélni.

Azonban látványos, hogy a kritikák többsége milyen kifejezetten buta módon közelít a filmhez. Meglepő például, hogy több népszerű szerző szerint mennyire problémások azok a dramaturgiai megoldások, melyek "kipótolják" a bibliai narratíva réseit. Azaz a produkció számos esetben eljátszik a gondolattal, hogyan történhettek az evangéliumban leírtak a valóságban - és amiről nem olvasunk, azt a művészi szabadság módján sajátosan tálalja. Nyilvánvaló, hogy ennek egyaránt vannak veszélyei és lehetőségei. Ugyanakkor számonkérni ezt a tényt meglehetősen furcsa egy olyan műfajú filmtől, ami deklaráltan és éppen a műfaji sajátosságai miatt is él ezzel a lehetőséggel. No meg egyébként: amikor a Biblia szövegét olvassuk, mi is pontosan ezt tesszük - mármint ha figyelmes olvasók vagyunk. Hát nem az a normális, hogy az ember saját fantáziájával kitölti a szöveg réseit? Ez vajon nem egy ösztönös tett, ami narratív énünk természetes működéséből fakad?

Ennél is furcsább azonban, amit Kate Orson ír cikkében: "minden új kereszténynek, aki úgy gondolja, hogy a The Chosen segíthet neki jobban megérteni a Bibliát, inkább azt javasolnám, hogy keressen egy pontos, de könnyen olvasható fordítást (az ESV az egyik kedvencem), és egy jó tanárt." Nem világos azonban, hogy miért kell a filmet kiváltani ilyesmivel? Eleve egy kifejezetten vizuális dolgot mennyire képes egy írott szöveg helyettesíteni? Azt az élményanyagot, amit egy színes-szagos-hangos filmélmény nyújt a maga vizuális eszközeivel, egy papírra nyomtatott szöveg valószínűleg képtelen pótolni - ahogy az olvasásélmény is biztosít olyasféle átélhetőséget, amire a mozgókép képtelen. Miért ne lehetne mindkettőt egyszerre alkalmazni és a bibliai szöveg mellett a sorozat által felvázolt értelmezést is megtekinteni - ami tapasztalatom szerint még segíthet is a narratívák továbbgondolásában, megértésében.

Ami azonban most nagyon felkapott lett a film kapcsán, hogy állítólag erős mormon befolyás alatt készül a produkció. A Mormon Egyház biztosítja a tőkealapot, beleszól a koncepcióba, sőt még a díszletek egy részét is szállítja. A rendező Dallas Jenkinsnek pedig vannak mormon barátai. Mindamellett, hogy ezeknek a pletykáknak egy jó részét az alkotók maguk is többször is cáfolták, meglehetősen butácskának is tűnik a felvetés. Másként fogalmazok: végignézve a sorozat első három évadát én ugyan semmi kifejezetten és határozottan mormon teológiára utaló jelet nem találtam - ha van is egy-egy motívum, amit össze lehet kapcsolni a mormonizmussal, az annyira látens a narratíva szövetében, hogy említésre sem méltó. A Mormon Egyház helyében nagyon elégedetlen lennék, ha ilyen mértékű támogatás mellett ennyire rejtett maradna az a teológiai koncepció, aminek terjesztésére szerettem volna felhasználni a sorozatot...

A film koncepcióját érintő egyik legjellegzetesebb kritika arra is felhívja a figyelmet, hogy a film nem igazán provokatív, azaz egy meglehetősen konvencionális Jézus-képet mutat. Élesebben megfogalmazva, ez nem Martin Scorsese Jézusa, a "Krisztus utolsó megkísértése" c. produkcióból, amiért csaknem kiátkozta a rendezőt a katolikus egyház. Kétségtelen, hogy a The Chosen jézusábrázolása tudatosan közelít az evangéliumi karakterhez - azonban szerintem most pont egy olyan világot élünk, ahol ez számít provokációnak. A blaszfémia ideje lejárt a mozgóképes Krisztusok tekintetében olyan értelemben, hogy főleg a szerzői filmek világának sikerült már sokféle igazán botrányos Jézus-ábrázolást kitermelniük. Ma az a botrány, ha a bibliai Krisztus-karakterhez közelít egy film, ha úgy tetszik konvencionális kép kerül a képernyőre.

Egyszóval és röviden, ezek a kritikák sokkal inkább egy rosszhiszemű megközelítés karakterjegyei számomra, mintsem teológiai szempontból komolyan vehető szempontok. Persze ez végső soron jó hír a film szempontjából - aztán majd meglátjuk, merre fut ki az egész. Nem vagyok kifejezetten rajongója a filmnek, sem fogadatlan prókátora, sőt a keresztény filmeket általában rossznak, didaktikusnak és filmnyelvi megoldásaiban is erőtlennek szoktam érezni. De most végre úgy tűnik, mintha lenne egy jóval vállalhatóbb produktum is - amin láthatólag nem sikerül igazán fogást találni.

Tovább

Miért fáradt ki a pasztorálpszichológia?

Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.

Nem lenne fair dolog részemről egy még meg sem jelent kötetből idézni, ezért most mellőzni fogom Németh Dávid konkrét mondatait, mindazonáltal az általa publikálásra szánt tanulmány nem köntörfalaz, hanem mintegy "az olvasó szeme közé" vágja a lényeget. Dávidról tudni kell, hogy élete és munkássága javarészt a pasztorálpszichológia körül forgott, számos meghatározó könyvet írt a témában, ugyanakkor ha az ember elmélyülten beszélget vele, csakhamar kiderül róla egy szakmailag igen fontos dolog: láthatóan nagyra becsüli a többi teológiai diszciplínát is. Dávid a pasztorálpszichológiát határozottan a teológiai antropológia talaján állva műveli. Amikor nála tanultam, akkor a szemléletmódját legalább annyira megfigyelhettem, mint a szakmai képességeit. Becsültem benne, ahogyan integratív szemlélettel fordult nemcsak a lélektan, de akár a dogmatika felé is.

Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint  a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.

Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.

Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.

Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni,  természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.

Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.

Tovább

Hányj velem!

Az egyházon kívül lenni önmagában még nem feltétlenül bűn, hanem inkább csak állapot. Bűnné akkor válhat, ha valaki úgy próbál tenni, mintha belül lenne, súlyos bűnné pedig akkor, ha az "úgy teszek mintha" állapotát még fel is használja, hogy alaposan megtömje a zsebeit. De az igazán dühítő az, amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, akik miközben azt hazudják, hogy az egyház részei, egy egész szervezeti hálót hoztak létre a jóhiszemű emberek megkárosítására.

Megkérem a kedves és jóérzésű olvasót, hogy készítsen egy üres vödröt valahova a számítógép vagy mobiltelefon közelébe. Szüksége lesz rá. Mert amiről most írok, az minden szempontból olyan mértékben fordítja fel az ember gyomrát, hogy a végén már epét is hányhat. Durva túlzásnak tűnik? Igazából még vissza is fogom magam: a Magyar Ökumenikus Egyház ennél sokkal nyersebb hangvételt érdemelne, amolyan kőkemény puzséri stílusban, amikor Robi ledobja a láncot és már oda se figyel arra hogyan fogalmaz.

A Tóth Mihály "vezető lelkész" által képviselt Magyar Ökumenikus Egyház a vallási förmedvények nonpluszultrája, egy igazi szellemi paródiája a bevett egyházaknak. Igazából még az eretnek jelzőt sem annyira lehet rámondani, mert aki eretnek, annak legalább van egy valamiképpen-sajátosan végiggondolt teológiai koncepciója, valami végletekig csiszolt sajátos tanítása, amivel megpróbál érvényesülni és befolyást szerezni. Tóth Mihályt azonban nem ilyen fából faragták. Őt rohadtul nem érdekli a teológia. Sem a biblikusság, sem a hit tartalmi oldala. Ezek csak díszletek az általa megcsinált varázsvallás miliőjében.

Miről is van szó? Ez az ember észrevett egy piaci rést, egy egyébként valós jelenséget: mégpedig azt, hogy a vallásilag tökhülye magyar ember az egyházzal az életnek csak bizonyos fordulópontjain találkozik. Ilyen a keresztelő, az esküvő és a temetés. Úgyhogy felépített egy egész üzleti vállalkozást ezekre, amihez kitalált egy mondvacsinált, gyökértelen, saját maga által összeeszkábált "egyházat" és bejegyeztette. Megfogta az ismert egyházak hitelveit, ügyelve arra, hogy a Szentháromság azért megmaradjon, lepárolta az egészet néhány rövid mondatban. Nagyon fontos, hogy saját bevallása szerint ő nem csinál gyülekezeteket, nincsenek istentiszteletek sem, sőt a többi egyházzal sem keres semmiféle kapcsolatot. Az "egyházi tevékenységek" kimerültek abban, hogy 2021-ben a Hableány hajókatasztrófa áldozatai érdekében gyászbeszéd hangzott el. Hát nem furcsa, hogy egy magát ökumenikusnak, azaz felekezetközinek nevező egyháznak semmiféle kapcsolata nincs a többi felekezettel? Nem gyanús, hogy Tóth Mihály nem tart fent minőségi kontaktot más lelkészekkel, láthatóan nem forog teológus konferenciákon, nincs benne semmiféle valós egyházi vérkeringésben? Természetesen ilyesmire szüksége sincs, hiszen az egész nem más, mint egyházi szolgálatokra ráépített, kimunkált kommunikációval értékesített, profitorientált üzleti vállalkozás. A Magyar Ökumenikus Egyház egy imposztor, papi ruhába bújtatott gazdasági tevékenység, ami a vallásra hivatkozva sarcolja meg a hiszékenyeket.

Tóth Mihály és néhány barátja egyszerűen kinevezték magukat lelkészeknek, és jó pénzért esketnek, temetnek, egyházi "szolgáltatásokat" nyújtanak. Mindemellett Tóth létrehozott egy raklap honlapot, így külön van "Temető lelkész" és "Gospel Esküvő" vagy éppen "Ceremóniamester Szövetség". A honlapokon még paraméterezhetők is a szolgáltatások, sőt a ceremóniák szövegei is olvashatók. Elegendő szerintem ezt a két fotót megnézni, mindkettőn Tóth Mihály "vezető lelkész" szerepel. Az egyiken úgy fest, mint egy katolikus pap, a másikon pedig sármos Playboy - hiszen az első a temetési szolgáltatást megrendelőknek, a második az esküvői bulira vágyóknak van:

 

A tengernyi honlap közül talán a legszemélyesebb oldal a legőszintébb, ahol a papi maskara vagy James Bond imidzs helyett a kommunikációs szakember jelenik meg. Itt ugyanis legalább annak mutatja magát, amihez láthatóan igen jól ért: eladni a semmit, a légüres teret a legfényesebb csomagolópapírba burkolva.

De hogy feltegyem az i-re az igazi pontot, néhány perc kutakodás után még olyan honlapot is találunk Tóth Mihály neve alatt, ahol válóperes ügyvédként kínálja a szolgáltatásait: ha az olvasó legörget a képernyő alján lévő adatokhoz, észreveheti hogy ez ugyanazon a címen van bejegyezve, mint az egész "egyháza". Vagyis Tóth Mihály temet, házat szentel, esket és váláshoz segít jó pénzért, ha kell katolikus, ha kell református szertartás szerint, sőt bulit is levezet ceremóniamesterként. Mindezt egyházként csinálja úgy, hogy nincs gyülekezete sem, temploma sem, egyházi kapcsolatai sem. A történet pedig azzal válik igazán kerekké, hogy ezt az embert minden oldal médiája - például az ATV vagy a Hír TV - is szerepelteti a műsoraiban, vagy akár online hírportálok készítenek interjút vele, adnak lehetőséget a megmutatkozásra. Vagyis az egész szemfényvesztés a legszélesebb nyilvánosság és médiajelenlét támogatásával zajlik, a legcsekélyebb felhorkanás nélkül.

Őszinte leszek, egyszerűen nem értem, nem világos és nem tudom hova tenni, hogy miért nem szólal meg senki az igazi egyházakból. Miért nem hallani egyetlen hangot sem, amikor valaki az egyház nevében jó pénzért temet és esket - hozzáteszem a temetésnél a "szolgáltatás" ráadásul az utolsó kenet feladásával kezdődik (amikor még él az illető), ami a katolikus szentségtanban egy kifejezetten szakrálisnak számító papi cselekmény. Tényleg nincs egy szava sem ehhez egyetlen felekezetnek sem? Amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, az persze jogilag biztosan körbe van párnázva. Elvégre létezik-e olyan jogszabály, ami megtiltja, hogy papi ruhát csináltassak magamnak, bejegyezzek egy vallási egyesületet, összerakjak sablonhonlapokat és hirdessem a szolgálataimat másoknak? Valószínű, hogy ez megtehető a hatályos magyar törvények szerint - az ilyen imposztorkodás azonban erkölcsi és súlyosan hitelrontó jelenség, ezért érthetetlen a néma csend, ami Tóth Mihály vallási próbálkozását körbeveszi.

Tovább

Dawkins az ernyőnk alatt

Van egy érdekes jelenség, amit a témára fogékony érdeklődők régóta alaposan megfigyelhettek az új ateizmus kapcsán: az olyan gondolkodók, mint Richard Dawkins, Sam Harris, Daniel Dennett vagy más "mozgalmár és buzgalmár" nemhívők szinte csakis a kereszténységet támadják válogatottan cinikus és racionális érvekkel. Ennek állításuk szerint az az oka, hogy a nyugati civilizációban többnyire a kereszténységgel lehet találkozni. Mostanra azonban a helyzet az iszlám térnyerése miatt változni látszik - avagy mégsem...

Az ember azt gondolná, az iszlám erős és növekedő jelenléte miatt (főleg Angliában) a következetes ateisták veszik a lapot, és mivel  állításuk szerint nem a kereszténységgel, hanem úgy általában a vallással van a bajuk, nekifognak ugyanilyen lendülettel az iszlám ideológiai szőnyegbombázásához is. Eddig a kereszténységet használták boxzsáknak, de most itt van egy másik, egyre jobban nyomuló vallás. Ez lenne a hiteles és elvárható, a tisztességes és derekas kiállás. Ám Richard Dawkins most húsvétkor adott rövid interjúja mintha egészen más képet mutatna. Bár néhány alkalommal maga Dawkins ugyan bírálta az iszlámot, ahhoz képest mennyire erőteljesen növekszik a szerepe a nyugati társadalmakban (miközben a kereszténység folyamatos térvesztéssel küszködik), az új ateisták továbbra is kifejezetten a kereszténységre szeretnek lövöldözni. A fene nagy bátorság, ami a vallást látja problémának gyorsan elillan, ha az iszlámot kellene maró kritika alá venni. Akkor már annyira nem számít a szabad gondolkodás és a haladás, sőt - és most jön az újdonság! - inkább beállunk a kereszténység ernyőjének pereme alá - ateistaként.

Hihetetlenül hangzik, pedig igaz: Richard Dawkins a fenti interjúban valamiféle értelemben kereszténynek mondja magát!

Persze ne olvassunk ki ebből olyasmit, ami nincs benne: természetesen csakis kulturális kereszténynek (cultural christian) - de nyilván nem tartja magát hívőnek (believer), amit ez a szó biblikus értelmében jelent. A kereszténység állításait továbbra is nonszensznek és abszurdnak véli, viszont az iszlám angliai felnövekedése láthatóan aggodalommal tölti el: a két vallás közül akkor pedig mégis a kereszténység a jobb, amit Dawkins a fent belinkelt videóban tisztességesnek nevez, és még fel is sorolja néhány szimpatikus vonását. Valahol megértem az aggodalmát és azt is felfogom mit akar ezzel mondani. Érthető, hogy egy nyugati ateista inkább a kereszténységre voksol az iszlámmal szemben, mármint ha ez a kettő a választási lehetősége. De miért ebből a kettőből választ? Miért nem mondja magát továbbra is vallásellenes-haladó szekulárisnak? Nem vagyok képes elhallgatni az őszinte véleményem, miszerint pontosan erre számítottam, ezt vártam, szinte biztos voltam abban, hogy ez fog történni ha az iszlám felzárkózik a kereszténység mellé. Előre sejtettem, hogy az addig harcosnak és bátornak tűnő ateizmus azonnal meghátrál, amint egy agresszív és erőszakos hitrendszert vél felfedezni szembenálló vitapartnereként. Nem hiszem, hogy csak Dawkins gondolkodna így az ateista oldalon. Akárhogyan forgatjuk a szavakat, végső soron valamiféle pánikreakcióról van szó. Az új ateisták, akik válogatott durvaságokkal, kendőzetlen bunkóságokkal és gúnyos röhögéssel fordultak a kereszténység felé, bátran és hangosan kikiáltva, hogy a világot meg kell szabadítani a vallás "vírusától", azonnal gyáván behúzódnak a kereszténység ernyője alá, ha az iszlám komolyan megjelenik a radaron.

De nem is csak arról van itt szó, hogy mindenféleképpen furcsán hangzik a világ talán legnagyobb ateistájának szájából a saját magára applikált keresztény jelző, értse azt bárhogyan. Ha valaki olvasta Dawkins szörnyű könyvét, az Isteni téveszmét, az nyilván felfigyelt arra, hogy a kötet végig erősítgeti azt az elképesztően ostoba gondolatot, miszerint a vallások lényegükben teljesen egyformák. Mindegyik mögött a butaság, erőszak, hatalomvágy, rombolás, terrorizmus, megtévesztés szándéka áll.  A könyv első felében a szerző általában próbálja leírni a vallás jelenségét, és közben össze-vissza kutyul mindent mindennel - a kutyulékában pedig csakis negatív, romboló, pusztító képeket hoz eltérő vallásokból. Most pedig mintha úgy tűnne, hogy ugyanaz a szerző mégis képes különbséget tenni két vallás, az iszlám és a kereszténység között -  ráadásul fundamentális eltérést lát, hiszen szívesen behúzódna az egyik árnyékába, hogy így a másiktól minél messzebbre kerülhessen.

Azt hiszem ilyenkor kell kibontani egy üveg kólát, belemarkolni a popcornos zacsiba, és mosolyogva figyelni hova fut ki majd ez az egész. Jó szórakozást mindenkinek!

Tovább

Magyarok messiásai

Bölcs Salamon sokezer éve megmondta már: nincs új a nap alatt. Ahogy a közelmúltban írtam róla, hogy ma már egy politikus nem pusztán "törzsfőnök" (aki viszi az ország ügyes-bajos dolgait), de "sámán" is lenni akar (azaz szellemi iránymutató), a jelenleg zajló közéleti fejlemények Magyar Péter és Varga Judit ügye kapcsán megint rámutatnak arra, hogy messiásfigura nélkül az ember elveszettnek érzi az életét.

Őszintén mondom, én nem tartom Magyar Pétert "baloldali messiásnak", mégpedig azon egyszerű oknál fogva sem, mert egy igazi messiás nem lehet ilyenolyan oldali. Az igazi messiásoktól inkább azt várják és arról ismerszenek, hogy univerzálisak és megtörik a rendszereket, mégpedig azt, amelyik éppen uralkodik. Ugyanezt várták annak idején Jézustól is, akire állandóan szerették volna ráadni a politikai szabadító kabátját. Az első századi zsidóság reményteljes elvárásai aköré szerveződtek, hogy Krisztusban egy római császárokkal szembeszálló, bátor és erődemonstrációt tartó figurát akartak felfedezni - amitől maga Jézus tudvalevőleg folyton elhatárolódott. Mégis, kortársai tudatát annyira rabul ejtette ez a politikai messiás-kép, hogy még tanítványai sem tudtak igazán szabadulni tőle: csak fokozatosan, lépésről-lépésre értették meg milyen értelemben szabadító Jézus.

Nos, a hazai politika jelenlegi helyzete több szempontból is kezd olyan lenni, hogy a kulcsszereplőket lassan már csak vallási fogalmakkal tudjuk jól leírni és megközelíteni. Mindkét oldal várja a maga messiási beteljesedését, illetve mintha némelyek már meg is találták volna. A jobboldalon Orbán Viktorra sokan úgy tekintenek, mintha Isten egyenes adásban szólna hozzájuk rajta keresztül. Valamiképp ő a mi oltalmazónk és béketeremtőnk: aki megőrzi ezt a kis országot a háborút akaró gonosz európai sátánok tengerében. Azt nem tudom, ő maga mennyire akar ilyen értelemben többé válni egy Fősámánnál és belépni a messiási cipőbe, viszont hogy ennek van politikai előnye számára, az biztos. Az ellenzéki térfélen mintha ilyen figuraként néznének most fel Magyar Péterre, aki kilépett a "gonosz rendszer" árnyékából és most tömegeket tud az utcára hívni. Egyesek úgy beszélnek róla, hogy talán ő lesz az, aki lebontja a "Halálcsillagot" (vagyis a kormány rendszerét) és legalább reményt kínál egy szebb világra, mert hát emberek, olyan nincs hogy semmiben se higgyünk, valamiben és valakiben muszáj hinni - szólnak a messiásváró hangok.

Nem akarok se balra, se jobbra, se kormányoldalra, se ellenzéki térfélre verbálisan odapörkölni. Mindenki politikai ízlésére bízom, hogy kiben látja a "maga messiását", Orbán Viktorban, Magyar Péterben vagy másban. De annyit ez az egész közéleti atmoszféra szépen megmutat, hogy még egy alaphangon szekuláris társadalomban is (mint amilyen a magyar) nem lehet remény és hit nélkül normálisan élni. Kell nekünk egy szabadító-figura, akinek el tudjuk hinni, hogy majd minden jó lesz. Azt is tudjuk, hogy a politikusok többnyire hazudnak és az ígéreteiknek jó esetben is csak kis százalékát tartják be. De ezen az áron is kívánjuk az édes szavakat. És ehhez annyira, de annyira ragaszkodunk, hogy közben észre sem vesszük: bár felvilágosultnak tartjuk magunkat, akik büszkék arra, hogy már "túlhaladtak a vallások hülyeségein", mégis egy az egyben vallási jellegű hozzáállással és attitűdökkel fordulunk a politikusok felé. Vagy ahogy Mircea Eliade nálam jobban leírta: a vallástalan társadalom valójában "kriptovallásos" viselkedésű, azaz észre sem veszi hogy vallásos színezetű tettekre ragadtatja magát.

Egyszóval, most olyan időket élünk, hogy már nem elég Fősámánnak lenni, kevés a szellemi iránymutatás, a politikai influencer-lét, a közéleti megmondóemberkedés. (Írom én a Megmondom blog házigazdájaként ugye...) Most már messiások kellenek, akik beígérnek és felmutatnak egy hihető politikai eszkatológiát. Szerintem a következő választásokon azok lesznek sikeresek, akik ezt a messiás-szerepet a legpontosabban tudják megcélozni és eltalálni - az emberek rezonálni fognak rá. A kérdés ezért nem feltétlenül az, ki kap több szavazatot, hanem talán inkább az: kinek a messiása piacképesebb? 

Tovább

Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem

Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...

A podcastomban mostanra elég sokféle vendég megfordult, de olyan nem nagyon, aki saját magáról kimondta volna, hogy büszke ember volt a sikerei miatt és ezért megérdemelte, hogy Isten kicsit letaszigálja saját trónjáról. Persze hozzáteszem, emberi számítás szerint ilyenkor lehetne mondani, hogy Lórándnak volt némi oka a büszkeségre: számos rangos nemzetközi elismerés, publikálás a National Geographic magazinban - és milyen már az, amikor a NASA szemlézi a képeidet? Ezzel a teljesítménnyel már lehet házalni, és mégis olyan hübriszhez vezetett, hogy Lórándnak "le kellett tennie az arcát" - most pedig már önmaga kedvéért fotózza az eget, a sikerei pedig nem csökkentek, hanem továbbra is növekednek.

Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma. 

Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.

A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!

Tovább

Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

Tovább

Üdvözöl a TeTe - a nyugati társadalom új egyháza

A blog egy korábbi bejegyzésében - kissé keserű módon - tréfálkoztam azzal a felvetéssel, miszerint van egy új vallás a nyugati társadalomban, amit MMV-nek nevezhetünk. Ez a rövidítés természetesen csak egy általam konstruált és kitalált dolog, ami a "Maga Módján Vallásos" emberek gyűjtőneve kívánt lenni - noha a mögötte álló valóság nagyon is realitás. Most egy értékes beszélgetés kapcsán szeretnék egy hasonlóan "mondvacsinált" rövidítést behozni a diskurzusba: ez lesz a TeTe.

A tegnapi nap végignéztem és hallgattam az Evangelikál Csoport egyik friss anyagát, ahol négyen folytattak diskurzust három izgalmas és forró témában: az egyik az apátia, a másik az anómia, a harmadik pedig az aposztázia volt. Mindhárom "a"-betűs szócska mögött komplex jelenség húzódik meg, engem most mégis a legelső fogott meg legjobban, mivel nem igazán hallottam még róla áttekintő diskurzust.

Vagyis akkor: az apátia. A közöny és közömbösség, mint az egyházat sújtó valóság. Ebből következik a bevezetésben emlegetett rövidítés, a TeTe is: Teljes Evangéliumi Tökmindegy Egyház. Fontos jól megértenünk miről van szó, és miért pusztító az apátia jelensége manapság az egyházon belül - noha őszintén szólva egyházon kívül is jellemző. Az azonban valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg  minket.

A fent említett beszélgetésben előkerült, de mindenképpen szükségesnek tartom leírni ide is, hogy egyáltalán mit érthetünk apátia alatt. Tulajdonképpen ez egy olyan kóros lelkiállapot, amikor az ember belesüllyed és tartósan benne is marad egy érzéketlen, közömbös, szenvedélyek és motivációk nélküli pozícióban. Az apatikus személy nélkülözi az érdeklődést, az egyház szempontjából spirituálisan zárt és elnyomja az érzelmi megnyilvánulásait, a saját véleményartikulációját.

Egyszóval és röviden: a TeTe tagjai kifáradt emberek.

Azt hiszem nagyon sokan küzdenek ezzel az érzéssel egyébként olyanok is, akik aktívnak tűnnek és mozgolódó típusnak, extrovertáltnak, nyüzsgőnek gondolnánk őket. Én kifejezetten ilyennek vélem magamat, de elárulom, hogy hajlamos vagyok "belül" néha apátiába süllyedni, amikor ezzel a közömbösséggel szembesülök. Az aktív személyek feltehetően jól tudják miről beszélek. Az ember beleöl egy csomó munkát és lelkesedést egy adott dologba, ami láthatóan elég hidegen hagyja a környezetét, vagyis a többieket. Legalább kritika érkezne visszajelzésként - de még az sincs. Erre szoktam mondani, hogy amikor Jézus prédikált a saját szülőfalujában, elkönyvelhetett egy hatalmas sikert: meg akarták ölni a végén. Tudom, ez fekete humornak tűnik, pedig nem az. Milyen jó igehirdetés az olyan, ami ilyen elemi indulatokat vált ki a hallgatóságból! A kudarc nem az, hogy Jézust megkísérlik lelökni egy magas szikláról. A kudarc az lett volna, ha oda se figyelnek arra, amit mond.

Az apátia apátiát szül azokban is, akik eredendően szellemileg mozgékony típusú emberek. Az apatikus személyek bizony fertőzők tudnak lenni egy közösségben. Így aztán közösen teremtjük meg magunknak a TeTe egyházát, ahol tömegével ülnek állandóan fáradt, mindig maguk alatt lévő, teljesen kimerült emberek. Akik valamiért még elvonszolják magukat a gyülekezetbe, de leginkább azért, mert abban bíznak, hogy ott valaki majd összeszedi őket. Ám a "másokat összeszedők" is elfáradnak és apátiába zuhannak - és ezért látszik néhány gyülekezet olyannak, mint egy csata utáni tájkép, tele halottakkal és sebesültekkel.

Az óriási kihívás az, hogyan lehet kimozdulni a TeTe légköréből, miként lehetséges felállni az apátiából. Valószínű erre a kérdésre nem egyféle válasz létezik, de ahhoz hogy az embernek egyáltalán legyen kedve keresni a maga számára a feleletet, valamiféle törésponthoz el kell jutnia. Talán akkor indul meg valaki felfelé az apatikus állapotból, amikor magába az apátiába is belefárad. A tékozló fiú éhezett, de a disznók eledelével kívánta megtölteni a gyomrát - viszont volt egy pillanat, amikor "magába szállt": eszébe jutott, hogy hol találhat minőségi ételt. Végső soron a gyomra fordította irányba, emiatt ment haza és rendeződött a kapcsolata az apjával.

Azt gondolom a töréspontok sokszor egzisztenciális mélységben kell érintsenek bennünket, hogy az apátia gödréből elkezdjünk kimászni. Nem azt mondom, hogy másként nem lehet, csak azt tapasztalom és látom, hogy a többség addig nem mozdul, míg valami töréspont erre rá nem kényszeríti, és ami a léte legalsóbb szintjein érinti. Szomorú valóság ez, viszont megéri megfizetni talán még ezt az árat is, ha az apátiából kimászva új magok fognak talajt, amiből új hajtások fejlődhetnek.

Tovább

Mártír vagy fanatikus?

Az előző bejegyzésben Rudolf Höss emlékiratai kapcsán említettem, hogy van még egy tanulságos vonása mindannak, amit az auschwitzi táborparancsnok leírt saját könyvében - és sajnos ez a tanulság nagyon konkrét módon éppen a vallást, a hitet, Isten követését érinti. A haláltáborokban ugyanis volt egy konkrét csoport, akiket kifejezetten a hitükért küldtek a gázkamrákba, és bár azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek hősi halált haltak (valahol így is van), mégsem vagyok képes ezt ennyivel letudni.

Mindenki tudja, hogy Auschwitz többnyire a zsidóság megsemmisítésének emblematikus helye, ahol az emberiség egyik legnagyobb bűntettét követték el Isten választott népe ellen. Nem csökkentve ennek a kijelentésnek a súlyát, voltak azonban más csoportok is, akik ezerszámra haltak meg a Rudolf Höss vezette halálgyárban: cigányok, oroszok, melegek. És akadt egy kifejezetten vallási okokból elpusztításra kijelölt társaság is, mégpedig Jehova Tanúi.

Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy Jehova Tanúi kicsodák és milyen teológiai jellegű vitám van velük. A klasszikus keresztény Szentháromság-tan tagadása jelen kérdés szempontjából többnyire irreleváns. Auschwitzban ez ugyanis nem volt fontos. A náci rezsim mindösszesen annyit látott ezekben az emberekben, hogy Istent (Jehovát) makacsul követik, megtagadják a katonai szolgálatot és a tisztelgést az állami intézmények előtt, valamint állandóan a Bibliára hivatkoznak. Ez így együtt elegendő ok volt a gázkamrára.

Számomra kifejezetten meglepő, hogy Rudolf Höss milyen sokat ír róluk az emlékirataiban. Úgy fogalmaz, hogy Jehova Tanúi szorgalmasan dolgoztak a táborban, készségesek voltak, sőt az ő személyes háztartásában három évig két Tanú is besegített: "A feleségem gyakran mondogatta, hogy ő sem tudna jobban gondoskodni mindenről, mint ez a két asszony." Úgy tűnik, mintha ezeknek az embereknek lett volna valamiféle külön megbecsültségük a táborokban, ami a többi csoport tagjaira nem volt ennyire jellemző. Miért történt így?

Talán azért, mert Jehova Tanúi groteszk módon elégedettek voltak a sorsukkal Auschwitzban. Ennek oka természetesen az, hogy hitük szerint a szenvedéseiknek és haláluknak óriási jutalma lesz Jehovánál. Höss korábban a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnoka is volt, ahol akadt két "fanatikus jehovista": ezek olyan "szenvedélyes odaadással fogadták a testi fenyítést, hogy az ember szinte kénytelen volt feltételezni, hogy perverz hajlamaik vannak". Amikor közölték velük, hogy ki fogják végezni őket, szinte magukon kívül voltak az örömtől, majdhogynem követelték saját agyonlövetésüket, és futólépésben mentek a kivégzés helyszínére. Jehovánál akartak lenni, amire óriási áldásként gondoltak. Megdicsőülten álltak a golyófogó fal előtt, felemelt karokkal - a látvány kapcsán még a szörnyeteg Rudolf Höss is mintha megdöbbenne, amikor így fogalmaz: "Ilyennek képzeltem az első keresztény mártírokat, amikor az arénában arra vártak, hogy széttépjék őket a vadállatok. Átszellemült arccal, szemüket az égre emelve, imára kulcsolt és magasba emelt kézzel mentek a halálba." A könyv azt is megemlíti, hogy a kivégzésben részt vevő katonák is teljesen a látvány hatása alá kerültek.

Az ember azt gondolná tehát, hogy Jehova Tanúi valamiféle mártírhalált halva jó példát mutattak a náciknak. Legalább némelyiküket picit elgondolkodtatták, talán voltak köztük, akiket jobb útra térítettek? Még a legkérgesebb szívű német katona is megáll ilyenkor és megkérdezi magától, tényleg egy fanatikust pusztít el ilyenkor vagy jámbor, Istent követő embereket, akikre inkább fel kellene néznie? Ahogyan Tertullianus is beszélt az ókorban a mártírokról, szinte buzdítva a római hatalmat, hogy nyugodtan kaszáljon csak végig a keresztényeken, hiszen a mártírok vére magvetés, mintha ehhez hasonló jelenetet látnánk a náci haláltáborokban. 

Sajnos azonban mindez csak egy romantikus kép, amelyben az ördög máshol lakozik. Rudolf Höss és társai számára tényleg követendő és jó példák voltak Jehova Tanúi, csak nem úgy, ahogyan mi szeretnénk erről hallani. A Tanúk hitbeli odaadásából nem azt olvasták ki ugyanis, hogy az istenfélelem milyen nagyszerű dolog és ilyen embereket kivégezni mennyire szörnyű bűn. Hanem valami egészen mást: az odaadó fanatizmus erejét. Nagyon tanulságosak Höss szavai, amikor ezt írja:

"Himmler és Eicke számtalanszor állították a bibliakutatók fanatizmusát követendő példaként az embereik elé. Éppolyan fanatikusan, éppolyan rendíthetetlenül kell az SS tagjainak hinni a nemzetiszocializmus eszméjében és Adolf Hitlerben, mint ahogy a bibliakutatók hisznek Jehovában - mondták. Adolf Hitler országa csak akkor fog tartósan fennállni, ha az SS tagjai világnézetileg ilyen fanatikus hívők lesznek. Csak az énjükről az eszméért lemondani hajlandó fanatikusok közreműködésével lehet egy világnézetet elterjeszteni és folyamatosan fenntartani."

Van ebben valami elborzasztó, még ha nincs is benne semmi meglepő. Jehova Tanúi hősies mártírhalálából kivégzőik nem azt olvasták ki, amit kellett volna. Ők nem a mártírokat, hanem a végsőkig elmenni képes fanatikusokat látták bennük. Nem a hitükre lettek kíváncsibbak, ami ilyen odaadásra sarkallta őket, csupán azt a viselkedést irigyelték el tőlük, hogyan halnak meg egy eszméért. Gyöngyök kerültek a disznók elé. Számukra a "jehovisták" nem a mélyen hívő emberek ideáltípusai, hanem a fanatizmus eszményi képviselői lettek.

Szerintem ennek óriási tanulsága van a mi számunkra is.

Persze elkényelmesedett nyugati emberként nem olyan kontextusban állunk a társadalom előtt, ahogyan ezek a szerencsétlen Tanúk a haláltáborokban. Ám ettől még hatalmas kihívás számunkra nemcsak az, hogy mit mutatunk magunkból és hogyan, hanem az is, hogy miként olvassák az életünket azok, akik látnak bennünket. Nyilvánvaló, hogy az emberek elsőként azt fogják észrevenni bennünk, ami bennük is megvan. A nácik fanatikusok voltak, természetszerűen felismerték tehát Jehova Tanúiban is a fanatizmust. De a hermeneutikájuk ezen a ponton meg is állt. A hitük tartalmára már nem voltak kíváncsiak. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jó része pont így viszonyul hozzánk. A hitünk tartalma alapvetően nem izgatja őket, a viselkedésünk annál inkább: ha azt szeretnénk, hogy ne utóbbival legyenek elfoglalva, hanem eljussanak előbbihez is, mégis komoly figyelmet kell fordítani utóbbira. Én nem szeretném, hogy "félreolvassanak" az emberek - noha persze ezt nem tudom teljesen megakadályozni, nem csupán rajtam múlik. De amit lehet, szeretnék megtenni ezért. 

Furcsa dolog, de komolyan úgy érzem, ez a bolond Höss most segített nekem! Nem gondoltam eddig sem gyűlölködve Jehova Tanúira, de általában határozottan elutasítom őket, még szóba állni se vagyok hajlandó velük, ha hozzám szólnak az utcán és próbálnak beszédbe elegyedni velem. A könyv hatására viszont úgy érzem elmozdult bennem valami - mégpedig pozitív irányban. Ha ez az őrült náci csak a fanatikust látta meg bennük, akkor én többet szeretnék. Nem, nem fogadom el és határozottan elutasítom a tanaik jó részét ezt követően is, de nem akarom őket emiatt lenézni és elvetni. A gonosztól annyit meg kell tanulnunk, hogy jobbak akarjunk lenni nála. Ha erre sem vagyunk képesek, akkor veszítünk el mindent, ami számít.

Tovább

A vérszomjas bestia

Valószínűnek tartom, ha valaki szereti a dogmatikát, a hamartiológia így sem tartozik a kedvenc területei közé. Pedig a bűnnel foglalkozó teológiai kérdések elképesztően fontosak: ha manapság valahol látunk úttévesztéseket, az pont ez a kérdés. Ugyanakkor legalább ilyen fontos az is, hogy a bűnről ne csak egyféleképpen, azaz a teoretikus dogmatika módján beszéljünk. Néha egy olyan könyv jobban megérteti az emberrel a bűn lényegét, aminek semmi köze a dogmatikához. Egy ilyen könyv volt a kezemben, mégpedig az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Höss írása, amelyet most ismét kiadtak magyar nyelven.

Száznegyven oldal teleírt lap, és még húsz-harminc oldal egyéb témák: ezt hagyta maga után Rudolf Höss, a hírhedt haláltábor első számú mészárosa, aki egymilliónál is több ember haláláért felelős. A róla szóló zseniális film egy hónappal ezelőtt került a mozikba, nem csoda, hogy az emlékiratait újra megjelentették magyar nyelven. Végigolvastam, habár őszinte leszek, volt néhány olyan gondolat, ahol fizikai nyomást éreztem a gyomromban, a rosszullét környékezett. Höss elmélkedéseit meglehetősen cinikusan ezzel fejezi be: "A nyilvánosság lássa csak bennem továbbra is a vérszomjas bestiát, a szörnyű szadistát, milliók gyilkosát, mert a széles tömegek képtelenek másképpen elképzelni Auschwitz parancsnokát. Úgysem fogják megérteni soha, hogy neki is volt szíve, és nem volt rossz ember".

Ez az ember egymilliónál több bestiálisan kivégzett, náci ideológia miatt széttrancsírozott, agyonvert, tarkónlőtt, elgázosított, majd szénné égetett, hamvait a folyókban szétszórt gyermek, nő és férfi után tulajdonképpen "nem rossz ember"-nek nevezi önmagát és gyakorlatilag a közvélemény értetlenségére mutat rá. Vérfagyasztó ez önmagában - s egyben az egyik kiváló hamartiológiai tanulsághoz is elvezet: mindegy, hogy egy embert ölsz meg vagy egymilliót abban a tekintetben, ha nem ismered fel amit tettél. Bűntudat nélkül nincs az a vérfürdő amit ne tudnál a magad számára megmagyarázni. Rudolf Höss lelkét felfalta a nemzetiszocializmus, és ezzel együtt láthatóan azt a képességét is, hogy érteni legyen képes mi a bűn.

De az igazi sokkot a könyvet elolvasva az okozza, hogy ennek ellenére mégsem szűnt meg önazonos lenni. Ahhoz hasonlóan, ahogy Pál apostol éppen saját fanatizmusából kitörve keresztény lett, s mégis megőrizte személyisége alapvonásait, Höss éppen ellenkező utat járt be: egy antipálfordulatot. Életrajzából kiderül, hogy eredetileg papnak készült(!), de gyóntató atyája kifecsegte édesapjának titkos bűneit, így ennek köszönhetően megroppant az egyházba és a vallásba vetett bizalma. Aztán egyre messzebb és messzebb távolodott Istentől, míg végül a hitben gonoszságot és elvetendő jelenséget azonosított a maga számára. Ugyan később is vallásosnak nevezte magát, de ez már csak lelki pózolás valódi szívbeli hit nélkül. Ezt többször kiemeli a könyvében. Nem akarom persze azt mondani, hogy azért lett belőle táborparancsnok Auschwitzban, mert elfordult a hittől. De azt viszont nagyon is akarom mondani, hogy ha nem fordult volna el, az élete jó eséllyel egyáltalán nem így alakul. 

Rudolf Höss kapcsán azonban a leginkább sokkoló felismerés mégis az, amit az ember iszonyúan vonakodva hajlandó csak beismerni magának, és bármi áron kerülni igyekszik, hogy kimondja. Ahogy a könyvet olvassuk, lapról-lapra formálódik bennünk a gondolat, amitől legbelül állandóan menekülni akarunk. Ez pedig úgy szól, hogy bizonyos értelemben Höss sehogyan sem tűnik különleges szörnyetegnek. Bár az lett volna! Dühöngő bolond, tajtékzó őrült, akire zubbonyt lehet húzni és akkor könnyen rámutathatnánk: hát ez a srác totálisan bekattant, nem normális, vagyis az a lényeg, hogy gyökeresen más, mint mi vagyunk. De Rudolf Höss sajnos nem ilyen volt. Teljesen átlagosak tűnik, sőt bizonyos gondolatai talán még rokonszenvesek is. Ha az utcán találkoznánk, ha szimplán csak beszélgetnénk vele, jó eséllyel egy halálosan átlagos, sőt kedves fiatalembernek vélnénk. Összezavaró ez: ha nem tudnám kicsoda, pont olyan lenne, mint bárki más. Akármelyik ember körülöttem. Vagy... esetleg én magam?

Azért ez túlzás. Ugye én soha nem csinálnék ilyet. Engem máshogyan neveltek. Más fából faragtak. A légynek se tudnék ártani, nem vagyok erőszakos ember. És akkor elkezdjük megmagyarázni, hogy biztosan találunk valamit Höss családjában, a környezetében, a szerencsétlen történelmi helyzetben, vagy bármiben, ami így együtt olyan életúthoz vezette, hogy végül az lett belőle, aki lett: egy szörnyeteg. Persze azt tényleg nem szeretném mondani, hogy bármelyikünk biztosan lehetne Rudolf Höss - ez így nem volna igaz. Mert nekünk valóban mások a körülményeink és talán az alapszemélyiségünk is. Valahol viszont mégis letaglózó beismerni, hogy adott körülmények között nem tudjuk mi milyenek lennénk, és a Rudolf Höss-féle szörnyetegek pontosan erre emlékeztetnek minket. A saját kiszámíthatatlanságunkra, a saját belső bizonytalanságunkra, a kibillenthetőségünkre. Utálatos ezt beismerni. Undorító még a gondolat is, hogy hasonló fordulat szinte bárkivel megtörténhet.

Rudolf Höss nem attól volt "vérszomjas bestia", mert ilyenné tette a családja, a náci propaganda, a körülmények - noha ezek így együtt iszonyú sokat nyomtak a latban. Az igazi szörnyeteg az a bűnre való fogékonyság, ami sajnos mindannyiunkban jelen van. Más kérdés, mi hogyan rezonálunk rá, mit kezdünk vele, mennyire engedjük tombolni, de ez a hajlam bizony mindenkiben ott lapul. És úgy képes uralni az embert, hogy adott esetben észre sem veszi, sőt akár önként szolgáltatja ki magát neki. Kell ennél mélyebb rendszeres teológiai-hamartiológiai tanulmány, mint ennek az embernek az emlékiratai? Zseniálisan fejezi ki mindezt a közönyt, teljes deformációt Robert Merle "Mesterségem a halál" című regénye, ahogyan a Hösst alakító karakter hazamegy a "munkából" minden nap, azaz kilép a koncentrációs tábor kapuján, és mint aki jól végezte dolgát, éli a szép családi életét. Vizuálisan letaglózóan jelenik meg mindez a most mozikban elérhető Érdekvédelmi terület című filmben, ahol a Höss család szép villáját látjuk, az ápolt kertet, a pedáns családot, amely szó szerint a haláltábor szögesdrótokkal körbevett szomszédságában állt - a távolban a krematórium füstölgő kéményeivel. Milyen bemocskolt lelkű embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki az eszményi családi házát a hullaszagú mészárszék fala tövébe építse fel és miközben távoli lövések meg emberi sikolyok hangja tölti meg a levegőt, pancsikoljon a kerti medencében a gyerekeivel? Hogyan lehet jóízűen falatozni egy olyan kertesházban ücsörögve, ahol a fal másik oldalán éppen fejbelőnek asszonyokat és síró gyermekeket ideggázzal taszítanak a halálba?

Hát így lehet, így lehetett.

Rudolf Höss emlékiratait kötelezővé tenném a teológiai karokon dogmatikából, azaz hamartiológiából. Sokkal élesebb képet mutat arról mi a bűn, mint akármelyik korszakalkotó teológus rendszeres műve. Olyan lelki rétegekben érteti meg az emberrel a gonoszság mibenlétét, hogy Höss karaktere mellett a legnépszerűbb horrorfilmek földöntúli szörnyetegei papírmasé figuráknak tűnnek csupán. És van itt még egy dolog, amit a következő bejegyzésben külön is szeretnék kiemelni, mert a könyvből nemcsak a bűn lélektanát, de a fanatizmusét is egészen különleges módon lehet megérteni...

Tovább

Nagy kanál halál: fekete madarak Európa felett?

A társadalmi jelenségeket és tendenciákat általában nem egyféleképpen lehet, sőt talán nem egyféleképpen érdemes magyarázni és megérteni. Azok a kérdések, melyek az emberi élet értékéhez szervesen kapcsolódnak, különösen is bonyolultak - és a tapasztalat azt mutatja, ha mégis megpróbáljuk sematizálni őket, abból általában nem szoktak jó dolgok kisülni. Mindez a 777blog egyik friss írása kapcsán jutott most eszembe.

Szégyen vagy gyalázat, esetleg mindkettő, de bevallom őszintén, nem ismerem Németh Hunort, eddig nem olvastam egyetlen cikkét sem és amennyire képes voltam gyorsan utánajárni, talán egy katolikus elkötelezettségű szerzőről lehet szó. De igazából ez mindegy is, nem számít, nincs tényleges súlya, annál inkább érdemes viszont átböngészni a fentebb belinkelt kis eszmefuttatást - ami az emberben olyan benyomást kelt, mint amikor egyszerre érzi magában az egyetértést és a vitaindító kérdéseket. Vagyis miközben bólogat a leírtakra, máris belehelyezkedik a "másik oldal" pozíciójába - pozitív érzései ellenére is.

Merthogy első gondolatként annyit feltétlenül le akartam írni, hogy Németh Hunor gondolataiban abszolút van igazság. Tényleg úgy tűnhet első és második látásra, mitöbb értelmezhető úgy, hogy Európában mintha valamiféle "halálkultúra" megjelenésének lennénk tanúi. A cikk lényege röviden annyi, hogy míg korábban Európa számára az emberi élet értéke szinte szent és megkérdőjelezhetetlen volt, mostanság mintha ellenkező szelek fújnának. A múlt héten Franciaországban alkotmányba foglalták az abortuszhoz való jogot, egyre több fegyvert küldenek Ukrajnába, és Karsai Dániel jól ismert ügye kapcsán felmerült például mifelénk is az aktív eutanázia támogatásának lehetősége.

Azaz: egy jó nagy kanál halál minden fronton. Európában mintha gyökeret vert volna a halál, mint opció választása.

"Most nem szándékozom politikailag megítélni ezen történéséket, csupán azt szeretném megvilágítani, milyen könnyen teszik le emberek a voksukat a halál, a pusztítás mellett." - fogalmaz Németh Hunor, aztán hozzátesz egyfajta hipotézist, disztópikus víziót is: "...bele sem merek gondolni, hova vezet és hol van annak a folyamatnak a vége, ahol szabad magatehetetlen, beteg embereket ölni, magzatokat megfosztani az élettől, nem okoz gondot emberek sokaságát egy teljesen fölösleges háború frontjára vezetni, mintha csak robotok lennének, és attól sem riadunk vissza, ha ártatlan civilek tömegét veszélyeztetjük a háború eszkalációjával.".

Namost, én egy pillanatra sem szeretnék belebújni abba a kabátba, hogy egyrészt bagatellizáljam az itt felvetett területek valóban elképesztően fontos és összetett jelenségeit - az abortusz, a háború, az eutanázia óriási tématerületek és külön-külön megérnének többkötetnyi kifejtést -, másrészt viszont azt sem akarom, hogy olyan fekete madarakat fessek az égre, melyek nincsenek ott.

Mielőtt bárki a fejemhez vágná: nem vagyok sem abortuszpárti, sem háborúpárti, sem eutanáziapárti. De már itt is az első dolog, amit mondani akarok. Hiszen ki az az őrült (és ha tényleg van ilyen, akkor talán jogosan nevezhetjük annak), aki kifejezetten pártolja kisgyermekek megölését, egy ország háborús szétpusztítását vagy a háború eszkalációját, esetleg azt, hogy magatehetetlen beteg embereket megöljünk? A nyugati demokrácia gyomrából mindenféle furcsa dolog kijött már, de azért mégis bátorkodom azt mondani, hogy itt még a "pártiság" sem azt jelenti, hogy emberek tömegei kéjes élvezettel ölnek csecsemőket, csak azért akarnak Ukrajnának fegyvert adni, hogy direkt kiszélesedjen a háború, és az eutanáziával az a legfőbb céljuk, hogy minél több magatehetetlen ember mielőbb meghaljon. Ha ilyen fénytörésben látjuk és láttatjuk ezeket a dolgokat, akkor egyszerűen hibát követünk el.

Igen, voltak és biztosan vannak is olyanok, akik tényleg ilyen bolondok, ideológiai meggyőződésből gyilkolnak - gondoljunk itt a Gulágra vagy akár Auschwitz krematóriumaira - de szerencsére nem mondhatjuk azt, hogy ők képviselik a tipikus európai ember karakterét.

Amit Németh fel sem vet a cikkében, pedig jelentősen árnyalhatná vele, hogy ezeket a dolgokat az emberek nem azért teszik, mert jónak és klassznak gondolják, hanem mert egyrészt valami oknál fogva indokoltnak tartják őket még a borzalmaik ellenére is, másrészt bármilyen furcsa, mert éppen az élet védelmét is láthatják bennük. Vegyük Karsai ügyét (amiről már viszonylag sokat írtam itt a blogban). Abszolút szabad és kell is vitatni, amit a haldokló alkotmányjogász kér a maga számára - de azt talán nem fair vitatni, hogy indoka nem az öngyilkosság élvezete vagy ahogy Németh fogalmaz, hogy letegye a voksát "a halál, a pusztítás mellett". Ha valaki esetleg figyelemmel kíséri Karsai személyes írásait, öt perc alatt világos lesz számára, hogy ilyesmiről szó sincs. Megismétlem, nem kell egyetérteni vele, de azért annyit vegyünk már észre, hogy az egész küzdelem a méltó halálért éppen az élet értékéről szól és nem az értéktelenségéről - de biztosan nem arról, hogy Karsai a halál mellett voksoljon! 

Utálom a háborúkat, mindegyiket, kivétel nélkül! Azt is elfogadom, hogy alaphangon a háborúk értelmetlenek, feleslegesen halnak meg emberek tömegei, és többnyire az emberi ostobaság termékei. A katonáskodásban számomra semmi "macsós" nincsen, sőt egészében érthetetlennek tartom, ha valaki attól érzi férfiasnak magát, mert kiművelten tudja hogyan kell egy másik embert elpusztítani. De azért... ha egy országot megtámadnak, akkor éppen az élet értéke védelmében csak jogos valamennyire a védekezés, mégpedig a szívós, hosszas, kitartó, életmentő ellenállás. Én sem szeretnék belemenni a lassan kibogozhatatlan orosz-ukrán konfliktusba, ennyit azonban fontosan tartottam leírni. Ezt a történetet sem úgy lehet csak értelmezni, miszerint itt valamiféle "halálkultuszt" szolgálna ki Európa - gondolom az ukránok sem úgy élik ezt meg, hogy "a halál, a pusztítás mellett" teszik le a voksukat, hanem inkább pont azok élete mellett, akiket egyelőre nem vitt el ez a mocsok háború, akik életben vannak és akik életben maradhatnak. Ezért érthető Izrael védekezése a Hamász terrorjával szemben, ahogyan Ukrajnáé is Putyin rezsimjével szemben.

Egyszóval, azzal nem volt alapvető gondom, amit Németh Hunor leírt - inkább azzal volt, amit nem írt le. Ezeket a kérdéseket szerintem nem érdemes egyféle perspektívából tárgyalni és értelmezni. És természetesen ez azt is jelenti, hogy a dolgok progresszív-megengedőbb olvasata sem elég kritikai szemlélet nélkül. Nekem a nyugati és nyitott gondolkodást az jelenti, hogy olvasatokat teszünk egymás mellé, ezeket mérlegeljük, és szabadon lepároljuk magunknak azt, amit gondolunk. Ez legalábbis az egyén szintjén így működik - és jól működik így. A törvényhozás persze más kérdés, de talán egy nyitott társadalomban lehet és szabad erről vitatkozni.

Tovább

Bővölködésvita - érvekben szűkölködve

Ha csak olyanokkal beszélsz és olyanoknak beszélsz, akik isszák a szavaidat, akkor nem fogod tudni biztosan miben van igazad és miben tévedsz! Ez volt az egyik konklúzióm annak a vitaestnek a kapcsán, amelyen a közelmúltban járhattam Fináli Gábor rabbinak és az Ábrahám Sátra Zsinagógának köszönhetően. A vita elvileg a bővölködésteológia két oldalát mutatta meg, de azt mondom, inkább más dolgokat hozott a felszínre...

Azt tapasztalom, komoly témák egy idő után gumicsonttá válnak: s talán már itt tart valamennyire az amerikai egyházi közegből "ideérkezett" prosperitás teológia, avagy a nálunk inkább bővölködés evangéliuma néven elhíresült szellemi áramlat. Sokat diskuráltunk már róla, felemlegettük a ferdítéseit, fejünket csóváltuk a maguknak sugárhajtású repülőgépeket vásároló amerikai "sztárprédikátorok" miatt, kijelentettük mennyire rossz Istenből pénzosztó automatát csinálni, megfosztva őt a szuverenitásától. Néha az az érzésem, túltárgyaltuk a témát, elmondtunk már róla mindent, amit érdemes elmondani.

Igaz ami igaz, olyanra nem emlékszem, hogy nyilvános vitára is sor került volna Magyarországon a bővölködésteológiát támogató és ellenző oldalak között. Fináli Gábor  rabbi remek kezdeményezésére azonban most erre is sor került. Négyen ültek az asztalnál, a Hit Gyülekezetét reprezentáló(?) Nagy József evangélista, a szabadkeresztény Gere József, illetve velük szemben a prosperitás teológiát elutasító oldalon Kiss Máté evangélikus lelkész, valamint Szabó László református lelkész. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy milyen nagyra értékelem Fináli Gábor azon kezdeményezéseit, miszerint egy zsidó zsinagógába rendszeresen invitál keresztényeket ilyen típusú vitaestekre - tessenek példát venni róla!)

Én pedig nézőként - bevallom őszintén - kissé tudathasadásos állapotban hallgattam ezt az egészet. Merthogy keresztény identitásomat tekintve leginkább pünkösdinek tartom magam (még ha nem is vagyok egy az egyben hitvallásos pünkösdi), mégis abszolút az volt az alapélményem, hogy a nagyegyházakat képviselő oldallal értek egyet a kérdések jó részében. A helyzet egész egyszerűen az, hogy a bővölködésteológia  az erre fogékony kisegyházakat fertőzte meg leginkább és az igazi szellemi pusztítást is az ő köreikben vitte véghez. Ennek oka nyilván sokféle, de ami az egész este folyamán eszembe jutott, hogy az egyik ezek közül nyilván a szisztematikus és következetes teológia hiánya. A kisegyházak a nagyokhoz képest viszonylag laza szervezeti és teológiai formákban működnek, aminek van számos előnye, ugyanakkor komoly hátránya, hogy mindenféle szellemi áramlat, szenzációs marhaság akadálytalanul képes felvevő közeget találni a soraikban. Hát még az olyan gondolatok, miszerint ha sokat dobsz a perselybe, kapsz egy Mercédeszt a Jóistentől! Ki ne szeretné ezt hallani?

Szóval, mivel nincs igazán kidolgozott teológiai rendszer és nincs olyasféle szilárd hitvallás, mint a sokszor lesajnált történelmi egyházakban, ez nemcsak könnyedén nyit ajtót mindenféle vadhajtásos szellemi irányzat importálása előtt, hanem a lazaság miatt maguk a pünkösdi-karizmatikusok se látják mindig miben miért hisznek, vannak-e egyháztörténeti előzményei a hitük bizonyos elemeinek, és úgy egyáltalán milyen veszélyei lehetnek némely gyülekezetekbe betörő szellemi áramlatnak.

A vitaest azonban mégsem a tulajdonképpeni téma miatt volt számomra tanulságos, hanem inkább olyan általános vitatechnikai jelenségek miatt, melyek sajnos jól mutatták a neoprotestáns fél rendezetlenségét. Nem szeretném őket sem kioktatni (milyen alapon is tenném?), viszont néhány pontban leírom a saját konklúzióimat az eset kapcsán, melyek szerintem fontos ismérvét képezik egy színvonalas vitának:

1. Vitára úgy szerencsés megérkezni, hogy nemcsak a saját, hanem a vitapartner álláspontjából is készültem. Nem azért, mert "kémkedek" a "másik oldal" után, hanem azért, mert ez így tisztességes: hiszen ha azt sem tudom mit állít a vitapartnerem, mit keresek az asztalnál?

2. Egy vitában ugyan a másik emberrel vitatkozom, de nem a személyével, hanem az állításaival foglalkozom. Nem fair minősíteni, különösen nem leminősíteni a másikat - olyat kijelentve például, hogy míg én "nyolcszáz lóerős motoron" száguldok, ők csak "gyalog mennek". Ez egyszerűen bunkóság. Bocsánat, de nincs rá jobb kifejezésem.

3. A vitában érvek ütköznek érvekkel, az érvek mögött pedig elvek állnak. Nem szerencsés a saját álláspontomat anekdotákra építeni - azaz a vita folyamán sehogyan sem ellenőrizhető, lenyomozhatatlan, kideríthetetlen csodás történetekre. Persze illusztrációként jó dolog felhasználni egy-egy narratívát, de ezek nem képezhetik egy teológiai diskurzus gerincét.

Sajnos a fenti három pont egyikét sem sikerült megvalósítania a kisegyházi oldal résztvevőinek, sőt Nagy József és Gere József mindhárom tekintetben többször is belecsúszott újra meg újra ugyanabba a hibába. Bár meglátásom szerint a bővölködésteológiához csak közvetve kapcsolódik a szesszacionista-kontinuacionista vita anyaga a csodás karizmákról (az egész diskurzus egy ponton meglehetősen elcsúszott ebbe az irányba), az egész este sodrásában mégis előkerült a nyelveken szólás és a gyógyítás kérdése - és ami a legborzasztóbb, hogy még ezekben a témákban is az asztal nagyegyházi fele hozta az értelmezhető érveket, noha az ember arra számítana, a kisegyházi fél járatosabb az ilyen kérdésekben.

A vitaest élesen rávilágított arra, hogy borzasztóan kevés élményekkel, sztorikkal, dramatizált narratívákkal rendelkezni - ha nincs ezek mögött egy valamennyire átgondolt és összerakott teológia. És ahogy a bevezetőben említettem, az is kevés, ha mi pünkösdi-karizmatikusok mindig a "saját közönségünk előtt játszunk": mert amikor kilépünk a kényelmes közegünkből és mérlegre tesznek minket, láthatóan könnyűnek találtatunk. Vajon a pünkösdi-karizmatikus mozgalom számára mikor érkezik el az a pillanat, amikor pénzt, időt, energiát lesz hajlandó fordítani egy szisztematikus és sajátosan kisegyházi dogmatikai rendszer felépítésére? Angolszász nyelvterületen vannak már ilyen kezdeményezések, de jó lenne ha nem maradnánk le teljesen ezügyben Magyarországon sem. 

A jó hosszú vitaest teljes felvételét itt tudjátok megnézni! Csak erős idegzetűek számára ajánlom! :-)

Tovább

Törzsfőnök vagy sámán?

Már nem kívánok több bejegyzést fordítani szegény Balog Zoltán ügyére, viszont az előzőekben megfogalmazott felvetést, miszerint a püspök úr valamiféle szerepkonfúzió áldozata is lehet (vagyis egyszerre próbált "két világ" határán lavírozni a politikai és egyházi köpenyt magára véve) egy nagyon érdekes vallástudományi tipológiában most továbbgondolom. Merthogy szépen rávilágíthat arra, miért baj, amikor a politikusokból vallási karakterek lesznek vagy éppen vallási karakterek válnak politikusokká.

Amikor egyház és állam szétválasztásáról, politikusok vallási jellegű aktivitásáról vagy akár egyházi személyek politizálási hajlamairól beszélünk, mindig két mágneses pólus köré gyűlnek az indulatok. Az egyik tábor azt erősítgeti, hogy úgysem lehet az egyházat teljesen elválasztani az államtól (ami igaz is), a másik pedig dühösen reflektál erre és nem győzi hangsúlyozni, márpedig minden erővel erre kell törekedni.

Én most nem ezt a végeláthatatlan vitát kívánom eldönteni, viszont az elmúlt napokban egy kedves ismerősöm mutatott nekem egy roppant érdekes tipológiát, amely a kultúrát és a civilizációt három-három szegmensre osztotta. Végtelenül izgalmas lenne most belemászni abba is, hogy miben különbözik a kultúra a civilizációtól - de minden nem férhet el egy blogbejegyzésben, ezért arra kérem az olvasót, most fogadjuk el ezt a két alapkategóriát. Tehát a tipológia valami ilyesmi:

Kultúra: (1) művészet, (2) vallás, (3) tudomány

Civilizáció: (1) politika, (2) gazdaság, (3) jog

Ha a fentiekből indulunk ki, talán nem mellélövés azt mondani, a kultúra inkább az értékhordozó és továbbító szegmens, míg a civilizáció területei a létfenntartásunkra, szervezettségünkre összpontosító tevékenységeket sűrítik magukba. Az egyes elemek persze hatnak egymásra, nincsenek végletesen elszeparálódva. De mégis a kijelölt helyük szabja meg leginkább a funkciójukat. 

És akkor most tegyünk bele ebbe a fenti képletbe két vallástudományi alapkaraktert - vagy ha úgy tetszik, a vallások két archetipikus figuráját: azaz a törzsfőnököt és a sámánt. A törzsfőnök az archaikus társadalmakban és népcsoportokban az egész törzs fennmaradását (például a másik törzsekkel vívott háborút, a javak elosztását, a vadászatot, stb...) irányította. A szellemi-lelki és mondjuk most úgy, ideológiai iránymutatást viszont a sámán nyújtotta. Ez a "munkamegosztás" valamiféle természetes módon alakult így és alaphangon működött is. A törzsfőnök szabályozta a törzs fennmaradásával és előmenetelével kapcsolatos tevékenységeket, a sámán pedig az ideológiai muníciót és a kultúra formálását biztosította. Végtelenül leegyszerűsítve a törzsfőnök inkább a "hogyan?", a sámán meg a "miért?" embere volt.

Visszatérve modern világunkba, mindkét archetípusra látunk mai példákat. Ebben a tipológiában a politikus a "törzsfőnök", vagyis azt a szerepet tölti be, hogy igazgassa a társadalom működésének gördülékenységét, a civilizáció fennmaradását és kibontakozását, amelynek keretében megéljük (fogyasztói) létünket. A "sámán" pedig bizony a vallási vezető, az ideológus, a filozófus, vagyis valamiféle spirituális útmutató (ez lehet most akár egy buddhista szerzetes, egy muszlim imám vagy akár keresztény lelkész, esetleg ateista filozófus is), aki a kultúra dimenzióján belül tevékenykedik.

Ahogy az előbb említettem, nincs abban semmi rossz vagy meglepő, hogy az egyik szegmens alakítói folyamatosan kommunikálnak a másik szegmensben lévőkkel, és a különféle területek hatnak egymásra. Más azonban kommunikálni és más átlépni. S ma bizony azt látjuk, a "törzsfőnökök" (politikusok) gyakran szívesen lesznek "sámánná", ha érdekeik ezt megkívánják. A politika ezáltal saját arcát veszti és valamiféle valláspótlékké válik (ahogy a tudomány is képes erre) - alapvetően már nem a társadalmi működést kívánja biztosítani, hanem ideológiai irányt szeretne adni. Persze a politikában némileg ez mindig is benne volt, de mégsem mindegy, hol vannak a gyökerei: a kultúrában vagy a civilizációban. Az pedig kész katasztrófa, amikor a politikai szereplők szinte csak "sámánisztikus" funkciókat akarnak betölteni. Ilyen helyzetben a dolgok a működésük szintjén teljesen szétesnek, viszont mindig lesz elég ideológia, ami megmagyarázza még a rosszról is, hogy az jó. Ennek klasszikus szemléltető illusztrációja lehet Észak-Korea, ahol egy Fősámán vezeti az országot, aki viszont nem törzsfőnök: ami tudható, az alapján csak az ideológiagyártáshoz ért, de egy ország működtetéséhez aligha. Csak ideológia van, valós politikai teljesítmény meglehetősen kevés.

Nos, Balog Zoltán ügye kapcsán a tipológiai valami hasonló problémát hoz felszínre. Egy keresztény ember, pap, lelkész alapvetően "sámán" (értsük most jól!) és a kultúraalakító-ideológiai pozícióban is kell tevékenykednie. A sámán dolga a sámánkodás, a szellemi útmutatás, szellemi tevékenységek végzése. Nem jó az, amikor egy sámán akar olyan dolgokkal törődni, melyek a törzsfőnökség hatálya alá esnek - ez ugyanolyan kisikláshoz vezethet, mint amikor egy törzsfőnök bármi áron sámán kíván lenni. A mindent mindennel keverő világunkban azonban lassan már ezek a többé-kevésbé orientálható szerepkörök is feloldódnak - s a közelmúlt botrányát tekintve mintha valami ilyesminek is tanúi lettünk volna. Suszter - és sámán - maradjon a kaptafánál. Két különböző világban pedig ugyanúgy nem lehet hosszú távon jól boldogulni, ahogy egy fenékkel két lovat sem lehet megülni.

Tovább