"Vétekben születtem és bűnben fogant engem az anyám" - olvassuk az ötvenegyedik zsoltárban, és az ember szinte hallja, ahogy a zsoltáros felsóhajt, amikor ezeket a nehéz szavakat leírja. De nem írhat mást, mert ő az igazságot akarja rögzíteni, és ha az igazság kellemetlen, akkor is szóvá kell tenni. A bőnyi "késelős eset" valahogy ezeket a szavakat juttatta eszembe.
És akkor még egyszer: egy tizenkét éves kislányról van szó!
Az első reakció a döbbenet után persze az, hogy a mindentudó internetező nép elkezdi keresni az okokat és magyarázatokat. Nehéz családi háttér. Rossz körülmények. Gyenge tanulói átlag. Iskolai zaklatás és kiközösítés. Elmebetegség. Teljesen természetes az okkeresés, a legmegdöbbentőbb számomra mégis az volt, hogy igazából semmiféle súlyosan komoly indokot eddig nem találtak, melyet véres zászlóként lehetne lobogtatni a bűncselekmény elkövetésének magyarázataként. Igen, a kislány zűrös családból származik, de nem volt gyenge tanuló, senki nem közösítette ki, nem állt elementáris haragban a saját áldozatával és - egyelőre legalábbis - nem tűnik elmebetegnek sem. Valami oka persze mindenképpen van a tettének, de sem ő nem tudott erről eddig számot adni, sem amennyi róla tudható nem igazán tűnik alapos indoknak egy gyilkosságsorozat megtervezéséhez. Sok gyerek küzd nehéz családi háttérrel, vannak köztük akik sajnos átélik a kiközösítés és iskolai zaklatás borzalmait is. De nem ragadnak méretes konyhakést, nem akarnak senkit szíven szúrni, és nem írnak halállistát maguknak.
Természetesen azt is mondhatjuk, hogy ez az eset extremitás, amiből nem szabad semmiféle elhamarkodott konklúziót levonni - és ez így is van. A szakemberek is kissé tanácstalanul állnak a történtek előtt, és újra előjött a régóta rágott kérdés, miszerint hol van az életkori határa a büntethetőségnek, amennyiben az elkövető rendelkezett a cselekmény elkövetésekor a szükséges belátással?
Nos, én nem kívánom ezt tovább ragozni, nem is akarok arról okoskodni, miért történt ez az egész, sem megmondani a jogalkotóknak milyen határokat hol húzzanak meg. De teológusként egyszerűen nem tudom kikerülni, hogy elrágcsáljam a számban a bevezetőben említett zsoltárt, ami egy dermesztő igazságot tár az olvasója elé. Miszerint már bűnben melengetnek minket, ez az alapvető közeg, amiben megkezdjük a létezésünket.
Le fogok írni egy kemény mondatot, minden indulat nélkül. A gyerekek bizonyos szempontból nem ártatlanok, hanem természetükben gonoszak épp úgy, mint mindegyikünk. Csak mi vagyunk azok, akik felruházzuk őket az ártatlanság bájával, a cukiság védőburkával, ahogy önmagunkra is szeretünk így tekinteni. Csak mi beszélünk "jó emberekről", akik annyit jót cselekszenek, de valójában - szigorú értelemben - nincsenek ilyenek. Jézus azt mondja, hogy persze gonosz létünkre is tudunk jót tenni - de a létünk, az bizony ettől még gonosz marad. A teljesebb kép kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a Szentírás beszél igaz emberekről (jusson eszünkbe ennek egyik archetípusaként Jób), tud az ártatlanság jogi természetű fogalmáról (amikor valaki egy adott bűntettet nem követett el), és azt is mondja, ha valaki megtér és újjászületik, azt Isten megigazítja, vagyis annak ellenére igaznak nyilvánítja, hogy ezt a státuszt nem a maga érdemei miatt szerezte meg. Ezek a bibliai kijelentések azonban sehogyan sem írják felül a tényt, hogy minden ember osztozik a bűn rettenetében, ami alapvetően karakterizálja a természetünket, az irányultságunkat, a belső indulatainkat.
Groteszk, de a Vad Fruttik egyik ismert nótájának refrénje jobban összefoglalja a bűn lélektanát, mint sok teológiai értekezés:
Beengedtem egy állatot,
Amit megfékezni nem tudok,
A csengő szól, megébredek,
De felébredni nem merek.
Kérdezem, mi kell neki,
A választ Ő sem ismeri,
A lelkem vidd, az útba van,
A lélek oly haszontalan.
Aztán a bűnnek is legalább kétféle alaptípusát fedezhetjük fel a bibliai szemléletmódban: a peccatum originale az eredendő bűn, vagyis az az alaphelyzet, amelybe minden ember megszületik. Az említett zsoltárvers is erre az állapotra utal. A másik a peccatum actuale, vagyis a cselekedeti bűn, amikor az ember tevőlegesen elköveti a bűnt. Amikor egy csecsemőre vagy kisgyermekre azt mondjuk, hogy milyen ártatlan, a cselekedeti bűn értelmében igazat mondunk, hiszen a gyermek tényszerűen nem követett el semmit. De ettől még a természete ugyanolyan romlott, mint mindenki másnak, és a Biblia szerint ez a lényegesebb. Nem azért vagyunk ugyanis bűnösek, mert bűnt követünk el, hanem éppen fordítva: azért követünk el bűnt, mert természetszerűleg bűnösök vagyunk, hajlunk a rossz felé.
A bőnyi kislány kapcsán előbb-utóbb kiderül miért követte el ezt a szörnyűséget, a közvélemény pedig idővel lecsillapodik, és majd úgy summázza magában a dolgot, hogy kellő odafigyeléssel, szebb családi háttérrel és nagyobb iskolai szigorral megelőzhető lett volna a tragédia. De valahogy addig a gondolatig soha nem jutunk el, hogy a tragédia bennünk van, mindannyiunkban, semmi köze a hatósági szigorhoz, családi körülményekhez, iskolai zaklatáshoz. Végső soron a tragédia az, hogy maga a természetünk romlott és csak adott kontextus vagy időpillanat kérdése, ez melyikünkből mit tud a felszínre hozni. Valakiből csak enyhébb tüneteket, verbális agressziót, kiabálást, de akad olyan, akiből konyhakésben manifesztálódó gyilkos indulatot. A kérdés ezért az, mit fogunk kezdeni azzal az állattal, amit beengedtünk és nem tudunk magunktól megfékezni?
Tetszik a cikk, de engem bizonyos értelemben jobban érdekelnek az okok. Melyik az a pont, mi az az impulzus, amitől az áteredő bűn aktiválódik? Érdekes a kislány profilképe is, amin egy pisztollyal pózol. Mi az oka a keménykedésnek? Valami kiprovokálta? Vagy egyszerűen divat a keményet, a többieknél keményebbet, a többieknél rosszabbat mutatni, elkövetni, mer azt tanultam, hogy ki kell rínom az átlagból. És egyébként is unom az átlagot, unom a környezetem, unom a szüleimet. Teszek valamit, ami megtöri a csendet, a tunyaságot. Vagy tényleg van valami a családi háttérben, ami sodorta, vitte? Volt valami az osztályközösségben, ami végül kiszabadította a pszicho-/szociopatát? A tett már megtörtént, de az odavezető út is legalább ugyanolyan fontos.
VálaszTörlés"Melyik az a pont, mi az az impulzus, amitől az áteredő bűn aktiválódik?"
TörlésÉrzésem szerint ez a kérdésed az, ami erre a blogra és a témának a teológiai vetületére (ha van olyan) tartozik, a többi is fontos, de az inkább pszichológiai, kriminológiai, szociológiai szempont.
Nehezen tudom értelmezni az "aktiválódik" kifejezést: szerintem az eredendő bűn nem aktiválódik semmilyen impulzustól. Az eredendő bűn egy állapot, amibe az ember "megérkezik", egy adottság, amiben megszületünk. Ugyanúgy része a létünknek, minthogy homo sapiens-ek vagyunk. Amiről lehetne filozofálgatni, hogy ez mennyire kötődik az állati eredetünkhöz (mármint ha valaki az evolúcióból indul ki), hiszen ahonnan jövünk, az is egy agresszív, könyörtelen, erőszakra hajlamos közeg.
Itt az “aktiválódás” alatt azt értem, hogy nyilván a gyerek nő, rosszalkodik szülei, gyerektársai rovására, és ezekben szépen lassan manifesztálódik az áteredő bűn. De mikor van az a pont, hogy a társa életére tör, és mi az oka az ilyen jelentőségű cselekedetnek? Jelen helyzetben lehet egy erőteljes viszont indulatáthárítás - mondjuk.
TörlésÉn is itt érzek egy komoly "hiányzó láncszemet".
TörlésNem gondolom azt, amit az egyik kommentelő írt, aztán talán törölt- hogy az óvoda tele van számító, egymást bántó, aljas... és hadd ne soroljam a jelzőket- gyerekekkel. Úgy leöntve egy jóadag általánosítással.
Mégis fontos nevelési helyzet, hogy hol van az a pont, ahol már nem "rosszaság", hanem gonoszság a tett gyökere? Hogy ne mossuk össze mégse, (mindannyian bűnösök vagyunk felkiáltással) a cselekedetek súlyát. Ahogy egy éhes hajléktalan bolti lopását se mossuk össze, a milliókat sikkasztó gazember tettével.
Hozzáteszem, de ez talán már nem a témához tartozik: a tanárok, nevelők teljes eszköztelenségét a nevelési helyzetekben!
Tudom, hogy a cikk teológiai értelemben elemzi és mutat rá a történtekre, de muszáj lefordítanunk a gyakorlatra nekünk szülőknek, tanároknak, családtagoknak.
"Mégis fontos nevelési helyzet, hogy hol van az a pont, ahol már nem "rosszaság", hanem gonoszság a tett gyökere? Hogy ne mossuk össze mégse, (mindannyian bűnösök vagyunk felkiáltással) a cselekedetek súlyát. Ahogy egy éhes hajléktalan bolti lopását se mossuk össze, a milliókat sikkasztó gazember tettével."
TörlésIgen, egyetértek, ez fontos. Abban a tekintetben nincs köztünk különbség, hogy mindannyian természetünk szerint hajlunk a bűnre, de abban már van, hogy a cselekedetek szintjén mit követünk el. Sem a jogrendszer, de maga Isten sem mossa össze a bűnöket egymással. Hülyeség is lenne azt állítani, hogy egy tyúktolvaj és Adolf Hitler tökéletesen egy lapon említhetők. Azonban szerintem azt sem lehet pontosan megmondani, honnantól lesz egy gyermeknél "rosszaságból" gonoszság. A jogrendszerünk 18 évnél húzza meg a perdöntő határt gyermek és felnőtt között, habár 18 alatt is tesz különbséget a felelősség és büntethetőség kérdéseiben az erkölcsi döntőképességet illetően. Végső soron azonban ez valamennyire egyénenként is változik, ezért szerintem nem lehet egzakt határt húzni, ami mindenkor és mindenkire igaz.
Kedves Tibor!
VálaszTörlésEzek szerint a bűn, a rossz, a gyűlölet a „természetes” állapotunk, a jóság, szeretet és irgalom a különleges, önmagunkat meghaladó „isteni”? Önmagunktól nem lehetünk jók, mert nem vagyunk rá képesek. Isten saját képmására teremtett, szeretetre képesnek teremtett. Mennyire az enyém ez a képesség? Anyaként ötször csodálkoztam rá a gyermeki lélek tisztaságára, és így ahogy írod helyére került, hogy még a „cselekvő rossz” nincs meg bennük. Hogy mikor lépnek át, azt én mégsem úgy éltem meg, hogy belőlük fakadt, hanem a világból. Én azt éltem meg, hogy tisztán rácsodálkoznak a világra, kíváncsi ámulattal, de igen hamar szembesülnek a rosszal. Igen, sajnos legelőször általunk is, szülők által. Bár tudom az naivitás, hogy ha megóvódnának a világtól, megmaradnának a jóban.
Sokan, sok helyen leírják, hogy önmaguktól képtelenek lennének a jóra. Lisieuxi Kis Teréz arról vall, hogy Isten azért ragadta őt meg a hitben a leghamarabb a testvérei közül, mert ő bukott volna a legmélyebbre. Azt írja, „Isten nekem nem sokat, hanem mindent megbocsájtott, előre”. Sziénai Katalin pedig így ír, amikor a világban levő rosszról hall: „Ma neked, holnap nekem, ha az isteni kegyelem meg nem őriz engem!”
Elszomorító és kilátástalan mégis. Alázatunk nem más, mint az igazságban való járás.
"Ezek szerint a bűn, a rossz, a gyűlölet a „természetes” állapotunk, a jóság, szeretet és irgalom a különleges, önmagunkat meghaladó „isteni”?"
TörlésPontosan. A bűn nem volt eredeti állapotunk, ahogy dogmatikai nyelven szokták mondani, az ember a "passzív szentség" állapotában kezdte a pályafutását. Az első bűn ("ősbűn") peccatum actuale, azaz cselekedeti bűnnek számít, innentől kezdve viszont az ember romlott természettel születik, vagyis az eredendő bűn állapotába. Tehát a természetünk romlott, külső beavatkozás nélkül a rosszra hajlunk. Ha már gyermekekről beszélünk: egyetlen olyan gyereket sem ismerek, akit noszogatni kellett volna, hogy csináljon valami rosszat. Pont ellenkezőleg: neveli a jóra kell, és sokszor fékezni, hogy ne tegye a rosszat. Ösztönszerűen görbék vagyunk, ezt jelenti az alaptézis, hogy minden ember bűnös. (Az egy más kérdés, hogy tevőlegesen egy csecsemő nyilván nem képes bűnt cselekedni - ezért látjuk ártatlannak. Ettől azonban még neki is romlott emberi természete van.)
"Elszomorító és kilátástalan mégis. Alázatunk nem más, mint az igazságban való járás."
Valóban elszomorító, ha megállunk ezen a ponton, de itt kezdődik a megváltás. A megváltást szerintem nem azzal kell kezdeni magyarázni, hogy Jézus megszületett, hanem azzal, hogy mit jelent a bűn, milyen "mélyre megy" bennünk és mennyire kilátástalan az ember minden önmagában álló próbálkozása vele szemben.
Vérfarkasos játékok, pisztolyos profilkép, zűrös családi háttér, anya apára hívja a rendőrséget... De persze, beszámítható a gyermek.
VálaszTörlésVad tipp: ki fogják hozni, hogy sok erőszakos animét nézett (van is olyan, amiben egy halállista a fő narratív elem. zseniális természeteletti krimi egyébként), amibe azért menekült, amiért jó tanuló is volt, hogy ne legyen legalább vele gond, elfoglalta magát, aztán egyszer csak az eszképizmus és a valóság összemosódott. Hülye animék, hülye szülők, hülye iskolarendszer.
De akárhogy is, való igaz, hogy az Ágostonra építő teológia sokkal reálisabb az emberi természet eredendő "lehetőségeiről", mint a naiv nyugati társadalmi ideál. Jézus azt mondja, hogy aki haragszik, már gyilkosságot követett el a szívében. A kívánság szívbeli paráznaság. Ez azért nagy béka. Még csak nem is azt mondja, hogy "azt nem kerülheted el, hogy a gólya elrepüljön a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjon rajta", hanem azt, hogy a fészek ott van, csak a gólyát tudod elhesegetni. De attól még, hogy láncon van a bűn, attól még bizony bűnösök vagyunk.
És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Hogy hogyan lehetünk bűnösök, ha nem követünk el bűnt. Nem mindenről ez jut eszembe, de apt analógia: terribile dictu, hogyan lehet a bármilyen irányú szexuális kívánság bűn, ha az ember nem éli meg? Hogyan lehet a harag bún, ha kontrollálom? Ki kérhet számon érte?
Hát, emberileg senki, mert mindenki szívében ugyanaz van. A szocializáció ezt csak társadalom-konformmá teszi. A magyar valóságban a javítóintézet meg sokszor csak ront a helyzeten. De hogy az emberrel, amint van, valami baj van? Hogy lehet úgy baj, hogy azért nem vagyok felelős, de mégis felelősséggel tartozom érte? Na, inkább nem. Inkább a szülő, inkább az iskola, inkább a rendszer.
"Vad tipp: ki fogják hozni, hogy sok erőszakos animét nézett (van is olyan, amiben egy halállista a fő narratív elem."
TörlésÉn ezen nem csodálkoznék és nem is tartanám feltétlenül valamiféle korszellemből következő rossz reflexnek. Teljesen természetes, hogy indokot keresünk egy ilyen brutális tett kapcsán - az emberi elme már csak így működik. Nem megelégítő annyit mondani, hogy "véletlenül és minden ok nélkül ez történt" - és persze valószínűleg tényleg vannak valós okok a háttérben. Valószínű, hogy itt nem egy tényező játszott szerepet, hanem több dolog összeadódott, ami végül rávette ezt a gyereket a késelésre.
Igazából ez mindegy is a post mondanivalója szempontjából, mert ahhoz a konklúzióhoz valahogy sehogyan sem szoktunk eljutni, hogy van egy alapvető bűnösségünk, hajlásunk, görbeségünk a rosszra. Persze kérdezhetné valaki, és mit segítene ha ezt elismernénk? Nos, szerintem nagyon is sokat: az ilyen felismerésre lehet építkezni, mert nem jár önmagában. Ha elismerjük az eredendő bűnösségünket, hamar eljuthatunk oda is, hogy azon önerőből nem tudunk segíteni. Egymásra épülő lépések, döntések követhetik a felismerést, és igazából ez a fontos következménye, ha valaki komolyan számol az eredendő bűn valóságával.
A konkrét ügy részletei nagyon is érdekesek (ha kiderülnek egyszer, ami a médiavilágtól bravúr lesz), de még ennél is érdekesebb az eredendő bűn modellje amelynek lehetséges egy modern technokrata olvasata: az ember korlátlanul önzőnek születik, fokozatosan szocializálódik, de valamilyen szinten végig önző marad, mert így optimális a fajfennmaradás szempontjából. Az eredendő bűn pedig nem más, mint hogy soha senki nem éri el a tökéletes közösségi állapotot, azaz nem lesz külső nézetben tisztán "jó".
VálaszTörlésÉs ezért nagy kamu, hogy minden ember a lelke legmélyén jó. De az is ókorian pontatlan, hogy minden ember lelke mélyén ott lakik a "gonosz". Mai szabatos nyelven: a legtöbb ember halad a korlátlanul önző állapot felől a túlélésre optimalizált szintig közösségi viselkedés felé, és közben időnként még vissza is esik.