"Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" - adja parancsba Isten mindezt a Genezis 1,28-ban a frissen teremtett emberiséghez szóló első mondatában. "Ennyi emberre semmi szükség nincsen" - fogalmaz Csányi Vilmos legfrissebb könyvében. Nyilván a Bibliát magasabb polcra tesszük, mint Csányi Vilmost - de azért így is maradnak kérdéseink...
Mindezt csak példaként kívántam most felhozni, a lényeg az, hogy barátom őszintén elmondta, minden nap azt látják a szemük sarkából, hogy a világ halódik megfele körülöttük. A tönkrement búzamezőket látva egészen apokaliptikus levertség lesz úrrá rajtuk. Hozzáteszem, nem egy hisztérikus világvége-váró keresztényről beszélek, aki pánikot akar kelteni, hanem egy átlag feletti józanságú, higgadt és kimért emberről. És ahogy ő fogalmazott: mivel unokái vannak, tulajdonképpen már nem a saját sorsa miatt aggódik leginkább és a szorongást sem önmaga miatt érzi.
Az olvasó most jogosan felteheti a kérdést, mi köze mindennek a teológiához, a hithez vagy az egyházhoz?
Azon túl, hogy a bevezetőben leírt első két mondatomra újra ráirányítom a figyelmet, hadd idézzek pár sort a korábban már említett Jem Bendell tollából, aki Összetörve című könyvében szépen sorra veszi a jelenleg zajló összeomlás okait. Bendell úgy látja, hogy amikor a környezeti válság témája szóba kerül, gyakran olyan módon beszélünk erről, hogy a környezetet valamiféle embertől elkülönített természeti világként azonosítjuk magunkban. Tehát vagyunk mi emberek, akik a városainkban éljük a modern, technológiai alapú életünket - és van "odakint" a természet, ahol most éppen nagy bajok vannak:
"A modernitás egyik legmélyebb értelmezése az az elképzelés, hogy az ember elkülönül a "környezettől", fontosabb annál, és arra hivatott, hogy uralja azt. Az ilyen hétköznapi feltételezéseknek vallási előzményei vannak, amelyek közelebbről megvizsgálva úgy tűnnek, mint az európaiak által a 16. században kialakuló gyarmati indíttatású, térítő jellegű tanítások félreértelmezései."
Bendell ezután utal a bevezetőmben említett igeversre, miszerint az embernek uralkodó fajként szükséges a természet felett állnia, amit az egyháztörténet során sokszor értelmeztek a leigázás módján. Vagyis Isten arra teremtett minket, hogy magunk alá gyűrjük a világot. A gyarmatosító-hittérítő törekvések pontosan olyan hatalmaskodó-uralkodó antropológia mentén szerveződtek, ami erről szólt - a természet pedig erőforrást jelentett a leigázáshoz.
Azon túl, hogy a teremtésteológia szerint nyilván nem erről szólt az isteni megbízás (az uralkodás inkább a föld művelését és gondozását, megismerését és felügyeletét takarja), bennem felmerült még egy kérdés. Mi van akkor, ha már teljesítettük Isten parancsát? Könnyű a Biblia és Csányi Vilmos szavait egymással szemben állónak látni, de nem inkább arról van szó, hogy már sokasodtunk, szaporodtunk és betöltöttük a földet? Hogy már megoldottuk a feladatot, teljesítettük Isten kérését? Sőt, tovább provokálva az olvasót, mi van ha egyenesen túlteljesítettük amit Isten kívánt? Egészen más kérdésekben vannak erre példák a Szentírásban!
Persze én is érzem, hogy amennyiben kijelentjük mindezt, és megszavazzuk, hogy felesleges több embernek születnie, azzal igen vékony jégre tévedünk keresztényként. Rossz dolgok eredője lehet az ilyesmi. Csupán egy hasraütésszerű példa: képzeljünk el egy esküvőt, ahol a fiatalokat összeadó pap azért imádkozik, Isten nehogy megáldja gyermekekkel a házaspárt - hiszen van ember bőven a föld színén, nincs szükség újabbak születésére. Nyilván ez teljesen nonszensz. Nemcsak azért, mert nem illendő egy paphoz vagy lelkészhez, és nem is csak amiatt, mert meglehetősen ellentétesnek tűnik a keresztény erkölcsi gondolkodással, hanem mert egyszerűen zsigerileg állunk szemben vele. Az a vágy, hogy egy pár gyermeket akar magának, ösztönszerű, természetes és kikerülhetetlen. Tökmindegy mennyien osztozkodunk az erőforrásokon.
A rossz hír viszont az, hogy a természetet nem érdekli a mi vágyakozásunk, sem az ösztöneink, sem az, hogy mit akarunk magunknak. Valóban túl sokan vagyunk, ráadásul gyorsan szaporodunk, és ez az egyetlen tény önmagában hozzájárul a globális összeomlás siettetéséhez. A természet nem várja meg a felismeréseinket, a teológiai vitáink végét, azt a pontot, amikor végre eljutunk valamiféle közös konklúzióhoz. Hanem a maga folyamataiban, hol gyorsabban, hol lassabb utakon, de összeroppan.
Ez a probléma tehát: hogy van bennünk egy velünk teremtett ösztönös vágyakozás, amit nem szerencsés és nem is lehet elfojtani, így egyre többen és többen leszünk - ez pedig egyre inkább szembekerül a természeti környezet pusztulásával, kizsákmányolásával, felélésével. Milyen kiutak jöhetnek szóba? Mit tud az egyház és a teológia a maga módján mondani és hozzátenni? És végül egy pasztorálpszichológiai szempont: mihez tudunk kezdeni azzal a klímaszorongással, ami a pusztuló valóság miatt erősödően jelenik meg a mindennapi életünkben? Kíváncsi vagyok a véleményekre!