2018. július 9., hétfő

Az első tíz perc

Tudom, hogy sokan és sokféle okból kritizálták, nekem mégis szimpatikus Rick Warren - vagyis az a fickó, aki teleszórta a kereszténységet céltudatosságról szóló könyveivel. Warren egyik legismertebb műve a céltudatos gyülekezet milyenségével foglalkozik, és éppen attól zseniális, amitől nem kellene hogy az legyen: pofonegyszerű dolgokat ír le. Olyanokat is, melyek az előző bejegyzés témájához jól illeszthetők.

Néha van egy olyan érzésem, hogy minél jobban hemzseg az egyház a hivatásosoktól, annál jobban elveszíti az átlagemberek érdeklődését. Ha van valamiféle kritikai hang ebben a megjegyzésben, az persze nekem is szól. Miközben az eredeti héber és görög szöveget bújjuk, kommentárokból hámozgatjuk ki egyes bibliai passzusok jelentését és megpróbáljuk a dogmáinkat tisztogatni, addig az ilyesféle magasröptű tevékenységek fénye mellett a józan paraszti ész teljesen elhalványulni látszik.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egyre inkább posztkeresztény miliőben élünk. A legtöbben hallottak már a kereszténységről, nem érintetlenek a témában, viszont a kendőzetlen valóság az, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész. Nagy kérdés, mivel lehet felébreszteni az internet előtt görnyedő, mobiltelefonjába mélyedt, tévé előtt bámuló posztmodern ember figyelmét, és egy még nagyobb, ha már felkeltettük, hogyan lehet tartósan fenntartani azt.

Nos, a fentebb emlegetett Rick Warren (fotó jobbra) sem találta fel a spanyolviaszt, de amikor a céltudatos könyveit írta, láthatóan előszedte a józan paraszti eszét és nem is félt használni. Nem bonyolította halálra a dolgokat, hanem szépen leírta mitől lesz - az ő szavaival élve - "keresőbarát" az istentisztelet. Megközelítésében először is különbséget tesz látogatók és vendégek között, ami a gyülekezet hozzáállását illeti. A látogató kifejezésben benne van valamiféle ideiglenesség, mint amikor az ember egy villanásnyi időre beugrik valahova, körbenéz és amint lehet távozik is. A vendégség ennél sokkal mélyebb minőség. A vendég az, akiért jó esetben mindent megtesz az ember. Tudjuk azt jól, Jézus idejében még a lábát is megmosták, szobát készítettek elő neki, ha kellett még a testi épségét is garantálták. A vendéggel valamiféle közösség is kialakul, míg a látogatóval inkább csak informális a kapcsolat.

Nagy kérdés, hogy egy mai gyülekezetben látogatókra vagy vendégekre számítunk - azaz olyanokra, akik benézhetnek hozzánk és mintha csak üvegfalon át látnának, megfigyelhetik az istentiszteletet, vagy inkább az egész istentisztelet úgy szerveződik, hogy az ő igényeik legyenek a középpontban, az apró részletek is az ő zavartalanságukat szolgálják, hogy képesek legyenek megsejteni valamit abból, kik közé is érkeztek. Vagyis egyszerűen fogalmazva a látogató hozzánk alkalmazkodik, a vendéghez viszont mi alkalmazkodunk. De mi jellemez egy olyan istentiszteletet, ahol minden a vendégekért történik?

Warren úgy látja - és igaza is van -, hogy leginkább az első tíz perc, noha nem csak az. Az első tíz perc kritikus: ennyi idő alatt a vendégek java része valószínűleg végleg elhatározza, hajlandó lesz-e legközelebb is visszajönni a gyülekezetbe, vagy soha többé be nem teszi a lábát. Ha egy pillanatra elfogadjuk ezt az állítást, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az ajtónállók, az első mosolyokkal, kézfogással, rövid beszélgetésekkel szolgáló gyülekezeti tagok sokkal inkább kulcsszereplőkké válhatnak a vendéglátásban, mint a pásztor vagy az aznapi igehirdető, esetleg a komplett zenészbrigád. A vendégek ugyanis - ha korábban még nem jártak gyülekezetben - jó eséllyel úgy érkeznek meg, hogy tele vannak félelemmel. Fogalmuk sincs kik járnak a közösségbe, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, mit tehetnek meg anélkül, hogy bárki vallásos érzéseit sértenék... És amitől a leginkább tartanak: hogy esetleg meg kell majd szólalniuk a nyilvánosság előtt, a személyes életükből kell felfedniük valamit, mégpedig idegenek előtt. Az újonnan érkezők ezért egyetlen dolgot szeretnének: valahogy megbújni a tömegben. Bár jelen vannak, mentálisan mégis biztos távolból akarják figyelni az egészet...

Ezt a görcsöt Warren szerint csak úgy lehet oldani, ha minden kis apróság a vendégeket szolgálja, és különösen az első kritikus tíz percben a verbális és non-verbális kommunikációs csatornákon egyaránt áradnak a belső feszültséget csökkentő üzenetek. Itt nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni. Például Warren gyülekezetében minden jó parkolóhely az istentiszteleti épület közelében a vendégeké - az igehirdető és a szolgáló csapat messzebb, a földúton parkolnak. A vendégek, ahogy belépnek, kapnak egy tájékoztató brossúrát, amin pontosan látják mikor mi fog történni az istentisztelet során, ami ugyancsak csökkenti az ismeretlentől való félelmüket. Az alkalom előtt zene szól a háttérben, nincs hullacsend, mert az emberek "klubhangulatban" inkább hajlandóak beszélgetésbe elegyedni, mint amikor senki nem mer megszólalni a csend közepén. Azt mondani sem kell, hogy az igehirdetés témájának kiindulópontja nem egy bibliai textus, hanem egy teljesen általános probléma, amivel hívő és nem hívő is küzd mindennapjai során - de természetesen a Szentírás szemszögéből interpretálva. Maga az alkalom pedig rövid, feszült csend és üresjáratok nélküli és legfeljebb hetven percig tart.

Rengeteget lehetne írni arról, hogyan épülhet fel egy "keresőbarát" istentisztelet - az előzőekben felhozott kis apróságok csupán ötletek, apróságok egy ötlet-kondérból merítve, melyeket nyilván a konkrét helyzetek ismeretében mindenkinek specifikálnia kell. Egyébként maga Warren is határozottan figyelmezteti az olvasóit arra, hogy ne másolják le szolgai módon az általa leírtakat, hiszen azok egy általa alapított amerikai közösség életterében valósulnak meg. Ám az elvek, a szemléletmód, és azért szerintem jó néhány konkrét tanács sem tűnnek annyira "Amerikához kötöttnek", hogy akár mifelénk ne lehessen őket megvalósítani.

Nem tudom pontosan mi kell a posztkeresztény Európa posztmodern, szkeptikus emberének, de azt gyanítom, hogy egy élhető és neki is vonzó közösség nem volna ellenére. Ahogy az egykori Gyökössy Bandi bácsi olyan élesen rámutatott, az atomkorszak után élők legnagyobb kérdése úgy szól, vajon lesz-e az embernek embere? Én csak ügyetlenül kiegészítem a kérdését valami ilyesmivel: tudunk-e gyülekezetbe járóként az embereknek emberük lenni, akik nem a "térítendő látogatót", hanem a vendéget látják bennük?

10 megjegyzés :

  1. „minden jó parkolóhely az istentiszteleti épület közelében a vendégeké”
    – Izzadtságszagú erőlködésnek tűnik. Elég tudatosítani, hogy a gyülekezet a civilizáció alapvető értékeinek fenntartója. Kereszténység nélkül Nyugaton nincs oxigén, nem kapsz levegőt. Amíg van, adottságnak véled, észre sem veszed, de amint nincs... Késő. Ezt kellene megtudnia a látogatónak.

    Szó sincs posztkereszténységről – a kereszténység mindent áthatóan jelen van, csak a közönség nagy része poszt-tudatossá vált rá. Mint a vízezés közelében élő indián: nem hallja a víz zaját, pedig mellette dübörög.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. helyesen: vízesés közelében élő indián

      Törlés
    2. Laci, a posztkereszténység lényege az, hogy "a közönség nagy része poszt-tudatossá vált rá". Szó szerint tényleg nem beszélhetünk Európában poszt-kereszténységről, mert Európa soha nem is volt keresztény. :-)

      Én nem érzem izzadtságszagúnak sehogyan sem, amit Warren csinál, sem erőlködésnek. Inkább eltökéltségnek, tenni akarásnak, amit az eredményei is igazolnak egyébként.

      Törlés
    3. „mert Európa soha nem is volt keresztény”
      – Ja. Az arab világ meg sosem állt muszlimokból.

      Ha elgondolkodunk, mitől alakultak ki a nyugatra jellemző civilizációs eredmények, amelyek egyetlen más kultúrában sem jöttek létre (munka, adózás, némi közösségi felelősség, ezzel együtt az egyén tiszteletben tartása, toleráns, decentralizált demokrácia), a legkézenfekvőbb válasz, hogy mert csak a többé-kevésbé konszenzusos keresztény értékrend talaján alakultak ki, kereszténység hiányában (vagy „meghaladása” esetén) megszűnnek.

      Amúgy a posztban írt módszer jól működik üdülési jogok vagy reklámhelyek eladásában. Kérdés, hogy jó ötlet-e a kereszténységet így marketingelni. Szerintem nem, mert a kereszténység nem egy rossz áru, amit ledugnak a torkodon, és másnapra megbánod – így nem szorul külön marketing hype-ra.

      Törlés
    4. "Kérdés, hogy jó ötlet-e a kereszténységet így marketingelni. Szerintem nem..."

      Laci, ezen klasszul eldiskurálhatunk, mindazonáltal ahogy mondani szokták: a tények makacs dolgok. Warren a semmiből felépített egy jól működő és virágzó gyülekezetet ezekkel a "nem működő" technikákkal. Nem íróasztal mögött filozofálgatott róla (ahogy mi tesszük), hanem vette a cipőjét és megcsinálta. És bejött.

      Törlés
  2. Amiről írsz, inkább egy probléma technikai áthidalása, mintsem megoldása. Megoldásához sokkal több hitelesebb ember kéne, és akkor még az egyház felé kialakult sztereotípiákról nem is beszéltünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Javaslom a bejegyzésben hivatkozott kötet elolvasását: abból meglátszik, hogy nem pusztán technikai megoldásokról van szó. Igaz, hogy ebben a bejegyzésben főleg ezeket szedtem elő, mivel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az elvek szépek, de semmit sem érnek ha nem tudjuk aprópénzre váltani őket. Warren mindkettőben jó: megvannak az elvei, melyek mentén alakította ki az itt részben bemutatott technikai megoldásokat. Érdemes őt elolvasni, tényleg!

      Törlés
    2. Szerintem sem az elmélet, sem a módszerek nem fognak megoldást jelenteni arra a problémára, amivel az egyház küzd, ez pedig a elhiteltelenedése(ez nem a legjobb szó, de most hirtelen más nem ugrik be), vagyis, az a szegmense, ami viszonylag kevés élő közösséget tud felmutatni. Sok esetben pont a szervezett forma(és az abban kialakult szokás/szabályrendszer) az, ami gátolja a növekedést, a változástól félő lelkipásztorokra, akik féltik a "pozíciójukat,méltóságukat", nem is beszélek. 1 normális lelkészre jut 10 olyan, akik elzárkóznak, félnek feladatokat leosztani, stb... Van, ahol már egy alfa tanfolyam is kiveri a biztosítékot. A dicsőítés,és annak megjelenési formája szintén vita tárgya. De az nem, hogy hol vannak a hiteles emberek? Teszünk-e arról, hogy a szabály az emberért legyen, ne pedig fordítva? Észrevesszük-e, hogy mi az, ami az életet szolgálja? Hol adunk teret a növekedésre? Képesek vagyunk-e(akár, mint egyház)nyitottak lenni rá? Bár, ezek is technikai kérdések. :) Kivéve talán a hitelesség. Abból, és az azt felmutató emberekből volna jóval többre szükség, akik nem az ún. posztkeresztények, akik addig keresztények, és ott, ahol a komfortzónájukba belefér, hanem akik védtelenül végigélik Isten átformáló munkáját. Ezek az emberek hiába vannak az egyházban, sorra látni, hogy micsoda akadályokat gördítenek eléjük, újra, és újra. És nem az a baj, hogy ebben harcok vannak(mert az természetes), hanem hogy nincs önvizsgálat a háttérben az egyház részéről,legalábbis úgy tűnik. De a válságot azért itt-ott emlegetik.

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  4. Ha igaza is lenne Lászlónak, hogy a történelmi kereszténység hozta létre azt a jólétet, amelynek közvetlenül, vagy közvetve mindannyian haszonélvezői vagyunk, ez a jelenben, és a közeljövőben nem fog működni. A múlt intézményes kereszténysége ugyanis tekintélyelvű, hierarchikus, dogmatikus, zárt egységekben (felekezetekben) élt. Ezt én egyszerűen tényként mondom, nem pedig értékítéletként. Sőt, én is úgy gondolom, hogy minden hibája, tévedése, bűne ellenére értékeket hozott létre. Az viszont biztos, hogy ennek restaurációja nem fog sikerülni. Szerintem ezt a népegyházakban élő értelmes testvéreink is így látják. Másrészt az is igaz, hogy a keresztények a lényeget illetően nem tudnak, és nem is akarnak változni: IKHTYS Tehát amiről érdemben tudunk beszélni, az nem más, mint a forma, a módszer.
    Kérlek titeket, kedves "külsősök", hogy próbáljátok megérteni; nem vagyunk könnyű helyzetben. Ha formai, módszertani kérdésekről kezdünk el beszélni, akkor azt mondjátok, hogy olyanok vagyunk, mint a porszívóügynökök. Pedig nem akarunk azok lenni, sem annak látszani. Hitelességet vártok, és ezt el is fogadom, de az emberek nagy része viszont a "jófejekre" figyel oda. Én is azt tartom, hogy az egyháznak nem szórakoztatni kell, hanem az alapvető létkérdéseken töprengő, ha úgy tetszik, villámsújtotta emberekhez kell szólni, de úgy tűnik, hogy PR nélkül az egyszerű, hiteles, langyos hétköznapi életet élő hívőkkel nem jön létre a találkozás.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)