2018. július 5., csütörtök

Poszt a posztkereszténységről

Az elmúlt években egyre többször és többször hallottam a javarészt korrekt kijelentést, hogy nem egyszerűen szekuláris, hanem posztkeresztény Európában élünk, ami nemcsak másféle, hanem még nagyobb kihívást jelent az egyház számára. A posztkeresztény szó legegyszerűbben magyarul "kereszténység utánit" jelent, tehát egy olyan miliőt, melyben a vallásból kiábrándult emberek alkotják a társadalom java részét, akik úgy érzik, "túl vannak" a kereszténységen. Mi erre az egyház válasza?

Ahogy a frappáns mondás tartja, az első benyomás kialakítására sosincs második lehetőség. Ha az emberek egyszer már valamilyen formában találkoztak a kereszténységgel - akár jól, akár rosszul -, nem kezelhetjük őket többé úgy, mintha semmit sem tudnának róla. És ha az első benyomás megtörtént, önkéntelenül ez fog kiindulópontot képezni minden más ez után következő reakcióhoz. Nekünk már úgy kell munkásként beállni az "aratásba", hogy a mezők korántsem érintetlenek: olyan emberek sűrűjében élünk, akik többségének már van valamilyen tapasztalatuk velünk kapcsolatban.

Saját gyülekezetem egyszer hajléktalanokat hívott meg egy rövid istentiszteletre és az azt követő ebédre. Az ebéd során leültem egy csapzott férfival szemben, hogy váltsak vele néhány szót, és persze mindjárt megkérdeztem tőle, hogy tetszett amit az istentiszteleten hallott. Amit mondott, örökre a tudatomba égett: "Hát tudod, rajtunk már minden egyház végigment!". Pontosan ez a lényeg. Mit lehet tenni egy olyan közegben, ahol az egyház már bizonyos értelemben "mindenkin végig ment"?

A Pew Research Institute friss kutatása szerint, melyet 15 európai országban végeztek a kereszténység jelenlegi helyzetéről, a megkérdezettek 91%-a meg volt keresztelve, 71%-a továbbra is istenhívőnek vallja magát, de csak 22% jut el rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe. Vagyis az európai emberek tömegei valamiféle kapcsolatba már kerültek a kereszténységgel, de csak töredékük vélekedik úgy, hogy érdemes időt és energiát áldozni a hitére. Hogyan lehet a posztkeresztény állapotban evangéliumot hirdetni és kívánatossá tenni a hitünket?

Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen rövid felelet. Már csak azért sem, mert ahogy látom, posztkeresztény és posztkeresztény között is óriásiak lehetnek a szakadékok. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mélyen a kereszténységbe integrálódva élt és onnan szakadt ki azután, vagy csupán gyerekként megkeresztelték, de ennél szervesebb köze soha nem volt az egyházhoz. Igazán posztkereszténynek én a magam részéről az előbbi csoportot tartom, utóbbit jobb esetben is csak vallásilag közömbösnek vagy passzívnak.

Nos, nem akarom magam olyan fényben láttatni, mint aki tudja a megoldást, ezért csak óvatosan leírok egyetlen gondolatot. Ahogy én látom, a posztkeresztény állapottal gyakran együtt jár valamiféle trauma. Aki kiszakad, az általában keserűen teszi ezt, csalódva, sőt akár felháborodva. Haragszik az egyházra, haragszik a lelkészre, haragszik a gyülekezetére, vagy bizonyos emberekre. Ezért aztán gyakran a posztkeresztényekből lesznek a leginkább offenzív szekularisták. Nem kívánom most elemezni, mennyiben felelős ezért az egyház és mennyiben a konkrét egyén, aki rászánja magát az elszakadásra. De azért azt mégis hozzáteszem: elhibázott reakciónak tartom keresztény részről, amikor valaki "utánaköp" a távozó embernek egy-egy sértő megjegyzést. ("Nem is voltál te soha keresztény" és ehhez hasonlók...) Az Atya sem rúgott bele a tékozló fiúba, hanem simán hagyta elmenni.

Ennél azonban lényegesebb, hogy a haragon és keserűségen túl a kitérőknek van még egy csaknem közös élményük, vagy inkább közös problémájuk, mégpedig a magány. Aki évekig vagy évtizedekig része volt a keresztény egyháznak és egyszer csak kint találja magát, az gyakran úgy éli ezt meg, mintha légüres térbe kerülne. Több ilyen emberrel találkoztam az elmúlt években, és volt köztük aki egy idő után el is ismerte nekem, hogy elviselhetetlenül egyedül maradt. Néha csak azt kívánja, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Az egyedüllét ráadásul nem pusztán szó szerint értendő, hanem ha úgy tetszik metafizikailag is: a kiszakadás sokaknál megroppantja az addig kapaszkodóként használt erkölcsi értékrendszer gerincét, ezzel pedig megszűnnek bizonyos eligazodást segítő pontok az emberek életében. Lehetne erre azt mondani, hogy éppen ez a jó, hiszen így a kereszténységtől távozó embernek végre nem az egyház mondja meg hogyan éljen, hanem kialakíthatja azt magának is. Egyrészt ez hamis érv, hiszen ma már egyre inkább van mozgástér erre az egyház keretein belül is, másrészt az ember még a szubjektív kapaszkodóit is mindig másokkal való relációjában képes megteremteni magának. Aki viszont magára marad, gyakran viszonyítási pont nélkül is marad. A tapasztalat ezért az, hogy inkább egy parttalan relativizmus és tanácstalanság üti fel ilyenkor a fejét - abban pedig egész egyszerűen nem vagyunk képesek hosszú távon sem jól, sem megelégedetten élni.

Egy ilyen posztkeresztény helyzetben ezért az egyház - ha csak kicsit is összekapná magát - szerintem képes lenne nyújtani valamit, ami éppen ezt a fájdalmat csillapítja. A szó legjobb értelmében vett közösségre gondolok, a magány egyetlen igazi ellenszerére. Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege - az intézményre semmi szükségük, de egy jó közösségre ebben a helyzetben nagyon is igényük lehet. Persze ebből rengeteg kérdés adódik: milyen lenne, hogyan működne, mit kellene tennie - és legalább ilyen fontos: mit nem szabadna tennie - egy olyan jó közösségnek, ami nyitottan fordul a posztkeresztények felé? Kicsit naivnak tartom most a saját gondolatomat. Attól félek, ha posztkereszténynek érkeznének egy ilyen közösségbe, az egyház azonnal elkezdené megpróbálni "visszatéríteni" őket. Ez egy rossz reflex, és nem látom, hogy képesek lennénk uralni.

Úgy látszik a dilemmát megint annál a pontnál kell kezdenünk megoldani, ahol minden más problémánkat is: saját magunknál.

10 megjegyzés :

  1. Ettől a szótól: posztkeresztény, a hideg ráz, és agresszív görcsök futnak végig rajtam. :)
    Azért nem ártott volna jobban elkülöníteni , mit is értesz alatta, mert jobbára azokkal a keresztényekkel foglalkozol, akik úgymond kiszakadtak. Pedig a minősítés/címke java igazából nem rájuk illik, hanem azokra, akik csak papíron keresztények.
    "Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege". Vajon miért?
    Éltem meg ilyet, láttam másokkal is megtörténni hasonlót, és azt látom, hogy valódi, élhető közösség mostanában inkább az egyházon kívül találkozik, pl. házicsoportok/stb formájában. Vajon miért?
    Az utolsó gondolatod a legfontosabb. A többinél pedig szerintem el kell fogadni, hogy egyrészről az egyház közel sem tökéletes, másrészről pedig az élet akár benne, akár kívüle, de megtalálja a maga útját.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom ha irritál a "posztkeresztény" szó - szerintem érdemes hozzászoknunk, mert sajnos egyre többet fogjuk hallani a jövőben.

      Törlés
    2. Kedves Sytka, a vajon miértekre azért ha lehetséges, nem volna rossz válaszolnod. Érdekelne, Te mit látsz, és hogyan. :)

      Törlés
    3. Kedves Notáhol Dáyna!

      Vajon miért nem válaszoltam ezekre a kérdésekre? :-) Leginkább azért, mert csak túlságosan bő lére eresztett válaszok léteznek rájuk. Vajon miért van elege sokaknak az intézményes egyházból? Szerintem azért, mert nem nyújt nekik semmit, viszont mindenükre igényt tart. Ahogy látom, egy átlagember úgy tekint az intézményes egyházra, mint amely a pénzét, idejét, energiáit akarja, de cserébe csak unalmas szertartásokat, 1 órás esküvőt, temetést nyújt. Ezek nélkül lehet élni. Pedig az egyház tudna olyat nyújtani, amiben van gyakorlata és nem is lehet jól élni egy embernek nélküle: a közösséget. Vannak is olyan gyülekezetek, ahol ezt nyújtják, ott nem is sopánkodnak arról, mennyire üresen pang a gyülekezet.

      "valódi, élhető közösség mostanában inkább az egyházon kívül találkozik, pl. házicsoportok/stb formájában. Vajon miért? "

      Szerintem a házicsoport nincs az egyházon kívül, hanem az is a közösségi találkozás egyik formája. Valahogy a házicsoport családiasabb, bensőségesebb kapcsolati formát jelent, ahol olyanok is érvényesülhetnek, szót kaphatnak, megoszthatják önmagukat a többiekkel, akik egy "hivatalos" istentiszteleti alkalmon kevésbé. Én épp ezért közelíteném egymáshoz a házicsoportot és az istentiszteletet.

      Törlés
    4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  2. Jó írás, jó gondolatok... Nem véletlen, hogy mostanában nálunk is Bolyki Laci új könyve fogyott a legjobban (Pedig mi azt hittük), amely hasonló helyzetről ír. Itt a könyvesboltban is elég gyakran találkozunk ilyen emberekkel - valószínű, hogy mi vagyunk az egyik "utolsó" állomás - ahol az illető kiönti szívét, minden ismeretség nélkül. Remek missziós, de egyben nehéz helyzetek ezek, mert minden egyes szónak iszonyú felelőssége van...de nagyon ismerős volt az a mondat: "rajtam már minden egyház végig ment"! Ezt mi is sokszor hallottuk már. Szomorú hallani, de ez olyan, mint ha valaki azt mondaná, hogy "Már hatszor voltam házas, mindig válás lett belőle!" Nos, biztos, hogy mindig a "nő" volt a hibás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Barna! Persze, nem mindig a "nő" a hibás, a vásár itt is nyilván kettőn áll. Nem állítanám, hogy az egyház és csak az egyház a felelős azért, mert emberek otthagyják. Sokan amúgy is vándorló lelkek, az emberek jó része ma egyháztól függetlenül sem ismeri a hűség és kitartás fogalmát - tehát gyorsan feladják a dolgokat. A kemény diót ezért a "kitért" posztkeresztények közül is leginkább olyanok okozzák, akik évtizedes vagy hosszabb szolgálat, jelenlét után döntenek a szakítás mellett. Ebben az esetben igenis jogos lehet feltenni az egyháznak a kérdést önmaga felé, mit ronthatott el.

      Törlés
    2. Ha már a kérdéseknél tartunk, a „posztkeresztény”-eknek is fel lehet tenni néhányat.
      1. Már nem véled, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett/született? (Lásd: hinduista kasztrendszer, judaista kiválasztottság.)
      2. Már nem hiszed, hogy a nő egyenlő a férfival? (Lásd: iszlám 2 nő = 1 férfi.)
      3. Már nem hiszed, hogy csak egyszer élünk a földön? (Lásd: buddhista/hinduista lélekvándorlás.)
      4. Már elfogadható számodra a világnézet szerinti adóztatás? (Lásd: iszlám büntetőadó a nem „igaz” hitűekre.)
      5. Már úgy véled, hogy aki nem illik a szekuláris modellbe, vagy mást gondol, mint a hivatalos álláspont, az megsemmisíthető? (Lásd: kommunizmus/fasizmus.)
      6. Már nem hiszel a magánszférát békén hagyó demokráciában? (Lásd: minden nem keresztény kultúra bénító nyomása az egyénre.)

      Aki ezeket a kérdéseket megfontolja, rá fog jönni, hogy korántsem posztkeresztény. Legfeljebb az egyház hivatalos eljárásrendjével van vitája, vagy a benne kialakult egyházképpel, de nem a kereszténység világi eredményeivel. El sem tudja képzelni az életét a keresztény világon kívül.

      Ha nem így lenne, Tibet vagy Törökország határában kellene kerítést építeni a keresztény világból menekülő migránsok ellen...

      Törlés
  3. Honnan tudja valaki, hogy tényleg posztkeresztény-e? Ez inkább egy belső benyomás, ami kívülről korántsem visszaigazolt. Bonyolult vizsgálat tárgya lehet.

    Az intézményes egyháztól való távolodás szerintem teljesen modern és teljesen helyes is lehet: a tudomány szerint a hagyomány nagyrészt érvénytelen. Tényleg.

    Viszont a hagyományon túl is tud még dolgokat ez a Jézus, amik ugyanúgy megfontolhatók, mint pl. Marx, aki nem támadt fel, de attól még jók lehetnének az ötletei – ha azok jók lennének. Nos, Jézusnak történetesen jók az ötletei, kipróbálhatók, és beválnak.

    Szerintem elhamarkodott dolog posztkereszténységről beszélni, poszteklézsiáról annál inkább lehet.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)