2022. október 13., csütörtök

Kedves ellenségünk - a kultúra és a kereszténység (1)

A gondolatfüzért, amivel mostanában többször is fog találkozni a kedves olvasóm, részben a Szemlélek szombat esti keresztény bulizásról szóló cikke indította el, részben pedig Richard Niebuhr könyve, mely Krisztus és a kultúra kapcsolatáról szól - és bár sok éve terveztem, csak most van lehetőségem végigolvasni. Unalomig rágott csont a kérdés, hogyan viszonyuljunk mi keresztények a kultúrához, a világhoz, a miliőhöz, amiben élünk - mégis fontos újra meg újra előszedni, mert az egyház meglehetős egyoldalúsággal közelít manapság hozzá.

Amikor tinédzser voltam, az egyház akkor is zavarban volt ha a kultúrához való viszonyának helyes módjait próbálta megtalálni. A problémát mindannyian ismerjük. Úgy kell helyet keresni a körülöttünk lévő világban, hogy közben ne váljunk világivá. Úgy kell normális, hétköznapi, átlagos embernek maradnunk, hogy közben ne vegyünk át bizonyos szekuláris értékeket. Úgy kell a kultúrába simulnunk, hogy eközben ellenkultúra maradjunk. Tehát: kicsit kétfelé kell szakadni. Nem csoda, hogy minden keresztény generáció újra meg újra töpreng a kérdésen, hogyan viszonyuljon helyesen ahhoz a kultúrához, amelybe beágyazódik.

A Szemlélek cikke nekem kicsit olyan, mint amikor valaki erre a dilemmára akar adni valamiféle feleletet. Nem világit, egyházit, de azért nem szenteskedőt, hanem amolyan mindenhogyan vállalhatót: távol a prűd képmutatástól, de távol a féktelen gátlástalanságtól is. Szombat van, akkor pedig jól esik bulizni. Egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. No de egy hívő nem bulizhat... vagy mégis... vagy nem úgy, de valahogy... Mi legyen? A cikk tehát egy keresztény partiról szól, útkeresésről, kulturált bulizásról, és ezáltal arról, hogyan próbálnak az egyházban néhányan válaszolni a fentebb megfogalmazott dilemmára. Amikor még fiatalabb voltam, akkor is akadtak hasonló próbálkozások, volt például keresztény diszkó és hasonlók, igaz nem működtek túl sokáig: mert amitől a mi kultúránk felfogása szerint a diszkó diszkó, na azt pont nem lehetett megcsinálni keresztény verzióban...

A kereszténység és a kultúra kapcsolatával persze komolyabb teoretikus munkák is mélyen foglalkoznak, melyek közül kiemelkedik Richard Niebuhr könyve. Niebuhr ötféle megközelítésben ragadja meg a két szegmens lehetséges kapcsolódási módjait, ebben a rövid sorozatban pedig ezt az ötféle látásmódot szeretném bemutatni. Nem azért, mintha tökéletes lenne - érték is kritikák a szerzőt, ami természetes -, hanem azért, mert sokoldalú és számos értékes meglátást tükröz. De minek írok erről egyáltalán?

Azért, mert olyan benyomásom van, hogy a mostani kereszténység le akarja zárni ezt az aktát, pedig nem kellene. Mintha pontot akarnánk tenni az egyház és a kultúra kapcsolatának kérdésére. Azt gondolom, a kereszténység a nyugati világban kétféle radikális álláspontra helyezkedett, és mindkét oldal beásta magát a talajba. Vannak olyanok, akik akadálytalanul megnyitják a gyülekezetek ajtaját mindenféle kulturális befolyás előtt - gyakorlatilag világi stílust honosítanak meg az egyházban. Ezt a fajta parttalanságot sajátos teológia gyártásával is próbálják igazolni, természetesen önmagukat is nyitott személyiségnek tartják közben és számukra a többiek pedig egyszerűen makacs fundamentalisták. Nem meglepő, hogy a másik radikális álláspont a kultúrában szinte kizárólag ellenséget lát és elkeseredett kultúrharcot (kulturkampf) vív az egész világ ellen. Eközben persze nemcsak a kereszténység határait óvja, hanem igyekszik olyan dolgokért küzdeni - gyakran a politikával szövetkezve -, melyeken keresztül saját látásmódját érvényre juttathatja a társadalomban.

Az én kérdésem az, hogy tényleg csak ez a két lehetőség létezik? Olvadjunk össze a kultúrával vagy izoláljuk magunkat? Húzódjunk közelebb, nehogy elveszítsük a kapcsolatot a világgal, vagy zárkózzunk be a belső szobánkba és csak addig nyissunk ajtót, míg valaki esetleg betér hozzánk? Bár a téma több kötetnyi tárgyalást érdemelne, ez pedig itt egy blog, igyekszem Niebuhr meglátásainak olyasféle recepciójára, ami itt értelmes módon elfér majd. Bízom abban, hogy láthatóvá válik, mennyire sokféle útja lehet annak, ahogyan keresztényként reflektálhatunk a kultúrára, ami hordoz minket - és ami ennél is fontosabb, talán kiderül milyen sokféle motivációja lehet egy hívő embernek egyik vagy másik álláspont, szemléletmód, kapcsolati forma mellett. Meglehet, ha valaki szembenáll a kultúrával, azt nem azért teszi, mert csökönyös fundamentalista, aki utálja maga körül az egész világot. Az is meglehet, ha valaki állandóan kapcsolatot keres a kultúrával, nem észvesztett liberális, akinek nincsenek erkölcsei és csizmával tapossa agyon a keresztény hittételeket. 

Adjunk magunknak időt és helyet, hogy jól értsük miről van szó. A kereszténység és a kultúra kapcsolata persze szövevényes kérdés, aminek itt nem fogok a végére érni, ahogy soha senki nem fog. Belekezdeni mégis érdemes, és akkor már a vaskályhánál indulnék: egyáltalán mi az a kultúra, ami itt és most körbevesz minket, no meg hogyan értsük magát a kultúrát? Tartsatok ki, tartsatok velem!

11 megjegyzés :

  1. Huhh...

    A kereszténység és kultúra kapcsolata, mint szövevényes kérdés mérhetetlenül fontos, és méltatlanul kevés figyelmet kap a kereszténységen belül -- ennek jó eséllyel történeti okai vannak mifelénk...

    Örülnék, ha erről a kérdéskörről egyáltalán beszélgetnénk a gyülekezeteinkben. Azt látom, hogy nem kis felelősségünk van a kultúra formálásában. Nem mondanám, hogy ez közvetlen feladat, de a hit megélése és az örömhír hirdetése a kultúra formálásával is járt az elmúlt két évezredben... ha betöltjük az elhívásunkat, mint a világ sója és mint hegyen épített város, az ezzel jár.

    Amin viszont meglepődtem: "olyan benyomásom van, hogy a mostani kereszténység le akarja zárni ezt az aktát, pedig nem kellene. Mintha pontot akarnánk tenni az egyház és a kultúra kapcsolatának kérdésére. Azt gondolom, a kereszténység a nyugati világban kétféle radikális álláspontra helyezkedett, és mindkét oldal beásta magát a talajba. Vannak olyanok, akik akadálytalanul megnyitják a gyülekezetek ajtaját mindenféle kulturális befolyás előtt - gyakorlatilag világi stílust honosítanak meg az egyházban."
    Én nem látom ezt a pontot tenni igyekezetet (vagy ha látom is, akkor leginkább Fukuyamánál...), leginkább mérhetetlen közömbösséget látok. Szóval kiváncsi vagyok, miféle két oldalt látsz...

    Amúgy ha nulláról akarja valaki újrakezdeni a kérdést, akkor érthető hogy az általad említett két irány valamelyikével kezdi, mint a legegyszerűbb lehetséges feltételezések valamelyikével. De ez szerintem erősen ellenjavallt, mert figyelmen kívül hagyjuk a történelmi tapasztalatot... aminek kapcsán így elsőre Bosch: Paradigmaváltások a misszió teológiájában c. könyve jut eszembe ami érdekes, jó és viszonylag friss kiindulópont lehet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves dzsaszper, én látok erre igyekezetet, de valóban nem fogalmaztam egész pontosan. Az igyekezet nem konkrét. Nem arról van szó, hogy pl. az erősen konzervatív teoretikusok szó szerint ezt mondanák: "Na, akkor most pontot teszünk a kereszténység és a kultúra kapcsolatának kérdésére." Inkább úgy értettem ezt, hogy ahogyan ezek az emberek gondolkodnak erről a kérdésről, az maga olyan stílust képvisel, mintha ezt mondanának: "csakis konfrontatívan kell a kultúrához viszonyulni, és ha valaki hívőként ezt nem így gondolja, téved. Tehát az egyetlen helyes viszonyulási mód az ellenállás a kultúrával szemben."
      Számomra az elkeseredett keresztény kulturkampf csomagjában ez a kizárólagosság is érződik: így és csak így helyes viszonyulni a kultúrához. De majd írok konkrét példát is a következő utáni részben. :-)
      A másik tipikus irány nekem a progresszívoké, akik értetlenül állnak amiatt, hogy van, aki másként látja mint ők: hiszen elfogadónak kell lenni a kultúra dolgaival kapcsolatban. Hogy máshogy?
      A "lezárást" tehát úgy gondoltam, hogy ezen irányzatok képviselői tipikusan valamiféle exkluzivitás mentén látják a saját nézőpontjukat és el se tudják képzelni, hogy létezhet még más alternatíva hozzájuk képest. Én legalábbis ezt tapasztalom.
      És persze igen, van közömbös réteg is, csak nem akartam még "előreszaladni" a kérdésben, de Niebuhr paradigmájába ők is beletartoznak.

      Törlés
    2. A magam részéről úgy látom, hogy a végletek a téma teljes elsikkadásának a következményei, nincs fogódzó.
      A téma teljes elsikkadása meg az előző század második felének köszönhető, amikor is több évtizedekig következetesen az írmagját is ki akarták irtani annak, hogy a kereszténység és kultúra viszonyán gondolkodni bárkinek is eszébe jusson...
      Az egyházak, különösen a nagy felekezetek ehhez túlságosan is alkalmazkodtak, és hiába telt el vagy egy emberöltő, ebben a témában azóta sem sikerült felébredni a Csipkerózsika-álomból, sajnos.

      Niebuhr és Bosch könyve is erősen hiánypótló ma Magyarországon. (Kösz, Harmat Kiadó!)

      Törlés
    3. "A magam részéről úgy látom, hogy a végletek a téma teljes elsikkadásának a következményei, nincs fogódzó."

      Ebben szerintem igazad is lehet! A durva polarizációk tényleg akkor kerülnek elő, ha valamit hagyunk elsikkadni.

      "A téma teljes elsikkadása meg az előző század második felének köszönhető, amikor is több évtizedekig következetesen az írmagját is ki akarták irtani annak, hogy a kereszténység és kultúra viszonyán gondolkodni bárkinek is eszébe jusson..."

      Miért és kik akarták ezt? Bevallom, hiányos a műveltségem, ezért nem világos teljesen mire utalsz.

      Törlés
    4. Kezdjük első körben a III/III Csoportfőnökséggel?

      Törlés
  2. A kereszténység <–> kultúra olyasmi, mint a vasárnap <–> hétköznap. Probléma, ha szemben állnak egymással és jó, ha összhangba kerülnek.
    A kultúra egy tetszőleges méretű embercsoport ismeretanyaga/viselkedése/szokásai, vagyis a keresztények is az összkultúra alakítói. Ha arra gondolsz, hogy "kultúra = keresztényietlen szokások", akkor azokkal nem kell barátságba kerülni, de nem indokolt, hogy kultúra alatt pont ezt értsük.
    És ami "megér egy misét": neki kell-e rontani a Harry Potter sorozatnak illetve a homeopátiának? Szerintem nem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "A kereszténység <–> kultúra olyasmi, mint a vasárnap <–> hétköznap. Probléma, ha szemben állnak egymással és jó, ha összhangba kerülnek."

      Hát igen, ez is egy látásmódja a kérdésnek. :-)
      A Harry Potter / homeopátia valóban a kultúránk gyomrában kitermelt jelenségek. Most nem kívánom a sorozatot ennyire atomizálni, hogy ilyen részletproblémákba belemenjek, egyébként mindkettő megérné a maga miséjét, az tény.

      Törlés
    2. Talán azon a vonalon is előrevihető a gondolkodás, hogy a kereszténység nem életidegen, hanem alapvetően életigenlő (lásd: abortuszvita). Minden emberi mulatság és élvezet megélhető keresztény keretben. Csupán az önkontrollt nélkülöző ösztönélet lóg ki ebből – igazából nem indokolt ezt "világnak" vagy "kultúrának" nevezni. Az önkontroll része nem csak a kultúrának, hanem úgy általában az emberhez méltó életnek is. Tehát: az emberhez méltó élet (a maga örömeivel, élvezeteivel) összhangban áll a kereszténységgel.

      Törlés
    3. Tibor, ha egyszer alaposabban kivesézed a Harry Potter témát akkor ajánlom figyelmedbe Jerram Barrs videóját: https://www.youtube.com/watch?v=MxySk24J_bs

      Törlés
  3. Csak egy gondolatfoszlányt hagyok itt:

    "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

    VS.

    "Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete."

    Mi van, ha Isten azért szeretheti a világot, mert az nem változtatja Őt meg, de Ő megváltoztatja a világot, nekünk viszont azért nem "szabad" szeretnünk a világot, mert az előbb változtat meg minket, minthogy mi megváltoztatnánk?

    Persze a világ = kultúra analógia némileg önkényes...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Attila, ez egy frappáns gondolat, de nem tudom mennyire igaz... :-) Legalábbis kikezdhető.

      Szerintem az általad idézett két versben a textusok egyszerűen nem ugyanazt értik világ alatt. Ezt a kifejezést szerintem a Biblia kétféle értelemben használja. Egyrészt ugye a világ maga a teremtett, fizikai (és lelki) valóság, ami magán viseli Isten keze nyomát. Másrészt a világ alatt az istenellenes gondolkodást is érti a szöveg (=világias). Olyan ez kb. mint a "test", ami ugyancsak utalhat a teremtett fizikumunkra, de a testi-testies kifejezések az istenellenes dolgok szinonimái is.

      A világ előbb változtat meg minket, minthogy mi megváltoznánk? Ezt honnan tudjuk? Hogyan lehet ezt "mérni", kideríteni? Én úgy látom, oda-vissza zajlik egy állandó interakció köztünk és a világ között, s nemcsak a világ hat ránk, de mi is hatunk a világra. Csak az előbbire érzékenyebbek vagyunk, a másodikkal meg küszködni szeretünk. :-)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)