Birkózás - Balavány György apológiája

Botorság volna mindig olyan írásokra reagálnom, melyekkel alapvető vitában állok: néha sokkal izgalmasabb olyan gondolatokat továbbgörgetni, amelyek távolabbra visznek. Balavány György, a 24.hu újságírója még karácsonykor írt egy cikket, amit többször végigolvastam, és azt hiszem még többször végig is fogok olvasni. Nem azért, mert mindennel egyetértek benne, hanem mert olyan témáról beszél, amiről lehetetlen csendben maradni. Elmondom, ami eszembe jutott.

Létezik-e egyáltalán Isten? - teszi fel a kérdést Balavány György már a címben, és néha mintha azt a választ adná rá, hogy ki tudja, néha mintha úgy felelne, hogy nehéz Isten létét igazán komolyan venni, és néha meg mintha azt sugallná, jobb is volna ha nem lenne Isten, mert úgy elcseszett itt mindent, hogy amikor találkozni fogunk majd Vele, könyörögnie kell a megbocsátásunkért. Ősrégi dilemma ez persze, de megunhatatlan és nem is szabad megunni - mert ha mégis megunjuk, az nagyjából mindennek a végét jelenti. A lényeg a vergődés maga, a birkózás a kérdésekkel, amikre nincs válasz, mint ahogy Jákob kézitusázott azon a bizonyos éjszakán az ismeretlennel, aki erre rákényszerítette - de válaszokat ő sem adott. 

A keresés kényszerének vége

Ez kényszer nélkül ma már sokaknak nem megy. Mindig igyekszünk a passzív megoldásokra, a távolmaradásra, tehát szórakozással, ivással, kultúrával, szexszel, sporttal, minden csiribiri zabszalmával rétegek alá temetjük az istenkérdést - nagyon rafináltak és gyakorlottak vagyunk ám ebben. Egyesek szerint maga a kultúra is azért létezik, hogy a halálfélelmünket és a halálfájdalmunkat feledtesse, sőt azt az illúziót adja nekünk, hogy halhatatlanok vagyunk. Amit persze mélyen belül nem hiszünk el a kultúrának, érezzük hogy az élet nagyon is véges, ráadásul tele van szívással, betegségekkel, hülye emberekkel, balesettel, szenvedéssel, és akkor kézenfekvő lenne, hogy a dolgok miértjét firtatva legalább időnként rákérdezzünk az Istenre. De a szekuláris világban már nem igazán akarjuk az Istent túl sokat bolygatni, mert azt tanítják nekünk, hogy ő nélkülözhető és eddig is csak a bajt okozta. A probléma szerintem itt érthető tetten. Nem az a kérdés, hogy az ember válaszokat kap-e a teodíceai faggatózására. Nem az a kérdés, lehet és kell-e Isten létét bárhogyan is bizonygatni apologetikával. Az a kérdés, hogy miért szoktak le az emberek arról, hogy ezzel az egésszel egyáltalán foglalkozzanak. Legyenek dühösek Istenre, vagy magasztalják teljes erejükből - mindkettő a maga módján akceptálható magatartás. De most ott vagyunk, hogy az esetek többségében már ennyi sincs.

Az igazság az, hogy ma már az új ateisták gyakran többet gondolkodnak Istenről, mint a hívők jó része.

Isten sokat gyengült, veszített a jelentőségéből, vagy ahogy Nietzsche előre szólt, megöltük és a vérét semmi nem mossa le a kezeinkről, de csak később és fokozatosan fogjuk megérteni, Isten halála hova vezetett bennünket. Hát úgy tűnik, ide biztosan. Mindezt a nyugati egyház folyamatos térvesztésén, a konstans paphiányon, a hit privatizálódásán, a DIY-vallásosság trendjén szörnyen látványosan nyomon követhetjük. Az embereknek nem kell Isten vagy egy olyan Isten kell, akit lábhoz lehet szoktatni és pont olyan mindenkinek, amilyenre szüksége van. 

Volt egy ismerősöm, aki idegileg összeomlott, azt mondta, néha csak ahhoz van kedve, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Aztán elment kezelésekre és a pszichológusa azt javasolta, jobban teszi ha megszabadul a kereszténység istenképeitől és kitalálja magának a sajátját. Azóta kitalálta, de ahogy elnézem, boldogabb nem lett tőle, mert tudja, hogy azt az istent csak ő eszkábálta össze a maga kedvéért. Pontosan ilyen a szekuláris-posztmodern istenkép is: összeeszkábált. Ez az isten erkölcstelen nulla, barackot nyom a fejekre, összekacsint olyan elvekkel, melyeket korábban Ő maga ellenzett, és mindenkire rámosolyog, csak nehogy sértsen. Az igazságról szinte soha nem beszél, de mindig szeret. 

Jól jártunk vele? Élhetőbb lett tőle a valóság? Kötve hiszem.

Minek teszünk fel megválaszolhatatlan kérdéseket?

Balavány György írásának súlypontja számomra persze a szenvedéskörüli feloldhatatlan dilemma újramelegítése volt. Személyes példáit súlyos hiba volna nem komolyan venni, azon egyszerű tény okán, hogy valóban komolyak. Isten távolmaradása és tétlensége a felfoghatatlan mértékű szenvedés kapcsán legyűrhetetlen kérdés. A betegségek nemcsak arra emlékeztetnek minket, hogy meg fogunk halni, hanem arra is, hogy senki nem fog közbeavatkozni, hogy ezt meggátolja. Akit ennek a sötétsége meg sem legyint és valamiféle apologetikai érveléssel próbálja csupán megválaszolni, az komolyan vehetetlen ember a szememben. 

Meg egyébként is: igaza van Balaványnak, hogy nincs az a körmönfont apologetika és teológia, ami ezzel képes megbirkózni. Olvastam sok ilyet, de a kérdéseim maradtak. Biztosra veszem, soha nem is fogok rájuk választ kapni, ahogy más sem. De akkor megint következik egy dilemma. Minek teszi fel az ember azokat a kérdéseit, melyekről jó eséllyel tudja, hogy nem kap rájuk választ?

Mert muszáj, különben megőrülünk. Egyszer, még zsenge hívő koromban a Sziget Fesztiválon evangelizáltam egy teabuszban, amit az egyházam üzemeltetett. Egy reggel ordítva jött a busz felé egy férfi, patakokban folyt a könny a szeméből. Nem volt teljesen józan, éppen ezért tudott teljesen őszinte lenni. Azt kiabálta, hogy meghalt a kisfia, pedig nem csinált semmit - és ezt nem az ital mondatta vele. A körülötte álló haverjai próbálták csitítani és vigasztalni, de nem tudták. Tőlünk, keresztényektől akarta megkapni a választ a miértre. Hol volt az Isten? Minek engedett meg ilyen szörnyűséget? Hogyan tudott közömbös lenni egy gyerek halála láttán?

Szerintem többen hibáztak a kedves testvérek közül, mert megpróbáltak ezekre a kérdésekre kimerítő választ adni. Isten nem tehet róla, ő szabadságot adott nekünk. Istennek valami nagyobb terve volt, és abba ez a sztori így illeszkedett bele. Isten talán megmentette valami még szörnyűbbtől szegény srácot, ezért kellett meghalnia. A férfit ezek a válaszok nem nyugtatták meg, de őszintén megmondom: engem se. Sőt, idegesítettek, mert azt sugallták így együtt, hogy valaki el akarja hitetni, felmászott a megmászhatatlan hegy tetejére és ott megtalálta a feleletet. Ilyen márpedig nincs. Úgyhogy én azt mondtam a férfinak, fogalmam sincs miért engedett meg Isten ilyen brutális dolgot - de nagyon sajnálom, hogy megengedte és végtelenül együttérzek vele. Kiadhatja a dühét, csak tessék. Ettől lecsendesült, én viszont nem éreztem hősnek magam, mert szerintem nem mondtam semmi különöset.

Az egyház állandó csábítása, hogy valami különöset mondjon. Minél nagyobb a dilemma, annál egzotikusabbnak kell lennie a válasznak. A tévtanítások zöme valahogy úgy kezdődik, hogy az egyházban jön egy figura, aki valami különöset mond.

A teodícea kérdésére, Isten és a rossz összeférhetőségére okosan hangzó válaszok ugyan léteznek, de ezek belül mindig csak még több kérdőjelet hoznak magukkal. A szenvedés minden képzeletet felülmúló hullámai előtt csak némán lehet megállni, a sarukat leoldva. Mégis, muszáj hogy feltegyük ezeket a kérdéseket, mert csak ez tehet minket érettebb emberré.

Visszatérve a korábban emlegetett sztorira Jákobról, ő egész éjszaka küzdött az istenformájú idegennel. Ezt a birkózást persze szó szerint nem nyerhette meg, mert az Istent nem lehet lebirkózni. Hiába tett fel kérdéseket, az idegen nem árulta el neki a nevét, vagyis nem fedte fel a személyazonosságát. Ám a történet végén Jákob kapott új nevet, új személyiséget, ő vált más emberré. És paradox módon aztán mégis azt mondja neki ez az idegen, hogy Jákob győzött. De ha Istent nem lehet legyűrni, kit gyűrt le Jákob? Hogyan értsük ezt a győzelmet? Kit győzött le Jákob?

Természetesen saját magát. Az Istennel birkózásnak, a megválaszolhatatlan kérdéseken való tipródásnak nem az a tétje, hogy sikerül-e legyőzni Istent, hiszen az lehetetlen. A kérdés az, új emberként jövünk-e ki a szorítóból. Kapunk-e új nevet, melyet akkor is megéri megszerezni, ha utána kificamodik a csípőcsontunk, és egy életen át viseljük a következményeket. Meglehet, Jákobnak minden lépésnél fájt a csípője - de minden lépésnél eszébe juthatott az is, hogyan szerezte ezt a sérülést. Amikor a kereszténység megtérésről beszél, és megújult emberekről prédikál, akkor ez nem létezhet küzdelem és szembenézés nélkül. Meg kell küzdeni az Istennel, ha új emberek akarunk lenni.

Minek ide apologetika?

A helyzet az, hogy igaza van Balavány Györgynek, amikor aztán azt írja, kicsit talán túltolta a biciklit, mert az az Isten akit megvádolhatunk, valószínűleg csak a fejünkben létezik. De aztán kimondja a legfontosabbat - és ez nagyon tetszett az írásában -, hogy valahol ez az Isten mégis megtestesült Krisztusban, ezt az Istent mégis odaültettük a vádlottak padjára, kiöntöttük rá a haragunkat, és egy koncepciós perben elítéltük, ő pedig mindezt végigcsinálta, hagyta hogy meglegyen, kiszenvedett az összes mocskot magára véve.

Hát igen, ahogy korábban írtam, Nietzsche szerint Isten halott - de az igazság az, hogy Isten már jóval Nietzsche előtt halott volt valamiképpen - mégpedig Jézusban. És bár mi öltük meg, de ezt Ő akarta így. Ez a paradox, felfoghatatlan, nonszensznek tűnő és csodás módon mégis mágnesként vonzó állítás áll a keresztény üzenet epicentrumában.

Balavány nekiesik az apologetikának, amit egyfajta bohócműfajként kezel és értelmez. Azt írja, egyenesen idegesítő, amikor valaki filozófiai-tudományos-logikai úton próbálja bizonygatni az Istent. Ez őrültség még akkor is, ha mostanság divatos. Aztán számomra érthetetlen módon éppen Pál apostolra hivatkozva bizonygatja az apologetika képtelenségét. Bajos dolog ez persze, hiszen ha van apologéta a Bibliában, aki mesterien védte a hitét és az állandó vitatkozások fémjelezték a tevékenységét a hitkérdésekről, az pont Pál apostol. Aki kapcsán egyébként még az apológia szó is előkerül - az egész Szentírásban egyedüliként. 

De nem is itt van a lényeg, hanem ott, hogy Balavány írása végkicsengése szempontjából bizony valamiféle apológia. Mert oda lyukad ki végül, hogy az Istenre haragudó édesapja élete zárásakor megbékélt, Jézus pedig akár a tiszta víz, úgy beszélt Istenről és viselte magán a mi dühünket is. Bár ez nem válasz a szenvedésre, de reménykedésre okot adhat, abból pedig manapság egyre kevesebb jut.

Mi más ez, ha nem védőbeszéd Krisztus mellett? A helyzet az, hogy az apologetikát színes formátumokban lehet művelni. Nem feltétlenül abban merül ki, hogy felebarátainknak lyukat beszélünk a hasába, és bizonyítékokkal gyötörve igyekszünk rábírni őket, legyenek hívővé. Az a tapasztalatom, az ilyesmi többnyire kontraproduktív és tényleg bosszantó tud lenni. Annak azonban látom értékét, hogy többé-kevésbé átélhetően elmondjam, miért hiszek abban az Istenben, akivel néha balhézok, akivel küszködöm, akivel birkózok. És nem a talpnyalója vagyok, hanem a követője. Ha ebből valami átmegy a másik fél számára, már boldog leszek. Balavány György írásában kétségkívül voltak ilyen szálak, melyek átélhetővé tették számomra mindezt. Jó apologéta lenne belőle, azt hiszem.