Míg a kereszténység Európában visszaszorulóban van, egyre népszerűbbé válik egy új vallás a szekuláris nyugaton, mégpedig az MMV mozgalom. Biztos vagyok benne, hogy már az olvasó is hallott róla, hiszen az MMV számos követőt tömörít magába és igen virágzó irányzatnak tekinthető.
Befejezem, hogy rébuszokban beszéljek: az MMV vallás annyit jelent, hogy a "Maga Módján Vallásos" az ember. Fixáljunk le pár fontos dolgot. Aki a hagyományos értelemben vett keresztény egyházak valamelyikébe tartozik, és fejet hajt az évezredes hitvallások előtt, az is valahol a maga módján vallásos. Minden hívőnek sajátos hite van, sajátos istenképpel, sajátos teológiai nézetekkel. Miközben a hit egyetemes, perszonális is, csúnya megfogalmazásban az egyének magukra optimalizálják. Nincs ebben semmi ördögi vagy meglepő, a jelenség önmagában természetes és normális.
Én azonban most nem erről akarok beszélni és nem ezt értem az MMV alatt. Nehéz megfogni és bármiféle keretbe helyezni a témát, mely egyébként azért merült fel bennem, mivel egy hozzám érkezett komment szerzője saját magát "Krisztus követőjének" nevezte - miközben határozottan kijelentette azt is, hogy "nem vagyok keresztény". Egyre több hozzá hasonló emberrel találkozok, akik kikerülnek az egyházi közegből, de azt sem tudom mondani, hogy ateisták lesznek és végképp elszakadnak Istentől. Hogy ne fussanak szét a szálak a kezemben, most mégis az alábbi kijelentéseket teszem, melyeket persze egész biztosan finomítani és magyarázni szükséges:
(1) Az MMV-t szerintem a szekuláris közeg és a kereszténység együtt hozta létre. Van az embereknek egy növekvő csoportja, akiknek egyszerűen elegük van az intézményes egyházakból, ahogy azok működnek, ahogy szerveződnek, ahogy kommunikálnak és amit tanítanak. Ugyanakkor Jézust továbbra is fontosnak tartják saját sorsuk szerveződése szempontjából. Magyarul, az egyház nem kell, de Jézus igen - ez az MMV-hívők többségének alapállása.
(2) Az MMV maga nem egy intézmény, sőt berzenkedik minden ilyesféle formától. Ami közös a maguk módján vallásos emberekben, az pont az, hogy nincs központi rendezőelv a hitükben. A posztmodern stílusnak megfelelően mindenki egy szubjektív hitet követ, amit ugyanakkor igyekszik objektívnak feltüntetni azáltal, hogy a Bibliára és Jézusra hivatkozik.
(3) Nem meglepő módon az is közös pont az MMV felfogásában, hogy élesen bírálja az intézményes egyházakat. Sokan úgy teszik ezt, hogy közvetlen kapcsolatuk igazán sosem volt az egyházzal, inkább a hírekben szereplő botrányok kapcsán kialakított egyházképükre reflektálnak. Mások persze valami miatt megkeseredtek az egyházban és ez okoz állandó frusztrációt számukra.
Az igazi kérdés a puszta teoretikus okoskodás helyett minden bizonnyal az, mit tegyünk és mit tehetünk az MMV típusú emberekkel - már ha egyáltalán tennünk kell bármit is. Szerintem hiba volna olyasféle bélyeget rájuk sütni, miszerint hittagadók, akik elfordultak az egyháztól - ez pontosan azt erősítené meg, amit amúgy is hisznek, vagyis hogy az egyház csúnyán elbánik velük és elítéli őket. Ráadásul még dogmatikai - konkrétabban ekkléziológiai - szempontból sem korrekt ilyet mondani, mármint ha elfogadjuk azt a gondolatot, miszerint az igazi egyház láthatatlan entitás, és olyanok is beletartozhatnak, akik a látható egyház mindennapjaiban nem vesznek részt. Az MMV-hívők jelenléte még segíthet is abban, hogy az egyház detektálja a kilazult csavarok helyét, a meggyengült pontokat, melyek miatt sokan elfordulnak a gyülekezetbe járástól.
Ám mindezzel együtt mégis fontos szerintem kimondani, hogy partizánhit nincs a Szentírásban. Olyan hívőkről én nem olvasok az Újszövetségben, akik ne közösségben valósították volna meg a hitüket - sőt, a jeruzsálemi ősegyház esetében odáig vitte őket a buzgalom, hogy naponta találkoztak egymással. Természetesen a megvalósulás konkrétsága szintjén nem kell pontosan mindent úgy csinálni, ahogy az első keresztények tették, mindazonáltal az egyház minden balféksége, a hívők fafejűsége, bizonyos nehezen elviselhető testvérek összes bogara ellenére a kereszténység permanensen a közösségek kialakítására törekedett. Nem azért, mert mindig jó együtt lenni - őszintén szólva nekem is vannak olyan napjaim, hogy nehezen viselek el némelyeket a közelemben -, hanem mert a közösség mindig többet takart, mint hívő emberek összeverődését. Szinergikus erő van benne, amit külön és egyenként sosem fogunk megtapasztalni, és számos olyan funkciót betölt, amit egyedül lehetetlen megvalósítani. Gondolok itt a támogató szereptől a véleményütköztetések lehetőségén át az erőforrások és szolgálati lehetőségek sokoldalúságán keresztül mindenfélére.
Spirituális értelemben ösztönszerűen a közösség keresése felé hajlunk. Bár néha az ember haja kihullik a másik embertől és legszívesebben kiköltözne egy lakatlan szigetre a kedves testvérek miatt, azért hosszabb távon jó eséllyel belepusztulna a magányba azon a szigeten. Az MMV hívő úgy akarja a hitet egyéni szinten megvalósítani, hogy a szellemi lakatlan szigetére vonul, izolálva magát a többiektől és belülről elvágva az egymással összekötő szálakat. Ez szerintem nem vezet jóra, sőt a sok hibától szenvedő egyházi közegnél is mélyebbre visz. A közösségre és kapcsolatra hajló természetünk mindig is ágaskodni fog az MMV ellen, amiről ugyan próbálhatunk nem tudomást venni, a hangját akkor is hallatni fogja bennünk. Kérem szépen, így van ez kitalálva, így lettünk megalkotva.
Sytka, amennyiben a legutóbb tőlem származó - az előző bejegyzésedhez kötött - kommentemre (is) gondoltál, szívesen adok bővebb magyarázatot, amennyiben nem, akkor nem reagálok erre.
VálaszTörlésA probléma az, hogy szerintem nincs valós párbeszéd az általad MMV-seknek nevezett emberek és a magukat keresztényeknek vallók között. Ez egyrészt azért van, mert a keresztények féltik a saját keresztény identitásukat, ezért hajlamosak bezárkózni, másrészt igazság is van abban, amit írtál, hogy sok "MMV"-snek nincsen szilárd közege, háttere, ami az intézményes vallással rendelkezőknek van.
Szóval ha rám gondoltál, írnék még pár megjegyzést erről, de ha nem, vagy pusztán csak nem vagy rá kíváncsi, megértem.
Nem tudom rád gondoltam-e, de szívesen veszem a véleményedet.
TörlésSzociálpszichológiai szempontból két megközelítés feszül némileg egymásnak a csoporthoz való tartozás igényével kapcsolatban: az egyik az, hogy ha egy egész csoport megerősíti a világnézetem, akkor annak nyilván jónak és igaznak is kell lennie, tehát biztonságban vagyok (fizikálisan is persze, de még inkább egzisztenciális értelemben). A másik, hogy egy csoport akkor tud hosszú távon fennmaradni, ha más, hasonló csoportokhoz képest a legegyedibb, legkülönlegesebb tud maradni - értelemszerűen ha nem tudja a csoport "maximalizálni" a különlegességét, akkor asszimilálódik. Ugyanakkor ha ezt sikerül túltolni, akkor a csoport radikalizálódik. A korai kereszténység a kettőt valahogy együtt tudta létrehozni: úgy volt radikális, hogy közben valamilyen formában, üldözések között, társadalmilag marginálisan olyan egzisztenciális biztonságot nyújtott, ami nagyobb volt bármi másnál. A szentség (Isten számára elkülönített nép) és a szeretet missziója (tegyetek tanítványokká minden népet) elegye valahogy mindkettőt egyben tartotta - mármint a "világnézet abszolút helyességét" (biztonság), annak a megosztására törekedést és azt, hogy nincs még egy olyan csoport, mint mi (egyediség).
VálaszTörlésValószínűleg nem ennyire egyszerű azért a helyzet, de az mmv hívők nagy része szerintem két okból kerül ki az intézményes egyházból: azért, mert a világnézeti helyesség, amit az egyház "szolgáltat", megkérdőjeleződik, pláne egy globális világban (a nagy Egyházon belül is, ami a felekezetek megosztottságából fakad, de más világnézetekkel versengésben is), vagy azért, mert egyes közösségek radikálissága olyan irányt vett, amihez nem tartozik igazán a szeretet missziója (szép dolog a dogmatika, de van egy pont, amikor az évtizedes egyháztag is kivonul, ha túl sokat hallja a szószékről, hogy Isten nem is szeret mindenkit, csak a kiválasztottakat, vagy túl sokat sérül egy személyi kultusz alatt, bármit is mondanak neki szavakkal). Az előbbi azzal küzd, hogy ha már amúgy is mindenki a saját maga pápája (meg kell csinálni a saját biztonságomat, mert úgy sincs igazán senkinek igaza), akkor ő miért ne lehetne, az utóbbi azzal, hogy a radikalitással nem tud azonosulni, ha az a saját morális (világnézeti, ugye innen-onnan összeszedett) rendszerével túlságosan ütközik (v.ö. a legtöbb progresszív-konzervatív tengelyű egyházszakadással). Ha a nagy tömeggel szemben radikális vagyok, akkor 1, hol az egzisztenciális biztonság és 2, nem lehet amúgy, hogy mégis nekik van igazuk?
Az egyháznak valahogy egyben kellene tartania azt, hogy radikálisan ragaszkodik az igazsághoz, de közben megadja azt a spirituális-egzisztenciális, végső biztonságot is, ami felszabadít arra, hogy a radikálisság ne fenyegető legyen (v.ö. a teljes szeretet kiűzi a félelmet). Magyarul: legyen hiteles és következetes, szóban és tettben, aminek az egyetlen forrása az evangéliumban való növekedés. Minél nagyobb egy csoport, annál többféle a hitelesség, annál többféle a következetesség, és annál könnyebben vész el a sok bába között az egész motorja: az a személyes metamorfózis, aminek egyébként mind a biztonság, mind a radikálisság csak a következménye. Ha nagyon patetikus akarnék lenni: talán többet kellene az evangéliumot hirdetni.
Ja, és persze az alapkérdés: radikális-e egyáltalán a keresztény igazság, és annak az életünkre vonatkozó következményei? Az az érzésem, hogy a "keresztény szeretet", vagy "keresztény igazság" kifejezések talán nem véletlenül találnak helyettesítő termékeket olyan könnyen. Az első manapság inkább pejoratív, a második pedig csak épp olyannak tűnik, mint bármilyen más "igazság". Rich Mullins nem tekinthető egy ortodox hívőnek semmilyen értelemben, de azért alapvetően értem, hogy már a 90-es években, halála előtt miért költözött ki egy Navajo rezervátumba, és mondta azt, hogy közöttük inkább tapasztalja Jézus jelenlétét, mint a középosztálybeli, egyháztag amerikaiak között.
TörlésKedves Attila!
TörlésÉrtem amit írsz, de őszintén szólva nem találom benne azt a jól kivehető, kontrasztos, tételmondat-szerű indokot, ami miatt egy hívőnek el kell szakadnia az egyháztól és mintegy egyedül kell a hitéletét megélnie. Ha jól veszem ki a szavaidból, nagyjából ilyesmire gondoltál:
1) Az egyház által nyújtott világnézeti helyesség megkérdőjeleződik
2) Az egyház túl dogmatikus, kevés a szeretet
Mindkét pontot aláírom, tényleg sok hibát követ el az egyház, ami a világnézeti helyességét (nehéz érteni mit takar ez pontosan) illeti, valamint lehetne több a szeretet is. Mégis, ezeket együtt is sovány válasznak érzem ahhoz, hogy valaki otthagyjon minden gyülekezetet és magányos hívő legyen. Egyrészt, az egyház soha nem kéviselt abszolút helyes nézeteket a történelem során - mivel nem tökéletes emberekből áll, soha nem is fog. Ugyanez igaz a szeretet kapcsán is: mikor jönne el az a pont, hogy bárki is azt mondja: "gyerekek, most már túl sok a szeretet, elég lesz, vegyünk vissza!" Ez a probléma már a kezdet kezdetén, például a korinthusi gyülekezetben is fennállt - nem véletlenül tanítja őket Pál arra, egyáltalán mi az a szeretet. De arra nem tanítja őket, hogy akkor fejezzék be az "intézményes egyházat" (oszoljon fel a korinthusi közösség), mert túl kevés a szeretet, így nincs értelme csinálni. Egyébként személyes véleményem, hogy a dogmatika szerepe sem igazán van a helyén: a dogmatikai meggyőződés nyilván nem a szeretet helyett kell megjelenjen az egyházban, de én azt látom, igazán jól sehol nem jelenik meg. A prédikáció ugyanis nem dogmatika, még ha fejteget is ilyen kérdéseket. Beszélgess el az "átlagos hívő emberrel" (bárkit is jelentsen ez) egy átlagos mai gyülekezetben, látni fogod, hogy a saját hite alapvető dogmatikai tételeiről sincs semmiféle ismerete, magyarul nem tudja megmondani kismillió dologról, egyáltalán miért hisz benne. Olyan alapvető bibliai kifejezések, mint a megigazulás vagy az üdvösség sajátos, torz, félreértett fogalmakként léteznek a legtöbb keresztény fejében. Tehát én úgy vélem, nagy szükség volna dogmatikára, tiszta, rendszerezett hitre, nomeg sokkal-sokkal több szeretetre - de az, hogy fogyatékosságai vannak az egyháznak ezeken a területeken, még nem teszi feleslegessé az intézményes egyházat.
Ez még megütötte a szemem:
Törlés"Rich Mullins nem tekinthető egy ortodox hívőnek semmilyen értelemben, de azért alapvetően értem, hogy már a 90-es években, halála előtt miért költözött ki egy Navajo rezervátumba, és mondta azt, hogy közöttük inkább tapasztalja Jézus jelenlétét, mint a középosztálybeli, egyháztag amerikaiak között."
Ne feledjük el azt, hogy Mullins maga is indián származású volt (talán nem véletlenül költözött közéjük), ezen kívül pedig nemzetközi hírű dalszerző és énekes. Nem hiszem, hogy az intézményes egyház ellen érvelt volna, hiszen egész életében - tragikus autóbalesetéig - benne élt az "egyházi forgatagban", keresztény koncerteken, konferenciákon, fesztiválokon lépett fel. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy benne volt az egyház sűrűjében. Semmilyen módon nem jó példa arra az MMV hívőre, aki magányosan elvonul, nem tart kapcsolatot semmiféle gyülekezettel és onnan dohog az egyház ellen.
Kedves Tibor!
TörlésTalán nem fogalmaztam elég pontosan. Világnézeti helyesség alatt arra gondolok, hogy mekkora "hitele" van az egyháznak arra, hogy megmondja, mi helyes, és mi nem, mi igaz, és mi nem. Jó hosszú szekularizálódási folyamat az, ami ezt roncsolja, de vannak ennek a hitelvesztésnek egyházon belüli összetevői is - pl. az infighting dogmatikai téren. Ha bemegyek egy gyülekezetbe, mondanak egy dolgot, aztán bemegyek egy másikba, és mondanak valami mást, akkor romlani fog a bizalmam az iránt, hogy a lelkészekben bízhatom az életem dolgait illetően. Ez Jézus idejében sem lehetett másképp, talán nem véletlen emeli ki a Szentírás, hogy Jézus hatalommal beszélt, nem úgy, mint az írástudók. Egyébként a naivitás elvesztése nyilván egy hitfejlődési állomás is, szóval nem rossz ez úgy, ahogy van. Sőt, jó is lehet, ha ebből az következik, hogy nem bízom rá az életem a lelkészem interpretációjára, de rábízom annál inkább a Szentírásra - ez az, amire úgy utalsz, hogy a hit perszonális. Vihet ez közelebb is az engedelmességhez, sőt, akár a közösséghez is, egymás szolgálatára egyre inkább megérve, nem csak távolabb. De ehhez kell egy már meglévő, viszonylag érett hit, ami nem formulákban keresi az igazságot, hanem Jézus személyében. Ezért hangsúlyozom az evangéliumot és a megtérést.
Azt én sem gondolom egyébként, hogy az egyház túl dogmatikus lenne, sőt! Alapvetően nem a dogmatika ellen érvelek, ellenkezőleg, az igazsághoz való ragaszkodás része az ortodoxia, ez épp, hogy az egzisztenciális biztonsághoz kellene segítsen, de ha nincs mellette az ortopraxis (aminek egy része a szeretet), akkor még az igaz világnézet is kevésbé lesz "igaz". És ezt könnyen szagolják ki az emberek.
Mullinst nem példaként akartam említeni az mmv hívőre, csak arra, hogy ő "radikálisabban" elkötelezett volt a saját ortopraxisa iránt - pl. akkor, amikor azt mondta, hogy elmegy indiánok közé zenét tanítani ahelyett, hogy az american dreamet élő, saját szubkultúrájukba bezárt fehér emberekkel beszélgessen Jézusról. Erről beszél máshol is azért, hogy Isten nem feltétlenül azt az ideális, kétgyerekes, kertesházas életet tervezte el az övéinek, ahol nincsenek kisebbségek, vagy melegek, vagy nyomor, hanem hogy a keresztény élet lényege éppen a szolgálat lenne: hogy úgy szeressünk, ahogy Jézus szeretett, buborékon kívül.
És igazad van, mindezek nem teszik fölöslegessé az intézményes egyházat, ezt egy pillanatra sem akartam sugallni :) De ha nincs meg az érett hitnek az a ragasztója, ami ott tud tartani az intézményes egyházban a hibái ellenére, akkor értem, hogy miért dumálnak mások buborékon kívülről: első látásra nincs az egyházon belül nagyobb igazság, mint azon kívül (talán még teológiai értelemben igen, na de az a valóság más részeitől elszakítva mire jó?), a helyesnek vélt életgyakorlathoz pedig bőven nem kell az egyházon belül maradni, sőt, buborékon kívül ez még talán könnyebb is. Nyilván ez nem olyan egyértelmű válasz arra, hogy miért létezik a jelenség, de ez az egész komplex is, szekularizálódás, a metanarratívák iránti bizalmatlanság, a posztmodern, meg ki tudja, még mi járul hozzá. De ha több köze lenne az egyháznak az "átlagember" életéhez, meg úgy általában véve az élethez, ha jobban nyúlna felé azzal szemben, hogy azt várja, ő térjen meg hozzá, ha a hitet gerjesztené, és nem belépési és bentmaradási tényezőként kezelné, akkor talán kevesebben is kallódnának el, és több emberben születhetne meg az az érzés, hogy az egyházban a helyemen vagyok, mert az egyháznak helye van a világban - és nem csak a maga által teremtett mikrokozmoszban. Jézus a főpapi imában azt mondja, hogy az övéit nem kivenni szeretné a világból, hanem megtartani a gonosztól. Az "egyház" meg úgy tűnik, legalábbis a könnyen észrevehető része, éppen kimenni szeretne a világból, hogy egy alternatív, belső világot csináljon magának. Az emberek akarnak közösséghez tartozni - csak lehet, hogy az ilyen egyházi közösséghez pont nem, mert az "más világ".
TörlésPersze az egyházról beszélni így általánosságban nem sokra vezet... de ha kintről nézem, akkor a nagy, történelmi felekezeteket látom, karizmatikus, rajongó közösségeket látok, belső feszültségeket látok, hiteltelenséget látok, politikai összefonódást, emberi gyengeséget (és akkor finoman fogalmaztam), azt, hogy az öncélú önfenntartásért küzd és azt, hogy az átlagembernek sok haszna nincs az egyházak létezéséből. Egy meleg hely (ha jut fűtésre), ahol hasonszőrű, megvezethető, naiv emberek oltalmat keresnek, vagy társaságot legalább. Közösség, csak nem nekem, és nem értem. Az egészben a legszomorúbb az, hogy a legtöbb mmv hívő (legalábbis akivel én találkoztam) azzal, hogy az egyháztól távolabb kerül, nem kerül közelebb Jézushoz, sem az intellektuális, sem a megélt igazsághoz. Nem tudom, hogy jogos-e kívülről bekiabálni, és számonkérni az egyházat, hogy azon belül ez miért nem sikerült, nyilván van ebben saját felelősség is, de ha van, ami még a "kipróbálástól" is távol tart embereket, vagy hamar feladásra kényszerít, arról érdemes gondolkodni, és engem nem zavar, ha ez intézmény-ellenességben nyilvánul meg. Lehet, hogy tényleg van mit átgondolni azon, hogy miben és hogyan tudna az intézményes egyház fejlődni.
Kedves Tibor,
VálaszTörlésigyekeztem tömör lenni, de így is két részre kellett szedni a hozzászólást, viszont a téma megérdemli a bővebb kifejtést, így remélem, nincs ezzel probléma.
1) Minden kornak vannak jellegzetességei, a mi korunk az átrendeződések kora. Jönnek a válságok minden téren, gazdasági, társadalmi, politikai, egészségügyi stb - és a folyamatból nem maradnak ki a vallások sem. Mindenhol megfigyelhető a belső káosz felerősödése, de ez egyben alapot szolgáltat VALAMI ÚJRA, és talán a jelenleginél jobb berendezkedésre is; a káoszon belül már megjelennek egy másfajta rend CSÍRÁI. Ezek a csírák kezdetben még nem tudnak összerendeződni, maguk is a káosz jegyeit hordozzák, de a rendeződés nem is a közeljövőben fog megtörténni, hanem később, évtizedek, netán évszázadok múlva.
Az "MMV-sek" között lehetnek olyanok, akik éppen ilyen csírák, egy másfajta, jövőbeli rend hordozói (tehát pont nem a posztmodern mellett állnak), de mivel a rendeződéshez idő kell, jelenleg nem látszik mögöttük szilárd háttér. Ám nem feltétlenül az intézményes vallásokhoz hasonló rend fog a későbbiekben kialakulni.
És talán nem véletlen, hogy nem egyetlen "nagy ember" jelenik meg, mint Jézus, hanem több kisebb szikra, mert esetleg így valósulhat meg a magasabb szintű elrendeződés.
2) Mitől lenne magasabb szintű, harmonikusabb, élhetőbb ez a rend?
Felidézem a KERT univerzális jelképét, ami a kereszténység egyik fontos szimbóluma is. Isten az Édenkertbe teremtette az embert, itt élte akkor még teljes életét. Ha nem hatná át a mai embert ennyire az urbanizáció és közelebb állna a természethez, jobban értené a Kert valóságát: egy kertben különféle minőségek gazdag változatossága jelenik meg, állatok és növények és egyéb lények számtalan változata, egy kert éppen attól kert, hogy EGYSÉG A SOKFÉLESÉGBEN. A teremtett világot megfigyelve látjuk, hogy Isten rengeteg minőség együttélését szereti látni - és a Föld maga is ilyen egység.
Ám mivel az ember korlátozott lény, a Földnek csak egy bizonyos területéhez tud kapcsolódni, és innen kiindulva adott minőségeket is kell hogy megnyilvánítson, azokban kiteljesedjen - ezek a különféle népek, kultúrák. De minden kultúra a nagy Kert része, így ha mindegyik tisztán megéli a számára rendelt minőséget, akkor tudni fognak a KÖZÖS ALAPRÓL, nem lesz köztük ellenségeskedés. A közös alap a KERT EGYSÉGE.
Ilyen egység nem volt az elmúlt pár évezredben, erről a történelem tanúskodik, ezért is voltak vallásháborúk - mivel a kulönböző kultúrák eltértek a nekik megfelelő minőségektől, így nem élték meg az egységet, csak a szembenállást.
Azaz szükséges, hogy egy egészséges világban az emberek a Föld bizonyos részeihez kapcsolódva és annak minőségeit megélve más és más közösségeket hozzanak létre, és így a spirituális hagyományaiknak is kicsit másként kell kifejeződniük.
Az intézményes vallásokkal az a baj, hogy megszakítják ember és Föld kapcsolatát (ez az alapja a jelenlegi természetrombolásnak is), hiszen bárhol, bárki számára elérhetőek, ezért egy "spirituális globalizmusról" van szó, ami hosszú távon nem működhet. Nem működhet egy olyan vallás, ami az egész Földre egységesen akar vonatkozni, hisz az EGYSÉG EGY MAGASABB SZINTEN valósul meg.
Az alsóbb szinteken szükséges (és SZÉP!) a különbözőség.
Kedves Bulcsú!
TörlésKöszönöm, hogy mindezt leírtad, csak röviden reflektálnék néhány gondolatodra.
"Ám nem feltétlenül az intézményes vallásokhoz hasonló rend fog a későbbiekben kialakulni."
Igen, szerintem is egy elképzelt, jövőbeli társadalmi világban a vallások intézményes formái nagyon megváltozhatnak. Az azonban szerintem konstans marad, hogy lesz intézményes formája a vallásnak. A forma amúgy is sokat alakult a történelem során, de mindig volt forma - a hit soha nem létezett igazán intézményes forma nélkül.
"közelebb állna a természethez, jobban értené a Kert valóságát"
Csakhogy ne felejtsd el, hogy mi egy romlott Kertben élünk, nem az Édenben. Azt szoktam mondani, az ember sehol nem találkozik a természettel - és addig jó neki. A természet könyörtelen és kegyetlen kontextus. Civilizációval, technológiával, tudományokkal, orvoslással, ruházkodással, stb védjük magunk tőle és jól is tesszük.
"Az intézményes vallásokkal az a baj, hogy megszakítják ember és Föld kapcsolatát "
Bevallom, ezt a gondolatot nem értem. Pontosan hogyan és hol szakítják meg az intézményes vallások az ember kapcsolatát a Földdel?
3) Jézus emiatt valószínűleg tényleg CSAK A ZSIDÓKHOZ jött, mert Ő a zsidóság számára adott "minőség" volt - ám ha Jézus Isten Fia, akkor egy kultúrák feletti szinten is el lehet jutni hozzá. .
VálaszTörlésDe mivel a káosz előjelei már akkor is megmutatkoztak és az emberekben nem volt természetes érzék a különféle minőségek egysége iránt, terjeszteni kezdték Jézus "tanításait" mindenfelé, ott is, ahol nem Jézus minőségének kellett volna dominálnia - így a káosz egyre nőtt. Jézus maga is többször említi, hogy csak az "övéihez" jött.
Mára, mivel az egyes népek spirituális hagyományait kiirtották, elfojtották, szinte minden belső képünk a kereszténységhez kapcsolódik - így Isten is ezeken a tartalmakon keresztül kommunikál, így tudja magát "megértetni". Ezért jelenik meg Jézus alakja sokszor a nem keresztények tapasztalataiban, hiszen 2000 év kereszténysége az egész kultúrára rányomta a bélyegét és megjelenik minden egyes ember lelkivilágában.
4) Egyesek érzékelik a "spirituális globalizmus" buktatóit, ezért másfelé keresgélnek, ám a káoszból előbukkanó csírák nem egységesen jelennek meg és előfordul, hogy a belső világ kaotikus marad.
Nyilván nem kell elfogadni mindezt, de talán érdemes lehet rajta elmélkedni.
"Jézus maga is többször említi, hogy csak az "övéihez" jött"
TörlésValóban, földi küldetése arra vonatkozott, hogy "Izrael házának elveszett juhait" szólítsa meg. Aztán ennek a küldetésnek a végén pedig kiadja a nagy missziós parancsot, miszerint tanítvánnyá kell tenni minden népet - a tanítványok pedig pünkösdkor erőt kapnak a Szentlélektől, hogy a Föld végső határáig elvigyék az evangéliumot. Szerintem a teljes képet kell látni a missziót illetően, nem egy darabkáját. A teljes kép pedig egy szélesedő horizontot sejtet és nem korlátozódik le a kétezer évvel ezelőtti Palesztina területére, pláne nem csak Izraelre.
Összegezve nem tűnik számomra meggyőzőnek így érvelni amellett, hogy valaki miért akarja elkerülni az "intézményes egyházat". Borzasztóan taszító persze ez a fogalom, nekem is sok rossz dolog jut eszembe róla, nomeg sok esetben elegem van az egyház butaságaiból hívőként is - de akkor sem látok más pályát, ahol haladni lehetne keresztényként.
Kedves Tibor,
VálaszTörlésazt írod: "Csakhogy ne felejtsd el, hogy mi egy romlott Kertben élünk". A nyugati civilizációban élő ember már évezredek óta - mióta beindult az urbanizáció látszólag leállíthatatlan folyamata - olyannyira elszakadt a Természet magasabb rendjétől, hogy számára AZ MÁR NEM IS NYILVÁNUL MEG.
Miért gondolod, hogy a Természet mindenki előtt felfedi önmagát? Ez a tudomány legnagyobb tévedése, azt hiszi, hogy a Természet pusztán egy PASSZÍV létező, ami racionális és technikai úton megismerhető. A Természet maga is Isten teremtménye, az Ég és a Föld volt a LEGELSŐ a teremtmények sorában, joggal feltételezhetjük, hogy az embernél is magasabb rendűek. A civilizált embernél bizonyosan, a szellemi értelemben kiteljesedett ember, aki Isten Gyermekének mondhatja magát, ő pedig már MAGÁBA FOGADTA őket, és ezáltal felemelte. Vagyis, Ég és Föld bárhogy is nézzük, az Istenhez legközelebb álló lények és minőségek körébe tartoznak.
Olyan helyen élek, ahol lehetőségem van naponta egy hegyen (Jézus hegyre járt imádkozni és maga a színeváltozás is HEGYEN esett meg!), szinte érintetlen erdőrészekben sétálni, és ezt meg is teszem, amilyen gyakran csak tudom.
Hogy a lelki életemet ez mennyire elmélyítette, azt itt nem tudom elmondani, de megtapasztaltam a hegy, a fák, a kövek(!) "bölcsességét", akármilyen furcsán hangzik is ez. De a városi ember számára ez nem tűnik többnek puszta fantáziánál, és sajnos, eljutottunk idáig, hogy ezt is lehet mondani, ahogy te írtad: "az ember sehol nem találkozik a természettel - és addig jó neki. A természet könyörtelen és kegyetlen kontextus. Civilizációval, technológiával, tudományokkal, orvoslással, ruházkodással, stb védjük magunk tőle és jól is tesszük."
A kereszténység túl sok kompromisszumot kötött ezzel a civilizációval. A tudomány nem más, mint vakság, egy csökevényes látásmód terméke, mely megfosztja az embert a mélyebb valóságok érzékelésétől; a technika pedig mindezt még kiegészíti azzal, hogy az ember egyéb képességeit és végső soron az önállóságát is elveszi. A tudomány, a technológia és a kapitalizmus így együtt az a hármasság, ami az ember elbutulását és legyengülését a lehető leghatékonyabban viszi véghez.
Nem köthetünk kompromisszumot ezzel a civilizációval; csak úgy élhetünk normális emberi életet, ha nem engedjük magunkba ennek a civilizációnak a szellemét. Ez óhatatlanul konfrontációval jár, de egy nagyobb jó érdekében kötelességünk vállalni ezt; ráadásul tökéletes módja a lelki és szellemi állóképesség gyakorlásának: hagyjuk-e, hogy elsodorjon a civilizáció vihara, vagy nem. Képesek vagyunk-e szilárdan megállni ebben a viharban, vagy nem.
Szükséges lázadni, de okosan kell lázadnunk, nem fizikai forradalmak, hanem egy belső forradalom formájában: végiggondolni, hogy mi az, amiben feltétlenül nemet kell mondanunk, mi az, amiben pedig csak azért engedünk, hogy ne legyünk túl feltűnőek.
"Pontosan hogyan és hol szakítják meg az intézményes vallások az ember kapcsolatát a Földdel?"
Amit az első válaszodban a természettel kapcsolatban írtál, abból kiindulva úgy gondolom, nem tudnék érthetően válaszolni erre a kérdésre. Bevallom, rossz érzés volt ezt így, leírva látni - komolyan és őszintén sajnálom, hogy az ember már idáig jutott, és ez nem elsősorban feléd kritika, mert manapság az emberek többségére igaz, ez az általános beállítottság.
Egyébként keresztény kultúrában és társadalomban élve - sőt a tágabb családom is keresztény - meg sem tehetem, hogy egyáltalán nem reagálok a keresztény gondolkodásra és életmódra. Bár igyekszem minimalizálni ezeket a reakciókat, de épp azért, mert van közös alapunk, nem lehetséges a teljes KÖZÖNY.
VálaszTörlésÉs nem is biztos, hogy szerencsés lenne - jó lenne az, ha a közöny állapotában élnénk, ha egyáltalán nem törődnénk azzal, mi történik a mellettünk élő emberekkel?
Nem akartam még egy kommentet írni, de ez egy idézet lesz és talán jó az, ha egy olyan természetszemlélet is bemutatásra kerül, ami gyökeresen ellentétes a Tibor által leírtakkal - valószínűleg nem véletlen, hogy épp egy indiántól származik. Az idézet a Sánta Őz, a sziú indián sámán c. könyvből származik:
VálaszTörlés"A barátaid vagyunk, mi, a tollas lények, a kétlábúak, a négylábúak, minden élőlény a barátod, a parányiak, a nyolclábúak, tizenkét lábúak, mindaz, ami a földön kúszik. A kicsi, repülő lények, az összes víz alattiak. Megosztjuk veled mindazt az erőt, amely bennünk lakozik, és örökre melletted áll majd egy szellem, a te másik éned.
Benned szeretet lakozik minden teremtmény iránt, hatalmas szeretet, amely átfogja az egész világot. Egyszerű emberi lény vagy, félsz, nyeled a könnyeidet a takaró alatt, de belül rengeteg hely van benned, ami arra vár, hogy ez a szeretet kitöltse. Belefér az egész Természet. Testvér, testvér, testvér..."
Kedves Bulcsú! Van egy olyan érzésem, minél több dologra reagálok, annál dagályosabb és végtelenebb lesz a beszélgetés. Szívesen cserélek eszmét, de most mégis fókuszálok a saját természetszemléletemre, amit kicsit úgy érzem valamiféle undorodásként és elborzasztóként festettél le velem kapcsolatban.
TörlésNagyon tetszik az indián idézet, de meglehetősen naivnak és gyermekdednek tartom. Mi ugyan lehetünk a természet barátai (tisztázandó, hogy ez mit jelent), de a természet sosem lesz a mi barátunk. Persze nyújt nekünk rengeteg pozitív dolgot, terményeket, csodákat, kiaknázhatjuk a benne lévő erőforrásokat, tanulhatunk a zseniális megoldásaiból. Mégis, a természet szerintem egyrészt roppant erő az ember felett, aminek ki van szolgáltatva, másrészt a természet nem ismeri a könyörület fogalmát még halványan sem.
Kimész egy klassz hátizsákkal kirándulni, vagy vadkempingezel, sétálsz egyet, esetleg benevezel egy madárlesre? Ezek nagyszerű dolgok, ahogy az is, amit leírtál - hogy ha teheted minden nap kimész a természetbe imádkozni. Ez remek, komolyan! Csak azt ne gondold ilyenkor, hogy te "találkoztál a természettel". A természettel te akkor találkoznál, ha levetnéd a ruhád, lemondanál a civilizáció összes vívmányáról, aztán szaladgálnál pucéran, vadászva, rőzsét gyűjtve, esőtől verve minden nap a túlélésedért harcolva. Hozzáteszem, a homo sapiens az életideje elsöprő részében pontosan így élt, erre voltunk eredetileg kondicionálva, nem a cukorzabáló kényelmes életre. A mai ember egyáltalán nem találkozik a természettel és nem elsősorban azért, mert a természet nem nyílik meg a számára, hanem mert a civilizációépítéssel mi zártuk el magunkat a természettől, amit közben tönkre is teszünk lassanként.
Mindig Attenborought szoktam emlegetni, akiről tényleg mondható, hogy az egész élete tetemes részét a természet közelében töltötte, számolatlan filmet készített róla, rajongott érte. Na, ő mondta, hogy a leforgatott anyag java része a vágószoba padlóján végezte: ugyanis nem merték bemutatni a közönségnek. Még ő is elhűlt tőle milyen kegyetlenkedés, vérengzés, ragadozás, mennyi millió halál és pusztulás, élethalálharc zajlik minden percben "odakint". A "Földanya" meg az összes többi marhaság egy nosztalgikus, bárgyú és végtelenül naiv kép egy nemlétező valóságról, amit olyan emberek táplálnak, akik többsége komfortos életet él, elzárva a természettől.
Mindez egyébként a Bibliával is egybecseng, hiszen bár a természet a Teremtő keze nyomát is magán viseli, azért a Szentírás szerint a világ romlott és a gonoszságban vesztegel. Épeszű ember nem tagadhatja le a természet gyönyörű vonásait, de ugyanígy azt sem, hogy a pusztulás és az állandó halál színhelye is.
Azért ezeken a mondatokon még akkor is fennakadtam, ha messze esik tőlem a szcientizmus:
VálaszTörlés"A tudomány nem más, mint vakság, egy csökevényes látásmód terméke..."
"A tudomány, a technológia és a kapitalizmus így együtt az a hármasság, ami az ember elbutulását és legyengülését a lehető leghatékonyabban viszi véghez."
Nagyon egyoldalú nézetnek érzem ezt, hiszen eleve olyan nem is létezik, hogy "a tudomány". De ha mégis megpróbáljuk itt leginkább a természettudományokat értelmezni ezalatt, akkor pont arra a törekvésre az elbutítás és vakság szavakat használni, mely pl. azt is lehetővé teszi, hogy te meg én most távolról beszélgessünk egymással... Hát nem tudom. Amikor a Biblia azt parancsolja az embernek, hogy "uralkodjál rajta", az számomra nem egy despotikus leuralást, hanem a megismerést, feltárást, megértés szándékát jelenti. Nem uralkodhatok, nem lehetek sáfára annak, amiről fogalmam sincs. A megismerésnek pedig a tudomány az egyik legjobb eszköze. A tudomány szerintem nem technológia (vagy ha mégis, azt max. alkalmazott tudománynak vagy a tudományos gondolkodás anyagiasult formájának lehet nevezni), hanem gondolkodásmód, észjárás, kíváncsiság. Az én megértésemben az igazi tudóst szomjúság hajtja, hogy valamit megragadjon, feltárjon a valóság (ha úgy tetszik: a természet) struktúráiból, valahogy a függöny mögé nézzen. Azért én ezt nem tartom haszontalanságnak, ráadásul azt gondolom, egy kereszténynek még inkább jó okai lehetnek, hogy tudománnyal kezdjen érdemben foglalkozni.
Kedves Tibor,
VálaszTörlésvan több olyan pont is, amiben nem értünk egyet, de ezen a felületen ezt nem érdemes tovább taglalni, meg valószínűleg nem is közelednének az álláspontjaink. Más a világnézeti alapunk, és innen bomlik ki minden különbség - ráadásul, ha csak egy területet nézünk, például a "tudomány" témáját, az is olyan szerteágazó, hogy még személyesen is napokig lehetne beszélni róla. Tudom, hogy rengeteget foglalkoztál a kérdéssel, de én magam is, itt viszont nincs lehetőség a bővebb kifejtésre. Másrészt mivel sok ilyen jellegű beszélgetésben vettem már részt, tudom, hol van az a pont, ahonnan nincs értelme a további vitának. És épp a világszemlélet különbözősége miatt, hiszen innentől kezdve csak elbeszélnénk egymás mellett.
Mindenesetre érdekes volt a beszélgetés, köszönöm!
Kedves Bulcsú!
TörlésÉn köszönöm a beszélgetést-vitát, természetesen nem akarok szélmalomharcokba, egyre inkább érzelmi stílusba átcsapó kommentzuhatagba belépni. De ha még belefér, annyit elárulnál, hogy mi a te világnézeted? (Én abból indultam ki, hogy keresztény vagy, de lehet hogy ez kapitális ostobaság volt, mert valamit nem vettem észre!) Erre az egyre még kíváncsi vagyok és megköszönöm ha válaszolsz rá!
Hogy mi az én világnézetem? Ha erre egy fogalmat, meghatározást, definíciót vársz, akkor csalódást kell okoznom, mert ilyet nem tudok adni. A világnézetem valóban egy LÁTÁSMÓD, egy tapasztalati tér, egy világban-állás, amit azonban nem címkéztem fel és nem is szeretnék.
TörlésArra törekszem, hogy ebben a szemléletben ne csak a közvetlenül adottig, a "legelső tapasztalatig" jussak (ezért nem is bízom a tudományos szemléletben, mert a közvetlennél nem tud tovább jutni, azaz nem ér el a "szellemig", a dolgok és lények valós életéig), hanem hogy a látásom új és új rétegeket, mélységeket fedezzen fel a világban. És ez így is történik.
Ahogy haladok az utamon, egyre tágabb és mélyebb ez a tapasztalat, és látom azt is, ami már mögöttem van. A tudomány által tételezett felismerések pedig éppen ilyenek, egy jóval szűkebb valóságtartományban mozognak.
Ez talán nagyképűen hangzik, de mindenesetre tény, és ezért is vagyok biztos abban, amit állítok és gondolok. Egyszerűen van tapasztalatom arról, ami az általánosan elterjedt látásmód felett vagy után van. Azt is érzékelem, hogy az emberek általában hogyan, miként látják a világot, sőt egy idegen ember esetében is viszonylag gyorsan fel tudom mérni ezt.
De mivel az emberek között ma akkora szakadékok vannak a belső tapasztalatokat illetően, senkitől nem várom el, hogy ezt el is higgye. És már megszoktam, hogy általában nem is hiszik :).
Így tudok válaszolni a kérdésedre.
Szuper, köszönöm!
TörlésHa érdekel, megpróbálnék leírni egy konkrét példát erre a "mélyebb szemléletre" az erdei fák különböző minőségein bemutatva, különös tekintettel a bükkfákra :) - de mivel említetted, hogy a természetet inkább ellenségnek tekinted, nem szeretnélek fölöslegesen fárasztani.
VálaszTörlésNem tekintem a természetet ellenségnek, csak nem tekintem barátnak. Azt állítottam, ha a mai ember a maga pőre valóságában kikerülne a szabad természetbe, jó eséllyel nem élné túl. De egyébként nagyon szeretem a természetet szemlélni, nagy rajongója vagyok a biológiának, a túrázásnak, a teremtett világnak. Ha ez elég meggyőző, nyugodtan írd le a bükkfás-szemléletet, tényleg kíváncsi vagyok rá!
TörlésElnézést, Bulcsú voltam az előbb, csak a háttérben éppen üvölt az egyik gyerekem, és ez kicsit bezavart :).
VálaszTörlésKedves Tibor,
VálaszTörlésmég valami fontos eszembe jutott azzal kapcsolatban, amikor ezt írtad: "az ember sehol nem találkozik a természettel - és addig jó neki." Nem tudom, ugyanazt értjük-e természet alatt, de szerintem a levegő, amit belélegzünk, a természet része. A víz, amit megiszunk, a növények és az állatok, amiket megeszünk, kétségtelenül a természet részei, tehát ha csak a legalapvetőbb életfunkciókat nézzük, akkor is azt mondhatjuk, hogy nemhogy nem találkozunk a természettel, hanem egyenesen össze vagyunk nőve vele :), mivel megisszuk, megesszük, belélegezzük. Az egész fizikai létezésünk tőle függ, és merem állítani, hogy a lelki-szellemi létezésünk sem független tőle. Számomra egyébként felfoghatatlan az a végtelen türelem, amivel a Természet még úgy is adja magát az embernek (pl víz és táplálék formájában), hogy nem hogy hálát vagy köszönetet nem kap ezért, de még egy kimondottan kegyetlen, könyörtelen bánásmódban is részesíti. A Természet számára éppen az ember az általad említett könyörtelen és kegyetlen kontextus, ám mégsem harcol olyan mértékben az ember ellen, ahogy az várható volna.
A víz, amit megiszunk, megszűrt, újrafeldolgozott, a technológia által ránk optimalizált víz. A levegő amit belélegzünk... no, azt mi tesszük tönkre, de valóban a természet "szolgáltatja" nekünk. De a természet nem valaki, hanem valami. Metaforikus értelemben mondhatjuk, hogy ad nekünk ezt vagy azt, de a természet nem egy személy, akinek mi a szó szoros értelmében hálával tartozunk, ő meg nagylelkű velünk szemben. A természet önmagában csak van, létezik, s ha homo sapiens nem élne ezen a bolygón, a fák akkor is oxigént termelnének, a folyók vizet adnának. Szerintem beképzeltség magunkra úgy gondolni, ha csak önmagában a természetet szemléljük, hogy itt minden a mi kedvünkre van. Persze keresztényként, Istent a természet hátterében feltételezve, a teremtésteológia kontextusában értelmezve már más a kérdés - de akkor is Isten a személyes, nem a természet. A keresztény végső válasz ezért kb. olyasmi, hogy Isten gondviselő kegyelme (providentia generalis) az, aminek a levegőt, a vizet, a létben maradást köszönhetjük - nem szó szerint magának a természetnek.
TörlésEttől függetlenül fontos gondolat amit írsz, hogy nem vagyunk azok a hálás típusok, és mi is könyörtelenek vagyunk a természettel szemben. Sajnos ez faktum és szégyen ránk nézve.
Akkor tehát a fákhoz; hozzáteszem, hogy nem foglalkoztam magamban kimondottan a bükkökkel, amikor az erdőben kezdtem mászkálni, először csak azt figyeltem meg, hogy pusztán csak jobban "tetszenek" a többi fánál, szívesebben voltam a bükkösökben, mint a tölgyesekben, vagy a gyertyánnal elegyes tölgyesekben, illetve egyéb kevert erdőkben - a mi hegységünkön ezek a leggyakoribb fafajok. Szóval egyszerűen vonzott a bükkös, de nem gondolkodtam kifejezetten azon, milyenek is ezek a fák, csak sok időt töltöttem közöttük. Aztán kezdtek jönni az intuíciók, gondolatok velük kapcsolatban.
VálaszTörlésTudni kell, hogy a bükkösök vannak a mi középhegységeinkben a legmagasabban (a fenyő lehetne magasabban is, de az nálunk nem őshonos), tehát ezek vannak a hegy tetején. A bükkerdőben hűvösebb a klíma, nedvesebb a levegő, hosszú és hihetetlenül magas törzseik teljesen simák és csak egész magasan kezdenek elágazni, ellentétben a többi fával, amik már alacsonyabban is képeznek ágakat; vagyis van bennük valami oszlopszerű. Ha egy kiterjedt, öregebb bükkösben sétál az ember, határozottan olyan érzése van, mintha OSZLOPCSARNOKBAN lenne, és a fák magassága, a levegő hűvössége, az erdő átláthatósága (a bükkösben alig van aljnövényzet) és nyitottsága azt az érzetet adja, mintha valami SZAKRÁLIS térben lenne az ember. Ez a rengeteg, sűrűn egymás mellett álló óriási fa, ahogy körbeveszi az embert, olyan gondolatokat sugall, hogy mintha nem egyszerű fák, hanem a többi fa és a többi élőlény fölé emelkedő, föléjük tornyosuló és őket vigyázó "magasabbrendű lény" lenne. Lehet, hogy sokaknak ez furcsán hangzik, de szerintem az égi lények jelen vannak köztünk a Földön is, de nem észrevehetően, és megjelenhetnek például a természetben (is). A bükkökről úgy gondolom, ha azok viszonylag háborítatlanul élhetnek eredeti helyükön, akkor magasabbrendű, transzcendens égi lények földi megtestesülései lehetnek, akik még az égi világban is a "feljebbvalók" közé tartoznak, hiszen a földi világ bizonyos tekintetben harmonizál az égi világ struktúrájával. És ez nem bálványimádás, mert nem maga a fa a felsőbb lény, inkább a fa testében "jön le hozzánk" az illető "angyal", vagyis mintha az égben is, meg a földön is lenne.
A bükkök tapasztalható minősége a bölcsesség, a nagyság, a magasztosság, de épp ezért nem mindenki szeret közöttük lenni, egyeseknek félelmetesek. Velem többször előfordult, hogy kínzó gondokkal vagy kérdésekkel mentem közéjük, feltártam a kérdéseimet és ezután, néhány nap elteltével formálódni kezdtek a válaszok, vagy olyan dolgok történtek, amik kapcsolatban voltak a kérdéseimmel, így végül segítettek a válasz megtalálásában.
Persze erre lehet mondani, hogy ugyanúgy Istenhez is imádkozni lehet, neki is lehet kérdéseket feltenni és ez igaz is. De törekszem arra, hogy az Isten és ember között fennálló vertikális térben megismerjem Isten egyéb teremtményeit is, velük is kapcsolatban álljak, vagyis nem csak a földi világ lényeivel, az állatokkal, a növényekkel és az emberekkel, hanem az égi világ lakóival is, így lesz teljes a "világban-létem", ha a többi lényhez a lehető legtöbb módon kapcsolódom, lefelé és felfelé is. És azt hiszem, hogy az égi világ nem különül el élesen a földitől, ezért jelenhetnek meg a földi természetben is égi lények - és a legnagyszerűbb az, hogy így valóban egész KÖZEL érzi őket magához az ember, benne van a JELENLÉTÜKBEN, és ez valami elképesztően felemelő és erőt adó. Fizikailag és mentálisan is erőt adnak az embernek, én például sokkal egészégesebb vagyok azóta, mióta rendszeresen járok a hegyre.
Szerintem a fizikai erő a természeten, a kozmikus világon keresztül áramlik az emberbe (én magamban a fákat Isten Ujjainak nevezem), és a szellemi erő bizonyos része is, ezért ítéli magát betegségre és gyengeségre az ember akkor, ha fokozottan elkülönül a természettől.
Tibor, ezzel a megjegyzéseddel kapcsolatban kérdeznék valamit: "akkor is Isten a személyes, nem a természet."
VálaszTörlésElfogadod azt, hogy az ember személyes lény? Gondolom igen. Azt is mondod, hogy Isten személyes. Ha az emberben, mint részben természeti lényben (azzal együtt, hogy a testén és a személyen túl szelleme is van) megnyilvánul valamiféle személyesség, akkor a természet egyéb létezőiben miért nem nyilvánulhat meg? Feltételezve azt, hogy a személyesség az ő esetükben is Istentől ered.
Vagy másképp fogalmazva, ahogy az embert áthatja Isten személyessége, úgy a természetet is áthatja, csak éppen nem az emberi formán keresztül, hanem egy másféle formán át, és így a személyesség is másként alakul, másféle lesz, mint az emberi.
De igazából ez olyan kérdés, amire objektív választ nem lehet adni.
Egyébként a szülőkön keresztül is végeredményben Isten gondviselő kegyelme nyilvánul meg, nem? Ahogy az anya táplálja gyermekét, arról sem állíthatjuk, hogy egyedül csak és kizárólag ő táplálja, mégis szoktunk hálát érezni a szüleink iránt...
Kempis Tamás (XV. sz.): Krisztus követése
VálaszTörlés(részlet)
"Ha minden ember tökéletes volna,
mit kellene másoktól Istenért elszenvednünk?
Most pedig Isten úgy intézte,
hogy tanuljuk egymás terhét hordozni;
mert senki sincs hiba nélkül,
senki sem olyan, hogy terhet ne jelentene másnak,
senki sem elég önmagának,
senki sem elég okos saját ügyének intézésére;
hanem szükséges egymás terhét hordoznunk,
egymást vigasztalnunk,
és segítenünk,
tanítanunk és intenünk.
Hogy pedig kiben mekkora erény lakik,
az jobban kiviláglik olyankor,
amikor valami kedve ellen való adódik,
mert a viszontagságok nem teszik
gyarlóvá az embert,
inkább megmutatják,
mit ér."