Szeretnék pontot tenni a blog egyik leghúzósabb témáját feszegető sorozatának végére - s miközben kiteszem ezt a bizonyos pontot, tisztában vagyok vele, hogy éppen a kérdések természetéből fakadóan nem lehet igazán kitenni... Ha az előzményekben tárgyalt dilemmák nehezek voltak, akkor hadd vessek fel végül egy olyan gondolatot, ami igazán hab lesz a tortán!
Jób könyve olyan falat, amit nem lehet csak úgy lenyelni. Hívő emberként sem, sőt talán úgy a legnehezebb. Számos kérdést feltehetünk a szövegről, de ha őszinték vagyunk, igazából csak egyetlen igazi kérdésünk van, ami olvasóként feszít bennünket: miért történt meg mindez Jóbbal? A dilemmára kismillió válasz született, vagy inkább csak válaszkísérlet, amivel tele vannak a kommentárok és a különféle fejtegetések. Nem ezzel kívánok most foglalkozni, hanem a puszta tényre akartam rávilágítani: azért merül fel bennünk ez az alapkérdés, mert Jóbot a szöveg feddhetetlennek és deréknek nevezi. Forgathatjuk az eredeti héber szöveget akárhogy, a mondanivaló világosan ugyanaz marad: Jób gyakorlatilag nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelte volna mindazt, amit kapott. Mitöbb, ha figyelemmel kísérjük a narratíva menetét, groteszk módon pont azért érte utol Jóbot a csapás, mert a feddhetetlenségével felhívta magára a figyelmet. Ezt aztán egy értelmes olvasó nem tudja megemészteni és természetesen teszi fel a fent megfogalmazott kérdést.
Nos, amikor a kánaániták vagy más népek kipusztításáról gondolkodunk, talán ehhez hasonló módon úgy látjuk, ártatlan emberek halnak meg, akik semmi olyasmit nem követtek el, amiért a halált megérdemelték - egyszerűen csak rossz helyen voltak a rossz időben. Ezért azonban még nem kellett volna meghalniuk - az ártatlanok nem érdemelnek halált. Az egész mögött alapvetően a büntetésről vallott alapelveink is ott állnak: eszerint a gonosznak büntetésben, az igaznak jutalomban kell részesülnie - így lesz kerek a világ. Ezt gyakran megfordítva is szeretjük hangsúlyozni: aki prosperál, az valószínűleg igaz, aki küszködik, az jó eséllyel valamiféle büntetés súlyát cipeli. Azt persze mind a Szentírásból, mind a közvetlen tapasztalatinkból is tudjuk, ez mennyire leegyszerűsített és naiv kép. Az igaz emberek is küszködnek, a bűnösök meg sokszor prosperálnak és lubickolnak az életben.
Vagyis: nem kellene azon meglepődnünk, hogy ebben a világban felborul a büntetés-jutalom alapelve, és bizony ha azt látjuk, bűnösként lehet kényelemben élni, akkor sajnos az is természetes, hogy ártatlanul is lehet szenvedni. Ráadásul ez a szenvedés adott esetben egybe is eshet Isten céljaival. Tisztában vagyok vele, hogy az előző mondat kemény kijelentés - hiszen egy Mindenhatótól azt várnánk, ne igazodjon a büntetés-jutalom alapelv evilági felborulásához, hanem írja felül azt - de Isten mégsem ezt teszi, hanem ahogy sok mindenben, úgy ebben is alkalmazkodik a mi adottságainkhoz.
Minderre természetesen vannak példák a Bibliában Jóbon kívül is. Ilyen volt a vakon született férfi János evangéliumában: nem azért szenvedett, mert ő vagy a szülei valamiféle különleges bűnt követtek volna el, hanem mert a gyógyulása Isten céljaival és szándékaival egybeesett. De valahol maga Krisztus is példa erre: gyakorlatilag ártatlanul szenvedett, szenvedésének tehát nem volt különösebb oka - de tudhatóan volt különösebb célja. Másként fogalmazva, az ártatlanok ok nélküli szenvedése mögött bizonyos esetekben megsejthetővé válik, hogy az valamilyen cél elérése miatt történik. A dilemmát ezért sokszor nem is magának az ártatlannak a szenvedése okozza, hanem inkább az, hogy fogalmunk sincs róla, milyen célt szolgálhat. Talán hasonló okok miatt sem értették meg Jézus tanítványai a keresztre feszítés előtt, mi a csodának kell a Mesterrel ilyesminek történnie - és ezért tudta a "húsvét utáni egyház" az esemény után felfogni és magyarázni, majd a korpuszokban leírni Krisztus ártatlan szenvedésének céljait.
Mindez persze korántsem magyarázat mindenre, de talán rávilágíthat arra, hogy az ártatlanok ok nélküli szenvedésének lehet célja - s még ha nem is látjuk mindig tisztán ezt a célt, a lehetőségét semmiképpen sem zárhatjuk ki. Ezt a lehetőséget pedig érdemes bekalkulálni, amikor például az Ószövetség "véres passzusaival" birkózunk.
A sorozatot ezen a ponton most szeretném lezárni, noha a dilemmát lezárhatatlannak tartom. Utóbbi miatt nem akarok semmilyen konklúziót megfogalmazni. Ha az olvasó kíváncsi az eddigi közelítéseimre, a sorozat előző részeit azért még figyelmébe ajánlom - nincs is jobb téma így karácsony előtt. :-) A kérdéses részek tehát:
A nem nyilvánvaló okból szenvedés oka lehet, hogy rengeteg hübriszes ember tér el a számára és szerettei számára optimális viselkedéstől, ezzel mintegy féltéglákat dobálva fel a levegőbe. A féltéglák egy része visszahull a saját fejére, egy másik része viszont másokat talál el a világban.
VálaszTörlésAz olyan Istenre figyelő emberek, mint Jób, különösen alkalmasak a féltéglák felfogására. Komplex nézetben jobb, ha őket találja fejbe, mint ha mást. Ezek az emberek egy darabig féltéglamentesítik a világok, azután elnyerik földi jutalmukat, ahogyan Jób. Így is felfogható a történet.
Bevallom őszintén, ezt most nem teljesen értettem... Vagyis Jób azért szenvedett, mert rengeteg a hübriszes ember? És "mások féltéglái" őt találták fejbe? A szöveg nem erről beszél. A kerettörténetből kiderül, mi okozta Jób szenvedéseit - a Sátán kikérte őt magának, Isten pedig engedett ennek a kérésnek. Én nem olvasok hübriszes emberekről.
TörlésIgazad van annyiban, hogy vasárnap nem olvasol róluk; vasárnap egy ókori szóhasználatú dokumentumot olvasol.
TörlésA hétfőtől vasárnapig körülöttünk lévő világ azonban tele van a szuboptimális magatartásukkal féltéglákat levegőbe dobáló hübriszes emberekkel. A féltégláik néha olyanokat találnak el, akik a jó személyiségprofiljuk miatt különösen alkalmasak a világ féltéglátlanítására. A gondviselés választja ki őket erre a feladatra. Ilyen figura volt Jób, és sok ilyen figura van ma is, akik egy idő múlva elnyerik a világi jutalmukat.
Milyen a jóbi személyiségprofil? Pozitív, konstruktív, eltántoríthatatlanul jóindulatú, nincs a rossznak az a mennyisége, amitől rossz akaratúvá válna. Az őt ért rengeteg rosszért sosem fizet rosszal. Átok helyett áldást oszt. Káromlás helyett dicsőít és magasztal. Így nyeri el a jót.
Ókori nyelvezettel: a jóbokat hiába gyötri "sátán", ők dafke sem lesznek sátániak, általuk csökken "sátán" ereje a világban.