Nagy kanál halál: fekete madarak Európa felett?

A társadalmi jelenségeket és tendenciákat általában nem egyféleképpen lehet, sőt talán nem egyféleképpen érdemes magyarázni és megérteni. Azok a kérdések, melyek az emberi élet értékéhez szervesen kapcsolódnak, különösen is bonyolultak - és a tapasztalat azt mutatja, ha mégis megpróbáljuk sematizálni őket, abból általában nem szoktak jó dolgok kisülni. Mindez a 777blog egyik friss írása kapcsán jutott most eszembe.

Szégyen vagy gyalázat, esetleg mindkettő, de bevallom őszintén, nem ismerem Németh Hunort, eddig nem olvastam egyetlen cikkét sem és amennyire képes voltam gyorsan utánajárni, talán egy katolikus elkötelezettségű szerzőről lehet szó. De igazából ez mindegy is, nem számít, nincs tényleges súlya, annál inkább érdemes viszont átböngészni a fentebb belinkelt kis eszmefuttatást - ami az emberben olyan benyomást kelt, mint amikor egyszerre érzi magában az egyetértést és a vitaindító kérdéseket. Vagyis miközben bólogat a leírtakra, máris belehelyezkedik a "másik oldal" pozíciójába - pozitív érzései ellenére is.

Merthogy első gondolatként annyit feltétlenül le akartam írni, hogy Németh Hunor gondolataiban abszolút van igazság. Tényleg úgy tűnhet első és második látásra, mitöbb értelmezhető úgy, hogy Európában mintha valamiféle "halálkultúra" megjelenésének lennénk tanúi. A cikk lényege röviden annyi, hogy míg korábban Európa számára az emberi élet értéke szinte szent és megkérdőjelezhetetlen volt, mostanság mintha ellenkező szelek fújnának. A múlt héten Franciaországban alkotmányba foglalták az abortuszhoz való jogot, egyre több fegyvert küldenek Ukrajnába, és Karsai Dániel jól ismert ügye kapcsán felmerült például mifelénk is az aktív eutanázia támogatásának lehetősége.

Azaz: egy jó nagy kanál halál minden fronton. Európában mintha gyökeret vert volna a halál, mint opció választása.

"Most nem szándékozom politikailag megítélni ezen történéséket, csupán azt szeretném megvilágítani, milyen könnyen teszik le emberek a voksukat a halál, a pusztítás mellett." - fogalmaz Németh Hunor, aztán hozzátesz egyfajta hipotézist, disztópikus víziót is: "...bele sem merek gondolni, hova vezet és hol van annak a folyamatnak a vége, ahol szabad magatehetetlen, beteg embereket ölni, magzatokat megfosztani az élettől, nem okoz gondot emberek sokaságát egy teljesen fölösleges háború frontjára vezetni, mintha csak robotok lennének, és attól sem riadunk vissza, ha ártatlan civilek tömegét veszélyeztetjük a háború eszkalációjával.".

Namost, én egy pillanatra sem szeretnék belebújni abba a kabátba, hogy egyrészt bagatellizáljam az itt felvetett területek valóban elképesztően fontos és összetett jelenségeit - az abortusz, a háború, az eutanázia óriási tématerületek és külön-külön megérnének többkötetnyi kifejtést -, másrészt viszont azt sem akarom, hogy olyan fekete madarakat fessek az égre, melyek nincsenek ott.

Mielőtt bárki a fejemhez vágná: nem vagyok sem abortuszpárti, sem háborúpárti, sem eutanáziapárti. De már itt is az első dolog, amit mondani akarok. Hiszen ki az az őrült (és ha tényleg van ilyen, akkor talán jogosan nevezhetjük annak), aki kifejezetten pártolja kisgyermekek megölését, egy ország háborús szétpusztítását vagy a háború eszkalációját, esetleg azt, hogy magatehetetlen beteg embereket megöljünk? A nyugati demokrácia gyomrából mindenféle furcsa dolog kijött már, de azért mégis bátorkodom azt mondani, hogy itt még a "pártiság" sem azt jelenti, hogy emberek tömegei kéjes élvezettel ölnek csecsemőket, csak azért akarnak Ukrajnának fegyvert adni, hogy direkt kiszélesedjen a háború, és az eutanáziával az a legfőbb céljuk, hogy minél több magatehetetlen ember mielőbb meghaljon. Ha ilyen fénytörésben látjuk és láttatjuk ezeket a dolgokat, akkor egyszerűen hibát követünk el.

Igen, voltak és biztosan vannak is olyanok, akik tényleg ilyen bolondok, ideológiai meggyőződésből gyilkolnak - gondoljunk itt a Gulágra vagy akár Auschwitz krematóriumaira - de szerencsére nem mondhatjuk azt, hogy ők képviselik a tipikus európai ember karakterét.

Amit Németh fel sem vet a cikkében, pedig jelentősen árnyalhatná vele, hogy ezeket a dolgokat az emberek nem azért teszik, mert jónak és klassznak gondolják, hanem mert egyrészt valami oknál fogva indokoltnak tartják őket még a borzalmaik ellenére is, másrészt bármilyen furcsa, mert éppen az élet védelmét is láthatják bennük. Vegyük Karsai ügyét (amiről már viszonylag sokat írtam itt a blogban). Abszolút szabad és kell is vitatni, amit a haldokló alkotmányjogász kér a maga számára - de azt talán nem fair vitatni, hogy indoka nem az öngyilkosság élvezete vagy ahogy Németh fogalmaz, hogy letegye a voksát "a halál, a pusztítás mellett". Ha valaki esetleg figyelemmel kíséri Karsai személyes írásait, öt perc alatt világos lesz számára, hogy ilyesmiről szó sincs. Megismétlem, nem kell egyetérteni vele, de azért annyit vegyünk már észre, hogy az egész küzdelem a méltó halálért éppen az élet értékéről szól és nem az értéktelenségéről - de biztosan nem arról, hogy Karsai a halál mellett voksoljon! 

Utálom a háborúkat, mindegyiket, kivétel nélkül! Azt is elfogadom, hogy alaphangon a háborúk értelmetlenek, feleslegesen halnak meg emberek tömegei, és többnyire az emberi ostobaság termékei. A katonáskodásban számomra semmi "macsós" nincsen, sőt egészében érthetetlennek tartom, ha valaki attól érzi férfiasnak magát, mert kiművelten tudja hogyan kell egy másik embert elpusztítani. De azért... ha egy országot megtámadnak, akkor éppen az élet értéke védelmében csak jogos valamennyire a védekezés, mégpedig a szívós, hosszas, kitartó, életmentő ellenállás. Én sem szeretnék belemenni a lassan kibogozhatatlan orosz-ukrán konfliktusba, ennyit azonban fontosan tartottam leírni. Ezt a történetet sem úgy lehet csak értelmezni, miszerint itt valamiféle "halálkultuszt" szolgálna ki Európa - gondolom az ukránok sem úgy élik ezt meg, hogy "a halál, a pusztítás mellett" teszik le a voksukat, hanem inkább pont azok élete mellett, akiket egyelőre nem vitt el ez a mocsok háború, akik életben vannak és akik életben maradhatnak. Ezért érthető Izrael védekezése a Hamász terrorjával szemben, ahogyan Ukrajnáé is Putyin rezsimjével szemben.

Egyszóval, azzal nem volt alapvető gondom, amit Németh Hunor leírt - inkább azzal volt, amit nem írt le. Ezeket a kérdéseket szerintem nem érdemes egyféle perspektívából tárgyalni és értelmezni. És természetesen ez azt is jelenti, hogy a dolgok progresszív-megengedőbb olvasata sem elég kritikai szemlélet nélkül. Nekem a nyugati és nyitott gondolkodást az jelenti, hogy olvasatokat teszünk egymás mellé, ezeket mérlegeljük, és szabadon lepároljuk magunknak azt, amit gondolunk. Ez legalábbis az egyén szintjén így működik - és jól működik így. A törvényhozás persze más kérdés, de talán egy nyitott társadalomban lehet és szabad erről vitatkozni.