A blog egy korábbi bejegyzésében - kissé keserű módon - tréfálkoztam azzal a felvetéssel, miszerint van egy új vallás a nyugati társadalomban, amit MMV-nek nevezhetünk. Ez a rövidítés természetesen csak egy általam konstruált és kitalált dolog, ami a "Maga Módján Vallásos" emberek gyűjtőneve kívánt lenni - noha a mögötte álló valóság nagyon is realitás. Most egy értékes beszélgetés kapcsán szeretnék egy hasonlóan "mondvacsinált" rövidítést behozni a diskurzusba: ez lesz a TeTe.
Vagyis akkor: az apátia. A közöny és közömbösség, mint az egyházat sújtó valóság. Ebből következik a bevezetésben emlegetett rövidítés, a TeTe is: Teljes Evangéliumi Tökmindegy Egyház. Fontos jól megértenünk miről van szó, és miért pusztító az apátia jelensége manapság az egyházon belül - noha őszintén szólva egyházon kívül is jellemző. Az azonban valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg minket.
A fent említett beszélgetésben előkerült, de mindenképpen szükségesnek tartom leírni ide is, hogy egyáltalán mit érthetünk apátia alatt. Tulajdonképpen ez egy olyan kóros lelkiállapot, amikor az ember belesüllyed és tartósan benne is marad egy érzéketlen, közömbös, szenvedélyek és motivációk nélküli pozícióban. Az apatikus személy nélkülözi az érdeklődést, az egyház szempontjából spirituálisan zárt és elnyomja az érzelmi megnyilvánulásait, a saját véleményartikulációját.
Egyszóval és röviden: a TeTe tagjai kifáradt emberek.
Azt hiszem nagyon sokan küzdenek ezzel az érzéssel egyébként olyanok is, akik aktívnak tűnnek és mozgolódó típusnak, extrovertáltnak, nyüzsgőnek gondolnánk őket. Én kifejezetten ilyennek vélem magamat, de elárulom, hogy hajlamos vagyok "belül" néha apátiába süllyedni, amikor ezzel a közömbösséggel szembesülök. Az aktív személyek feltehetően jól tudják miről beszélek. Az ember beleöl egy csomó munkát és lelkesedést egy adott dologba, ami láthatóan elég hidegen hagyja a környezetét, vagyis a többieket. Legalább kritika érkezne visszajelzésként - de még az sincs. Erre szoktam mondani, hogy amikor Jézus prédikált a saját szülőfalujában, elkönyvelhetett egy hatalmas sikert: meg akarták ölni a végén. Tudom, ez fekete humornak tűnik, pedig nem az. Milyen jó igehirdetés az olyan, ami ilyen elemi indulatokat vált ki a hallgatóságból! A kudarc nem az, hogy Jézust megkísérlik lelökni egy magas szikláról. A kudarc az lett volna, ha oda se figyelnek arra, amit mond.
Az apátia apátiát szül azokban is, akik eredendően szellemileg mozgékony típusú emberek. Az apatikus személyek bizony fertőzők tudnak lenni egy közösségben. Így aztán közösen teremtjük meg magunknak a TeTe egyházát, ahol tömegével ülnek állandóan fáradt, mindig maguk alatt lévő, teljesen kimerült emberek. Akik valamiért még elvonszolják magukat a gyülekezetbe, de leginkább azért, mert abban bíznak, hogy ott valaki majd összeszedi őket. Ám a "másokat összeszedők" is elfáradnak és apátiába zuhannak - és ezért látszik néhány gyülekezet olyannak, mint egy csata utáni tájkép, tele halottakkal és sebesültekkel.
Az óriási kihívás az, hogyan lehet kimozdulni a TeTe légköréből, miként lehetséges felállni az apátiából. Valószínű erre a kérdésre nem egyféle válasz létezik, de ahhoz hogy az embernek egyáltalán legyen kedve keresni a maga számára a feleletet, valamiféle törésponthoz el kell jutnia. Talán akkor indul meg valaki felfelé az apatikus állapotból, amikor magába az apátiába is belefárad. A tékozló fiú éhezett, de a disznók eledelével kívánta megtölteni a gyomrát - viszont volt egy pillanat, amikor "magába szállt": eszébe jutott, hogy hol találhat minőségi ételt. Végső soron a gyomra fordította irányba, emiatt ment haza és rendeződött a kapcsolata az apjával.
Azt gondolom a töréspontok sokszor egzisztenciális mélységben kell érintsenek bennünket, hogy az apátia gödréből elkezdjünk kimászni. Nem azt mondom, hogy másként nem lehet, csak azt tapasztalom és látom, hogy a többség addig nem mozdul, míg valami töréspont erre rá nem kényszeríti, és ami a léte legalsóbb szintjein érinti. Szomorú valóság ez, viszont megéri megfizetni talán még ezt az árat is, ha az apátiából kimászva új magok fognak talajt, amiből új hajtások fejlődhetnek.
"valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg minket"
VálaszTörlés- Nem is értem, miért: amikor olyan izgi arról vitázni, hogy melyikünké az igazibb, a nagyobb...
(Mármint, melyikünk hite.)
Mielőtt részletesebb válaszra szánom magam, keresek időt a videó megnézésére.
VálaszTörlésDe a magam részéről egy sor gondolatom van, miből fakad a kifáradtság, ide értve:
- onnan kezdve, hogy sok gyülekezetben, de akár az egyházi vezetésben is kevés ember végzi el az érdemi munka dandárját
- azon keresztül, hogy túl sokszor akár piszlicsáré részletkérdéseken sikerül összeveszni, a lényeges kérdések meg elsikkadnak,
- odáig, hogy valahogy igen kevés hangsúly esik az imádságra, és ahol rendszeresen gyakorolják, ott is sokszor a pipáljuk ki kategória
- sőt, egészen odáig, hogy esztelen galaták módjára testben akarjuk befejezni, amit lélekben kezdtünk el...
Mindenben igazat adok, noha az utolsó pontod az, ami mélyebb kifejtést igényelne. Abba azért sok minden beletartozhat.
TörlésKedves Tibor,
Törlésolyasmire gondoltam itt, hogy a keresztény szolgálat egyfajta mesterséges elvárássá válik -- hiszen a kevés ember végzi a munka dandárját, nehogy valaki visszább adjon belőle -- és ennek kapcsán alakul ki egy szekérderéknyi kánaáni mázzal leöntött törvényeskedés.
Hamarosan reagálok Attilára is, ott folytatom a gondolatmenetet.
Sokrétű a kontextus, de szerintem maga a megoldás ugyanaz, ami mindig is volt.
VálaszTörlésA programalapú gyülekezeti modell, ahol a laikus/felszentelt szolgálati vezetők csinálják a lelki programokat a többieknek, fogyasztói szemléletet eredményez. Merülök hét közben, megyek töltődni a templomba. Jó lenne, ha a szentek nem akksiról működnének, hanem be lennének kötve hét közben is az energiaforráshoz.
De a "lelki energia" már csak olyan, hogy ha nem "áramoltatod" valahova tovább, akkor benned a nagy része egyszerűen eltűnik, haszontalan lesz. És ha "csak ennyire" jó a lelki töltődés, akkor egy idő után nem fog érdekelni az sem, hogy milyen a hely, ahol töltődsz.
Mit csinál szegény lelkes szolgáló ilyenkor? Hát csinál még több programot, hogy töltse a gyülekezeti tagokat, amiben ő kiég, a tagok meg büfézgetnek a lelki programok között, mosolyognak a közösségben egymásra, de egy idő után különösebben nem történik semmi az életükben. Az örök élet kezdete itt a földön csak afféle langymeleg akol, kedves társaságban, addig meg, amíg elkezdődik egy magasabb dimenzióban, csak kihúzzuk valahogy.
Az Isten szeret (ami igaz) "szombatjában" elfelejtjük, hogy küldetésünk van a világban. Hogy az evangélium felszólítás. Imperativus. Ál-szombatban töltjük az életünket, miközben az igazi szombat még nem jött el.
Az evangélium hívása és megélése nem alternatív mentálhigiénés eszköz, hogy jobban érezzük magunkat az életünk értelmetlenségeiben, hanem maga az életünk értelme. Akkor is, ha ennek a szolgálata magányos, bár tömegben történik, és látszólag nem jár sok sikerrel, és akkor is, ha szárnyal tőle a közösség.
És ez persze innentől missziológiai kérdés is: ha mindig csak befelé szolgálunk, előbb-utóbb ez is öncélú lesz.
Több szó kellene, hogy essen arról, hogy nem csak Isten gyermekei vagyunk, hanem munkatársai is. Tanítványok is vagyunk. És igen, szolgák is vagyunk. Hogy ne lennénk, ha a mesterünk az volt? Nem magunkért lettünk Krisztus követői, hanem másokért. Ajándék vagyunk a világnak. De nem várhatunk arra, hogy majd egyszer valaki felénk téved és kibont. Ha nem éljük igazán a hitünket, úgysem találna sok érdekeset.
Szolgálatra kell készíteni az embereket. Ilyen "egyszerű".
Kedves Attila,
TörlésMiközben a kommented zömével mélységesen egyetértek, az utolsó két mondatot könnyen félreérthetőnek látom -- és sajnos a szokásos félreértett válzozata épp a kiégés és apátia irányába hathat.
Nálam már sokkal szebben megfogalmazták ezt többen.
Itt és most Roy Hession : Jézus erőterében c. füzetecskéjéből hozok idézeteket (1999, Budapest, Harmat Kiadó, ISBN 963 9148 27X, fordította: Orosz Borbála, eredeti We Would See Jesus, 1958, (C) Roy Hession Trust).
Az egész könyvet ajánlom elolvasásra, a posztban említett kifáradtság kapcsán különösen is.
"Manapság két dologra fektetünk különös hangsúlyt. Először is, a szentség keresése helyett, amely által Istent _megismerhetjük_, a hangsúly azon van, hogy Istennek _szolgáljunk_. Egyre inkább Isten lehető legteljesebb és leghatásosabb szolgálatában látjuk a kereszténzy élet értelmét. Kiemelkedő fontosságúvá váltak bizonyos technikák és módszerek, melyek által Isten üzenetét kívánjuk megismertetni a világgal. Hogy ezt elvégezhessük, erőre van szükségünk, így hát az erőt keressük Isten személye helyett, hogy még hatékonyabban szolgálhassuk Őt. A szolgálat olyannyira gondolkodásunk középpontjáv vált, hogy az ember Istennel való kapcsolatának mércéje gyakran a keresztény szolgálatban való buzgólkodás és sikereség lett." (13-14 oldal határán)
"Ha figyelmünket a szolgálatra összpontosítjuk, gyakran elvétjük a valódi célt, magát Istent. Első pillantásra hősi tettnek tűnik, hogy megtagadjuk életünket Isten és embertársaink szolgálatáért. Úgy érezzük, ez bizonyosan többet jelent számára, mint a hozzá fűződő élményeink. A szolgálat sokkal önzetlenebbnek tűnik, mint Istennel való közösségünk ápolása, melyet önző, énközpontú dolognak tartunk. A valóságban azonban épp fordítva van. Isten leginkább szívünk keménységével és büszke természetünkkel törődik. A keresztyén szolgálat gyakran teljesen érintetlenül hagyja önző természetünket. Ezért van az, hogy alig létezik gyülekezet, missziós társaság, vagy egyéb testület, amelynek egyébként nagyszerű szolgálatát ne mérgeznék meg vagy ne hátráltatnák az emberek közti ellentétek.
[...] Ahelyett, hogy folyamatosan szolgálatunk kiszélesítésére törekednénk, arra kellene összpontosítanunk, hogy hogy fölfedezzük Istent önmagunk számára, és megtaláljuk benne saját életünk legfőbb értelmét. Akkor, éljünk bár a világ legeldugottab szegletében, az emberek maguk fogják megtenni az utat az ajtónkig, hogy választ kaphassanak kérdéseikre. Így lesy embertársaink szolgálata Istenhez való közösségünk természetes velejárója ls egyenes következménye.
Mindez nem azt jelenti, hogy Isten nem akar minket aktív szolgálatban látni. Épp ellenkezőleg! Az Ő célja azonban gyakran igen messze esik saját elképzeléseinktől. Az Ő elgondolása szerint szolgálatunk inkább a fazekas korongjához hasonlít, melyen Ő maga formálhat minket, mint hogy látványos eredményeket érjünk el magunk által kitervelt feladatokban. [...]"
Az előző valahogy névtelen lett, én írtam. No meg lemaradt a második idézet alól: (18-20 oldalakon)
Törlés