A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.

Tovább

A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.

Tovább

Teológiai rendszereink (2)

Úgy néz ki, bedobtam egy kis kavicsot egy tükörsima felszínű tóba, így a víz fodrozódni kezdett... Mivel nem szeretnék mindenről írni, ami az eleve elrendelés és szabad akarat témakörét érinti (egy blog alkalmatlan gigantikus témák kifejtésére), ezért bizonyos szubjektív kérdésekre szorítkozom ezekben a bejegyzésekben - ám előtte világossá akarok tenni valamit, ami engem és az írásaimat is teljesen félreérthetővé tehet.

Mindenekelőtt azonban köszönettel tartozom sokaknak: az előző bejegyzés kapcsán többen megkerestek, kifejezték az együttérzésüket, támogatásukat, szimpátiájukat - ez igen kedves és jóleső fejlemény számomra. Elfogadom, hogy vannak hozzám képest másként értelmező és másként gondolkodó testvéreim, akik számára vonzó az a teológiai rendszer, amiből én most gyógyulni szeretnék. A világ így kerek, elférünk rajta mindnyájan és nem szívjuk el a levegőt egymás elől. Ugyanakkor a tolerálható nézetkülönbségek mellett mégis fontos néhány dologra rámutatni a teológiai rendszereink és az azokba vetett túl erős bizalom kapcsán.

Nagyon szimpatikus számomra John C. Lennox determinista hitről szóló kötete (ezt használom fel leginkább az itteni témák fejtegetéséhez), de nem csupán a teológiai tartalma, hanem a stílusa és a lelkülete miatt is. Amikor Lennox megkapta egyetemi kinevezését, egy kollégájával folytatott beszélgetés során a falhoz szegezték a következő kérdéssel:

- Kálvinista vagy?

Lennox erre azt felelte, hogy igen nehéz helyzetbe hozták, mert ha Kálvinra gondol, egy olyan embert lát maga előtt, akinek hatalmas szerepe volt az európai kereszténység megreformálásában és a Szentírás középpontba helyezésében. Rengeteget tanult tőle és másoktól, akik az általa alapított teológiai látásmódhoz kapcsolhatók - a neveket végtelen hosszúságban lehetne sorolni. Mégis, ha valakiről el kellene neveznie magát, akkor inkább hajlamos lenne "pálistának" vagy "péteristának" címkézni a gondolkodását. Ettől azonban visszatartja a tény, hogy láthatóan Pál is berzenekedett attól, ha valaki mintegy felveszi magára a nevét. Csak gondoljunk arra, hogyan feddi meg a korinthusi gyülekezetet, ahol a hívők négy részre szakadva lobogtatták saját szekértáboruk teológiai zászlaját - vagyis besorolták magukat, hogy valaki Pálé, Kéfásé, Apollósé és a negyedik csapat vélte úgy "szerényen" saját magáról, hogy ők a Krisztuséi. Úgyhogy Lennox elhatározta - és azt hiszem ebben magam is csatlakozom hozzá -, hogy nem kívánja még az apostolok címkéjét sem magára venni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy tagadná az apostoli tanítást. 

Teológiai rendszerek persze léteznek, ez nem is probléma, de Isten mégsem teológiai rendszerekben nyilatkoztatta ki az evangéliumot, hanem egy narratívában, amit tanúk hitelesítenek. Most olyannak érzékelem a pillanatot, hogy fontos ezt a tényt kimondani és leszögezni. Többen azt írták ugyanis, hogy a "kálvinizmus maga az evangélium". Bennem mindig összerándul valami, amikor ilyen mondatokat olvasok. Értem persze, hogy ez leginkább egy frappáns kijelentés kíván lenni arról, hogy az evangélium üzenete és teológiai tartalma az pontosan az, amit Kálvin a saját teológiai rendszerében megfogalmazott - ilyen értelemben már a reformáció előtt is volt "kálvinizmus", hiszen az maga az evangélium. Dogmatikusként azonban igen problémásnak és robbanásveszélyesnek tartom ezeket a kijelentéseket. Egyrészt olyan szédítő magasságokba emeli Kálvint és az általa lefektetett szisztémát, amire talán ő maga sem tartana igényt. Másrészt, az ilyen kijelentések lopva ágyaznak meg egy olyan elitizmusnak, ami orvul beeszi magát a bőrünk alá - és aztán úgy fog a felszínre kerülni egy idő után, hogy ha a kálvinizmus egyenlő az evangéliummal, akkor aki evangéliumi, az csakis kálvinista lehet! Ha pedig valaki mégsem erre a következtetésre jut, mint "mi kálvinisták", az eltér az evangéliumtól, azaz kétséges mennyire nevezhető kereszténynek egyáltalán. 

Egyrészt. 

Abban a pillanatban, amikor egy teológiai rendszert kinevezünk az evangéliumnak, az evangéliumot  egy emberi okoskodás által megalkotott öntőformába kényszerítjük. Ez pedig szerintem méltatlan magához az evangéliumhoz. Én úgy gondolom, egyetlen teológiai rendszer sem képes az evangéliumot annyira visszaadni, hogy azonosítsuk vele. Márcsak azért sem, mert az evangélium nem tanításokról szól, hanem a Tanítóról, nem valamiről, hanem Valakiről, nem tételekről amelyekben hiszünk, hanem egy személyről, akiben hiszünk. Természeténél fogva idegen tőle, hogy pusztán szisztematikus reflexió tárgyává váljon. Mondom én mindezt úgy, hogy főiskolai környezetben dogmatikát tanítok.

Másrészt.

Teljesen akceptálom azt, ha valaki kálvinistának mondja magát, de ezzel nem feltétlenül határozza meg pontosan miben hisz. Egészen biztos, hogy tüzetesen áttanulmányozta Kálvin írásait, a neokálvinizmus minden tanítását és emiatt hívja magát kálvinistának? Aligha hiszem, hogy a legtöbben akik ide sorolják magukat, igazi mélységben tudják miről van szó. És ha teszem azt, akad valami, amiben valaki nem ért egyet a kálvini teológiával, akkor onnantól már nem is "igazi kálvinista"? Vannak ugye öt- és négypontos kálvinisták (tudomásom szerint), illetve a neokálvinizmus a kisebb egyházakban is terjed, nem is beszélve a hiperkálvinistákról. Most akkor melyik kálvinizmus is az igazi kálvinizmus?

Ezen a ponton kerülnek aztán elő a címkék, melyek egy ideig az eligazodásban segítenek, ám a tapasztalatok szerint inkább a másik testvér dobozálásához nyújtanak hatékony segítséget. Valaki tesz egy teológiai állítást, és azonnal megvillan az ismerős reakció: "Ezt csak azért mondod, mert te kálvinista / arminiánus / pünkösdi / anyámtyúkja vagy." Számtalanszor átéltem, hogy ez a címkézős besorolás végső soron oda vezet, hogy egyáltalán nem foglalkozunk komolyan a felvetett gondolatokkal. Hiszen ha képesek vagyunk kimutatni, hogy valaki valamelyik teológiai rendszerhez köti magát, onnantól el is döntöttük, hogy az állításai tartalmáról mit gondoljunk. Ahogy Lennox éleslátóan fogalmaz:

"Az egészben az a legnagyobb irónia, hogy maguk az apostolok, akiknek az írásait rendszerbe foglalják, a lehető legerőteljesebben elutasítják minden ilyesféle címke használatát."

Nem kötekedni kívánok, csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy a teológiai címkék természetüknél fogva korlátozó jellegűek - míg az evangélium teológiai üzenete természeténél fogva inkluzív, befogadó, nyitott és hívogató lelkületű azok felé, akik jönni akarnak Jézushoz.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy tálcán fogom kínálni saját magamat azok kedvéért, akik engem mégis szeretnének besorolni, valamiféle címkét a homlokomra nyomni. Úgyhogy őszinte nyitottsággal megmutatom a szellemi névjegykártyámat, elárulva rólam a következőket:

1. Egyházi háttermet tekintve baptista háttérből kivált szabadkeresztény vagyok, aki most hivatalosan úgy pünkösdi, hogy vitatkozik a klasszikus pünkösdi hitvallás bizonyos pontjaival.

2. Evangelikál lelkülettel szoktam közelíteni a teológiai kérdésekhez, miközben a történelmi protestantizmus hitvallási talaján állok.

3. Pünkösdi és református teológiákon végeztem tanulmányaimat, ezek a felekezeti gondolkodások hatottak rám.

4. Karizmatikus is vagyok, aki bár óvatos, de nyitott a lelki ajándékokra.

5. A neoprotestantizmusra jellemző dicsőítést szoktam meg és a közösségemben is ez van, miközben hallgatok popzenét, gótikus metált, hard rockot, musicalt és kórusműveket, tegnapelőtt pedig egy jazz klubban voltam koncerten.

6. Nagyon is protestánsnak vallom magam, amikor a mariológiáról van szó, amit a magam részéről elutasítok. Szeretem és egyet is értek a katolikus dogmatika trinitástanával, ami fontos alapja a hitemnek és ezt ők fejtik ki talán a legjobban, de a krisztológiájukban is rengeteg a gyöngyszem.

7. Olyan főiskolán oktatok, ahol pünkösdi, metodista, református, katolikus, ortodox kollégákkal folytatok folyamatos eszmecserét - mindegyikük spiritualitása hat rám.

8. Liberális beállítottsággal fordulok a vallás- és a szólásszabadság irányába, miközben kifejezetten konzervatív a házasságról és szexualitásról alkotott véleményem, és nem szimpatizálok a relativista teológiai progresszióval.

9. Hiszem, hogy van eleve elrendelés a szabad akarat valóságos ténye mellett.

Azt hiszem bőven tudnám a listát folytatni bizonyos részletkérdésekkel, de talán most elég lesz ennyi. A találós kérdés tehát: pontosan ki vagyok én? Nos, ami egészen biztos, hogy az elmúlt évtizedekben a rám ragasztott címkék szerint voltam liberális, konzervatív, fundamentalista, antikatolikus, antikarizmatikus, baptista-ellenes, hazaellenes, baloldali-progresszív, elvakult teremtéshívő, evolucionista, dogmatikus okoskodó és a dolgokat túl lazán kezelő, léha keresztény. Biztos van, amit kihagytam. A legfontosabb azonban nem az, hogy mások nagyjából harminc év leforgása alatt eddig minek neveztek, hanem hogy mindez nem zavart össze az identitásomban. Viszont láthatóan zavart okozok azokban, akik bármi áron próbálnak szabad felületet keresni a homlokomon és egy rozsomák szívósságával igyekeznek valamilyen címkét rám ragasztani.

Teológusként írom: szeretek rendszerben gondolkodni a hitemről, tisztelem a múlt hőseit, elfogadom hogy vannak teológiai rendszerek. Ameddig úgy gondolunk ezekre, mint emberi mivoltunkból fakadó, az eligazodási vágyunkat kielégítő támaszokra, szerintem nagy baj nincs velük. De kiválasztani egyet a fenti kavalkádból és azt megtenni a keresztény hit egyedüli alapjának, tapasztalataim szerint sok jóra nem vezet. Az evangélium és főleg Jézus személye ennél sokkal többet érdemel.

Tovább

Megbetegítő kálvinizmus? (1)

Az egyház nagyjai, kiemelkedő személyiségei, meghatározó gondolkodói jogosan vannak magas polcra helyezve. Én is tisztelem őket. Ám nem lehet egyetlen polc sem olyan magas, hogy elérhetetlenné váljon. A következő bejegyzésekben most Kálvin János vagy inkább a determinizmus után nyújtózkodom és nem azért, mintha a reformátor személyével lenne valamiféle komoly problémám. Noha nem Kálvin találta ki az eleve elrendelés tanítását, mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, ami sok problémát okozott nekem az elmúlt egy évben...

Azt hiszem egy olyan írást, amiben kritikusan igyekszem felvetni egy gondolatot a kálvinizmusról, muszáj és illendő ellenkező előjelű kijelentéssel indítani: mert ezt kívánja a tisztesség. Mindazonáltal nem akarom nyakra-főre bizonygatni sem, hogy nagyra becsülöm Kálvin teológiáját. Tényleg roppant fontosnak vélem az általa asztalra tett Institutio mindkét kötetét, szoktam belőle olvasgatni, élvezem a szókimondó és veretes stílusát, a Szentírás iránti feltétlen tiszteletét, és persze sok teológiai gondolatával mélyen egyetértek. Azt mondani is felesleges, hogy semmiképpen nem akarom elvitatni Kálvin személyének történelmi jelentőségét. Mégis úgy vélem, az erős ragaszkodás az általa kidolgozott determinisztikus teológiához megbetegítheti a hitet, és a hívő embert egyaránt. Az isteni beavatkozás radikális maximalizálása az ember sorsának menetébe olyan toxikus lehet lelkileg, hogy mentálisan összeroppanhat tőle az ember.

Noha magam nem vagyok kálvinista, nem szeretném megbántani azokat, akik annak tartják magukat. Többségük őszinte hívő ember, többnyire református háttérrel. Barátaim, ismerőseim, kollégáim is vannak, akik kegyességi-teológiai nézeteik szerint leginkább a kálvinizmushoz csatlakoztak. Eszemben sincs szítani a feszültséget az egyházon belül, nem akarok felekezeti háborúskodásba bocsátkozni, pusztán egy személyes megélésemet jegyzem le, ami nagyjából az elmúlt egy évben végigkísérte az életemet - sajnos negatív értelemben.

Nem szeretnék és nem is tudok minden részletet leírni, tehát röviden csak a lényeg. Az utóbbi egy évben oktatói munkám miatt intenzívebben foglalkoztam dogmatikával, valamint átvettem egy gyülekezet lelkipásztori teendőit is. Ez a két dolog elvileg függetlenül haladt egymástól, furcsamód mégis egy kérdésben találkozott: felerősödött bennem egy olyan meggyőződés, hogy az életem kényszerpályán halad, a dolgaimról tehát alapvetően nem én döntök, nincs igazi szabadságom. Úgy élek, mintha valaki ráállított volna egy röppályára, amin kötelezően végig kell mennem. A dogmatika oktatását nekem kellett átvenni, de a gyülekezet lelkészi szerepét is csak én vehettem át - nem szeretném a körülményeket részletezni miért történt így, a lényeg mindenesetre annyi, hogy két meglehetősen súlyos feladat a nyakamba szakadt. Örömmel vállaltam mindkét dolgot, de azért a súlyát megéreztem. De hát: valakinek ugye vinnie kell a felelősséget, és kiderült, hogy ez elkerülhetetlenül én leszek. Aztán egyre több és több dologról azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem oldja meg, vagyis muszáj nekem foglalkozni vele, menedzselni, vinni, építeni. Egy idő után már minden mondatom tele lett olyan szavakkal, mint a kell, a muszáj vagy az elkerülhetetlen.

Az egész életem valahogy úgy alakult, mint amikor egy faházra szép lassan felkúsznak bizonyos indák és benövik azt, végül maga az épület már nem is annyira látszik, csupán felsejlik a buja növénytakaró alatt. Összegezve a lényeget, a gondolkodásom teljesen ráállt a teológiai determinizmusra: Isten és az általa teremtett erők kezében van a sorsom, valamicske kis szabad akarattal rendelkezem, de tulajdonképpen bele vagyok kényszerítve feladatokba, határidőkbe, teendőkbe, emberek nyafogásába, állandó szolgálatba - azonban ez így helyes, mert Isten nem téved, ő eleve elrendelte a sorsomat, ennek így kell lennie, ha élvezem, ha nem. Mindez oda vezetett, hogy idegileg kezdtem szétesni és végül külső segítséget kértem egy coachinggal foglalkozó remek barátomtól, mielőtt teljesen összeroppanok. Mindenféle vizsgálatokból kiderült, hogy nagyon rosszul reagálok a stresszre és nyakig benne vagyok egy lefelé húzó örvényben, ami a teljes kiégés felé visz. Hónapok "kezelése" után egyre világosabban látszott, hogy a jelen állapotom mögött egy önmagamról erősen lemondó, nulla szabadságmegélésről tanúskodó, kifejezetten determinisztikus logika vezérli a gondolkodásom, ami előtt tudat alatt meghajoltam, bár lelkileg valahol mégsem nyugodtam bele, hogy a saját életem irányítása nincs a kezemben. Nos, nagyon röviden ennyit rólam.

Nem is kálvinizmusnak nevezném ezt feltétlenül, hanem szimplán csak determinisztikus teológiának - ami persze elég határozottan gyökerezik a kálvini gondolatban, de benne van a tudomány által felkínált determinista látásmód is. Őszintén csodálkozok magamon, mert sosem voltam kifejezetten determinista észjárású, sőt ha mindenképpen dönteni kellene, inkább a szabad akarat felére billenne nálam a mérleg. Valamitől és valahogyan azonban teljesen átcsúsztam arra a térfélre, hogy az életem nem tudom szabadságban megélni. Az igazi kérdésekben nincs döntési lehetőségem, a dolgok sodornak, visznek magukkal, nekem pedig végezni kell a feladatokat, akármi a helyzet.

A szabad akarat maga igen komplex kérdés, ahogy a determinizmus is az. Nem kívánok belemenni a témakör egészébe, sem a különféle "izmusok" felől közelíteni, mert ez érzésem szerint félrevinné az egész gondolatmenetemet. Az egyetlen "izmus" itt és most csakis a teológiai vagy teista determinizmus, ami szerint Isten nemcsak megteremtette a világot, de minden pillanatát meg is határozza - és akkor az ember csaknem tehetetlen bábként sodródik egy ilyen valóságban. Minden tiszteletem a teológiatörténet ismert személyiségeinek, de mégis borzasztóan lehangoló a szélsőségesen determinista megközelítés, amit sokan közülük vallanak. B.B. Warfield például azt írja Istenről, hogy kivétel nélkül mindent Ő rendel el, és minden történés az Ő akaratának köszönhető: "Ő... teremti meg a lélek gondolatait és szándékait is". Paul Helm így fogalmaz: "Nemcsak hogy minden atom és molekula, minden gondolat és vágy létét Isten tartja fenn, hanem azok minden rezdülése Isten közvetlen irányítása alatt áll." Végül pedig idézem még R.C. Sproult is, aki ugyanezt a gondolatot visszhangozza: 

"Minden molekula mozgása, minden növény rezdülése, minden csillag lehullása, minden akarattal bíró teremtmény döntése egyaránt alá vannak vetve az Ő szuverén akaratának. A világegyetemben egyetlen elszabadult molekula sem száguldozik a Teremtő irányításán kívül. Ha létezne egy ilyen molekula, az lehetne a kritikus légy az örök olajban."

Őszintén megmondom: ez szerintem borzalmas. Meg vagyok győződve arról, ha valaki mindezt a lénye legmélyén elhiszi, az előbb-utóbb megbetegíti. Helyesen írja John Lennox, hogy Helm és Sproul nem számol a saját szavai igazi következményeivel. Amennyiben irányítás alatt Isten közvetlen befolyását értjük a teremtett világ minden kis négyzet-millimétere kapcsán, az egyben azt is jelenti, hogy a szabadságunk gyakorlatilag nulla. Még az előző mondatot sem én akartam leírni: ennek egyszerűen így kellett történnie. Ráadásul ha Isten átveszi a hatalmat és közvetlenül irányítja a karomban lévő molekulákat, amikor például meglódulok és megütök valakit, akkor semmiféle felelősségem nincs a történtekért. De hogyan hordozhatom az Isten képmását és milyen alapon vonna felelősségre ez az Isten, ha valódi képességet nem adott nekem arra, hogy az Ő közvetlen irányításától függetlenül cselekedhessem? A kérdés persze a gumicsontként rágcsált "eleve elrendelés VS szabad akarat" kimeríthetetlen távlatai felé viszi az embert.

Gumicsontot rágcsálni nem akarok. A következő bejegyzésben viszont rá szeretnék mutatni arra, mi a probléma az erősen determinisztikus teológiával. Határozottan állítom - saját tapasztalatból is -, hogy komoly lelki tünetekhez vezethet, ha valaki meggyőződés-szerűen magáévá teszi az ilyesmit. Az emberi lélek képtelen tartósan együttélni egy radikálisan determinisztikus látásmóddal. Legyen bár a szabad akarat illúzió (nem hiszem, hogy az), de mindenképpen szükségünk van rá. Ezzel nem tagadom, hogy vannak determinisztikus tendenciák, ahogy azt sem, Istennek létezik elrendelő szándéka. Nem mindegy azonban, hol húzzuk meg ennek a határvonalait. Ha a nadrágszíj túl laza, leesik rólunk a nadrág, ha túl szoros, elhordozhatatlan fájdalmat okoz. A következő bejegyzésben még szeretnék kicsit töprengeni ennek az egésznek a mibenlétéről, szemügyre véve azt a három kulcskifejezést, ami a téma középpontjában található.

Tovább

Kakukk-keresztények és mások...

A minap a Válasz Online felületén találtam egy érdekes cikkben egy új fogalmat, amit szerzője egy videóra hivatkozva Kakukk-kereszténységnek nevezett. A Kakukk-kereszténység lényege röviden annyi, hogy vannak olyan teoretikusok, gondolkodók, véleményformálók, akik a kereszténységet felhasználják saját sikerük kovácsolása érdekében - miközben valójában nem hiszik el annak hittételeit. Rakjunk össze ebből most egy képet!

Meg kell mondjam, egyáltalán nem örülök annak a tipikusan nyugati trendnek, ami egyre kuszábbá és nehezebben értelmezhetővé teszi a hitemet. Ma már nem csupán az erkölcsi elvek relativizálásának világában élünk, de lassan az eddig érthető fogalmaink is úgy változnak-bővülnek-alakulnak, hogy az ember képtelen lesz kiigazodni végül, és nem látja majd a fától az erdőt. A kereszténység kifejezés mintha pontosan így járt volna. Azon túl, hogy Magyarországon minimum kétféle értelmezése van ennek a szónak (egyfelől politikai-nemzeti, másfelől biblikus módon is kezelhetjük), egyre jobban magyarázatra szorul mit jelent kereszténynek lenni. A témáról korábban már írtam egy közelítő bejegyzést, most azonban szeretnék előhozni egy gondolatkísérletet, amit a fentebb említett Kakukk-kereszténység fogalma miatt teszek. Nem állítom, hogy kerek perec igazam van ebben, csak rendszerezni kívánom, ma hogyan jelenik meg a kereszténység, mint olyan a társadalmi logika és a közgondolkodás szintjén.

Nos, próbáltam készíteni egy hevenyészett ábrát az egészről, ahol a középpontban "az igazi" kereszténységet tüntettem fel. Mivel én kereszténység alatt kifejezetten a biblikus alapú és belső meggyőződésen alapuló hitet értem, így azt hiszem jogosan kerülhet ez az ábra centrumába. Most nem kívánom hosszasan magyarázni, hogy miért pont ez van középen - de röviden azt látni, hogy a kétezer éves egyház apostoloktól örökölt alapvető hitvallásai, a kanonizált Biblia (deuterokanonikus könyvek ide vagy oda), valamint az első négy egyetemes zsinat alapján a helyzet nem sokat változott. Keresztény az az ember az egyház hitvallása szerint, aki bizalmát Jézus Krisztus személyébe veti, aki Isten Fia volt és feltámadt a halálból. Az egyház első hitvallásai tulajdonképpen Jézus személyét, a Szentháromság-tant tisztázzák és tesznek pozitív kiállást ezek mellett. Ehhez a hitvalláshoz képest térnek el a különféle, kereszténységre hasonlító, arra hivatkozó, vagy azt felhasználó látásmódok. Ezekből én most négyfélét jelenítettem meg a kis ábrámon:

A pszeudokereszténység címszó alá én olyan vallási mozgalmakat, szektákat, csoportokat sorolok, amelyek főleg teológiai bázisukat tekintve mutatnak eltérést az egyház és a Szentírás hitvallásától. Ilyen számomra a mormonizmus vagy Jehova Tanúi. Ezek ugyan felmutatják a kereszténység tanításainak némelyik elemét, de pont Jézus személyét és/vagy munkáját tekintve görbülnek el az alapoktól. Tudom, hogy hosszas vita lehetne a trinitástan biblikussága (amire itt most nincs lehetőségem), de mégis azt hiszem ez a csoport az, amit egy biblikus hívőnek nem kell annyira megmagyarázni. Nem azt mondom persze, hogy a pszeudokeresztény irányzatok mindenben rosszak és az odatartozó emberek "mennek a pokolba" - eleve ilyet nem is mondanék. De azt igen, hogy az ortodox hittől komoly pontokon eltérnek.

A másik kifejezés a deizmus, ami kicsit talán kilóg innen, hiszen ennek eszmei alapja mindösszesen annyi, hogy egy nem-beavatkozó istenségben hisz, aki maximum a világ teremtéséért felelős. Ez az istenség nem feltétlenül kell a kereszténységhez hasonlító Isten legyen, mindazonáltal a deizmus (az arisztoteliánus előzményeket mellőzve) mégis a keresztény nyugati miliő produktuma volt, így leginkább a kereszténység istenfogalmával dolgozik - a beavatkozás lehetősége nélkül. Mondani sem kell, a Biblia viszont egy beavatkozó istenség képét mutatja, más kérdés, hogyan és miként értelmezzük ezt a beavatkozást. Azt viszont semmiképpen sem mondhatjuk, hogy keresztényként egy nem-beavatkozó Istenben hinnénk.

A harmadik kifejezés az általam csak MMV-nek nevezett vallás: ezt  a rövidítést én találtam ki, és a "Magam Módján Vallásos" típusú emberek gyűjtőneveként használom. Az MMV vallás tulajdonképpen egy vallásos svédasztalról összerakott személyes boldogságportfólió. Azaz, kiszemezgetem a kereszténységből azt, ami az érzésvilágomnak, személyes preferenciáimnak tetszik és csak abban hiszek. Elfogadom, hogy a "Jóisten" létezik valahol a messzeségben, de (1) a hitem szubjektív, nincs egyeztetve a Szentírással és a hitvallásokkal, valamint (2) irtózom az egyházakhoz tartozástól, sőt bírálom az intézményes egyházakat. Azt hiszem azt láthatjuk, hogy egyre többen lépnek át az MMV irányba, akik kiábrándulnak valamiért az egyházakból, de a hitüket nem akarják teljesen elveszíteni. Nem foglalkoztatja őket erősen a kereszténység, de "jól jön", ha bajba kerülnek és lelki támaszra, vigaszra szorulnak.

Végül pedig negyedikként tettem ide a felvezetésben említett Kakukk-kereszténységet, ami alapvetően egy intellektuális igényű jelenség. Az ide tartozó személyiségek értéket látnak a keresztény ideológiában, az egyháztörténetben, a zsidó-keresztény erkölcsökben. Nincsenek kialakult teológiai nézeteik (mint például a pszeudokeresztény mozgalmaknak), nem tagadják Isten beavatkozóképességét és nem is feltétlen egy teljesen személyes meggyőződésük van. Nekem ilyen kissé Jordan Peterson, aki fontos értékeket lát a kereszténységben, a Szentírásban, ki is fejezi a támogatását... de az egyház hitvallását szerintem nem vallja - vagy legalábbis nekem nem ez jött le róla. Vagy a konzervatív-meleg író, Douglas Murray, aki könyveiben támogatja az egyházat és a kereszténységet, miközben kérdéses mennyire ismeri hitvallásszerűen annak tanításait. Sokan ezzel vádolják Aayan Hirsi Ali-t is, hogy nem világos mennyire tartja igaznak az egyházi hittételeket - vagy inkább csak társadalomformáló, erkölcsformáló, globálisan jó lehetőséget lát a kereszténységben.

Egyszóval és röviden: ma már nem elég a kereszténység magjával és mibenlétével tisztában lenni. Szükséges látni a kereszténység holdudvarát, a környezetében repülő "kisbolygókat" is, mert a fenti táborokban olyan emberek is vannak szép számmal, akik magukat kereszténynek tartják. Nyilván egy Jehova Tanúja, egy MMV-vallást követő, de egy Kakukk-keresztény sem fogja saját magát nem-kereszténynek identifikálni - sőt, számukra gyakran a biblikus keresztények vannak a körön kívül. (Talán a deista lehet ezalól kivétel.) 

Tisztában vagyok azzal, hogy a fent látható, összedobott ábra javítható, finomítható, bővíthető. Nem is monolit igazságként, hanem csak gondolatkísérletként tártam elétek. Ám abban biztos vagyok, hogy a kereszténység mint fogalom ma nagyon sok dolgot jelenthet - és ez nekünk a legrosszabb. Nem nézhetjük szó nélkül, ahogy ez a kifejezés inflálódni kezd - mert félő, ha nem teszünk semmit, az a tartalom rovására megy majd. Ahogy valaki frappánsan megjegyezte: "A biblikus kereszténység nem populáris. A populáris kereszténység nem biblikus." Hát igen...

Tovább

Belső megújulás?

A Bese Gergő atya körüli porfelhő elképesztően sokféle kérdést, véleményt, gondolatot felkavart, kezdve az egész mögött meghúzódó politikai szálakkal, a kognitív disszonancia feldolgozásának kérdésével, vagy éppen a látens homoszexuális viselkedés mibenlétével. Nem akarok, mert nem is tudok mindennel foglalkozni, amit ez az ügy érint, de megütötte a fülemet egy immáron többször visszatérő gondolat, ami a történtek kapcsán a katolikus egyház megújulásáról szól.

Ha optikai illúziót szeretnénk látni, nem kell bűvésznek lennünk, és különösebb erőfeszítésre sincs igazán szükség. A hétköznapi valóságunkban számos olyan dologgal találkozhatunk, ami nem pontosan az, aminek látszik. Vegyünk egy rendkívül primitív példát: tessék bedobni egy ceruzát egy pohár vízbe, és máris kész az illúzió. A ceruza a vízben úgy néz ki, mintha eltört volna - ez a vizuális élményünk vele kapcsolatban -, holott  tudjuk, hogy semmi baja. Nyilván komolyabb mentális erőfeszítést nem igényel felismerni a látvány mögötti valóságot.

Bese Gergő sztorija, ami még mindig előkerül a napi hírekben (a botrány remélhető politikai haszna miatt) nem illúzió, hanem pontosan az, aminek látszik: egy álságos pap, aki élesen kritizálta a homoszexuálisokat, maga is homoszexuális, most pedig lebukott, ő maga is elismerte a történteket, a pozíciójából pedig elmozdították. Az illúzió viszont a történtek egyfajta értelmezése, amit most már több alkalommal is hallottam emberektől.

Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy Bese felfüggesztése és eltávolítása annak bizonyítéka, hogy alapos reform és belső megújulás zajlik a katolikus egyházban. Sőt, olyan is akadt, aki szerint valójában egy tisztulni vágyó egyház akciója volt az egész botrány! Ezt támaszthatja alá az is, hogy Besével szinte egy időben két másik pap is lebukott - igaz, ők pedofília vádjával. Egyszóval úgy nézhet ki az avatatlan szemnek, hogy a katolikus egyház végre megelégelte a dolgokat: most aztán igazán elkezdték kiszórni azokat a klerikális személyeket, akik nem felelnek meg a biblikus felfogásnak, az egyház hitelveinek és erkölcsi követelményeinek! Miután a katolikus egyház rengeteg hívet veszített az elmúlt években, krónikus paphiánnyal küzd és alapos hitelvesztést kénytelen elkönyvelni, a sarkára állt és bár megkésve, de cselekvésre szánta el magát! Persze Bese Gergő ettől még tényleg megtette, amivel vádolják - de a lényeg mégis az, hogy itt az egyház megtisztulásának lehetünk szemtanúi. Így szól az értelmezés. Megtisztulás, megújulás, megváltozás. Vagy mégsem az?

Szerintem nem. Szerintem ez csak egy vízbe dobott ceruza.

Sajnos nem dicsekedhetek azzal, hogy amióta megszülettem, bármelyik felekezet megújulásának, felébredésének, alapvető változásának lettem volna tanúja. De a Szentírásból, az egyháztörténetből és saját felekezetem (a pünkösdi mozgalom) emlékeiből azért tudok ilyesmire példát mondani: amikor emberek tömegei valóban megtérnek, egész társadalmak tényleg megfordulnak, akár új felekezetek is alakulnak egy igazi reform nyomában. 

Tudom azt persze, és nem kívánom becsmérelni vagy alulértékelni, hogy Ferenc pápa próbál komoly változtatásokat eszközölni a katolicizmusban. Arról is tudok, hogy igenis vannak belső törekvések a katolikus egyház megújulására - ennek teológiáját most nem akarom kritika alá vonni. Abban viszont biztos vagyok, hogy Bese Gergő ügye nem tartozik ezek közé és nem is érdemes ezt az ábrándot táplálni magunkban.

Szögezzük le, hogy egy belső megújulás mindig a bűn felismeréséből és az attól való megundorodásból növi ki magát. Itt erről szó sem esett: Bese nem azért lépett hátra, mert egy szép reggel arra a felismerésre ébredt, hogy amit tesz az helytelen az Isten és az emberek szemében. Ha nem buktatják le belülről, valószínűleg a mai napig tenné, amit eddig tett. Kényszerhelyzetbe hozták, ennyi történt összesen. Legalább ilyen fontos, hogy amennyiben igaza van egyházi feletteseinek, még őket is meglepte, ami Beséről kiderült. Tehát nem arról beszélünk, hogy a tekintélyes egyházi vezetők mély bűnbánattal megértették, ez az egész így nem mehet tovább - sokkal inkább azt ismerték fel, hogy van egy vállalhatatlan figura a soraik között, aki mind a politika, mind az egyház számára ezután már csak terhet jelent - jó lenne tehát tőle minél gyorsabban megszabadulni. Ezt támasztja alá, hogy amint Besét kirúgták az állásából, láthatatlan emberré vált: törölték korábbi posztjai jó részét és alig-alig esett róla szó a kormányoldali sajtóban. Egy megújulásra törekvő egyház sose tenne ilyet: a bűn megvallása nem vezethet lapításhoz, hírzárlathoz, szájak befogásához. Végül pedig már arról is olvashatunk, hogy az egész lebuktatás mögött személyes szál húzódhat meg a háttérben - vagyis még csak nem is az egyház volt feltétlenül Bese kizárásának kezdeményezője.

Valahol persze megértem, hogy jobbnak és kedvesebbnek tűnik, ha a történteket egyfajta belső egyházi megújulásként és megtisztulásként kommunikálják nekünk - de az érzéseink ellenére az egész továbbra is csak vízben elgörbült ceruza marad. Olyan értelemben persze a magyar katolikus egyház tényleg tisztább lett, hogy az elmúlt két napban három papját is felfüggesztette, akik erkölcsileg problémásnak tűntek. Az igazi megtisztuláshoz azonban sokkal-sokkal többre van szükség egyházjogi-politikai intézkedéseknél: a gondolkodásmód teljes megfordulására, ha úgy tetszik, szívbeli megbánásra, felismerésre, újrakalibrálásra, aminek őszintén szólva én nem igazán látom a meggyőző bizonyítékait. Nem akarok a szükségesnél keményebben fogalmazni, de a tékozló fiú csak akkor volt hajlandó megfordulni és hazamenni, amikor már az éhezés szélén állt, és a számára tisztátalan disznók eledeléből (szentjánoskenyér) sem akartak adni neki. Ez volt az a pont, ami a valódi belső megújulás motorjává vált és elvezetett ahhoz a belső fordulathoz, amit a bibliai narratíva megkapóan így fogalmaz meg: "ekkor magába szállt". A katolikus egyház még nem tart itt, nincs ennyire szorult helyzetben, még nem a léte múlik a megforduláson. Nem kívánom nekik, hogy így legyen, mindazonáltal a belső megújulás nem fog menni igazi krízishelyzet nélkül.

Tovább

Jobbfácán

"Megint egy meleg pap" - akartam adni ezt a címet, de rájöttem, hogy ez botorság volna. Nem elég clickbait, az olvasók talán átlépnek majd, senkinek a szeme se rezdül, mert nincs semmi érdekes abban, hogy egy katolikus atyáról kiderült, miközben ekézte a melegeket, maga is homoszexuális. Ráadásul, ennél sokkal többről van itt szó.

Torkomon akadt egy almacsutka. Nem találok szavakat. Na jól van, valahogy muszáj elkezdeni, csak nehéz máshogy fogalmazni: Bese Gergő atya, dunavecsei plébános olyannak tűnik, mint aki felfelé sikít a hullámvasúton. Valahogy fordítva van bekötve. Csinál egy csomó mindent, ami összeférhetetlen a hivatásával, és ahelyett, hogy hat réteg föld alá temetné, próbálná az éj leple alatt tartani, inkább a nyilvánosság fényébe helyezi. Elképesztő, de van ilyen.

Nem arra gondolok most, hogy a kormány szekértolója, aki a szószékről megmondja a frankót, kire kell szavazni és kire nem. Hát ilyet láttunk már: propagandapap. Van belőlük itt is, ott is. Élő szövet a belső fémvázon: csak azt teszi, amire programozták. Lapozzunk!

Őszintén szólva én már azon sem lepődök meg, hogy meleg. Majd leboltolja a Jóistennel - ha másként nem megy. Más kérdés, hogy ez már elvileg homlokegyenest szembeáll papi hivatásával, a katolikus hittel és teológiával, de meglepetést biztosan nem okoz. Tulajdonképpen még az sem, hogy miközben meleg, képes ekézni az LMBTQ-propagandát vagy nekimegy Hodász Andrásnak, aki nyíltan felvállalta saját másságát. Ezt a képmutatást is ismerjük, nincs benne újdonság.

Végül pedig azon sem lepődök meg, hogy már egy egész aktát vezettek róla, mire a tevékenysége a felszínre került. Az az egyház, amelyik képes pedofil papokat áthelyezni és tologatni egyik plébániáról a másikra, úgy vélekedik, mintha az Isten háta mögött lenne - vagyis olyan helyen, ahol következmények nélkül lehet gyűjteni a botlásokat, hiszen ezt Odafent senki nem veszi majd észre.

Nem azt mondom, hogy a fentiek jó dolgok, csak annyit, hogy nem meglepők.

Ami viszont újdonság - mármint ha igaz -, hogy Bese atya homoszexuális kalandjait rögzítették is, ami felkerült bizonyos meleg-pornóoldalakra. Vagyis az atya olyasféle melegpartikon vett részt, ahol számolnia kellett ezzel az eshetőséggel és a hírforrások szerint pontosan ez történt. Valahol tehát a Szájer-ügy egyházi különkiadásáról beszélünk, ereszen csúszás nélkül, viszont megfelelő hozzáféréssel a kíváncsi szemek számára.

Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóktól, de ez már olyan szintű dolog, mintha Bese atyát különórákra vitték volna hülyeségből! Ha meleg vagy, pap vagy, nem bírod féken tartani a szexuális vágyaidat, ráadásul egy konzervatív jobboldalhoz kötöd magad, aki rendszeresen felszólal a közbeszédben a melegség ellen, legalább diszkrét lennél! Valahogy úgy oldanád meg a dolgaidat, hogy azt ne rögzíthessék kamerával, ne tehessék ki bizonyos kirakatokba, ne kapjon olyasféle publicitást, ami aztán nemcsak rád, de az általad képviselt közösségekre is keményen visszaüthet. Bese atya a lovak közé dobta a gyeplőt, és ment az ösztönei után - láthatóan kevéssé izgatta mekkora rombolást okozhat mindez a környezetében. De akkor ezek szerint abban is képmutató volt, hogy nem szerette annyira a politikai közösségét, hogy ne kockáztassa annak jó hírét. Nehéz másra következtetni.

A többit meg tudjuk. Sajnos megint az lesz ebből, hogy "ilyen az egyház" és "ilyenek a konzervatívok", meg "minden pap csaló és szélhámos" és különben is "aki a melegek ellen beszél, az látens homoszexuális". Elárulom, máris van olyan ismerősöm, aki elkezdte az ehhez hasonló üzeneteket szórni az interneten: hogy egyetlen egyházi személyben sem lehet megbízni - ami persze így rám is vonatkozik, hiszen az egyházban többféle funkcióban is dolgozom. Tudjuk persze, hogy ez túlzás, hogy vannak azért papok, akik tényleg azok, akiknek látszanak, és vannak megbízható, kedves, valódi szolgálók az egyházban. Állítom, mert tudom, hogy ők vannak többségben. Viszont ők nem szerepelnek a nagypolitikában, nem áldják meg miniszterelnökök irodáját, nem villantanak nagyot hazugságot ontó propagandistákkal. Hanem csak ahogyan vannak, teszik a dolgukat. 

No meg leírhatom, de a hangom gyenge hozzá, hogy itt akkor sem politikai ügyről van szó, ha Bese atya történetesen kötődik a jobboldalhoz, illetve pontosabban a kormányhoz. Ez alapvetően erkölcsi-egyházi-teológiai ügy, és persze Bese személyes bukása, ami ettől függetlenül megint nagyobb körben pusztít, mint amire szükség lenne. Édes Istenem, irgalmazz kérlek!

Tovább

Tartsd fent a feszültséget!

Amióta lelkipásztorként is végzem a tevékenységem, és nem pusztán teológiai oktatóként, azt hiszem valamivel érzékenyebb lettem a körülöttem élő emberek problémáira. A problémák jó része mögött teológiai bizonytalanságok, konkrétabban a hitünkkel kapcsolatban felmerülő kétségek állnak, melyek érzelmileg is nagyon megterhelők, adott esetben kognitív disszonanciákhoz vezetnek. De ami a legrosszabb, bárhogyan akarjuk megoldani őket, nem tudunk szabadulni tőlük. Pedig talán éppen ez a kulcs - hogy nem is kell szabadulni...

Most akkor mi az igazság: a teológiai determinizmus (mint ahogyan a kálvinisták állítják), azaz Isten eleve elrendelt mindent, vagy a szabad akarat (bármit is értünk rajta), vagyis az egyén határozza meg inkább a saját sorsát? Mit tanít a Biblia az "Isten országáról" pontosan? Mert egyszer úgy beszél róla, hogy az már "itt van közöttetek", de akkor minek kéri Jézus, hogy imádkozzunk az eljöveteléért ("jöjjön el a te országod")? Ha azért nyitom ki a Bibliát, hogy egy konkrét élethelyzetemben konkrét üzenetet találjak benne, ezt hogyan csináljam? Bökjek rá a mutatóujjammal, csukott szemmel egy igeversre? És honnan tudom, hogy ez nemcsak az én agyszüleményem? Valószínűleg persze az, de milyen alapon is zárhatom ki, hogy akár Isten is felhasználhatja a saját agyszüleményemet, hogy velem kommunikáljon?

Nos, azt hiszem iszonyú mennyiségben lehetne sorolni a jobb és rosszabb példákat a hitéletünk kontextusában, és az embernek van egy olyan érzése, mintha ezek egy tőről fakadnának: a bizonytalanságot úgy szeretnénk megszüntetni velük kapcsolatban, hogy határozottan döntünk valamelyik opció mellett. Így tehát azt mondjuk, inkább hiszünk a determinizmusban (és nem igazán a szabad akaratban), inkább eljövendőnek véljük Isten országát, és inkább nem bökdösünk az ujjunkkal bibliaversekre, ha Isten segítségét kérjük. Persze dönthetünk másként is - a lényeg, hogy valamit muszáj dönteni, mert ellenkező esetben együtt kell élni azzal a feszültséggel, amit az ehhez hasonló kérdések miatt mentálisan érzünk és ami feldúlttá, feszültté, lelkileg nehézzé teszi a hitéletünket.

Ez a jelenség persze nem pusztán hitéleti, szerintem az élet egyéb területein is éppen így jelentkezik. Csak egy gyors példa: konzervatívabb vagy liberálisabb értékekre van szükség a társadalomban? Nyilván: mindkettőre,  mégis ádáz vita dúl ezek körül, mintha muszáj lenne dönteni, szavazni kellene egyik vagy másik mellett. Az emberek kiközösítik, kiutálják egymást, ha határozottan állást foglaltak valamelyik oldalon, és egy boldog jövőképet vizionálnak, ha a liberálisabb vagy konzervatívabb értékek diadalmaskodnak. 

Mégis, úgy tűnik nem vezet túl sok jóra, ha a tipikusan "kétvégű" dilemmákat megoldjuk, ha elvágjuk a közöttük meglévő feszültséget, és egyik vagy másik oldalra adjuk a voksunkat.

Bennem egyre inkább erősödik a meggyőződés, ha a konkrét szavazás nem segít, amivel szeretnénk feloldani a dilemmáinkat, akkor talán inkább meg kell tanulni együtt élni velük. Talán a feszültséget, amit ezek okoznak, káros dolog feloldani. Maradva a legelső példámnál, miszerint VAGY az isteni determinizmusban, VAGY az Isten által adott szabad akaratban illik hinni, remekül okoskodik D.A. Carson, amikor ezt mondja:

"Tegyük fel például, hogy a vitapartneremet annyira lenyűgözi Isten szuverenitása, hogy az e fontos igazságot alátámasztó összes szakaszból és érvből építi föl teológiai rendszerét, majd e háló segítségével kiszűri azokat a bizonyítékokat, amelyek értelmezhetők a teológiai rendszerének megkérdőjelezéseként. Az azonnali válaszom az, hogy az illető eljárása módszertanilag megkülönböztethetetlen azétól, aki először a valamiféle emberi szabadságot alátámasztani látszó szakaszokból és elvekből építi föl teológiai rendszerét, majd kiszűri a kiválasztásról és eleve elrendelésről szóló szakaszokat, amíg biztonságosan hatástalanítani nem tudja azokat azáltal, hogy újradefiniálja őket. A dolog lényege a redukcionizmus."

Másként fogalmazva, az eleve elrendelésről (teológiai determinizmusról) és szabad akaratról szóló teológiai viták nem csak amiatt frusztrálóak, mert a téma végtelen hosszúságúnak és megoldhatatlannak tűnik. Hanem attól is, hogy a résztvevők sok esetben minden áron meg akarják fejteni a kérdést, vagyis elvágják a feszültséget a két oldal között. Azt még elhiszem, hogy valakinek az egyik megközelítés szimpatikusabb a másiknál. Én nem vagyok kálvinista, alaphangon berzenkedem az erős determinizmustól, úgyhogy belátom, hogy nekem a szabad akarat a vonzóbb lehetőség. De azt is belátom, hogy a Szentírás nem engedi meg, hogy az egyik oldal hatálytalanítsa a másikat. A Szentírás fenntartja a feszültséget a kettő között, mindkettő mellett érvel - és jól van ez így.

Az emberi lélek belső feszültségei persze nagyon szövevényesek, de szerintem sok "lelki nyavalyánkra" valamiféle gyógyírral szolgálhatna, ha bizonyos kérdéseket nem kívánnánk bármi áron megoldani, hanem a közöttük lévő feszültség fenntartására törekednénk. Valaki jogosan feldobhatja most a labdát: és ez mire jó? Miért jó állandóan kérdésekkel kínlódni, nem dönteni, feszültségben élni? Nos, erre válaszolhatnék annyit, hogy "jó vagy nem jó, ilyen az élet", de ez meglehetősen gonosz és sovány felelet volna. Szerintem a feszültség fenntartása arra mindenképpen alkalmas, hogy ösztönözzön a dolgok kutatására, a kép élesítésére, a mélyebb megértésre. Ha feszültség van egy kérdésben, az felhívja magára a figyelmet, mindig pulzál, mindig mágnesként vonz bennünket, hogy foglalkozzunk vele. Talán a létünkben igazán fontos dolgok köré szerveződik ilyesféle feszültség - és ez a feszültség garantálja, hogy úgy élünk majd, hogy mindig ezeknek a dolgoknak a közelében legyünk. Ha megoldjuk vagy feloldjuk ezt a feszültséget, az a tanulás, megértés és növekedés megszűnéséhez vezethet. Jó példa erre a fundamentalizmus a kereszténységben, amiben kevés a valódi és lényegi kérdés, de sok a kinyilatkoztató szándék. A fundamentalista kerülni akarja a kérdésekben rejlő feszültséget - mégpedig úgy, hogy ad egy lekerekített választ, rányomja az "ez a biblikus" címkét, és ezzel a téma lezárva. Nagyon sokan persze érzik a lelkükben, hogy ez rendkívül kevés, tehát mégis elkezdenek tovább kérdezni, és ezzel gyakorlatilag visszahozzák a feszültséget a kérdésekbe - aztán tovább is lépnek a fundamentalista keretből, ami az igazi kérdezésnek nem nagyon ad terepet.

Lélektani oldalról persze nehéz ezzel együtt élni. Nehéz egyrészt mentálisan elrendezni a "kettős végű" problémákat, melyekre jó eséllyel soha nem adható egyetlen, lezáró válasz. Nehéz felismerni, hogy a lezáró döntés egyik vagy másik opció mellett nem fog nyugalmat hozni - hiszen mindig lesz ellenérv vele szemben. Végül nehéz az embernek azt is belátnia - ha eljut egyáltalán eddig -, hogy mennyi időt és energiát elfecsérelt, amikor redukcionista erőltetéssel akart lezárni egy lezárhatatlan kérdést - ahelyett, hogy ezt az energiát másra fordította volna. Egy szó, mint száz: a bölcsesség ahhoz kell, hogy belássuk, vannak ilyen kérdések, melyekben lehet személyes preferenciánk, de közben mégsem szabad elveszíteni a rugalmasságunkat.

Tovább

Az uralkodó faj sorsa...

"Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" - adja parancsba Isten mindezt a Genezis 1,28-ban a frissen teremtett emberiséghez szóló első mondatában. "Ennyi emberre semmi szükség nincsen" - fogalmaz Csányi Vilmos legfrissebb könyvében. Nyilván a Bibliát magasabb polcra tesszük, mint Csányi Vilmost - de azért így is maradnak kérdéseink...

Egy kedves barátommal és kollégámmal pár napja egy klimatizált teremben ültünk, megkönnyebbülten nyugtázva, hogy odakint a nagyvilágban milyen iszonyatos hőség van, de idebent legalább elviselhetők a viszonyok. Ennek kapcsán elmesélte, hogy ő és a felesége mostanság megélnek egy olyan érzést, amivel eddig még - igen küzdelmes életük során - soha nem találkoztak: klímaszorongás. Ezt az érzést egy teljesen hétköznapi, ámde újra és újra ismétlődő jelenség okozza: ahogy vidékről a fővárosba jönnek, minden nap elsuhannak néhány kukoricaföld mellett, amit ropogósan szárazra tördelt az aszály. A növényeknek annyi, láthatóan a talaj sem jó már. Történetesen tudják, hogy ez a föld nemrég még bőségesen termett, ráadásul speciális öntözési technikákkal viselték gondját - számolva a kimerítő hőséggel, jobban figyeltek a növények vízzel való ellátására. És mégis: az egész terület gyakorlatilag tönkrement. Mondani sem kell, mivel nincs olyan méretű aratás a térségben, amekkora eddig volt, így a mezőgazdasági gépeket karbantartó cég léte is veszélybe került, vállalkozások szűnnek meg - itt pedig folytathatnám a tragikus sort tovább sok egyéb más jelenséggel.

Mindezt csak példaként kívántam most felhozni, a lényeg az, hogy barátom őszintén elmondta, minden nap azt látják a szemük sarkából, hogy a világ halódik megfele körülöttük. A tönkrement búzamezőket látva egészen apokaliptikus levertség lesz úrrá rajtuk. Hozzáteszem, nem egy hisztérikus világvége-váró keresztényről beszélek, aki pánikot akar kelteni, hanem egy átlag feletti józanságú, higgadt és kimért emberről. És ahogy ő fogalmazott: mivel unokái vannak, tulajdonképpen már nem a saját sorsa miatt aggódik leginkább és a szorongást sem önmaga miatt érzi.

Az olvasó most jogosan felteheti a kérdést, mi köze mindennek a teológiához, a hithez vagy az egyházhoz? 

Azon túl, hogy a bevezetőben leírt első két mondatomra újra ráirányítom a figyelmet, hadd idézzek pár sort a korábban már említett Jem Bendell tollából, aki Összetörve című könyvében szépen sorra veszi a jelenleg zajló összeomlás okait. Bendell úgy látja, hogy amikor a környezeti válság témája szóba kerül,  gyakran olyan módon beszélünk erről, hogy a környezetet valamiféle embertől elkülönített természeti világként azonosítjuk magunkban. Tehát vagyunk mi emberek, akik a városainkban éljük a modern, technológiai alapú életünket - és van "odakint" a természet, ahol most éppen nagy bajok vannak:

"A modernitás egyik legmélyebb értelmezése az az elképzelés, hogy az ember elkülönül a "környezettől", fontosabb annál, és arra hivatott, hogy uralja azt. Az ilyen hétköznapi feltételezéseknek vallási előzményei vannak, amelyek közelebbről megvizsgálva úgy tűnnek, mint az európaiak által a 16. században kialakuló gyarmati indíttatású, térítő jellegű tanítások félreértelmezései."

Bendell ezután utal a bevezetőmben említett igeversre, miszerint az embernek uralkodó fajként szükséges a természet felett állnia, amit az egyháztörténet során sokszor értelmeztek a leigázás módján. Vagyis Isten arra teremtett minket, hogy magunk alá gyűrjük a világot. A gyarmatosító-hittérítő törekvések pontosan olyan hatalmaskodó-uralkodó antropológia mentén szerveződtek, ami erről szólt - a természet pedig erőforrást jelentett a leigázáshoz.

Azon túl, hogy a teremtésteológia szerint nyilván nem erről szólt az isteni megbízás (az uralkodás inkább a föld művelését és gondozását, megismerését és felügyeletét takarja), bennem felmerült még egy kérdés. Mi van akkor, ha már teljesítettük Isten parancsát? Könnyű a Biblia és Csányi Vilmos szavait egymással szemben állónak látni, de nem inkább arról van szó, hogy már sokasodtunk, szaporodtunk és betöltöttük a földet? Hogy már megoldottuk a feladatot, teljesítettük Isten kérését? Sőt, tovább provokálva az olvasót, mi van ha egyenesen túlteljesítettük amit Isten kívánt? Egészen más kérdésekben vannak erre példák a Szentírásban!

Persze én is érzem, hogy amennyiben kijelentjük mindezt, és megszavazzuk, hogy felesleges több embernek születnie, azzal igen vékony jégre tévedünk keresztényként. Rossz dolgok eredője lehet az ilyesmi. Csupán egy hasraütésszerű példa: képzeljünk el egy esküvőt, ahol a fiatalokat összeadó pap azért imádkozik, Isten nehogy megáldja gyermekekkel a házaspárt - hiszen van ember bőven a föld színén, nincs szükség újabbak születésére. Nyilván ez teljesen nonszensz. Nemcsak azért, mert nem illendő egy paphoz vagy lelkészhez, és nem is csak amiatt, mert meglehetősen ellentétesnek tűnik a keresztény erkölcsi gondolkodással, hanem mert egyszerűen zsigerileg állunk szemben vele. Az a vágy, hogy egy pár gyermeket akar magának, ösztönszerű, természetes és kikerülhetetlen. Tökmindegy mennyien osztozkodunk az erőforrásokon. 

A rossz hír viszont az, hogy a természetet nem érdekli a mi vágyakozásunk, sem az ösztöneink, sem az, hogy mit akarunk magunknak. Valóban túl sokan vagyunk,  ráadásul gyorsan szaporodunk, és ez az egyetlen tény önmagában hozzájárul a globális összeomlás siettetéséhez. A természet nem várja meg a felismeréseinket, a teológiai vitáink végét, azt a pontot, amikor végre eljutunk valamiféle közös konklúzióhoz. Hanem a maga folyamataiban, hol gyorsabban, hol lassabb utakon, de összeroppan.

Ez a probléma tehát: hogy van bennünk egy velünk teremtett ösztönös vágyakozás, amit nem szerencsés és nem is lehet elfojtani, így egyre többen és többen leszünk - ez pedig egyre inkább szembekerül a természeti környezet pusztulásával, kizsákmányolásával, felélésével.  Milyen kiutak jöhetnek szóba? Mit tud az egyház és a teológia a maga módján mondani és hozzátenni? És végül egy pasztorálpszichológiai szempont: mihez tudunk kezdeni azzal a klímaszorongással, ami a pusztuló valóság miatt erősödően jelenik meg a mindennapi életünkben? Kíváncsi vagyok a véleményekre!

Tovább