Ki védi meg tőlünk Jézust?

Romano Guardini

Nagyon megragadott egy katolikus teológus, név szerint Romano Guardini egyik gondolata, melyben arról beszélt, hogy Jézust meg kell védeni azoktól, akik hatalmukba akarják keríteni saját értelmezésük számára. Miről is van szó?

Először is legyünk őszinték: valahol groteszk, hogy pont egy katolikus teológus beszél erről a témáról. Talán egyetlen felekezet sincs, ami a Biblia magyarázatát és benne Jézus személyét annyira saját hatáskörében kívánta tartani, mint a katolicizmus. A reformáció sokat lendített ezen: a klérus után bárki olvashatta és magyarázhatta a szöveget. Persze Guardini nem az egész egyház nevében, hanem valószínűleg csak sajátjában mondta, amit mondott. Állítása szerint az emberek Jézusról mindenfélét gondolnak, ezek a szemléletmódok pedig nincsenek szinkronban az evangéliummal:

"Ki védi meg Jézust tőlük? Ki szabadítja meg saját énük ravaszságától, mely mindent megtesz azért, hogy Jézus igazi követése elől kitérjen?"

Guardini szerint a Krisztussal való találkozás nem lehet pusztán szubjektív élmény. Krisztust olyan térhez kell rendelni, ami jól megépített, hogy abban helyesen szemléljük és végül "magunkhoz vehessük". Ez a tér pedig - mármint jó esetben - az első és a mai egyház értelmezése, ami megvédi Jézust saját érdekeinktől.

Nem tudom belegondoltatok-e már abba, hogy sem Máté, Márk, Lukács és János, sem az ősegyház nem akart Jézus sztorijáról krónikát, jegyzőkönyvet vagy szimpla beszámolót írni - noha bármelyik műfajt választhatták volna. A szerzők mégis az evangéliumi elbeszélésnél maradtak. Szó sincs itt szikár tényközlésről: irányított gondolatokat, szerkesztett anyagot olvasunk. Vannak, akik tíz körömmel belecsimpaszkodnak ebbe a ténybe és azt mondják, ha az evangélium nem történelmi leírás, hanem sok szubjektív benyomást és egy értelmező közösség szájízét tartalmazza, akkor biztos tele van pontatlansággal. Pedig azért, mert valaki nem történelemkönyvet ír, írhat a történteknek megfelelően úgy, hogy az ne legyen hamis. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tények soha nem lógnak a levegőben önmagukban. Amit például az esti hírekben elénk tesznek, már az is egy megvágott, szerkesztett, bizonyos érdekcsoportok által előre megírt csomag. A tények mindig értelmezve érkeznek hozzánk.

Szóval, Jézust valóban meg kell védeni - sokszor mindannyiunktól. Más kérdés, mennyire kell megvédeni éppen az egyház értelmezésétől? Vajon a mai egyház mennyire azt a Jézus-értelmezést viszi tovább, amit az ősegyház eredetileg kínált?

Tovább

Semjén, a keresztény politikus (?)

Nem véletlenül kerülöm a blogban a nagypolitikát - az internetes párbeszéd kultúráját tekintve ez is egy olyan téma, amiről nem lehet indulatmentesen, virtuális mocskolódás nélkül beszélni. Semjén Zsolt azonban mint doktori disszertációját megírt teológus került képbe, aki elképzelhető, hogy munkája 40%-át igen népszerű vallástudományi könyvekből ollózta.

Egyes ismerőseim teljesen biztosak abban, hogy a politikusi szakma és a mélyen megélt, elkötelezett hit könnyen megfér egymás mellett. Ők úgy gondolják, az ember elviekben és gyakorlatban is képes megállni a nagypolitika kusza világában, ráadásul az éjsötét játszmák közepén még a keresztény értékrendet is népszerűsítheti.

Semjén Zsolt most éppen ellenük dolgozik. Nem először és lehet, hogy nem utoljára. Nem az ellenzék őt amúgy is semmibe néző táborát szórakoztatja, hanem azok előtt mutat fel bizonyítványt, akik még esetleg a keresztényt is meglátták benne. A miniszterelnök-helyettes, aki egyébiránt katolikus teológus is, a New Age kihívása és az evangélizáció lehetősége című munkájának tekintélyes részét valószínűleg átemelte - például az igencsak ismert Helmut Von Glassenapp műből, "Az öt világvallás" című kötetből. Ha valaki plagizál (azaz lop), azt még egy olyan - kereszténynek mondott, ám annak egyáltalán nem mondható - társadalom is fejcsóválva nézi, mint a miénk. Ha valaki eközben még keresztény teológusnak is vallja magát, egy Kereszténydemokrata Néppárt nevű tömörülés legfőbb arca, és a közbeszédben egyfajta erkölcscsősz szerepében lép fel nyilatkozataival, valamint egy olyan kormányzat egyik tagja, mely az iskolák egyházi irányítását klerikális keretek között képzeli el, valamint hit- és erkölcstan oktatását szorgalmazza, az talán még az átlagnál is súlyosabban aláhúzza az ilyen kisiklást. Teológusként és hívő emberként az evangélizációról  hazudni olyan, mint felfelé köpni, aztán csodálkozni, hogy az visszahullik az ember nyakába. Mármint ha tényleg igazak a vádak és Semjén Zsolt nem pusztán a HVG diploma- és disszertációnyomozó stábjának téves áldozata. Mindenesetre aki látja ezt és nincs fogalma a kereszténységről - sokan vannak errefelé ilyenek -, az megint alkalmat talál rá, hogy röhögjön "a valláson".

És arra az oldalra húz egy strigulát, amelynek fejlécében valami ehhez hasonló szerepel: "Ha politika és kereszténység találkozik, minden bizonnyal nem előbbi tisztul meg utóbbitól, hanem utóbbi koszolódik előbbitől". Ez a tapasztalat. A dolog persze nem csak Semjénről szól. A rendszer rossz, a rendszer korrupt, a rendszer romlott. Kicserélhetjük a szereplőket, jöhetnek újabbak balról és jobbról, változhatnak a díszletek és a körülmények - ameddig a rendszer marad, megrontja azokat, akik önmagukat adják neki. Akkor is, ha buddhisták, akkor is ha keresztények. A rendszert pedig nagyon nehéz kidobni.

Nem tartom lehetetlennek, hogy valaki mélyen elkötelezett keresztényként politizáljon, de majdnem kizártnak vélem, hogy ennyire a tűz közelében nem lesz kormos. Főleg, ha már eleve koszos képpel érkezik, hiszen Semjén doktori disszertációja nem a múlt héten íródott. Persze józan ember tudja, ha a róla szóló híradások igazak, a miniszterelnök-helyettes teológus itt nem a kereszténységet járatta le, hanem csakis saját magát.

Tovább

A szkeptikusok passiója

Amikor az ember beképzelt módon azt hiszi, hogy már eleget tud az olyan népszerű történetekről, amiket már csontig rágtak a kutatók, akkor egészen biztos, hogy pofára esik. Jelenleg Jézus passióját kutatom, mely kétségkívül az egyik legpopulárisabb sztori az egész Bibliában, és két tényt pillanatok alatt felfedeztem vele kapcsolatban. Az egyik, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, a másik hogy talán az egész Szentírásban ezt próbálták meg leginkább darabokra tépni a szkeptikusok. Mindhiába.

"Rutinkivégzés volt, a nagyhatalmi politika mindennapos eseménye a birodalom végvidékén. Ám a Názáreti Jézus elfogásának, perének és halálának hírétől mindmáig hangos a világ" - összegzi korrekt módon Nick Page író és történész, "A leghosszabb hét" című könyv szerzője. Jézus passiójának ez a paradoxona - a szokásos és a különleges találkozása - sokakat foglalkoztat és nem lepődök meg rajta, hogy éhes cápaként rontanak rá az örökké kételkedők. Mintha azonban ebben az esetben még az átlagosnál is aktívabbak lennének: ahogy kutatgatom a témát, a szenvedéstörténet szinte minden kis eseményénél ugyanazok a panelek köszönnek vissza. Eszerint "nem úgy történtek az események", ahogy a Biblia írja, "nyilvánvaló kitaláció", esetleg "az első keresztények hagyománya" némely esemény, vagy legalábbis "erős eltorzítása" a valóságnak. Az embernek néha az a benyomása, mintha a kritikusok korabeli filmfelvétellel a farzsebükben tennének ilyen magabiztos kijelentéseket. Vegyünk most egyetlen példát, Jézus kihallgatását Kajafásnál.

Számos szokatlan, sőt kifejezetten szabálytalan elemmel találkozunk itt. A Szanhedrin - azaz a zsidó Főtanács - nem a Templomban ülésezik, ráadásul az előírtakkal szemben éjszaka, és nem nappal. Kajafás halálos ítélete már a tárgyalás előtt elhangzik, ráadásul a (hamis) tanúk is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, ami alapján nem is lehetett volna Jézust elítélni. Ez a sok kiugrónak tűnő hiba persze nem maradt észrevétlen. Például Hans Litzmann úgy gondolta, Jézust nem ítélhették halálra egy ennyire hibás perfolyamat végén. Szerinte a történetet a húsvét utáni egyház farigcsálta ilyenre, hogy nagyobb mártírt csináljon Jézusból. Litzmann ellenvetésére több dolgot is lehet mondani. Az egyik, hogy a Jézus perével kapcsolatos hibák simán megtörténhettek a valóságban: ezek a szabályok ugyanis, melyeket fentebb írtam a Kr.u. 200-ban írodott Misna előírásai - arra semmiféle bizonyíték nincs, hogy Jézus idejében is érvényben lettek volna. Másodszor egyszerű ostobaság hinni abban, hogy az ókori tárgyalások esetén foggal-körömmel ragaszkodtak a törvényességhez. Ezt is csak a saját demokráciánk ablakán kibámulva gondoljuk így... Ismét Page-et idézve: "Annak még csak az ötlete is kacagtató, hogy azért nem lehetett éjszakai tárgyalást tartani, mert "nem így írja a kézikönyv"". Az igazságos perek ritkaságszámba mentek az ókorban: ha politika volt a háttérben, az ítélet már általában a tárgyalás előtt megszületett.

Zsidó szövegmagyarázók egyébként abba is belekötnek, hogy teljesen hihetetlen részlet Jézus perében, amikor leköpik és arcul verik. A tisztelereméltó Szanhedrin - mutatnak rá -, de még a római jog is elmarasztalta az ilyesmit. Ahogy azonban fentebb írtam, ezek a szabályok igen rugalmasan voltak értelmezve a gyakorlatban. Olyannyira, hogy később éppen a zsidó Talmud írja a következőt:

"Ha valaki a kivégzésre elővezetett elítéltet megüti vagy szidalmazza, büntetlen marad, mivelhogy az már úgy is halálra jut." (Szanh. 85a)

Nem tagadom, hogy az evangéliumok leírásakor szerepet játszott az azt értelmező közösség is. Egyértelmű, hogy a négy evangélium más és más hangsúlyokkal és más célközönséggel, szándékokkal rendelkezik - illetve nem egységesek ebben a tekintetben. Azonban az, hogy a szerzők nem elsősorban történelemkönyvet akartak alkotni, sehol nem zárja ki, hogy történetileg hitelesek voltak. A passió kapcsán felhozott rengeteg ellenvetésből most csak egy példát mutattam, de az eddigiek alapján nekem úgy tűnik, a gond nem az evangéliumi szerzők készülékében van...

Tovább

Mit szóljunk hozzájuk?

Azt hiszem John Stott írta, hogy mindig meglepi Pál római levelének korszerűsége. Pál beszél a lelkiismeretről, beszél a bűnről és halálról, beszél a homoszexualitásról, beszél a keresztények és az állam kapcsolatáról... Csupa olyan téma, mely a mi korunkban éppen olyan eleven és aktuális, mint akkor lehetett. Vajon mennyire dolga az egyháznak a közbeszédben zajló különféle témákra reflektálnia?

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy a celebekkel kapcsolatos összes szóbeszédre, a legfrissebb pletykákra vagy minden egyes hírre Bibliával a kezünkben reagáljunk. Vannak azonban olyan témák, melyek foglalkoztatják az embereket, és tulajdonképpen nem ragadjuk meg a lehetőséget, hogy mondjuk rólunk valamit nekik. Hadd gondolkodjak kicsit hangosan!

A Google Trends nevű szolgáltatása élénk és szemléletes képet vetít elénk a magyar internetezők érdeklődési köréről: különféle kategóriákra bontva megnézhetjük, milyen szavakra kerestek rá leginkább a népek a keresőprogram használatával. Példának okáért, az elmúlt hetekben megnéztem, hogy az "Emberek és társak" kategóriának melyek voltak a legnépszerűbb találatai. A következő eredményt kaptam:

Jól látható, hogy abszolút első helyen a horoszkóp szó áll, melyet - valószínűleg a világvége kapcsán - a 2012 kifejezés követ. Azután szerepelnek még a szerelem, terhesség szavak is, a lista végén pedig maga harry potter. Ha jól belegondolok, minderről az egyháznak markáns és kurta véleménye van: a horoszkóp ördögi, a 2012-es világvége hülyeség, a terhesség és szerelem témaköréről a testiség kerül képbe, a sokat szapult Harry Potter pedig úgyszintén a Sátán terméke.

De mi lenne, ha a láthatóan népszerű témákat kicsit nagyobb beleérzéssel közelítenénk meg?

Nyilvánvaló például, hogy az emberek többsége puszta szórakozásból olvas horoszkópot, ám elképzelhető, hogy egyesek a jövő bizonytalanságától tartanak és egyfajta buta megoldásként kapaszkodnak a csillagjegyek mögötti okoskodásokba. Mi lenne, ha az "ez ördögi!" felkiáltás helyett például a mondanivalónk tartalma arról szólna, hogy Isten kezében biztos helyen van a jövőnk? Ehhez hasonlóan a Harry Potter jelenséggel kapcsolatban is az egyházi retorika az elítélésbe fut bele, pedig lehet a kérdést ennél jóval intelligensebben is megközelíteni.

Egyszóval és röviden: szerintetek mennyire kell az egyháznak véleményt nyilvánítania olyan témákban, melyek láthatóan foglalkoztatják az embereket? Melyek azok a területek, ahol erősebb jelenlétre volna szükség, és melyek azok, ahonnan hátrébb kellene lépnünk?

Tovább

Szájhagyománytól mozgóképig

Ahogy megfigyeltem, létezik egy kialakult elképzelés arról, miszerint egy könyv vagy szép vagy jó, a kettő egyszerre nem nagyon lehet. Tovább bontva a gondolatmenetet, az ízléses kiállású, nagy alakú, színes albumokat sokan a szakkönyv kinézetű, feszesen lábjegyzetelt, függelékekkel ellátott munkák mögé sorolják. Arra, hogy mégiscsak lehetséges szemet gyönyörködtető és tartalmilag is igényes kötetet készíteni, jó példa "A Biblia története" frissen megjelent új kiadása.

A Biblia története nincs a Bibliában. Ez a történet azonban megérdemli, hogy megírják, ezért Stephen M. Miller és Robert V. Huber úgy határozott, fogyasztható terjedelemben és külalakban nekivág a feladatnak. Mindez nem volt egyszerű, hiszen a Szentírás sokezer éves pályafutása számos markáns történelmi pillanatot, teológiai vitát, fordítással és szövegmásolással kapcsolatos szakmai részletet tartalmaz. A terjedelem - szőröstül-bőröstül és sok színes képpel együtt - mintegy 240 oldalba fért bele, ami a téma grandiózusságát tekintve nem tűnik soknak. De ez a terjedelem pontosan arra volt jó, hogy a felesleges terjengősség és a szűkszavúság két véglete között egy egészséges áttekintést adjon az olvasónak.

A könyv tematikailag öt nagy fejezet köré épül. Az első az Ószövetség keletkezésének történetét mutatja be a szájhagyományok és az első írások kialakulásától Alexandriai Philónon át a kánon létrejöttéig. A második természetesen már az Újszövetség létrejöttét boncolgatja az evangélium terjedésétől a teljes kánon lezárulásán keresztül a kimaradt, de népszerű apokrif iratokig.Mindehhez még az első századok bibliaértelmezési módszereit is hozzácsapja. A két nyitófejezet után belevágunk a keresztény egyháztörténelembe: Jeromos fordítási technikái, a katonák Bibliája, a kolostori írnokok szerepe a Szentírás történetében, az ír szerzetesek bibliafordítási munkái éppen úgy előkerülnek, mint a Biblia megjelenése a korabeli színdarabokban és a felsőoktatásban. Aztán a negyedik részben eljutunk a reformáció és az azt követő századok fordulópontjáig, mely Wycliff és Luther fordításait, Guttenberg könyvnyomtatását, a King James fordítást hozza magával és az első magyar fordítások előfutárait. Végül a könyv utolsó fejezete már a modern világ Bibliához kötődő eseményeit sorolja, kezdve a felvilágosodástól a Biblia Afrikába érkezéséig, ecsetelve a bibliatudomány kialakulását, a Holt-tengeri tekercsek jelentőségét, a legújabb európai fordításokat és a Biblia szerepét hollywood filmgyártásában.

Felsorolni is hosszú volt, pedig a könyv még ezeken kívül is sokkal több érdekességet és hosszabb-rövidebb tudnivalót tartalmaz a Biblia szerelmesei számára. Tulajdonképpen úgy érzi magát az ember, mintha egy alapos múzeum vitrinjei előtt sétálgatna, és minden egyes ízléses kiállítási darabnál késztetést érez, hogy megállva tanulmányozza azt.

Két oka van, hogy említést teszek erről a kötetről. Az egyik, hogy egyszerűen jó érzés kézbe venni - még azoknak is, akik egyébként a kevésbé látványos, nem albumszerű kiadványokat kedvelik. Azt kell mondjam, a külalak nem ment a tartalom rovására: A Biblia története szakmailag is megfelelő könyv. A másik ok sokkal praktikusabb: lassan közeledik a karácsony, ez a mű pedig méltó a figyelemre, ha valaki nívós ajándékot keres barátja, rokona vagy családtagja számára. Ráadásul olyan munka, mely meglátásom szerint nyugodt szívvel odarakható világi, de érdeklődő emberek karácsonyfája alá is.

Akár hívő, akár hitetlen az olvasó, a könyv végére érve szerintem megcsapja majd annak a ténynek az illata, hogy a Biblia az élet szinte minden területére komoly hatást gyakorolt. Ez a könyv a kezdeti idők szájhagyományától a filmgyártás fellegváráig óriási utat járt be és mindenhol letette a névjegyét. Vitatkozni lehet vele, de karriertörténetét elvitatni balgaság.

(Stephen M. Miller - Robert V. Huber: A Biblia története, Kálvin kiadó, 2012, 240 oldal)

Tovább

A semmi és az örök gyurma

A bibliai teremtéstörténetek a kezdetről szólnak, vagyis egy olyan időpontról, amely elé a történelemben már nem lehet visszamenni. Mindenki ismeri a klasszikus mondatot arról, hogy Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, s persze kíváncsi emberként megpróbálunk a színfalak mögé nézni, hogyan is történhetett mindez. A legismertebb magyarázat szerint Isten a semmiből hozta létre a világot, ám ezt a gondolatot is kikezdték az idők során... Száraz, de érdekes bejegyzés következik!

Creatio ex nihilo - vagyis magyarul, a semmiből való teremtés. Közismert teológiai kifejezés, mely arra utal, hogy a teremtésnek nem volt anyagi forrása, hanem Isten pusztán a szavával hozta létre a világot. Érdemes azonban tudni, hogy ez a gondolat nem volt mindig magától értetődő. A creatio ex nihilo kifejezés maga, határozott formában csak a 2. századból származik, Theophilosz és Irenaeus munkája nyomán került elő.

De akkor hogyan gondolták a második század előtt?

Az ókori Keleten általános volt az az elképzelés, hogy a teremtés alapvetően nem a lét és a semmi, hanem a rend és a káosz ellentétpárjában értelmezhető igazán. Mivel a semmit nem igazán lehet elképzelni, ezért annak fogalmát a rendezetlenséghez kötötték. Egyszerűen szólva, ha nincs rend, akkor nincs világ sem, ezért a teremtés aktusa alapvetően nem más, mint utat vágni a dzsungelben, azaz rendet tenni a káoszban. A Bibliában ezt a "kaotikus semmit" az őstenger, az ősfolyam , azaz a mélység (héberül tehóm) jeleníti meg, mely nem csak formátlan, hanem még a felszínén is sötét, vagyis kialakulatlan, rendezetlen. Ám Isten Lelke már ott lebeg felette, ami előrevetíti a folytatást, a rendszerezett teremtést.

Ebből a gondolatmenetből - első nekifutásra - többeknek úgy tűnt a történelem során, hogy Isten kiindulópontja nem a semmi, hanem valami formátlan, ám létező anyag lehetett, amiből megalkotta a világot. Ez a fajta nézet az elképzelt "ősanyagról"  a hellenista zsidóság irodalmában rendszeresen felbukkan, sőt Jusztinosz mártír is emlegeti. Nem véletlenül említem a hellenizmust. Platón nevéhez köthető az a görög filozófiai szemlélet, mely szerint létezik egy Istenhez hasonló örök anyag, ami alaktalan és egyfajta kellék a világ teremtéséhez. Platón tehát már nem csak kiinduló anyagról, hanem öröktől létező anyagról beszél.

Kezdetben vala a semmi vagy az örök gyurma? Ide fajult a kérdés.

A második századi apologétái persze válaszoltak, közülük is Tatianosz volt a leggyorsabb, aki egyszerűen rámutatott, hogy az ősanyagot is Istennek kellett létrehoznia valamiképpen (mármint ha az nem örök). Theophilosz különösen Platón elképzeléseitől lett ideges az anyag örökkévalóságát tekintve. Véleménye szerint Isten teremtő tettének nagysága csak akkor mutatkozik meg, ha nem a már létező anyagból alkot, hanem a semmiből. Befejezésül álljon még itt Jaroslav Pelikan megjegyzése:

"Az apologéták... felismerték, hogy az az elgondolás, miszerint Isten és az anyag egyaránt öröktől fogva létezik, Isten szuverenitásával és szabadságával összeegyeztethetetlen."

Tovább

Egy hazudós nő pontatlan sztorija

Folytatva a deuterokanonikus könyvekkel kapcsolatos sorozatomat, most egy egészen más műfajú szöveg következik, melyet kis túlzással "történelmi regénynek" is nevezhetünk. Judit könyve erkölcsi aggályokat ébreszt egy protestáns olvasóban: mennyiben lehet felhasználni példaképként egy hazudós nő sztoriját? Mekkorát szabad hazudni a jó ügy érdekében?

Kezdjük röviden a száraz tényekkel! Judit könyve legrégebbi verzióiban görög fordításokban maradt ránk, illetve létezik néhány héber szöveg is (melyeket a Vulgata alapján készítettek), ám a hozzáértők szerint olyan kifejezéseket és kortörténeti elemeket hordoz, hogy nagyon valószínű, az eredeti irat is héber lehetett. A könyv szerzője ismeretlen, egyesek szerint farizeus volt, mivel a történetben erős hangsúly kerül a tisztasági törvény megtartására.

Judit könyve tulajdonképpen egy kalandos sztori, amiből nagyformátumú mozit is lehetne forgatni, sok vérrel, lehulló testrészekkel és felnyársalt emberekkel, ahogy azt már megszokhattuk. :-) A történet szerint Nabukodonozor háborút indít a médek ellen, amibe szeretné belevonni a környező népeket is. Mivel ajánlatát mindenki visszautasítja, Nabukodonozor a médek leverése után elhatározza, hogy megleckézteti az engedetlenkedőket Mezopotámiától a Földközi-tengerig. Hadvezére, Holofernész kapja a feladatot, hogy sorra leverje a népeket és megtanítsa nekik, Nabukodonozoron kívül nincs más isten, akinek engedelmeskedni kell. Amikor Holofernész a véres irtóhadjárat egyik állomásaként elér a fogságból hazatért zsidókhoz (konkrétan Bethulia városához), elhatározza, hogy támadás helyett kiéhezteti őket. A szomjúságtól és éhségtől meggyötört emberek végül öt napot kapnak, hogy megadják magukat, különben Holofernész serege felnyársalja őket.

Nos, ez az a pont - a könyv nyolcadik fejezete -, amikor megjelenik Judit (neve jelentése: zsidó nő), aki a történet szerint minimum tökéletes, hiszen vág az esze és ráadásul gyönyörű is. (A könyv meseszerűségének legerősebb bizonyítéka, hogy létezik szép és okos nő - tehetné hozzá egy hímsoviniszta olvasó :-)). Judit első körben hitre szólítja fel az éhhalál küszöbén álló társait, majd egy szolgálólánnyal együtt bátran átmegy Holofernész táborába, mintha egyfajta árulóként segíteni akarna az ellenségnek. Ott több nap sumákolás után bájosságával lenyűgözi a hadvezért, majd egy óvatlan pillanatban többet is tesz ennél és egyszerűen levágja a fejét. Az éjszaka leple alatt pedig visszaszökik a zsidókhoz és a levágott fejet lobogtatva lelkesíti népét, hogy az összezavarodott ellenséget kergessék és semmisítsék meg. Ez meg is történik, Nabukodonozor csapatai tehát veszítenek, a zsidók nyernek, a könyv pedig Judit hálaénekével zárul.

Ennyi tehát a történet, amire nyugodtan mondhatjuk, hogy a kanonikus irodalomban sem páratlan, hiszen fő mondanivalója - az Úr legyőzi a legyőzhetetlennek tűnő ellenséget - nem számít újdonságnak. A könyv azonban két ponton is kérdéseket vet fel.

Egyrészt történelmileg iszonyatosan pontatlan. Jó példa erre, hogy Judit könyve szerint Nabukodonozort a babiloni fogság után ismerik meg a zsidók, aki ráadásul nem Babilon, hanem Asszíria királya. Ugye köztudott, hogy ezzel ellentétben Nabukodonozor i.e. 587-ben babiloni uralkodóként foglalta el Júdát és indította meg a deportálási hullámokat. Judit könyve ezen felül is számos kétséges vagy abszurd történelmi utalást tartalmaz - olyan szinten, hogy kézenfekvőnek tűnik, itt nem a történetírás, hanem a történet mint tanítás lehetett a lényeg.

Node éppen ez a másik terület, ami egy protestáns olvasónak nehézséget okozhat. Judit ugyanis végighazudja szerepét. Az ellenség megtévesztésének ez a módja persze nem ismeretlen, mégis itt olyan hangsúlyos, hogy az ember óhatatlanul hátradől a székben. Mit mondanátok egy olyan csajra, aki a saját szépségét felhasználva kihasznál egy másik embert, akit végül meggyilkol? Még a katolikus kommentátorok is érezhették ennek a súlyát, mert a Jeromos-fordítás például sietve megjegyzi: Judit könyve erkölcsi tanítása nem a főszereplő jellemében rejlik, hanem Isten szabadító hatalmában.

Mindenesetre - ellentétben Sírák fia könyvével - Judit könyve kapcsán nem nehéz kapaszkodót keresni, miért maradhatott ki a kánonból. Az lett volna a csoda, ha bekerül - már elnézést esetleges katolikus olvasóimtól...

Tovább