Jogodban áll... szexelni? - szex és házasság (2)

Az előző bejegyzésben egy gondolatkísérletet vittem végig, ami persze nem volt sem hibátlan, sem hiánytalan, mégis talán felrajzolt egy lehetséges útbejárást arról, miért érdemes a természetjogi etika alapján a házasságot a szexualitás megélésének terepévé nyilvánítani. Most egy lépéssel közelebb szeretnék menni a Bibliához.

Mint minden érzékeny kérdésben, úgy ebben is sok múlik azon, bizonyos fogalmakon mit értünk, hogyan definiáljuk őket és milyen jelentéskört biztosítunk a számukra. Ha ehhez most hozzávesszük azt a tényt is, hogy a Biblia egy teljesen más kultúrában, társadalomban, világban, egyszóval egészen más kognitív környezetben keletkezett, mint amiben most élünk, a helyzet csak bonyolultabbá válik. Az én javaslatom ezért az, ha házasságról és szexualitásról beszélgetünk, húzzunk egy demarkációs vonalat két dolog közé: hogy mit tanít a Szentírás és milyen képet mutat ezekben a kérdésekben. Mondok egy példát. A Bibliában egy férfinek gyakran úgy lett felesége, hogy a szülei hoztak neki, szereztek számára, akár el is döntötték helyette kit vegyen feleségül. Aligha kell ezt a tipikusan kulturális vonást átemelni a huszonegyedik századba és "keresztény gyakorlattá" tenni. Nonszensz még csak felvetni is, hogy egy agglegénynek apuci és anyuci "hoz egy nőt" és kötelezi, hogy aztán feleségül vegye. A házasodás pragmatikus kérdéseiről a Biblia egy olyan képet nyújt, amit senki nem követ a hívők közül sem. Más azonban az, ami a kérdés teológiai tartalmát illeti, azaz a házasság kapcsolati szemléletét, a hűség mibenlétét, a szexualitás szerepét és erkölcsiségét, vagy éppen a paráznaságról alkotott jogi-teológiai képet. Ha vannak maradandó tanítások, azok csakis ezekre épülhetnek.

A házasság a Bibliában mindenekelőtt szövetséges kapcsolat. Vagyis, a férj és a feleség szövetséget kötnek egymással, amikor összeházasodnak. Nem a papír a lényeg (ahogy manapság mondani szokás), hanem maga a szövetség, mint szellemi állapot. A szövetség természetesen jogokkal és kötelességekkel jár és a Szentírás azt tanítja, ha ezekkel valaki jól él, akkor az a házasságát is jó irányban tartja. Ezért beszél úgy a Biblia az igazán jó házasságról, hogy abban valamiképpen Isten maga is megjelenik, kiábrázolódik, valóságos lesz. Így például ha a férj jól szereti a feleségét, az olyasmihez hasonlít, ahogyan Krisztus szereti az egyházat: vagyis önmagát adja érte. A szerető és odaadóan hűséges férj Jézus szeretetét képes reprezentálni a házasságban. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Krisztusnak az egyházához való viszonyát is többször a házasság hasonlatával érzékelteti a szöveg: ebben a metaforában az egyház a "Mennyasszony" és Krisztus a "Vőlegény".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a házasság a Bibliában sokkal többet jelent annál, mintsem egy férfi és egy nő összeköltöznek, aláírnak bizonyos papírokat és próbálnak utána közös életet teremteni maguknak. A házasság egy megszentelt és kitüntetett kapcsolat, ami a szövetségkötés miatt felruház bizonyos jogokkal is. A Biblia szerint a szexualitás ugyancsak a szövetséges jogok közé tartozik: annak van joga gyakorolni, aki megkötötte a szövetséget. A paráznaság (porneia) kifejezés elég árulkodó ebben a tekintetben. Sokan pusztán annyit tudnak erről a szóról, hogy a házasságon kívüli szexre vonatkozik. Valójában nem ilyen egyszerű a helyzet. A paráznaságot a Biblia a tulajdon és a szövetség kérdései mentén tárgyalja és sokkal többet jelent a házasságtörésnél. 

Első körben a paráznaság inkább egy olyan tettre utal, amikor valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni a szövetség megkötése nélkül. Ezért ír több helyen is a Biblia arról, hogy Izrael "idegen istenekkel paráználkodik" (Bír 2,17; Jer 3,9). Nagyon érdekes, hogy a  Molok-kultusz mocskos tetteit, ahol gyerekeket áldoztak fel egy bálványnak, nem gyilkosságként, hanem paráznaságként ítéli el a Biblia: "...akkor én fordítom arcomat az ellen az ember ellen s rokonsága ellen, s kiirtom népéből őt és mindazokat, akik egyetértettek vele a Molokkal való paráználkodásban."

A paráznaság első körben tehát inkább tűnik egyfajta "szellemi jogszerűtlenségnek": olyasmit akarok tenni, amire nem vagyok feljogosítva, amit egyébként nem tehetnék, mert kívül állok egy megkötött szövetségen. Izrael nem Molokkal, hanem Jahve-val kötött szövetséget, ami kötelezi bizonyos dolgokra és korlátozza más dolgok megtételében. A bálványimádás attól is paráznaság, mert egyrészt megszegi az Istennel kötött, érvényben lévő szövetséget, másrészt egy másik szövetség megkötése nélkül gyakorolja a szövetséges jogokat.

Ugyanakkor a paráznaság a tulajdonnal kapcsolatos kérdés is. Aki parázna, az ad valamit, de ezt úgy teszi, hogy közben a más tulajdonát veszi el. Tudom, mai szemmel furcsa tulajdonról beszélni férj és feleség kapcsán, de a Szentírás mégis hasonlóan fogalmaz, amikor a férj és felség testéről ezt mondja: "A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége." (1Kor 7,4). A házasság szövetséges kapcsolatában a férfi teste a nőé, és a nő teste a férfié: így válnak ketten eggyé, így tartoznak össze, egymás felé fordulva. A házasságtörés ezért is számít bűnnek és paráznaságnak, mert ilyenkor a férj vagy a feleség odaadja a saját testét valaki másnak, aki nincs benne a szövetségben, következésképpen nem is gyakorolhatná a szövetséggel együtt járó jogokat. Ennek persze van valamiféle haszna, szexuális izgalommal jár, a titkos szerető bizsergető érzésével, vagy azzal a benyomással, hogy valami új és a megszokotthoz képest változatos dolog történik. Nem arról van szó tehát, hogy ez egy kellemes és kielégítő élmény-e, hanem arról, mennyire jogszerű és erkölcsös a szó bibliai értelmében.

Megpróbálom rövidebben összefoglalni az eddigieket:

1. A házasság a Bibliában szakrális dolog: férfi és nő odaadó és hűséges szövetséges kapcsolata, ami még magát Istent is kiábrázolja.

2. Ha szövetséget kötünk, akkor ez jogokkal és kötelességekkel jár. A házasság egy szellemi szövetség, ami bizonyos dolgokra feljogosít.

3. Nem szabályos, ha valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni úgy, hogy nem kötötte meg a szövetséget. A paráznaság erről szól: jogtalanságról. Az erkölcsi tartalma csak ezután értelmezhető.

4. A házasságban a szövetséges partneremé a testem: ez nem rabszolgaságot jelent, hanem szeretetből történő önátadást, hiszen a partnerem ugyanezt teszi velem is.

5. Ha a házasság szövetség és a testem úgy adom oda, hogy nem kötöttem meg a szövetséget, akkor szövetséges jogokat gyakorlok szövetségkötés nélkül.

A fenti gondolatok talán szörnyen paragrafus-ízűnek és száraznak tűnnek, igazán lélektelennek, mint amelyek nem vesznek tudomást a szexualitás és a házasság emberi dimenziójáról, hanem jogi terminus technicusokkal próbálnak beszélni a kérdésről. Természetesen szó sincsen arról, hogy a Biblia érzelemmentesen közelítene a házassághoz és a szexualitáshoz. Ugyanakkor nagyon is próbál lefektetni egy kézzelfogható keretet - éppen a szexualitás védelmében, hogy a benne részt vevők a lehető legjobban élhessék ki a vágyaikat. A következő részben viszont inkább az egész lélektani oldaláról szeretnék majd elmondani dolgokat, illetve arról a specifikus kérdésről, hogy mit mond a Szentírás az olyan esetről, amikor az egyébként összeházasodni kívánók "elsietik" a dolgokat...

Tovább

Szex és házasság - természetjogi etikai szemmel (1)

Az előző bejegyzésben felvetettem, hogy meglehetősen sokat beszélünk keresztényként az LMBTQ-körüli problémákról, de ehhez képest szinte marginálissá váltak ennél sokkal fontosabb és égetőbb kérdések. Az egyik ezek közül kétségtelenül a fiatalok önmegtartóztatásával kapcsolatos gondolat. Miért érdemes várni vagy éppen a szexet a házasságban megélni? Milyen érvek szólnak a házasságon belüli szex mellett?

Szerintem nem vagyok prűd, viszont azt elismerem, hogy a szexualitásról és a házasságról alkotott elképzeléseim kifejezetten konzervatívak. Ez annak ellenére igaz, hogy számos más kérdésben inkább tartom magam liberálisabbnak, a nemiség viszont nem tartozik ezek közé. A most következő bejegyzésekben nyilván nem a saját tapasztalataimat fogom leírni, de annyit azért mégis elárulok: abszolút kifizetődőnek élem meg ezt a fajta konzervativizmusomat. Nekem soha nem okoztak gondot nemi betegségek, nem kellett azon aggódnom, hogy a feleségem - akkor még barátnőm - idő előtt teherbe esik, ahogy a gyerekeimnek sem kell apasági teszt után szaladgálni. Az összes szexualitással kapcsolatos probléma, legyen az testi vagy lelki, messzire elkerült. Nem azért van így, mert én "jó ember" vagyok, vagy "szerencsém volt". Sokkal inkább azzal van összefüggésben, hogy alaphangon konzervatívan közelítek a nemiséghez, a szexualitáshoz és a házassághoz kapcsolódó kérdésekhez. Fiatalon nősültem meg és fiatal voltam, amikor a lányom megszületett.

Pont ettől, én lettem a csodabogár egy igencsak megengedő társadalomban. Egy olyan furcsa szerzet vagyok, akire a többnyire nem keresztény ismerőseim rácsodálkoznak: egyfelől nem értik mi értelme volt fiatalon elköteleződni, és azt sem értik, férfi létemre miért nem fogyasztok pornót vagy lapozgatom a Playboyt, másfelől azt is látják, hogy normális kapcsolatban élek, noha nyilván nem tökéletesben. Mi a titkom? Nos, semmiféle titkom nincs, egy végtelenül egyszerű alapelvhez tartom magam: a nemiség megélése szerintem a házasságban tud igazán jól működni. Nem azt állítom, hogy máshol semmi nem működhet, de azt igen, hogy valami csorbul vagy elveszik ilyenkor - főleg lélektanilag, spirituálisan és más területeken. Egy kicsit arról szeretnék írni, szerintem miért van ez így, és a nemiséget miért érdemes összekötni a házassággal. Ehhez néha belelapozgatok a témáról szóló irodalmakba is. Nyilván amit most leírok, az nem tökéletes, vannak kritizálható pontjai. No és persze eszemben sincs senkire rákényszeríteni, kötelezővé tenni, pláne egy olyan érzékeny kérdésben, mint a nemiség. A szexuális erkölcsről szóló társadalmi meggyőződés kialakítása közös feladat és nem működhet szögletes kijelentésekkel és valamiféle mérce kikövetelésével.

Hadd kezdjem az okfejtést kicsit messzebbről, az élet egészen más területeiről. Valószínűleg senkinek nem kell bizonygatni, hogy az ölés, a lopás vagy éppen a hazugság alapvetően rossz dolgok és bűnnek nevezhetők. Még ha ezek részletkérdéseiben vannak is kivételek, a társadalom immunrendszere jól felismeri őket, és kialakít egy általános normatívát, ami kötelezővé teszi az ölés, lopás vagy hazugság alapvető tilalmát. Viszont a szexualitás kérdése egészen más képet mutat. Itt a közmegegyezés nagyjából az, hogy nincs helye általános normáknak - mert (1) a szex magánügy, valamint (2) az egyetlen igazi vezérlőelv a teljes szabadság kell legyen. A lényeg, hogy ne leselkedjünk senki kulcslyukán! 

Hát, azt tényleg ne tegyük, mindazonáltal annyiban mégsem magányügy a szexualitás, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen magatartást követ a társadalmi többség. Szerintem jogos felvetni, hogy a normális működésünk jellemzője a biológiai szükségleteink humanizálódása - ami tök természetes, de nem lehet abszolút! Mire gondolok? Mondok egy példát: a gazdaság arra való eredetileg, hogy segítse a létfenntartásunkat - de ha öncélúvá válik a gazdasági növekedés, az az erőforrások teljes kimerítéséhez vezet, ami már kifejezetten káros. Vagyis pont nem a fenntartás, hanem a pusztulás eszköze lesz! A szexnek is van egy nyilvánvaló eredeti szerepe, amit a természet hozzárendelt: a fajfenntartás. Ehhez kötődnek az öröm és stresszoldás, valamint a párkötődés-erősítés funkciók is. A szexuális késztetésünket így együtt a monogám hajlamunk erősíti. Ha ezek a funkciók együttműködnek (fajfenntartás + öröm/stresszoldás/kötődés), akkor ez garantálja a társadalom fennmaradását is. Viszont a szexet is képesek vagyunk öncélúvá tenni, azaz az eredeti funkciójától teljesen leválasztani, és például csak az örömért csinálni - a vele járó elkötelezettség és a szaporodással járó terhek felvállalása nélkül.

Na már most, a szaporodás intézményi keretei sem közömbösek. Közhely, hogy az ember (a legtöbb állattal szemben) születése után hosszú ideig gondoskodásra szorul, ebben a folyamatban pedig az anyára és apára is szükség van - például a normális személyiségfejlődés szempontjából. Így hát a család, mint olyan, minden kultúrában létezik és ez számít mindenhol a szaporodás normális intézményes keretének. Vagyis a nemi erkölcs a társdalomban végső soron azt igyekszik biztosítani, hogy (1) szülessenek utódok, (2) az utódok családban nevelkedjenek és (3) lehetőleg a vér szerinti szüleik gondoskodjanak róluk. Vannak persze változatosságok az egyes kultúrákban, de a lényeg röviden valami ilyesmi.

Nos, amikor a társadalmunk csak a "teljes szabadságot" és a "ne szóljon bele senki" típusú üzeneteket hajlandó népszerűsíteni, akkor ez nem igazán erősíti ezt a keretet. Ma ott tartunk, hogy a vérfertőzést, a kiskorúakkal fajtalankodást vagy a nemi erőszakot leszámítva minden jó, ami másnak nem árt. Mindenki szabadon dönthet, hogy a házasságon belül vagy kívül él nemi életet, a szexet csak öncélú dolognak éli meg vagy a gyermekszületés iránti nyitottsággal is összeköti. Hosszú lenne belemenni miért van így, mindazonáltal a szexben többnyire ez a "teljes szabadság" nevű program érvényesül.

Mivel a most felnövő generáció már úgy szocializálódik, hogy a "mindent szabad" légkörében él és nem is igazán tud arról, hogy létezhetne általánosan kitüntetett nemi erkölcs, nyilván a legkellemesebb utat fogja választani: a szexuális gyönyört a vele járó terhek nélkül. Végső soron... miért is ne? A nyugdíjrendszer majd úgyis gondoskodik róla idős korában: arra gondol, majd a többieknek lesznek gyerekei, majd a többiek megoldják a szexualitással együtt járó "alapfeladatot", azaz a szaporodás terhét. Ez persze a dezertálás iskolapéldája lehetne, hiszen minden dezertáló abban bízik, hogy majd "a többiek" kooperálnak egymással, lesznek utódok és majd ők ellátják a társadalmat. Így aztán növekedni fog azok száma, akik ezt hiszik és végül mindenki rosszabbul jár, mintha együttműködött volna, és a társadalom szép lassan fogyásnak, valamiféle hanyatlásnak indul.

Mi lehet a megoldás? Lehet például bevándorlókat hozni és "feltölteni" az emiatt kiesett népességet. Ez azonban nem igazán logikus lépés, és nemcsak azért, mert nehéz integrálni a bevándorlókat. Mert ha tegyük fel sikerül is az integráció, mit fog ez jelenteni? Hát azt, hogy a bevándorlók is átveszik a nemiséggel kapcsolatos értékrendet ("mindent szabad", "majd mások gondoskodnak..."), és velük együtt fogy tovább a népesség. Az sem megoldás, ha felszámoljuk a nyugdíjrendszert - azokat is büntetve, akiknek saját hibájukon kívül nem lehet gyerekük vagy már elveszítették őket.

Nyilván nem lehet és nem is szabad senkit kényszeríteni törvényi erővel a házasodásra, sem arra, hogy gyereket szüljön! Amikor ilyesmiket hallok - jellemzően szélsőséges politikai formációk erőltetik ezt a forgatókönyvet - mindig összerezzenek. Abszurd ilyesmiket mondani! Viszont az nem nonszensz, ha a házas állapotot annyira kívánatosnak tüntetjük fel, hogy az emberek többsége magától és természetesen is erre hajlik majd. Ennek pedig történelemből is megismert módja az, hogy a nemi élet erkölcsileg legjobb színterévé a házasságot tesszük.

Megpróbálom az eddig elmondottakat röviden összegezni, pontokba szedve:

(1) a szexualitás terén olyan világot élünk, ahol az emberek ahhoz vannak szoktatva, hogy nem is létezhet általános nemi erkölcs: hacsak az nem, hogy "mindent szabad" és "senki ne szóljon bele".

(2) a szexualitás természetes alapja a szaporodás és fajfenntartás - ehhez társul az örömszerző funkció és a párkötődést erősítő funkció.

(3) ha az egyetlen igazi alapelv a "mindent szabad", akkor természetesen az ember öncélúvá teszi a szexet: az örömöt és a kötődés adta biztonságot akarja, de az "alapfunkciót", azaz a szaporodás terheit már nem.

(4) ha a többség a (3) pont felé halad, az a népesség hanyatlásához vezet, és a társadalom meggyengüléséhez, ami senkinek sem jó.

(5) erre jó megoldás lehet a házasság népszerűsítése - ehhez pedig erős vonzó erőt biztosít, ha a erkölcsi értelemben a nemiség legjobb megélési helyének a házasságot nyilvánítják.

Ha az olvasó megfigyeli, egyetlen bibliai verset és vallási érvet sem tettem bele ebbe az írásba. Nem véletlenül. A fenti levezetés nagyjából a természetjogi etika egyik érvelésmenete a házasságban megélt szexualitás mellett - ami nem foglalkozik vallási indokokkal. Azt szerettem volna végiggondolni, ha teljesen kizárjuk Istent, a Bibliát, a vallási megfontolásokat, lehetséges-e jó érveket mondani a házasságban megélt nemiség mellett. Szerintem igen. A következő bejegyzésben viszont inkább a bibliai szemlélettel szeretnék törődni - ha még bírjátok cérnával.

Tovább

Erotikus kérdések...

Hodász András új videójában már egy új Hodász András beszél: egy olyan ember, aki nem is nagyon rég katolikus atyaként állt egy közösség élén - most pedig már önmagát homoszexuálisnak vallja és ahogy az kiderül, már párja is van. András nagy utat tett meg, a kérdés azonban nem ez, hanem hogy merre megy. És a még nagyobb kérdés: mi keresztények merre megyünk a szexuálerkölcsi prioritásainkban?

Ha valaki kisebb-nagyobb figyelemmel követi a keresztény podcastok, blogok, médiafelületek világát, esetleg szívesen tölti az idejét viták és eszmecserék átolvasásával, meghallgatásával, megnézésével, lehetetlen hogy ne vette volna észre, hogy a keresztények rengeteget beszélnek az LMBTQ mozgalomról és általában a homoszexualitásról. Ezt én értem is, meg nem is. Tudom, hogy külföldön egyházak szakadnak szét emiatt és egyébként maga az LMBTQ mozgalom is harsányan képes kikönyökölni minél több mikrofonnál magának a helyet. 

Hodász András videójára érkezett időközben reakció Szabados Ádámtól, amire már viszontválasz is született Andrástól komment formájában. Kettőjük esetében ez érthető, hiszen András szólította meg Ádámot - ilyen helyzetben én is reagáltam volna. Mivel ebben a vitában alapvetően Ádám oldalán állok - egyszerűen a Biblia sehogyan nem hagy mozgásteret a homoszexualitás kérdésében -, nem kívánom megismételni az általa leírt érveket. Csak egyetlen kitérőt akarok most tenni arról, hogy Jézus idejében nem ismerték a hűséges homoszexuális kapcsolatokat. Őszintén szólva, ez nekem nehezen hihető. A hellén-római kultúra, ami a homoszexualitást sokkal változatosabb formákban is elfogadta, mint a mai (gondoljunk például a pederasztiára, amikor egy felnőtt férfi egy fiatal kamaszfiút bevezetett a szex rejtelmeibe), ahol nem megtűrt, hanem általánosságban kívánatos volt a férfiak közötti intimitás, és ahol a meghitt barátság velejárója is lehetett - szóval egy ilyen közegben ne fordult volna elő a kitartó homoszexuális szerelem? Nehezen hiszem. Tény azonban, hogy Pál valóban nem tér ki minden variációra, és többnyire a kultikus prostitúciót, a kéjrabszolgaságot és a pederasztiát lehet azonosítani írásaiban, ami a homoszexualitást illeti. Ezzel együtt is kevéssé plauzibilis, hogy a három világ határán álló Pál (görög műveltséggel, zsidó háttérrel, római polgárjoggal), aki az egyik legrangosabb egyetemen tanult Tarzoszban, és aki missziójában kifejezetten a pogányok felé orientálódott, semmit ne tudott volna a saját kora bevett szexuális szokásairól.

De legyünk most megengedők! Tényleg nem tudjuk biztosan, hogy Pál nem ismerte a hűséges homoszexualitást vagy ismerte, csak nem írt róla külön. Akár előbbi, akár utóbbi a helyzet, itt egy hiányállapottal állunk szembe: érdemes-e azonban egy egész intim életformát, szexuáletikát és bibliamagyarázatot ráépíteni arra, amit nem tudunk? Egy másik példát is említek, ez pedig Jézus gyermekkora. Szinte semmit nem tudunk róla, leszámítva a születéstörténetet és egy kis epizódot Krisztus tizenkét éves korából. De vajon mit csinált Jézus öt évesen? Hát tíz évesen? És amikor betöltötte a tizennyolcat? Szabad ezen gondolkodni! Ezt tették az apokrif gyermekség-evangéliumok szerzői is. Az így keletkezett archaikus szövegek néhol mulatságosak, néhol bizarrak, néhol egyenesen feláll az ember hátán a szőr, amikor olvassa őket - főleg a gnosztikusokra emlékeztető teológiai kifacsarodások okán. Az igazság az, fogalmunk sincs milyen volt a gyermek és kamasz Jézus. De akkor erre a tudáshiányra nem jó építeni egy egész teológiát. Vannak apokrif gyermekség-evangéliumok, de tudtommal nincsenek gyermek-Jézus teológusok és a kamasz-Jézus köré épülő teológiai mozgalmak vagy gyülekezetek. A hiányra nem jó épületet felhúzni - azt csak biztos alapra lehet.

Ezt szerettem volna elmondani Hodász András videója kapcsán, most azonban leteszem ezt a fonalat. Mert ha elkezdenék reagálni András kijelentéseire, akkor egy soha véget nem érő bejegyzést kellene megírnom megint ugyanarról, amiről már én is írogattam itt, és amivel érzésem szerint az egyház túl sokat képes foglalkozni. Igazság szerint ez egyszerre érthető és érthetetlen. Azt értem, hogy a téma az asztalon hever és jelentősen átstruktúrálja a nyugati világ arculatát. Erre a nyugati kereszténységnek valahogyan reagálnia kell. Az egyház viszont úgy működik egyfajta jelerősítőként ebben a kérdésben, hogy egyébként lennének ennél fontosabb dolgai is - akár a szexuáletika területén. Nem hiszem, hogy van olyan keresztény vagy nem hívő ember, akinek még újat tud mondani az egyház LMBTQ-ügyben: az az üzenet, hogy a hagyományos kereszténység ellenáll mindenféle melegségnek, már világosan átment a közbeszédbe. Cikkek, podcastok, videók, könyvek állnak sorban ezügyben, ezek mögött vannak szociológiai, biológiára hivatkozó, kifejezetten teológiai, genetikára rámutató, társadalomlélektani tanulmányok és személyes életutak ismertetései is. Ha valaki LMBTQ-kérdésekben kíváncsi az egyházak véleményére, most már azért van mivel eltöltenie az idejét, csak győzzön az interneten felhalmozott anyagokkal foglalkozni! Van azonban a szexuális erkölcsben legalább két olyan terület, amit a homoszexualitással kapcsolatos dilemma túltolása jelentősen háttérbe szorított - pedig szerintem sokkal akutabb kérdések, és ezerszer inkább a húsunkba vágnak, mintsem az LMBTQ probléma. 

Az egyik a keresztények körében mára gyakorlatilag elfogadott házassági válás kérdése. Amikor én fiatalabb voltam, egyenesen botránynak számított, ha hívő emberek elváltak egymástól. Nem is igazán fordult elő ilyesmi, pedig akkor is megvoltak a feszültségpontok férj és feleség között, és semmivel sem számított az együttélés egyszerűbbnek a maihoz képest. Később már hallani lehetett válásokról, de még mindig ritkább esetekben, és sokszor inkább csak utólag derültek ki ezek a történetek. Mára oda jutottunk, hogy hívő körökben semmi különös nincs abban, ha férj és feleség szétszakítja a kapcsolatukat, sőt már olyanról is hallottam, hogy a válás egyenesen előnyös lehet - hiszen egy elvált hívő jobban átérzi egy válni készülő tesó lelkiállapotát, így hatékonyabban tud segíteni... Számomra teljesen világos ez a tendencia, és persze lehet azt mondani, hogy most más világban élünk, ez egy érettebb közeg, az egyház végre "nem szól bele" abba mi történik a családi fészekben - a válás egyébként is magánügy. Ezer sebből vérző mondatok ezek, amelyekkel most nem akarok tételesen foglalkozni. A lényeg az, hogy a válásoknak soha nincs jó gyümölcse semmilyen szempontból sem. Ahhoz képest, hogy ez a jelenség a nyugati kereszténységben tendenciaszerű lett, jóval kevesebb reflektorfény vetül rá, mint az LMBTQ-kérdésre.

A másik szexualitást is érintő kérdés a fiatalok önmegtartóztatása, amivel ugyancsak alig-alig vagy partizánszerűen foglalkozunk. Az őszinte igazság az, hogy a Biblia nem mond szinte semmit a házasság előtti szexuális kapcsolat kérdéséről. Azt látjuk persze, hogy maga a szex az isteni terv szerint olyanok számára adatott örömszerzési-stresszoldási-szaporodási célt szolgáló lehetőség, akik egymással szövetséges viszonyban állnak - vagyis házasok. Mivel azonban egy zsidó fiúnak 18 éves koráig illett megnősülnie, a bibliai világban már 12-13 éves korban eljegyezték egymást a párok, és az eljegyzést is válólevéllel lehetett felbontani. Egy ilyen helyzetben a "várj a házasságig!" vagy az "élj önmegtartóztatásban, amíg meg nem találod a párodat!" jellegű felszólítások megtartása nem tűnik túl nehéznek. De mit csináljon az a ma élő, keresztény elköteleződésű fiatal, aki beláthatóan csak a harmincas éveihez közeledve tervezi a házasságot? Értem én, hogy neki az egyház többnyire odaszúrja az önmegtartóztatás felszólítását - többnyire olyan idősebb hívők, akiknek van párjuk és házaséletet élnek -, de ez borzasztóan kevés és elégtelen. Ahogy az is, amikor annyi a válasz, hogy "házasodjatok előbb": az átlagos egyházi statisztika világosan megmutatja, hogy nagyjából háromszor annyi lány van az egyházban, mint férfi. Vagyis az ilyesféle, félfogról odavetett "jótanács" legjobb esetben is csak a férfiak esetében jelenthet valamit - de akkor még nem beszéltünk az életkezdési nehézségekről, lakásproblémákról, hihetetlen anyagi kihívásokról. Egyszóval és röviden, a keresztény fiatalok jogosan várnak a náluk tapasztaltabb és felnőttebb hívők támogatására és valamiféle iránymutatására. Édeskevés annyit mondani, hogy "nézd itt ez és ez van leírva a Bibliában, csináld meg, mi majd imádkozunk érted a háttérben!". Bocsánat, de ez nem más, mint a saját gyermekeink és fiataljaink cserbenhagyása!

Ezek a kiragadott témák szándékosan a szexuális erkölcs területéről kerültek most ide. Azt szerettem volna kifejezni velük, hogy a tűzerőből, amit az LMBTQ-kérdés dogmatikai-egyházjogi vagy teológiai etikai vitatkozásába beleölünk, át lehetne csoportosítani hasznosabb területekre is. Nem arról van szó, hogy ne foglalkozzunk a homoszexualitással - de arról nagyon is szó van, hogy többet kellene gondolkodnunk és írnunk a fenti két terület kapcsán.

Tovább

Istencsapás?

Szomorú kimondani, de tulajdonképpen semmi különös nincs abban, ha Amerika bizonyos részein tornádók pusztítanak vagy végigsöpör arrafelé egy-egy hurrikán. Ez valahogy hozzátartozik az Egyesült Államok mindennapjaihoz, társadalmi életük egyik kelléke, habár házak összedőlését és emberek halálát nem lehet sehogyan sem megszokni. Az elmúlt hetekben azonban egymás után kétszer is kijárt az amerikaiaknak a természeti csapásokból, amikor a Milton és Helene hurrikánok haladtak végig nagyjából 3,1 millió háztartáson. Isten bünteti őket?

Az elmúlt hónapban sokat foglalkoztam Noé történetével és a vízözönnel, úgyhogy bizonyos értelemben nem esett nehezemre ráhangolódni a "duplahurrikános" hírekre. Még a sok víz is hasonló. A bibliai narratívát az értelmezők általában kétféle szemszögből szokták magyarázni: egyrészt az ítélet és helyreállítás fogalompárokkal, másrészt pedig a teremtett rend feloldódásával, ahogyan a világba visszatér az őskáosz. Amerikában első látásra mintha mindkettőt együtt szemlélhetnénk: lesújtottak odafentről és ez káoszhoz vezetett. Érdemes azonban észrevenni, hogy senki, aki kicsit is ismeri a bibliai özönvíz-sztorit, a történteket nem magyarázza természeti katasztrófaként. Hagyjuk most mi és hogyan történt a valóságban, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy a Szentírás nem akarja úgy beállítani az egészet, mintha a globálisnak tűnő áradás egyszerűen természeti katasztrófa lett volna: mert nem is az volt. Világos, hogy istencsapás áll az események hátterében, habár a szöveg nem egy dühöngő és a mérgét kiadó Isten képét mutatja, hanem sokkal inkább egy csalódottnak tűnő és szomorú istenséget - természetesen abszolút antropomorf beállításban.

Miért írom mindezt? Nos, többek között az özönvíztörténet miatt is hajlamosak vagyunk keresztényként úgy értelmezni a Milton és Helene hurrikánokhoz hasonló eseményeket, mint amelyekben a Jóisten valahogy lesújtani és odapörkölni kíván az adott nemzetnek. Mintha minden természeti katasztrófa magától értetődően egy szellemi-mennyei forrásból kiinduló földi fenyítés lenne. Innen már csak egy lépés kérdése, hogy kitaláljunk valamiféle indokot, amelynek köszönhetően az amerikaiak "megérdemelték", ami történt velük. (A "megérdemelték" jelzőt esetleg azokra a szerencsétlenekre lehet mondani, akik a többszöri felszólítás ellenére is a házaikban maradtak, és ezzel a saját életüket kockáztatták.)

Noé sztoriját elemezve azonban helyesen írja Tremper Longman és John Walton, hogy ez nem egy tanító történet egy univerzális alapelvről, miszerint minden katasztrófa mögött isteni intervenciót kell feltételezni. Ez a gondolat csak akkor vethető fel jogosan, ha biztos tudásunk van olyan "tekintélyes hangról", ami az adott katasztrófát így értelmezi nekünk. A bibliai történetben persze megszólal ez a tekintélyes hang, hiszen Isten ítéletként és következményként tálalja az áradó vizet. A manapság előforduló cunamik, árvizek, szökőárak, tornádók pusztításakor azonban aligha halljuk ezt a "tekintélyes hangot" - ami persze nem azt jelenti, hogy Istennek fogalma sincs arról mi történik, csak nem feltétlenül közvetlen okozója az eseményeknek.

Az az igazság, hogy alaposan feldúltuk ezt a bolygót. Beleköptünk a levesébe, kizsigereltük az erőforrásait és átszabtuk az arculatát. Nem vagyok viharszakértő, tornádóvadász vagy meteorológus - csak a kiszolgáltatott átlagember viseletét hordom. Mégis el tudom képzelni, hogy az általunk megrontott és tönkretett valóság most fordul egyre jobban ellenünk. Ha valaki nagyon világvégeváró-típus, még hozzáteheti ehhez azt az eszkatológiai gondolatot, hogy az ilyen természeti jelenségek a világ "szülési fájdalmai", ahogyan közeledünk valamiféle végkifejlet felé. Ám mindehhez nincs szükség isteni kéz lendülésére, hiszen ha ez igaz, csak azt aratjuk, amit vetettünk - és az történik, aminek történnie kell. Nem műveltük és őriztük jól a kertet és most mindnyájan valamiféle katasztrófaturistákká váltunk ebben a világban. Amit látunk, az tehát nem feltétlenül istencsapás, hanem inkább embercsapás: amikor az ostor a saját hátunkon csattan. Azt hiszem, nem most utoljára.

Tovább

No woman, no cry...

Ha átgondoljuk a teljes keresztény egyház nemiséget illető megoszlását, kétségkívül azt kell mondjuk, a hívők többsége a gyengébbik nemhez tartozik. Azaz, több a nő, mint a férfi. Ez a tény sokféle kérdést felvet, de talán nincs még egy olyan, ami annyira megosztó lenne, mint a nők papi, lelkészi vagy tanító szerepbe helyezése. Nem tudom miért, de az elmúlt napokban ez kétszer is szembejött velem. Mindkétszer férfiak részéről, akik tiltakoztak a nőkkel szemben.

Talán úgy illendő, hogy első körben "házon belül" söprögetek. A pünkösdi mozgalom a huszadik század első évében indult el a híres Azusa utcai ébredés keretében, egy kis utcából Los Angeles-ben. Hosszú lenne csak a kivonatát is leírni az ott zajlott eseményeknek, azonban a felvetett téma szempontjából most az a jelentős, hogy a pünkösdiek bizony nőket is odaengedtek a szószékre, akik valamiféle értelemben tanították a gyülekezetet. Később aztán a pünkösdi egyházban világosan megtiltották és ellenezték a női lelkészkedést és tanítást - ma pedig nagyjából az a helyzet, hogy jelentős enyhülés látszik ezen a területen. Ismerek egyházon belül lelkészhölgyet és tanítót is, akikkel egyébként az égvilágon semmi gondom nincs.

Ha teszünk egy pici kitekintést a többi felekezetre, a baptista egyházban nincsenek igazán női lelkészek-tanítók, míg az evangélikus és református egyházban kifejezetten sok hölgy juthat ilyen szerephez. A nagy vita persze a katolikus egyházban zajlik mostanság, ahol szigorúan csak cölibátusban élő férfiakat szentelnek papoknak - de a "teljes papfogyatkozás" miatt nagyon is felmerült a női papok és női tanítók kérdése. Mindezt azért is vetem fel, mert a napokban halt meg az egész kérdéskör egyik heves ellenzője az anglikán egyházban - az amerikai püspök Jack Iker. Bevallom, mivel nem igazán vagyok képben az anglikanizmusban, nem hallottam még az úriemberről, de mint kiderült, a nők felszentelésének egyik kifejezett bírálójaként volt ismert. Iker persze a teológiai liberalizmus és progresszió ellen is küzdött, konzervatív látásmódjának azonban az is része volt, hogy a nők ordinációjával szemben definiálta önmagát. Erről például ezt is mondta: 

"Ez nem a nők ellen szól, ez egy teológiai látásmód. Úgy gondoljuk, hogy a nők felszentelése (...) alapvető szakítást jelent az apostoli hagyományokkal és a bibliai tanítással."

Vagyis Iker úgy vélte, hogy az apostoli hagyományok és tanítások része, hogy a nőknek csend a neve, ami a tanítást és lelkészi-papi hivatást illeti. Mondani sem kell, a viták pont ebből indulnak. Szerintem nagyon fontos az ilyen kérdésekben, hogy ne pusztán egy-egy bibliaverset vagy szakaszt nézzen át az ember, hanem amennyire lehetséges, a Szentírás teljes kontextusában, a férfiről és nőről vetített képének egészében próbálja elhelyezni a problémát - figyelembe véve azt a sajátos körülményt is, hogy az egész Biblia egy erősen patriarchális légkörű valóságban született.

Tudjuk jól, hogy a tiltás hátterében főként az első korinthusi levél nőket istentiszteleten szabályozó passzusai állnak - nem csak ezek a versek, de ez talán a locus classicus forrás. Ahogy a kortörténetből sejthető, ebben a közösségben a nők bekiabálással, hangos fecsegéssel is zavarhatták az alkalmat - Pál pedig azt írja, hogy nem engedi meg a nőknek a megszólalást a gyülekezetben. Ha nem értenek valamit, kérdezzék meg otthon a férjüket. A nőnek nem illik az ekklésiában beszélnie - írja a szöveg. Na már most, a görög ekklésia kifejezést a katolikus fordítások az "Egyház" (nagybetűvel!) szóval adják vissza, ezzel is azt sugallva, hogy itt az egész egyetemes egyházról van szó. 

Ennek viszont szerintem legalább két dolog ellentmond. Egyrészt, az ekklésia kifejezést minimum háromféle értelemben használja a teljes Biblia: mint népgyűlést, azaz emberek összeverődött csoportját minden szakrális célzat nélkül, másrészt a helyi gyülekezetre alkalmazza, harmadrészt néha a teljes kereszténységre. Utóbbira használja egyébként ritkábban, sokkal gyakoribb az első kettő előfordulása. Másrészt, tudjuk jól hogy a páli levelek erősen szituatív jellegűek, vagyis azért íródtak, hogy lokális problémákra megoldást adjanak. Persze levonhatunk belőlük objektívabb tanításokat is, de mégis fontos észben tartani, hogy a levelek jó része reagálni kíván valamilyen helyi jelenségre. Ha ez igaz, akkor nehéz elképzelni, hogy miközben Pál a korinthusi közösség kisiklásait teszi rendbe, egyszercsak  "kiszól" és egy félmondat erejéig a teljes Világegyházra vonatkozó kijelentést tesz.

Különösen azért, mert volt legalább egy olyan munkatársa, aki nőként tanítói szerepkörben is funkcionált. Ugye mindenki sejti, hogy itt Priscilláról van szó, aki a férjével együtt látott el ilyesféle feladatokat. Hovatovább éppen Pál említi azt is, hogy "Kirsztusban nincs többé sem nő, sem férfi", amivel természetesen nem a nemek megszűnésére gondol, hanem az egyházon belüli felesleges demarkációs vonalak felszámolására. Ezt egyébként már Jézus is elkezdte, amikor nőket tanított, akik a lábaihoz ülve hallgatták és a tizenkét férfi tanítványa mellett női tanítványai is voltak.

Egyébként mindezektől eltekintve is számomra furcsa, hogy a hölgyeket miért kellene kizárni bármilyen feladatkörből. Tudjuk azt jól, hogy a Szentírásban voltak prófétanők, női tanító, de még női bíra is. Miért lenne a férfi primátusa, hogy csak ő adhatja tovább azt, amit Istenből megértett vagy amit Isten közölt vele? Ha prófétaként az "isteni üzeneteket" kommunikálhatták a nők - és gyanítom, ezzel valamiképpen tanítottak is -, akkor más módon miért ne tehetnék? Ezt nem teljesen értem. A legfontosabb azonban, hogy az olyan nők teljes kizárásával, akik láthatóan képességet és tehetséget kaptak az ilyesmihez, az egyház a saját maga dolgát nehezíti meg. A kereszténység kétharmada heverhet parlagon, ha a hölgyekbe belefojtjuk a szót.

Tovább

Spingyülekezetek és spinpapok

Olvasok egy remek könyvet a spindiktátorokról, melyet ráadásul olyan szerzőpáros alkotott, akiket talán ritkán fúj össze egymással a szél: egy orosz közgazdász (Szergej Gurijev) és egy amerikai közgazdász-politológus (Daniel Treisman). Mondani sem kell, bár mindketten szakmai jellegű érvelést és gondolatokat vetnek fel, azért bőven rendelkeznek személyes tapasztalatokkal is a témáról. Azonban a spindiktátorokról szóló felvetés bennem is felhozott néhány kérdést - például olyanokat, hogy létezhetnek-e "spingyülekezetek", ahol "spinlelkészek" végzik a feladataikat a nekik adatott hatalom kontextusában?

Gondolom, ha valaki még soha nem hallotta a spindiktátor kifejezést, elsőként talán azt szeretné megérteni, egyáltalán miről van szó. Nos, nehéz dolgom lesz, ha egy blogbejegyzésben akarom az egész könyvet bemutatni, ezért csak a tények summázatára vállalkozom. Kezdjük talán azzal, hogy mindenki hallott már diktátorokról, azaz olyan despotikus hajlamú politikai vezetőkről, akik a saját országukat rémuralom alatt tartják és erőszakos eszközökkel próbálják bebiztosítani a hatalmukat. Ilyen "klasszikus" diktátorokat sokat találunk a 20. századi történelemben - a legismertebbek természetesen Adolf Hitler vagy Sztálin, de ott van Mao-Ce Tung vagy hogy mondjunk egy kisebbet, a romániai Nicolae Ceausescu. 

A könyv szerzői ezekre a tipikus diktátorokra és az általuk fenntartott rendszerre a félelemdiktatúra kifejezést alkalmazzák. A legtöbben valószínűleg már ennyiből is sejtjük, milyen paraméterek állhatnak ennek a szónak a hátterében. A félelemdiktatúrában a diktátor a félelem fenntartása révén uralkodik: sokszor nyúl erőszakos eszközökhöz, például a nyilvánosság előtt végez ki embereket, vagy fizikai veréssel fenyíti meg őket. Gyakoriak a politikai gyilkosságok, de enyhébb esetben is jellemző, hogy a politikailag nemkívánatos személyeket bebörtönzik. Természetesen a félelemdiktatúrák át vannak itatva a cenzúra mindenféle technikáival, így jellegzetesek a könyvégetések, szerkesztőségek bezárásai és persze a teljes médiafelügyelet. Ehhez kapcsolódik még az agresszív propaganda, amely népszerűsíti a Vezért és az eszmét, megvetően nyilatkozik minden liberális demokráciáról és próbálja akár meggátolni azt is, hogy nemzetközi szintről jelentős információk bejussanak a diktatúra falai közé. Jó példa erre a "szépséges" csomagra Kim Dzsongun és Észak-Korea.

A bevezetőben említett könyv szerzőpárosa nem tagadja az ilyesféle nyílt diktatúrák erejét és borzalmait, de állításuk szerint a 21. századra ezek a rezsimek jelentősen megkoptak - mert a hatalom megtartása szempontjából kevéssé tűnnek ma már szalonképesnek és hatékonynak. Főleg, ha van hozzájuk képest sokkal jobb alternatíva - és ezt az alternatívát nevezzük végső soron spindiktatúrának. Az ilyen típusú országok száma statisztikailag is igazolható módon megemelkedett mára a félelemdiktatúrák és az igazán demokratikus országok kárára! Nem akarom most hosszasan ecsetelni mi is a spindiktatúra definíciója és hogyan jött ki ez a matek - ha valaki kíváncsi a részletekre, olvassa el a könyvet, nem fogja megbánni! A lényeg most az, hogy a spindiktatúra alapvetően nem a félelemkeltés, hanem a megtévesztés révén próbál működni. Úgy fegyelmez, hogy kerüli a nyílt erőszakot: így például nem megvereti az ellenségeit, hanem bizonyos okokra hivatkozva mindig rájuk küldi az adóhatóságot. Nem felgyújt egy egyetemet, hanem számokra és adatokra hivatkozva bezáratja. Nem megtiltja az ellenzéki sajtó működését, hanem korlátozza és nehézzé teszi. No és persze mindeközben elbábozza a demokráciát, a szólásszabadságot és a fair választásokat. 

Az elmúlt évtizedek politikai áramlatai sorban felszínre hozták a spindiktátorokat - mint amilyen Erdogan, Trump vagy éppen a könyv szerint Orbán Viktor is -, akik egymáshoz elképesztően hasonló taktikai megoldásokkal kormányozták a saját országaikat. Kellemes szociálpszichológia vita bontakozhatna ki arról, milyen folyamatok járultak hozzá ezeknek a vezetőknek a színrelépéséhez. A könyv statisztikáiból kiderül, hogy a félelemdiktatúrákból a spindiktatúrákba való átmenet akár képes továbbhaladni egy nyílt demokráciába is - de persze nem valószínű, hogy ez meg is történik. Sőt, éppen Putyin esetében mintha azt látnánk, hogy az általa működtetett spindiktatúra egyre inkább kezdene "visszahajolni" a klasszikus félelemdiktatúrába: nemcsak a háborús pusztításra gondolok most, hanem a tüntetők tömeges letartóztatására vagy éppen ablakokból véletlenül kipotyogó, rendszerkritikus emberekre...

Az egész autokrata spindiktatúra-koncepciót talán Orwell egyik mondása foglalja össze a legszemléletesebben az 1984 című művéből:

"A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk."

Bevallom őszintén, én a spindiktátorságot egyfajta politikai lelkiségi irányzatként is tudom magamban azonosítani. Egyszerűen vannak olyan típusú emberek, akik nemcsak tehetségesek (már ha azok egyáltalán), hanem kényszeresen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden lehetőleg úgy történjen, ahogyan ők szeretnék. Viszont elég belátóak és intelligensek, hogy a saját akaratukat ne direkt és otromba eszközökkel kényszerítsék a népre - abból csak vérontás és nemzetközi felháborodás lehet -, hanem sokkal finomabb hatalomtechnikai eszközökkel.

Ha igazam van és a spindiktátorság valamiféle lelkiség is, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, az egyház (mint a lelkiségek egyik fő terjesztője) mennyire felvevőpiaca az ilyesminek? Valószínűleg nagyon is az. Autokrata emberek persze mindenhol lehetnek, de az egyház eleve lelkiségek köré épül, még a "száraz" teológiai irányzatok is rendelkeznek lelkiségi jelleggel. Ráadásul az egyházban relatíve gyorsan lehet "vezetői pozícióba" kerülni, a kisebb felekezetek esetében még inkább. A neoprotestáns irányzatok - baptizmus, pünkösdizmus, szabadkeresztény vonal - a teológiai karokon képeznek lelkészeket, de (tudomásom szerint) nincs szigorú feltételekhez kötött rendszer, megszerzendő jogosítványokkal, miszerint ennyi és ennyi szolgálati év után szentelnek fel valakit lelkésznek. Legáció, azaz kiküldés egyházi helyekre persze létezik, de az igazság az, hogy ha elvégezted a teológiát, akár máris vezetői pozícióba kerülhetsz! Ez a dolog a kisegyházak mozgalmi múltjából is ered - hajdanában még a tanultságot se várták el a lelkészektől, elegendő volt az elhívás és a puszta lelkesedés. (Ma már szerencsére a helyzet azért ebben pozitívan változni látszik!) Ha jól sejtem, a nagyobb egyházakban létezik "szamárléta", amit végig kell csinálnia egy kezdő papnak - de ott meg örülnek lassan, ha akárki jelentkezik a szemináriumra.

A helyzet tehát az, hogy valós lehetőség a "spingyülekezetek" létrejötte "spinpapokkal" és "spinlelkészekkel" - hogy picit kicsavarva adjam vissza a könyv egyik alapkifejezését. Nem állítom, hogy ez most az egyházak legnagyobb problémája, de a tekintélyelvű vezetés mégis állandó kihívás és visszatérő probléma - ahogy időről-időre a felszínre is kerül. Néha az az ember benyomása, hogy csak szerencse kérdése, milyen lelki alkatú ember kaphat szócsövet és ezáltal hatalmat magának: egy autokrata beállítottságú, még rosszabb esetben kifejezetten diktátor-típus vagy a nyílt és szabad meggyőződést támogató személy.

Tovább

Borsószem

Megint konfliktus van a közel-keleti régióban, Irán bombázza Izraelt, Izrael háborúzik Libanonban, Amerika figyelmeztet, vagyis mindenki odamondogat a másiknak és jobban tudja, hogy kinek mit kellene tennie, lépnie, döntenie. Eközben persze szakadatlanul zajlik az immáron évek óta tartó orosz-ukrán konfliktus, és megy a területi vita. A nehezen kibogozható geopolitikai helyzetekhez a keresztények is hozzájárulnak a véleményeikkel, de néhány napja mégsem az egyház hangja, hanem egy író gondolatai ragadták meg a figyelmem arról, miszerint kellő távolságból nézve a háborúink értelmetlen zagyvaságnak tűnnek. De ehhez tényleg kellő kell legyen a távolság!

Mondanám, hogy az olvasó végezze el a most következő kísérletet, de gyakorlatilag olyasmit kérnék, amit nem lehet teljesíteni. Ezért inkább úgy fogalmazok, mindenki csak gondolatkísérletként tekintsen az alábbiakra. Tehát: vegyünk egy szem borsót és fogjunk kézbe egy kést! A késsel próbáljuk a borsószemet nagyjából száznyolcvan darabra felosztani. Nem kell, hogy ezek a darabok egyforma méretűek legyenek, sőt erre ne próbáljunk törekedni sem. Nos, tegye fel a kezét, akinek sikerült a kísérlet, és eredményesen felszabdalta a borsót száznyolcvan darabra! Ilyen pedig nincs. Abszurd volt a kérés.

A valóság abszurdabb. Megfelelő távolságból nézve pontosan ez történik a világunkban. Egy érdekes tanulmány szerint bár a történelem során folyamatosan változott az országok száma, és persze nem feltétlenül egyértelmű mindig mitől lesz egy ország valójában ország, azt kell mondanunk, hogy nagyjából 180 és 200 közé tehetjük ma a Földön található országokat. Vagyis, ha a valóságnak többé-kevésbé megfelelő perspektívából és távolságból szemléljük a teljes emberiséget, az a "borsószem" amelyen élünk, keresztül-kasul van szabdalva politikai-vallási-társadalmi indokok mentén. És a borszószem egyik icipici régiójában élők közül mindig vannak olyanok, akik majd' megőrülnek azért, hogy a borsószem egy másik, adott esetben még kisebb területét bekebelezhessék. Például azért, mert a saját nemzetüket előrébbvalónak vélik a másikénál, a saját eszméiket, életfelfogásukat, világszemléletüket magasabb rendűnek a többiekéhez képest. Amikor annak idején Amerika lerohanta Irakot, szerte az interneten terjedt egy fotó, melyen B-52-es nehézbombázók tonnaszámra szórták a bombáikat. A kép felirata magyarul ez volt: "ha te nem jössz a demokráciához, majd a demokrácia megy el hozzád".  A homo sapiens, vagyis saját meghatározásában a "bölcs ember" tulajdon fajtársait a halálba küldve küzd a borsószemért. Ha mindezt a drámát űrbeli távolságból szemléljük, szükséges beismernünk, kedves embertársaim, hogy tiszta hülyék vagyunk.

Kérdés persze, hogy indokolt lehet-e ez a perspektívaváltás? Aki kicsit is foglalkozott a huszadik századi teológiával, már biztosan találkozott annak legnagyobb alakjával, azaz Karl Barth-tal. Bevallom őszintén, sosem voltam "barthiánus" teológus, fenntartásaim vannak az általa képviselt dialektikus teológiával, mégis van abban valami megkapó, amikor Barth kerek perec kijelenti: "Isten a mennyben van, te pedig itt a földön. Ennek az Istennek a kapcsolata ehhez az emberhez és ennek az embernek a kapcsolata ehhez az Istenhez - számomra ez a Biblia témája és egyben a filozófia summája." Persze a menny-föld távolsághoz hasonló szerepel a Szentírásban is (lásd a Péld 5,20-at), valamint Barth itt egy különleges dolog, a Biblia értelmének megfejtése kapcsán próbálta érzékeltetni ezt a hatalmas szakadékot. Szerinte az igehirdető, a hitoktató vagy éppen a lelkigondozó valójában óriási, beláthatatlan távolságra tartózkodik Istentől (ezt az állapotot nevezi diasztázisnak, azaz szétválasztásnak), ezt a mélységet pedig csak Isten képes áthidalni a Biblia segítségével. A lényeg azonban most a perspektíva: nemcsak az űrből, hanem az Isten szemszögéből is érdekes látvány lehetünk.

Akárhogyan is van, a borsószem-hasonlat a naivsága ellenére is megállja a helyét, sőt a méreteket tekintve még túlságosan nagyvonalúnak nevezhető. Félelmetes belegondolni mennyi erőszak, civakodás, területekért és befolyásért folyó küzdelem miatt zubogott hektoliter számra a vér - csak azért, hogy a borsószem egy pici szegmense valaki birtokába kerüljön.

A kozmosz elképesztő nagysága és benne az ember elképesztő kicsisége csüggesztő gondolat az egonknak. Persze túl lehet hangsúlyozni a jelentéktelenségünket is, elmenni egészségtelenül abba az irányba, hogy kozmikus méretben alulbecsüljük magunkat - de ahogy látom, nem ez a veszély fenyegeti a többséget. Úgyhogy néha jó azért belegondolni, kik vagyunk valójában, hol vagyunk valójában, mekkorák vagyunk valójában, és végső soron milyen indokok miatt öljük halomra egymást. Elcsépelt és frázisszerű talán ez a "milyen kicsik vagyunk" gondolat, de ha a háborúinkat csak "belülről" vagyunk hajlandók látni és nem "felülről", mindig fogunk elég indokot találni hozzájuk. Nem szeretem a bűnöket katalogizálni, de eddig is a büszkeséget tartottam közülük a legostobábbnak. Hiszen ha kellő távolságból nézve pusztán borsószem a világunk, akkor mik vagyunk benne mi magunk? És ha ezt belátjuk, mire szeretnénk igazából büszkék lenni?

Tovább