Babonák és hit

A hívőket többé-kevésbé utoléri az a vád, hogy hitük nem több puszta babonánál. Tiltakozhatnék és kategorikusan elhessegethetném ezt a sértő megállapítást, pedig be kell látnom, hogy a hiszékenység jelensége igenis képes felütni a fejét a kereszténységben. A hamis dolgok mindig az igaziak közelében rejtőznek. Mi a különbség tehát a hit és a babonaság között?

Az ismert agnosztikus (vagy inkább ateista) Michael Shermer szemléletes listát állított össze a középkori babonákról. Tudvalevő, hogy a sötétnek is nevezett korszakban az emberek még a Bibliát sem olvasták, hiszen erre lehetőségük sem adódott. Szinte mindenki hitt a varázslat erejében, a farkasemberek, manók, boszorkányok létezésében és a legképtelenebb babonákban is. Ha egy nemes asszony meghalt, szolgái körbejárták a házát és kiürítettek minden edényt, amiben víz volt, nehogy a nő lelke esetleg megfulladjon. Ha a halott bal szeme nem csukódott le teljesen, arra gondoltak, hogy lelke biztosan sokáig lesz a purgatóriumban (innen származik, hogy a halott szemeit szertartásosan lezárják). Hullócsillag vagy a ház fölött keringő keselyű megpillantásakor tudható volt, hogy közeleg a halál. Ha egy farkas üvöltött az éjszakában, azt tartották, hajnalra titokzatosan eltűnhet, aki meghallotta. A környező világot is benépesítették elveszett lelkekkel, megkereszteletlen gyermekek szellemeivel, vízi nimfákkal, vámpírokkal.

A legtöbben, a mai "civilizált" világban élő és magunkat felvilágosultnak tartó emberként jókat mosolygunk az ilyen "középkori butaságokon" és azt kérdezzük, hogyan voltak képesek az emberek ennyi ostobaságot komolyan venni? Mielőtt kinevetnénk elődeinket, érdemes belegondolni, vajon mi mennyiben vagyunk mások hozzájuk képest és előadódhat-e olyan körülmény, melyben babonás dolgokba vetjük a meggyőződésünket? Túlságosan védettnek érezzük magunkat a hitünkben? És egyáltalán: mi váltotta ki az akkori emberekből, hogy ezeket a butaságokat komolyan vették?

A legtöbb ateista reflexszerűen azt válaszolná, hogy a kereszténység is pontosan ugyanilyen babona. A tudományos gondolkodás előretörése és a világ jobb megismerése épp ahhoz járul hozzá, hogy periferikussá teheti az ilyen meseszerű dolgokat - gondolják sokan.

A probléma azonban messze nem ilyen egyszerű. A fentebb említett Shermer hatásosan leírja, hogy a középkor babonasága a modern világban is tovább él, függetlenül mindenféle technológiai forradalomtól és a kereszténység háttérbe szorulásától. Ebben a "hiszékenységi játékban" pedig bizony magasan képzett emberek is részt vesznek. Az okok nyilván összetettek, de ezek egyik legtipikusabbika az élet bizonytalanságával függ össze. A középkorra visszatérve, a pestisjárványok idején sokszor száz gyermekből hatvan nem érte meg a felnőttkort, a pusztító tüzek teljes településeket égettek porig, nem voltak biztosítótársaságok, bankok, a létbiztonságot célzó intézmények. Ahogy valaki megjegyezte, az élet "piszkos, kegyetlen és rövid" volt. A babonaság arra nyújtott lehetőséget, hogy az ember a világ működését egyfajta módon feldolgozza. Oldotta a bizonytalanság szorongását, egyben lehetővé tette a személyes felelősség áthárítását balszerencsés eseményekre, szellemekre és lényekre. Az asztrológia népszerűsége tetőpontján megmagyarázta, hogy a különféle jelenségeknek mi áll a hátterében, vagyis megnyugvást hozott azzal, hogy válaszokat kínált.

Nyilván sok más oka is van annak, hogy az emberek hajlanak a babonaságra, félnek a péntek tizenháromtól, lekopogják a szerencséjüket vagy gyanakodva vizsgálják a fekete macskákat. Engem azonban az érdekel, hogyan vehetem észre a keresztény hit és a hiszékenység elemei közti differenciát? Ha elfogadjuk a fenti érvelést és a babonaság erősödését a (lét)bizonytalansággal kötjük össze, akkor azt mondhatjuk, az olyan ember hajlik talán erősebben a hiszékenységre, aki tele van félelmekkel és bizonytalansággal. Magyarán szólva, akinek minden kapaszkodó megfelel.

Legyünk őszinték: erre mindannyian képesek vagyunk. Félni és bizonytalankodni jól tudunk. Talán nem véletlen, hogy Jézus a Hegyi Beszédben külön is említést tesz az aggodalmaskodás feleslegességéről és épp azt mondja, Isten minden egzisztenciális szükségünkről gondoskodik. A Belé vetett hitet pedig ahhoz hasonlítja, mint amikor valaki kősziklára, azaz rendíthetetlenül stabil alapokra építkezik. Érdekes belegondolni abba, hogy bár a Szentírás nem kendőzi el a hívő emberek kételkedését és hezitálását, a Jézust követő apostolok hibáit, utóbbi csoport tagjai azonban (Jánost kivéve) az életüket is odadobták a hitükért, annyira biztosnak érezték azt. A babonaság és a hit között feszülő ellentétben tehát - legalábbis részben - a bizonytalanság által okozott hiedelmek keresése és a hit bizonyossága által nyújtott stabilitás áll. Szerintem a babonás ember is kapaszkodót keres, akár a hívő, de nem jut semmiféle nyugvópontra: válogatás nélkül mindent beépít saját gondolkodási rendszerébe, ami valamennyire jónak tűnik és megoldást jelenthet számára, de ezek egyike sem ad igazi békességet. Vajon a mi keresztény hitünk megélése során mikor sodródunk arra a pontra, amikor nagyon nehéz észrevenni a két dolog közti határvonalat?