2018. augusztus 4., szombat

Szintén zenész

Nincs abban újdonság, hogy az egész Biblia erősen támaszkodik a szimbolikus nyelvezetre, tele van antropomorf képekkel és rengeteg esetben átvitt értelemben beszél Istenről. Ez nem is lehet másként, hiszen a leírhatatlant kell valamiképp leírnia, a felfoghatatlant kell felfoghatóvá tennie. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Isten direkt közbeavatkozásáról gondolkodtak a teológusok, ők is számos képi eszközhöz, szimbólumhoz, metaforához nyúltak.

Tömören és röviden: ha Isten személyét is csak modellekben tudjuk jól megragadni, akkor a beavatkozását leíró folyamatot is érdemes a modellalkotás eszközével megközelíteni. De milyen modelleken keresztül lehetne szemléltetni azt, ahogyan Isten beavatkozik a világba?

Sokféle megközelítés van, én most ezek közül kihalásztam egyet, mely számomra nagyon szimpatikus és befogadható. Az Isten-világ kapcsolatra Arthur Peacocke anglikán teológus és biokémikus szerint remek analógia lehet a művészet, és azon belül is maga a zene. Miért pont a zene? Például azért, mert a zenében par excellence az idő, mint olyan igen meghatározó szerepet játszik. Peacocke a teremtés aktusánál látja az első kapcsolódási pontot ehhez a hasonlathoz:
"A zene több szempontból is különösen alkalmas az isteni teremtés modellálására. A zenében a komponista szándéka az időben valósul meg, és egy-egy pillanat jelentősége attól függ, ami megelőzte, de abban válik teljessé, ami követi."
Érdekes egyébként, de már az ókorban is voltak olyan gondolkodók (egyébként Platón és Püthagorasz) akik a zenét az univerzum értelmezésének eszközeként látták. Karl Popper pedig megjegyezte, hogy "egy nagy zenemű (csakúgy, mint egy fontos tudományos elmélet) kozmoszt hoz létre a káoszból" - ami tökéletesen egybevág a bibliai teremtés elvével. A zene tehát valahol nem más, mint a hangok bizonyos elrendezett sorrendje - vagyis rend a káosz helyett. Egy igazi zenemű a hangok kozmosza. (Bár vannak olyan zenék, melyekről nekem inkább a káosz jut eszembe... :-)) A zenében ahogy az halad előre a kotta szerint, a régebbi témákból gyakran újabb és újabb formák bontakoznak ki, találékony új dallamok és tételek születnek meg, ahogyan a világ folyamatai is teret adnak arra, hogy a meglévő formák alapjain az időben újabb és újabb formák bukkanjanak fel. (Gondolhatunk itt az evolúcióelméletre vagy a társadalmi folyamatokra is.) Tovább görgetve az analógiát a zene úgy épül fel, hogy bizonyos szabályszerűségek és a spontaneitás elemei egyaránt jellemzik (akárcsak a véletlen és a szükségszerűség) - és mindkettőhöz a zeneszerző kreatív energiái képezik az alapot. Magyarul: a zeneszerző-előadó gondosan felépít, de improvizál is, ami hasonlít ahhoz, hogy a valóságban törvényszerűségekkel és véletlenül bekövetkező eseményekkel  egyaránt találkozunk. (Most hagyjuk azt, hogy a véletlen mennyire véletlen valójában...)

Isten beavatkozását ebben a hasonlatban tehát valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy zeneszerzőét, aki a hangjegyekből szekvenciákat hoz létre, szétbontja és újra összerakja, a feje tetejére állítja, más és más variációkban tálalja őket - de ezek mindig konzekvens sorrendben követik az előzményeket és a zenemű kotta szerinti végéhez közelítenek. Az improvizálás szakaszai persze néha kaotikusnak tűnhetnek, és nagyobb igényt is támasztanak a zene hallgatója felé az alkalmazkodáshoz. Pontosan úgy, ahogy a világ kibomló folyamatainak hirtelen töréspontjai, irányváltásai és változatos fordulatai is elvárják az erősebb alkalmazkodó képességet az élőlényektől, a társadalmaktól, az egyháztól, az egyéntől. 

Ami azonban mindezeken túl még lényeges, hogy minden jó zenében vannak olyan magasztos pillanatok, csúcspontok, ha úgy tetszik katartikus részek, amikor az ember szinte kilép önmagából. Bármilyen teátrálisan hangzik, ezekben a történésekben úgy véljük, szinte eggyé válunk a zenével. Szerintem mindannyian átéltünk már sokszor ilyesmit. És mindannyian azt is érezni véltük már, hogy ilyenkor mintha találkoznánk magával a szerzővel - az ő zenei gondolatai, üzenetei, szellemisége valamiképpen megvalósulnak bennünk, valahogy átitatnak minket. Gyakorlatilag egyfajta elmélyült belső kommunikáció, az énen belüli dialógus zajlik alkotó és befogadó között - ami az analógia szintjén szerintem közel van ahhoz, amiként Isten befolyása részévé válik a gondolkodásunknak és ezáltal a személyiségünknek is. Végül persze az is lehetséges, hogy a zene rossz formában jut el hozzánk: a zenészek lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek olyan zavaró tényezők, melyek negatívan befolyásolják ezt a belső találkozást és kommunikációt. Ez jó analógia arra, amit a bűn hatásai jelentenek a keresztény gondolkodásban: Isten immanenciáját, hatását és jelenlétét a saját "zenehallgató" életünkben is hátráltatják különféle dolgok.

Nyilván egészen idáig egy analógiáról beszéltünk, amely nem jó mindenre és nem nyújt tökéletes képet - ahogy egyik szimbólum, metafora, hasonlat sem képes erre. Mivel nem akarok könyvet írni a kérdésről, ezért most csupán egy hatásos képet választottam a sorból - más modellek talán más szempontból hatékonyabbak lehetnek az itt bemutatottnál. Mindazonáltal a zene példája szerintem nemcsak hatékony képzet, hanem azért is jó, mert minden normális ember szereti a zenét, ezért különösen alkalmas modellnek láttam a témában.

18 megjegyzés :

  1. Az utolsó bekezdéshez kapcsolódnék. Szerintem ez a modell azt a lényeges mozzanatot nem tudja jól bemutatni, hogy biblia-alapú hitünk szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy a zenészek időnként "...lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek ... zavaró tényezők..." Hanem egy "ellenkarmester" is próbál vezényelni, szándékosan beint a fuvolásnak, amikor pedig a hegedűnek kellene megszólalnia stb. Hogy végső soron miért teszi, nem értjük pontosan, talán mert ilyen az alaptermészete, és nem is tud mást tenni. És valószínűleg azért nem értjük, mert erre sincs "evilági" tapasztalatunk. Mármint arra, hogy egy érző és gondolkodó lénynek, egy valóságos személynek mi lehet a motivácija a rosszra, mégpedig KIZÁRÓLAG a rosszra.

    No, de nem akarom félrevinni a témát. Értem, hogy most elsősorban Isten evilágbéli jelenlétét, beavatkozását próbáljuk megragadni, és erre tényleg nagyszerű ez az analógia, - van mit továbbgondolni, köszönjük!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg is lepődtem ezen a nagy csenden - ennyire nyár van (uborkaszezon), ekkora hülyeség amit leírtam, esetleg ennyire közömbös... vagy ennyire nincs mit hozzátenni? Mindegyike és ezek kombinációja is lehetséges természetesen. :-)

      Mint minden analógia, ez is sántít, mégis szerintem több fontos ponton egyezik azzal, amit a keresztény hit állít. Az "ellenkarmester" inkább "ellenzeneszerző" lehetne, aki utólag beleír egy-egy disszonáns hangot a kottába, beilleszt oda nem illő motívumokat... tehát torzító hatás, de a teljes zenemű minden igyekezete ellenére mégis felismerhető marad...

      Törlés
    2. Ellenkarmester? Hát, ez vita tárgya. (A poszt egyébként nagyon jóra sikeredett.)

      Törlés
    3. "Hát, ez vita tárgya."
      A Gonosz létezésére gondolsz? Vitathatatlanul létezik, ugyanis tapasztaljuk a működését. Vita tárgya csak az lehet, hogy az emberen belül vagy kívül létezik.

      Törlés
    4. Sötétség sincs, pedig tapasztaljuk a létét... Tudhatjuk, hogy fényhiány.

      Az egyén szempontjából rövid távon nincs gonosz, hosszú távon is legfeljebb önsorsrontás van, egy elméleti optimumhoz képest. Gonoszszerű jelenségről közösségi szempontból beszélhetünk, az egyén diszfunkcionális / kontraproduktív viselkedése esetén.

      Amit Gonosznak vélünk, az az egyén ön- és/vagy közveszélyessége, ami belülről fakad, a belátás ill. önmérséklet hiányából.

      Törlés
  2. A zenei hasonlat tökéletes. Sokkal több, mint analógia: maga a lényeg megragadása. Újabb keleti áthallás:"Nada Rupa Parabrahma" ... 'A létezés formája a rezgés'

    Az ős-káosz esetleges zajából ki-kicsendülő rendezett dallamok a teremtés és az élet etűdjei vagy épp szimfóniái - szó szerint!

    VálaszTörlés
  3. Tetszik az analógia olyan szempontból, hogy én leginkább a művészetben és különösen a zenében tudom megragadni a transzcendenciát. És valóban, van ennek a hasonlatnak egy kereszténységen erősen túlmutató, vallások felett álló vetülete is.
    Ami viszont nem teljesen világos, hogy ebben a felállásban mi csak hallgatók vagy zenészek is vagyunk? Vagy olyan zenészek, aki figyelik a darabot, és közben próbálják a maguk kis hangjait is beleilleszteni? Ki erőteljesebben, a saját dallamát fújva, ki pedig jobban odafigyelve az összhangzás harmóniájára?

    De sajnos ennek a kérdéskörnek van egy olyan gyakorlati oldala, amit nem lehet megkerülni. Sefatias többször foglalkozott Isten világba való beavatkozásának kérdésével. Ő deista állásponton van, mert nem tudja elfogadni, hogy míg Isten egyeseket megáld és kisegít a bajból, másokat viszont nem. (https://sefatias.blog.hu/2017/09/15/isten_jo_616#more12829864) Bevallom, tőlem sem áll messze ez az álláspont, bár ez is felvet egy pár újabb kérdést, amikkel szintén kell valamit kezdeni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "...Isten világba való beavatkozásának kérdésével" ...

      ...a minden(t át)ható beleavatkozik?! ... a művészek pont azt tudják megmutatni, hogy a Teremtő/Fenntartó/Pusztítvaújrateremtő nem kívülről hekkeli a jelenségeket, hanem bévül van mindenen, amit mi, nem művészek a mi földhözragadt szemléletünkkel nem is látunk meg a profán dolgokban ...

      "A művész messzebbre lát", mondják ...

      Szemléletbeli különbség lenne, hogy Isten beleavatkozik vagy bennelakozik?

      Törlés
    2. Discipline, remek felvetés hogy az ember az analógiában hol helyezkedik el. Nos, ennyire nem akartam a részleteit kidolgozni (és a hivatkozott Peacocke sem tette egyébként) - én egyszerűen azt látom, hogy a szerepeink változóak ebben a relációban. Van, amikor az ember hallgatója a "zenének" (vagyis célja Isten beavatkozásának), valamikor ő is komponál (vagyis Isten beavatkozása tettekre indítja, hogy létrehozzon valamit - ez talán az, hogy Isten céljait embereken keresztül valósítja meg és nem csak direkt módon). Nyilván az analógia részleteit még lehetne csiszolni.

      A lényeges pont szerintem az a bekezdés, amikor és ahogyan találkozunk a zenében a szerzővel. Amikor úgy érezzük, a zene "feldúl" bennünket és átvesszük azt, amit a szerző átadni kívánt vele nekünk. Ez némileg - bár utálom használni ezt a szót, de most nagyon ideillőnek érzem - rejtélyes, misztikus. De attól még nagyon is valóságos.

      Törlés
    3. Még valami: nem akarom Sefatiast kielemezni a tudta nélkül (még ha őt talán ez nem is zavarná), de nehezen tudom összeegyeztetni azt a saját magáról tett két állítását, miszerint 1) ő keresztény, és 2) deista. Álláspontom szerint a kereszténység - értelmezzük és magyarázzuk akárhogy - mindenképpen túlmegy a deizmuson.

      Törlés
    4. Sytka, persze a kereszténység túlmegy a deizmuson, de akkor választ kellene adnia ezekre a kérdésekre. A deizmus kilóg a kereszténységből és egyéb problémákat is felvet, viszont kielégítő választ ad ebben a tekintetben. Nem azt mondom, hogy ez elég lenne a deizmus igazságának bizonyítására, csak azt, hogy van egy fontos kérdés, amire a deizmusban lehet választ találni, máshol viszont nem.

      "...a minden(t át)ható beleavatkozik?! ... a művészek pont azt tudják megmutatni, hogy a Teremtő/Fenntartó/Pusztítvaújrateremtő nem kívülről hekkeli a jelenségeket, hanem bévül van mindenen"
      Tőlem sem áll messze ez a szemlélet, de itt keresztény kontextusban beszélgetünk, és a keresztények többsége külső isteni beavatkozásban gondolkodik. Egyébként a bennlakó Istennel is elég nehéz megválaszolni a Sefa által felvetett kérdéseket.

      Törlés
    5. „nem teljesen világos, hogy ebben a felállásban mi csak hallgatók vagy zenészek is vagyunk? Vagy olyan zenészek, aki figyelik a darabot, és közben próbálják a maguk kis hangjait is beleilleszteni?”
      – Szerintem önkiteljesítő zenekari tagok vagyunk, ez írja le a legjobban a működésünket. Aki folyton szólózik, pórul jár. Aki csak a zenekarra figyel, magára nem, szintén pórul jár. Aki a zenekar lehető legjobb tagjaként önmagára is figyel, az eléri, ami elérhető. Ám aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.

      Nem világos, hogy jön ide a „deizmus” fedőnevű csacskaság.

      Törlés
    6. Discipline, értem a problémát, de nem tudom a deizmus válasza valós válasz-e... vagy inkább a válasz hiánya: "Isten nem avatkozik be és kész." Ezt nem érzem igazi feleletnek, inkább csak annak, hogy feladjuk a valamennyire is elfogadható feleletek utáni kutatás igényét is.

      Szerintem itt két szélsőérték között kell gondolkodni: az egyik teljesen lemond arról, hogy bármit is meg lehet tudni róla, hogyan avatkozhat be Isten a világ menetébe, a másik mindenben Isten beavatkozását látja és részletesen bele is magyarázza a legapróbb történésekbe, hogy azoknak miként van közük Istenhez. Én azt gondolom, ha az emberi történelem egészét nézzük, akkor láthatunk szinguláris pontokat, ahol nagyon valószínű Isten közbelépése, és persze vannak kevésbé detektálható pontok is, ahol feltételezhetjük ezt. Például számomra keresztényként Jézus megszületése, élete, halála és feltámadása ilyen erős pont, de az hogy Mari néni derékfájdalmát ő gyógyította-e meg, már korántsem az. A kérdés inkább az, hogyan lehet felismerni ezeket a szingularitásokat és milyen ismérvek alapján tudjuk elkülöníteni a többi eseménytől?

      Mindezt persze most egy hirtelen jött ötlettől vezérelve írtam le. :-) Csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy keresztényként szerintem nem tehetjük meg, hogy egyszerűen lemondunk annak az igényéről, hogy Isten beavatkozik (deizmus), hanem meg kell próbálnunk amennyire lehetséges keresni ennek a jeleit.

      Törlés
    7. "nem tudom a deizmus válasza valós válasz-e... vagy inkább a válasz hiánya: "Isten nem avatkozik be és kész."
      Igen, úgy érzem igazad van, és a deizmus csak egyfajta menekülési út a válasz elől. Logikailag viszont teljesen tiszta sor, hogy hogyan lehet eljutni a deizmusig. Viszont azt is látni kell, hogy az európai szellemtörténetben a deizmuson keresztül egyenes út vezetett az ateizmushoz. Az sem véletlen, hogy a deizmus soha nem vált elterjedt, kidolgozott hitrendszerré.
      A "szingularitási pontok" már egy vállalható elképzelés, de őszintén szólva én Jézuson kívül nem látok egyértelműen azonosítható szingularitási pontokat.

      Törlés
    8. Keresztény szemmel szerintem van néhány markáns szingularitási pont:
      - a világ kezdete (teremtés)
      - Izrael megalakulása, szövetségkötés (üdvtörténeti jelentőségű)
      - Jézus
      - Pünkösd

      Ezek a markánsabbak, talán még az első 4 zsinatot is idevenném, hiszen mindazt, amit egyetemes vall a keresztény egyház, az ezeken lett lefektetve.

      Törlés
    9. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    10. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  4. “Beethoven tells you what it's like to be Beethoven and Mozart tells you what it's like to be human. Bach tells you what it's like to be the universe.” ― Douglas Adams

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)