Dicsértessék?

Adott egy javítóintézet, benne egy fiatal, Daniel nevű srác, aki valamiért minden áron katolikus pap szeretne lenni. Büntetett előélete miatt azonban nem lehet az, helyette a brutális és erőszakos környezetéből kiszakadva egy kis falu fűrészüzemébe küldik dolgozni. Ő azonban a helyi plébánia felé veszi az irányt - és a táskájában lapuló papi ruhát felöltve elhiteti a helyiekkel, hogy valójában felszentelt pap...

Ez eddig akár egy klasszikus komédia helyzete is lehetne - hányszor és hányszor ismételt panel, amikor valami oknál fogva szerepcsere történik, és a narratíva csattanója végül az, hogy a magát hamisan beállító főhős végül lebukik, a néző viszont addig is nagyokat nevetve élvezi a félreértéseken alapuló szituációkat. Jan Komasa filmje azonban egyáltalán nem humoros, sőt kifejezetten durva, szókimondó és minden másodpercében olyan feszült, hogy szinte fojtogató nézni. Onnantól fogva, hogy Daniel átveszi a helyi atya helyét - mivel annak alkoholelvonóra kell mennie - az egész falu élete megváltozik. Kiderül, hogy van valami a helyiek kollektív emlékezetében, egy sötét folt, aminek fennmaradásához bizony az itt szolgáló katolikus pap is masszívan hozzájárult. Az új "pap" azonban elhatározza, hogy felszínre hozza a gyülekezet és a falu közös sérelmeit, és lelki vezetőként orvosolni is fogja a problémát. 

Komasa filmjét nem lehet nyári szórakoztató mozinak nevezni. Ha valaki kikapcsolódásként szeretné megnézni, inkább más irányba keressen. Ez egy súlyos film, amelyben egy fiatalember hiába ölti magára a papi ruhát, belül ugyanaz a disszonáns személyiség marad, aki addig is volt: egy brutális, büntetett előéletű, káros szenvedélyekben tobzódó srác, aki valahol mélyen mégis emberibb és igazságszeretőbb a falu jól neveltnek tűnő, hagyományaihoz ragaszkodó, vallásos életközösségénél.  Nincs itt könnyes megtérés, sírva Istenhez fordulás, gyökeres életváltozás - a film szerencsére az összes keresztény-jellegű produkciókban megszokott giccset messze elkerüli. Ugyanakkor a főhőssel nehéz azonosulnia a nézőnek, mert miközben vonz, taszít is és miközben taszít, egyszerre vonz. A vasárnapi misék sem úgy alakulnak, ahogy addig: ez a Danielben lévő disszonancia ugyanis találkozik a falu lakóinak lelkében rejlő torzulásokkal, így aztán megmozdul valami a korábban már említett, sötét folt tekintetében... 

Nem egészen világos számomra, hogy a film pontosan mire akart rámutatni, mert a történet egyszerre túl sok dolgot hoz a felszínre. Rávilágít arra, hogy a templomokban sok az ember, de kevés a hívő. Hogy a felszínen megélt vallásos hit gyakorlatilag kezeletlen és el nem múló dühöt és haragot rejthet el. Megmutatja, hogy a büntetett előélet és az intézetis múlt sem tudja teljesen kiölni még a legvadabb emberből sem a fogékonyságot az igazságra. Vagy akár arról is szólhat ez a film, hogy az eltitkolt, durva bűnök felszínre hozásához és megbánásához adott pillanatban egy durva, nyers és szókimondó pap szükségeltetik - minden, ami ennél kevesebb, a problémát képtelen kimozdítani a helyéről. 

Egyszóval akármit is akart Komasa üzenni filmjével, a fókusz szerintem kissé szétesett, mert a film túl sok irányba tereli a néző gondolatait. A színészi játék és a színszegény képek, az állandó csend és a nyomasztó atmoszféra zseniálisan teremti meg az egész produkció közegét - a majdnem két órás játékidő így bőven elegendő is nézőként. Ezt a filmet csak azoknak ajánlom, akik nem félnek a durvaságtól és erőszaktól, és szeretnének kicsit jobban megérteni milyen nehezen is mozdul meg az emberi lélek, amikor változnia kellene vagy éppen régi bűnöket volna szükséges tisztáznia...