Puzsér, aki nyomokban prófétát tartalmaz

Valaki frappánsan azt írta egy kommentben, hogy a Puzsér Róberttel kapcsolatos viszonyt illetően számos ember egyfajta fejlődési fokozaton megy keresztül: először ki nem állhatja ezt a nagyhangú, néha trágár, kiabálós és mindent fikázó megmondóembert, aztán idővel rájön, hogy vannak dolgok, amelyekben igaza van. Végül egyre inkább túlteszi magát a stíluson és nagyrészt azonosul a mondanivalójával, szélsőséges esetben pedig szinte mindenben egyet is ért vele. Nyilván nem kötelező senkinek átmenni ezen a görbén, de azért megkockáztatom a meredek kijelentést, hogy ez a Puzsér több olyan vonással is rendelkezik, amilyennek egy ószövetségi prófétát elképzel az ember.

Hadd találjam ki: most többen úgy olvasták a fenti soraimat, hogy az járt a fejükben, nekem teljesen elment az eszem. Honnan veszem a bátorságot, hogy Isten szent embereihez hasonlítok egy ilyen parádézó médiafigurát, aki folyton belekiabál az emberek arcába? A bibliai próféták közül sokan a vérüket és életüket adták a megbízatásukért, Puzsérról meg egyelőre csak azt tudni, hogy arcát és nevét adja az indulatot sem nélkülöző performanszai mellé, ráadásul mostanság mintha politikai hatalom után is ácsingózna.

Álljunk meg tehát egy percre! Én egyáltalán nem gondolom, hogy Puzsér Róbert éppen olyan lenne, mint Ézsaiás vagy Jeremiás lehetett. Nyilvánvalóak a különbségek. Puzsér nem beszél Istenről, nem invitál megtérésre, és azt sem mondanám, hogy egyenesen a Mennyekből kapott elhívást, hogy mit kell tennie. Néha inkább úgy működik, mint egy brutális szelep, amin keresztül orkánszerűen süvít a társadalmi elégedetlenség hangja, a nép dühe és véleménye a popkultúra álságosságáról, a korrupt politikai rendszerről és számos közös dilemmánkról.

Amire én gondoltam, hogy a különbségek mellett Puzsér többször is felmutat olyan vonásokat, melyek az embert egy bevállalós prófétára emlékeztetik. A zsidó tudós, Abraham Heschel profetizmusról szóló monografikus munkájának előszavában megkapóan ecseteli, milyen érzések dúlnak egy igazi prófétában, és melyek azok a társadalmi jelenségek, melyek arra késztetik, hogy hallassa a hangját. Értelmezésében a prófécia a lét exegézise - ezt én egy tűpontos kijelentésnek tartom. Valóban, a próféta nem attól próféta, hogy amint lecsukja a szemét, fénylő kereszteket vagy repkedő angyalokat lát. Ellenkezőleg. A próféta nyitott szemű ember, és azt látja igen jól, ami körülötte történik. És érti is. Amit pedig megért belőle, az bizony gyakran dühíti. Nemet mond a társadalom számos dolgára, elítéli az előfeltevéseit és szokásait, érzékeny a korrupcióra és elnyomásra, az elit hatalmaskodására. Ahogy Heschel megkapóan írja, az igazi próféta szavai húsba vájóak és felkavarók, hangja ritkán simogató, vagyis nem túl kellemes hallgatni - és ahogy néha nem tud ellenállni az isteni ihletés hatásának, úgy "olykor nem tud ellenállni saját vérmérséklete hullámzásának" sem. Prófétának lenni persze meglehetősen kínos foglalatosság, vagy ahogyan Heschel fogalmaz, "kitüntető csapás". Az igazi prófétát ugyanis kiveti magából a saját közege jó része, különösen pedig azok utálják, akik hatalomban vannak - talán nem kell magyarázni miért.

Nos, amikor Heschel teológiai elemzését olvastam, egyszerűen nem tudtam nem asszociálni Puzsér néhány nyilvánosság előtti megvillanására. Ilyen volt, amikor beolvasott az ellenzéknek és igen egyenesen rámutatott annak képmutatására, vagy éppen a propagandaköztévé egyik választási műsorában a regnáló hatalom orra alá tolt egy nagy fityiszt. Puzsér mindemellett a fogyasztói kultúrát is keményen bírálja, sokszor persze minősíthetetlen hangnemben, szándékosan polgárpukkasztó stílusban - de szemrebbenés nélkül mégis kimond olyasmiket, amiket a legtöbben így nem mernénk kimondani.

Ezek a vonások pedig tényleg prófétai vonások. Önmagukban nem avatják Puzsért biblia értelemben prófétává, de ennek ellenére kóstolót nyújtanak abból, milyen is az a valóságban. És bevallom őszintén, míg az egyházban prófétálás alatt sokszor valami furcsa jövendőmondást vagy misztikus szóhalmozást értenek, ami egy tisztes vacsora elfogyasztása utáni állapotra inkább emlékezteti az embert, mintsem spirituális teljesítményre, addig meglepő élmény, hogy a prófétasághoz hasonló mintázatokat a kereszténységen kívül kell keresnünk. De milyen is lenne a "mi Puzsérunk", az egyház kellemetlen hangja?