Stephen King, a gonosz prófétája

Nagy szerencséje a világnak, hogy Stephen King nem normális. Ettől lesz zseni ugyebár. "A Kívülálló" című regényét olvasva viszont rádöbbentem egy dologra, ami eddig valamiért nem tűnt fel. King a maga horrorba hajló eszközeivel egy olyan üzenetet kommunikál, ami szeretné megbontani a materializmus mindent átható rendjét és ellene beszél az olyan gondolkodásmódnak, ami csak a látható valóság realitásával számol.

A Kívülálló alapszituációja pattanásig feszült: valaki egy klasszikus amerikai kisvárosban meggyilkol egy tíz év körüli kisfiút, mégpedig meglehetősen bestiális módon. A tettes azonban igen furcsán viselkedik. Menekülés helyett a nyílt színre lép, nem is nagyon titkolva kilétét. A helyszín közelében több szemtanú találkozik vele, sőt néhány mondatban meg is szólítják, valamint kültéri kamerák rögzítik a mozgását. A rendőrségnek tehát nem lesz nehéz dolga, az elkövető ugyanis a városka egyik köztiszteletben álló baseball edzője, akit természetesen azonnal le is tartóztatnak, mégpedig egy meccs közepén, hogy alaposan megalázó helyzetbe hozzák a széles nyilvánosság előtt. Csakhogy pillanatok alatt kiderül, az edző a gyilkosság elkövetésének idején a városban sem tartózkodott: mintegy száz kilométerre onnan egy nyilvános eseményen vett részt barátaival, melyről ráadásul videofelvétel is készült. Hogy a helyzet még furcsább legyen, mindkét helyszínről ujjlenyomatok és DNS minták állnak a rendőrség rendelkezésére.

Ez azonban lehetetlen. Egy ember egyszerre nem tartózkodhat két helyen. Mi történt?

King szándékosan csinálta ezt: feldobott karaktereinek egy olyan egyenletet, aminek nincs megoldása. Ők azonban ezt nem hiszik el. Vívódnak és elkeseredetten megpróbálják megtalálni a racionális, hideg logika mentén szépen felépíthető, mondjuk úgy evilági választ arra a kérdésre, miként lehet valaki egyszerre két helyen. Képtelenek másként tenni, képtelenek hinni abban, hogy a racionális útkeresésen túl vannak más utak is. Be vannak szorulva saját elméjük és világnézetük ketrecébe. Természetesen ha valaki ismeri Stephen Kinget, nem fog meglepődni rajta, hogy a megoldás végül misztikusabb irányba fordul és a végkifejlethez - ami azért nekem egy kicsit közhelyes és túlontúl ismerős volt - nem a racionalitás vezet.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a könyvről szóló kritikák egy része éppen emiatt veszítette el a fonalat! Többen azt írták, addig tetszett nekik a regény, ameddig a misztikus magyarázat nem került színre. Addig volt jó olvasni és átélni a történet sodrát, ameddig egy pusztán szövevényes, izgalmas, de a józan ésszel mégiscsak megoldható bűntettnek tűnt az egész. Sokan azonban rögtön kiszálltak a regény világából, amint kiderült, a materiális indokok nem elegendőek a konfliktus megoldásához.

Az a tény, hogy az olvasók egy része elfordult egy kitalált történettől emiatt, sokatmondóbb, mint maga a történet. Ez most a lényeg, amit a regény egyik szereplője kérdésként is megfogalmaz. Mert mi van akkor, ha nem a racionális magyarázatainkat kell másik, jobbnak tűnő racionális magyarázatokra cserélni, hanem azt a világlátást kell kiszélesíteni, amiben ezeket a magyarázatokat megfogalmazzuk? Vajon csak arra vagyunk hajlandók, hogy az egyik megoldásunkat egy ésszerűbbre váltsuk, vagy ha kínkeservesen is, de tudunk számolni a lehetőséggel, hogy vannak irracionális dimenziói a világnak, ahol nem működnek a racionális indokok? Mi van akkor, ha egy kérdés megoldása az irracionális régióba vezet - tudjuk-e követni az utat abba az irányba, vagy körömszakadtáig csak a megszokott és ismerős világunkban maradunk és mozgunk?

Persze Stephen King szörnyei, démonjai, irtózatos lázálmai csak papírmasék. Arra kellenek nekünk, hogy elborzasztva szórakoztassanak bennünket. Ám az író által felvetett kérdés mélyebbre megy a karmoknál és fogaknál. A szörnyetegek csak kellékek, arra kellenek, hogy ez a dilemma rajtuk keresztül a felszínre kerülhessen és így kimondhassa azt a tételt, hogy a reduktív materializmus nem feltétlenül elegendő. 

Stephen King a gonosz prófétája. Nem úgy értem ezt, hogy a Sátán felbérelte és emberévé tette volna, hanem úgy, hogy igyekszik elhitetni az olvasóival, hogy a gonoszság nagyon is valóságos ebben a világban. A gonoszság nem pusztán egy elvont fogalom, bűnügyi kategória vagy filozófiai probléma, hanem igazából és esszenciálisan személyes. Ám több még ennél is: emberfeletti. Ami igazán gonosz, az valamiképpen mindig az. Amiről King beszél ebben a történetben, hogy van egy olyan Gonosz, aminek a létezéséről sem akarunk tudomást venni, amit a racionalitásunkkal tagadunk, ami soha nem fér bele a lehetséges magyarázatok sorába, mert rögtön hülyének érezzük magunkat ha így teszünk. Éppen ez a makacs tagadás tartja életben és adja ennek a Gonoszságnak az erejét.  Ez a Gonoszság jelen van a világban, mégis valahogy idegen test benne, és csak akkor vesszük észre, ha elfogadjuk, hogy a valóság tágabb az elképzeléseinknél.

Ez az üzenet magva, és így már értem, miért feküdte ez meg sok modern olvasó gyomrát. Ne feledjük, vallási értelemben olyan világban élünk, ahol rengetegen hisznek Isten létezésében, ám ezek jó része közben ontológiailag tagadja a Másik oldal realitását. Isten, a kedves és értünk dolgozó, szerethető Apuka, aki karnyújtásnyira van tőlünk - jól esik arra gondolni, hogy Ő van. De a Gonosz létezése nevetséges, banális ostobaság, azt már a felvilágosodás idején meghaladtuk. Így következik be az a szakrális egyensúlyvesztés, ami egy alapállapotban rothadt világban csak misztikus Jóval számol, a szemét kibökni képes Gonoszt pedig képtelen megszemélyesíteni és értelmezni sem tudja. King "prófétaságára" sajnos szükség van, hogy legalább felszínen tartsa a lehetőséget: "nincs vége az univerzumnak" - ahogy ez újra és újra elhangzik a regényben. A teljes kép nagyobb annál, mint ameddig hajlandóak vagyunk ellátni.