Elfordulás

Ezer éve írtam utoljára ide, a saját blogomba. Komolyabb krízisen vagyok túl, amelyet nem én választottam, nem kerestem magamnak, kemény eledelen, amit nem akartam a számba venni. Borzasztó volt, de a borzasztó dolgok is jók arra, hogy az ember megtanuljon valamit, amit máshogyan nem lehet. Például azt, hogy milyen az, amikor Isten nem jön és nem segít rajta, hanem hagyja szenvedni.

Pál apostol azt írta a korinthusiaknak, hogy képtelen volt nekik "szilárd táplálékot" nyújtani, ehelyett csak tejjel táplálta őket - vagyis képlékeny, könnyen befogadható, kevéssé megterhelő tanításokkal. Nem Pálon múlott a dolog, a befogadó gyülekezet volt ennyire képes. Nem voltak felkészülve a nehezebb dolgok meghallására és megemésztésére.

Ne röhögjünk rajtuk, mert velünk is ez a helyzet. Az ember csak akkor lesz felkészült a rágósabb falatokra, ha valami erre felkészíti. A szenvedést minden erőnkkel kerülni próbáljuk - nyilvánvalóan ez a helyes -, de néha nincs mit tenni, belezuhanunk a gyászba, fizikai fájdalmakba, betegségekbe, balesetekbe, sötét vermekbe. Idővel rájön az ember, hogy csak ez a módja bizonyos dolgok megértésének. 

Hónapokig kemény fájdalmaim voltak, hogy miért és mitől, az most nem számít. Nem használt semmiféle fájdalomcsillapító, orvostól-orvosig jártam, próbálkoztam mindenfélével, de semmi nem hozott javulást. Azt hittem megőrülök, az életem szétesett egy időre és nem találtam az elguruló darabjait. Teljesen úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége az egésznek, ami minimum megduplázta a kínokat. Végül megműtöttek, de utána is jó ideig szörnyen éreztem magam, mire majdnem fél év gyötrődés után elindult egy csigalassú gyógyulási folyamat, és ma már azt tudom mondani, jól érzem magam. Mindezt nagyon rosszul éltem meg, kifakadtam, sírtam, türelmetlen voltam. De volt egy ennél is rosszabb tapasztalatom: mégpedig az, hogy semmi nem segített és senki nem jött, hogy belenyúljon a helyzetembe. Nem szálltak le angyalok a mennyországból, Isten nem válaszolt a legőszintébb és kétségbeesetten elmondott imáimra sem, semmit nem enyhített a fájdalmaimon. Volt néha egy kis levegő azért, de épp csak annyi, hogy ne fulladjak meg. Azt éltem át, hogy sem odafent, sem idelent nem foglalkoznak velem túlságosan. Lelki értelemben olyan ez, mintha az ember belülről magára maradna. Persze voltak kedves emberi gesztusok, bátorítások, segítség a bajban, melyekért leírni sem vagyok képes a hálámat, de az alapprobléma akkor is tartós maradt.

Ám mégis volt egy kivételes pillanat. Ezt sem túlmagyarázni, sem megmagyarázni nem kívánom, nem is tudom. Aki hisz nekem, az hisz, aki nem, az meg nem - legyen most ennyi elég, ezt a pillanatot úgyis én éltem meg egyedül. Egyszer ugyanis úgy vélem, mégis megszólított Isten a fájdalomcunami közepén. Amire felhívta a figyelmem, az egy kérdés volt, amitől nem tudtam szabadulni: hogyan szeretnék mélyebben tanítani és igét hirdetni a Fiáról és a megváltásról, ha nem értem meg milyen az, amikor elfordul valakitől az Isten? Az elfordulást viszont nem lehet megtanulni csak egy módon: tapasztalatból. A megváltás sötét csúcspontja, amikor Isten otthagyja a fiát haldoklás közben, nem menti meg, nem segít, nem tesz érte egyáltalán semmit sem. Hagyja elvérezni, kiszenvedni, megfulladni, és nem avatkozik közbe. Jézus pedig átkozott lesz a kereszten.

Lehet ezt dogmatikai tételként tálalni, vallásfilozófiai vitát folytatni róla, megpróbálni kognitívan megérteni, szétcincálni az eredeti görög szöveget és ehhez hasonlók. Ezek a kísérletek azonban együttesen sem elegendőek, mert az egész végső soron nem intellektuális kérdés, hanem egzisztenciális. Át kell élni egy darabot belőle, meg kell kóstolni ahhoz, hogy tudjuk milyen érzés, amikor az Isten fütyül ránk. Talán furcsa ezt így olvasni, de ha valaki állandóan azt éli meg, hogy Isten kihúzza minden bajból, az szerintem nem sokat tud a keresztről. A kereszt egyik kulcspontja Isten teljes elfordulása.

Kicsit olyan dolog ez, mint amikor egyes bennszülött törzsek a föld alá temetik a tinédzser fiúkat egy beavatási rítuson - persze úgy, hogy ne fulladjanak meg, hanem képesek legyenek kikaparni magukat onnan. Mi erre a civilizált világban csak azt mondjuk, hülye és elmebeteg barbárság ezt tenni. A gyerekeinket mi kényeztetni akarjuk, nem pedig kihívások elé állítani, pláne nem életveszélybe sodorni. Nyilván, én se tennék ilyet és furán néznék arra, aki ezt javasolja. Ám meg kell hagyni, a fiatal, aki egy pillanatra szembenéz a helyzettel, ha csak rövid időre is, de átéli milyen érzés, ha magára van hagyva egy probléma közepén, ahonnan ki kell másznia, és senki nem jön segíteni rajta.

A tapasztalati tanulás mélyebbre vésődik a személyiségben, mint a pusztán teoretikus ismeretszerzés. Olyan rétegekig hatol, ahol a legbelsőbb alapjaink vannak. Azokat a szinteket nem lehet olvasgatással és tanulással megérinteni - oda csak az átélésen keresztül vezet le az út. Ugyanakkor, ami bevésődik a mélyrétegek falaiba, az gránitszilárdságúan ottmarad és erősen hatni fog az emberre.

Nos, ezt éltem meg röviden, de most megint itt vagyok. Ha olvassa ezt valaki.