Fanatikusok karneválja - néhány gondolat a dzsihádról (1)

Nem szeretném, ha az Izrael és a Hamász között zajló véres háború teljesen eluralná a blogomat, mindazonáltal ez a konfliktus mégis felszínre hoz számos érzékeny kérdést - nemcsak az ott élőkben, hanem a nyugati keresztény emberekben egyaránt. Tekintet nélkül arra, kinek tetszik ez és kinek nem, én továbbra is józan hangon kívánok szólni azokhoz, akik szívesen gondolnak végig bizonyos kérdéseket, melyek a konfliktus hátterét, ideológiai és vallási kereteit érintik. Úgyhogy most teszek egy érdekes kísérletet, és úgy határoztam rövid sorozatot írok egy olyan kérdésről, amely a nyugati ember számára pengeélesnek számít: megnézzük miről szól a dzsihád!

Az egyik könyvespolcomon egy monumentális, kétkötetes munka terpeszkedik, amely Adolf Hitler életéről szól, és a Führer sorsát megszületésétől halála pillanatáig nyomonköveti. A könyvek angol szerzője, Ian Kershaw láthatóan bődületes energiát ölt bele művének megírásába, a források felkutatásába, szelektálásába, a dokumentumok tanulmányozásába és értelmezésébe. A majdnem kétezer oldalas írásmű Hitler személyének felemelkedését majd nemezisét követi nyomon, elemezve a történelmi kontextust is, ami egy ilyen elmebeteg vezér színrelépését lehetővé tette.

Ami miatt Kershaw könyve számomra nagyon emlékezetes maradt, az pontosan a józanság, amit maga az író is kiemel és egyfajta programként kínál fel olvasójának: ha Hitlert egyszerűen "magának a gonosznak", "egy elmebetegnek" vagy valamiféle "köpnivaló démonnak" látjuk, soha nem fogjuk megérteni mi és miért történt, ki volt ez az ember valójában, és hogyan lehetett képes ekkora befolyásra szert tenni. Nem az a probléma az ilyen érzelmekkel, hogy hamisak lennének (én is azt hiszem, Hitler tényleg nem volt normális), hanem az, hogy nem engednek bennünket közel férkőzni az okokhoz, a miértekhez, a magyarázatokhoz. Kershaw munkájának mélységét az a higgadtság adja, amivel megragadta a Führer karakterét - miközben objektív maradt, mégis érzékelhetjük a saját álláspontját.

Nos, a jelenleg dúló izraeli helyzet ebben az értelemben ugyancsak hasonló készségeket kíván tőlünk. Miközben jogosan ítéljük el a Hamászt és minden terroristát, aki állat módjára viselkedik, csecsemőket fejez le, embereket rabol el, civilekre lő - ezek között egy olyan dolog sincs, amit rezignált tudomásulvétel illetne -, mégis szükséges valamennyire megismerni, miért gondolkodnak úgy ezek az emberek ahogyan gondolkodnak. Tehát még egyszer, mielőtt bárki elkezdené nekem írogatni az ellenkezőjét! A szélsőséges iszlám fanatizmusnak és terrorizmusnak nincs semmiféle mentsége, abszolút gusztustalan, barbár, elfogadhatatlan minden civilizált ember számára. Amikor megérteni kívánjuk a mozgatórugóit, ezt nem valami ostoba rokonszenv kiépítésére tett erőfeszítésként műveljük, hanem nagyjából úgy, mint amikor egy entomológus tanulmányoz egy kártékony rovart, hogy aztán jobb védekezést legyen képes kialakítani vele szemben. Értenünk kell milyenek a dzsihádisták, mit értenek a dzsihád fogalma alatt, hogyan intrepretálják maguk körül a valóságot és mit szeretnének elérni. Vagy éppen: mennyire ferdítik el saját muzulmán hitüket, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait, miként állnak szemben saját meghatározó táboraikkal.

Ha nem ismered az ellenséget, nem érted azt sem, mit miért csinál. Ez ilyen egyszerű.

Vegyük például azokat az utcai "ünnepléseket", melyeket (sajnos) szerte Európában láthattunk mostanában! Én az ilyen jelenségeket a fanatikusok karneváljának nevezem. Emberek kimennek a nyugati demokráciák által kínált lehetőséget kihasználva valamelyik európai nagyváros utcájára, és nagyokat bulizva, tombolva, táncolva azon örömködnek, hogy több százan vagy ezren életüket veszítették Izraelben a terrorcselekmények miatt. Ha a saját érzéseimet kellene leírnom, akkor azokat csak az utca nyelvén tudnám megfogalmazni, a fejemben kavargó gondolatok pedig valahol a "tiszta hülyék ezek" és a "most kellene mindet kidobni ebből az országból" típusú sommás mondatokban összegezhetők. Nagyon helyesnek vélem, hogy Magyarországon azonnal elfojtották az ilyesféle "karneválozást" és a kormány egy pillanatra sem engedte meg az utcai parádét nekik!

Ugyanakkor miközben helyesnek élem meg a saját véleményemet, azt is tudom, hogy teljesen másként érteném ami történik, ha az ő kultúrájukban nőttem volna fel. Hovatovább azt is tudom, hogy a saját keresztény hitem alapművében, vagyis a Bibliában is olvashatok ilyesféle "karneválokról" - igaz, a Krisztus előtti időkben. Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tett volna az ószövetségi vándorló nép helyében, amikor azt látja, hogy Isten vízbe fullasztja az egyiptomi sereget és a Fáraót - vagyis a zsidók ellenségeit? Egy mai nyugati ember erre talán azt mondaná, hogy megkönnyebbülést érzett volna, esetleg elégtételt, az őszintébbek talán örömet is... de ha be is vállaljuk utóbbit, sietve hozzátesszük, bulizásba biztosan nem ment volna át a diadalérzet! Nos, Izrael fiairól márpedig azt olvassuk, amikor látták az egyiptomi holttesteket maguk körül, dobolni és táncolni kezdtek örömükben:

"akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” " (2Móz 15,20-21)

Csak képzeljük el ezt a jelenetet! Ott hevernek tömegesen az egyiptomiak szerteszét, az erre adott reakció pedig a nők(!) részéről, hogy ünnepelni kezdenek táncolva és dobolva a hullák mellett! Ezt nem valamiféle antiszemita röpiratból vettem, hanem a Szentírás saját tanúságtételéből.

Tudomásul kell vennünk, hogy a mai iszlám országok jó része pontosan ezt teszi a maga vallási szemszögéből szemlélve. Ezek az emberek még mindig az ókorban élnek és ennek megfelelően viselkednek. Teljesen mindegy, hogy adott esetben a modern nyugati demokráciákban számlálják a napjaikat - belül, a szívükben, a mentalitásukban, az életképzeteikben megrekedtek az ókor és a középkor színvonalán. Ez persze nem mentség a hülyeségre, de magyarázat arra, miért látjuk ilyennek őket.

Nos, a következő bejegyzésekben ennek tudatában szeretnék röviden egy központi fogalom, a dzsihád nyomába eredni. Ahogy látni fogjuk, a szent háborúként számontartott muszlim szokás korántsem olyan egyszerű, ahogy a nyugati emberek gondolják, ráadásul az iszlám történetében állandóan változott a jelentése az idők során. Nem ígérem azt, hogy könyvet írok a kérdésről, de szeretnék néhány szempontot felvetni még akkor is, ha a magam részéről elutasítom a fegyveres dzsihád minden formáját és keresztényként nem tudom semmiféle módon sem elfogadni azt.