Kedves kisiklásunk: a dicsőítő-mozgalom

Szinte törvény, hogy a legkomolyabb károkat jószándékkal lehet elkövetni. A jószándék könnyen hihetővé, befogadhatóvá, szimpatikussá tesz kismillió olyan dolgot az egyházban, melyek egyébként káros vonásokat hordoznak. A dicsőítő-mozgalomnak nevezett szellemi áramlat sajnos remek illusztrációja ennek. Elmondom miért gondolom így.

Mindjárt az elején szeretnék leszámolni két dologgal, mert ha nem teszem, valószínűleg utólag kell majd magyarázkodnom miattuk. Az egyik az, hogy a most megfogalmazott kritika nem a dicsőítésről szól. Istent dicsőíteni természetesen jó és szükséges. Őszintén szólva, nekem teljesen mindegy az is, milyen zenét használunk fel eközben: hogy a magaskultúra vagy a popkultúra kínálja hozzá az alapot, a klasszikus kórusművek vagy a stadionrock, hogy szmokingban vagy szakadt farmerben vagyunk. Nem számít. A másik, hogy eszemben sincs megbántani a zenészeket, énekeseket, koncertszervezőket. A dicsőítő-mozgalomban kedves emberek százai viszik a hangot. Efelől szemernyi kétségem nincs, hiszen többüket személyesen ismerem. Biztosan állítom, ezek az emberek őszintén hisznek Jézusban, tehetségesek a zenében, és a legjobb szándékok vezérlik őket. Szó sincs tehát arról, hogy ebben az írásban elvitatnám a dicsőítés szerepét vagy bántani kívánnám a benne lévőket. Nem is róluk, hanem egy jelenségről írok, ami az elmúlt évtizedben igen domináns vonássá nőtte ki magát a neoprotestáns vonalon, de a nagyegyházak körében is fokozódik a népszerűsége. Eközben úgy pusztít, hogy jót akar - épp ennek a kettősége okozza a problémát.

Rossz kulcsot a zárba

A dicsőítő-mozgalom kapcsán az első, amire az ember felfigyel, hogy milyen borzasztóan aránytalan. Olyan, mint egy féllábú óriás: a zenei lába vaskos és hatalmas, komoly hangsúly nyugszik rajta, a benne lévő teológiai gondolatok azonban naivak és egyoldalúak, mondhatni rendkívül felszínesek. Az egész végső soron egy mondatban összefoglalható, de abban a mondatban nincs sok köszönet. Így hangzik:

A dicsőítő-mozgalom elhitette az emberekkel, hogy a zene a megoldás.

Ha sokat énekelünk lelkesen, közben megtapsoljuk Jézust, belekiabáljuk a mikrofonba hogy Jézus él, és minden erővel táncolunk is hozzá, az majd szellemi áttörést hoz egész nemzetek, régiók, városok felett. A Bethel Music 2011-es albuma kapcsán a zenészek szó szerint is így nyilatkoztak a saját műveikről: "ez az, ami átalakítja a nemzeteket, régiókat és városokat". A zene tehát népeket alakít át, szekuláris vidékből idealista társadalmat formál, mert Isten kifejezetten a keresztény előadók albumain és produkcióin keresztül szeretne megnyilvánulni. Jézus a zene útját választotta az ébredéshez.

A dicsőítő-mozgalom sajnos nagyon sikeres abban, hogy ezt a nyilvánvaló képtelenséget lenyomja az erre fogékonyak torkán, aminek persze semmilyen érintkezési pontja nincs a valósággal. Soha, sehol a Szentírásban vagy az egyháztörténelemben nem hozott nemzeti ébredést és gátszakadást, hogy az Istent követő emberek lelkesen énekeltek, zenéltek és jól érezték magukat közben. A zene nem ennek a kulcsa, nem ezt az ajtót nyitja, a dicsőítő-mozgalom pedig próbálja a zárba erőltetni és feszegetni, persze minden látható eredmény nélkül.

Nem vagyok egy ébredés-szakértő és nem hiszek abban sem, hogy módszerek vagy technikák képesek elérni bármilyen áttörést egy nemzet életében. De annyit azért még csekély egyháztörténeti ismereteim alapján is látni vélek, hogy az ébredések során soha nem a zenés dicsőítés állt a középpontban. Ha mindenképpen meg kellene nevezni egy markáns vonást, akkor bizony inkább az ige hirdetése lenne az. A masszív, koncentrált, őszinte és erőteljes igehirdetések, melyek világossá tettek minimum két dolgot az emberek előtt: hogy reménytelen helyzetben vannak a bűneik miatt, és hogy ebből a helyzetből egyedül a Jézusban való hit képes őket kivezetni. A dicsőítő-mozgalomban legjobb esetben szőr mentén kerülnek elő ilyen gondolatok, két buli között valahol félúton. A magasszintű zenei megoldások pedig akkor sem helyettesítik a mély igehirdetés szerepét, ha a legjobb szándékkal prezentálják őket.

Jézus szeret - de nem tud gyűlölni

A sekélyes teológiai megfontolás sekélyes istenképhez, pontosabban féloldalas krisztusképhez vezet. A fő hangsúly a dicsőítő-mozgalom által lefestett Jézus esetében csakis arra kerül, hogy Jézus mennyire szeret engem, mennyire töri magát, hogy egészségesnek és boldognak lásson. Néha az az ember benyomása, hogy odafent Krisztus az angyalok karával lázasan dolgozik azért, hogy az én életemet kerekebbé tegye, az életnehézségeimet menedzselje, az előttem tornyosuló akadályok miatt a fenekem alá nyúljon és átemeljen felettük.

A dicsőítő-mozgalomban Krisztus az emberek inasává vált.

Nem én élek Krisztusért, ő létezik az én kedvemért. Most kicsit erősebben fogok fogalmazni, gyengébb idegzetűek ugorják át a következő mondataimat. Amellett, hogy ez a legenerált Jézus-kép rettenetesen bárgyú és felháborító, súlyos gonoszságnak is tartom a magam részéről, mert elferdíti a Biblia egyik kulcsterületét. Persze Jézusról sokan képzelődtek már mindenfélét, a polcok roskadoznak az eretnekségektől, a furcsa Krisztus ábrázolásoktól. Az is evidens, hogy valahol mindannyiunk fejében van egy elképzelés a saját fantáziánk szerint Krisztusról, ami teljesen normális. De a Biblia végső soron azért is van, hogy a szubjektív látásmódunkat legalább próbáljuk vele egyeztetni.

A dicsőítő-mozgalom Jézusa persze szó szerint nem hazudik, amikor azt mondja, szeret minket. Attól borzasztó, hogy simulékonyan illeszkedik a kortrendhez, miközben Jézus bűngyűlölő természetét és megalkuvást nem tűrő tanításait teljesen mellőzi. Jézus-inasunk soha nem beszél mélyen és keményen a bűnről, de bármikor kész barackot nyomni bárki fejére, aki ügyesen dicsőít és mindig azt mantrázza, hogy Jézus mennyire szeret minket. Évek óta járok dicsőítő-alkalmakra, de egyetlen egy esetre sem emlékszem, amikor a bűn lélektanáról, hatásairól, az ember reménytelen helyzetéről hosszasan és alaposan beszélt volna egy igehirdető. Enélkül azonban teljes homályban marad, miért volt szükség a megváltásra, minek halt meg Krisztus, miért adta oda az életét értem.

A keresztény igazság lényeges pontja, hogy Jézus nemcsak szeret, hanem gyűlöl is. Nem gépeltem el semmit, leírom inkább megint a félreértések elkerülése végett. Jézus tele van gyűlölettel a bűn iránt - és bármekkora paradoxonnak tűnik, ez a benne lévő szeretetből következik. Éppen azért gyűlöli Jézus a bűnt, mert szereti az igazságot. Megfordítva is igaz ez: ha valaki tényleg szereti az igazságot, az tényleg gyűlölni fogja a bűnt. Pofonegyszerű dologról beszélünk, mégis teljesen szem elől tévesztjük. Egy kiragadott példával élve, ha valaki azt mondja, hogy szereti a gyerekeket, abból az is következik, hogy gyűlöli a pedofíliát és nem vonogatja közömbösen a vállát, ha ilyesmiről hall. Ha az egyház megtűri a pedofíliát és gyerekek bántalmazását a sorai között, logikus a kérdés, vajon tényleg szereti-e egyáltalán a gyerekeket?

Az igazi szeretet ezen a földön elválaszthatatlanul össze van láncolva az igazi gyűlölettel, sőt utóbbi az előbbiből egyenesen következik. Jézus utálja a bűnt, mert igazán szeret. A dicsőítő-mozgalom Jézusa viszont nem tud gyűlölni, nincs benne képesség erre. Ő csak jámboran szeret mindenkit, ezt ismételgeti állandóan, de sose beszél a bűnről igazán, az nem fontos neki. De ha nem gyűlöli a bűnt, akkor miért higgyem el róla, hogy tényleg szeret? 

Az evangélium üzenetének lényegi aspektusa, hogy az ember átkozottan él, romlott állapotban és fikarcnyi esélye sincs a megmenekülésre. A saját bűne teszi tönkre, ami annyira a természete része, hogy semmiféle technikával, pszichológiai eszközökkel, fogadalomtétellel vagy akár vallásos ájtatoskodással sem tud tőle megszabadulni.  Ahogy Paul Washer mondta egyszer, ha az ember maga elé teszi élete legjobb és legszentebb pillanatát, amikor igazán jót tett, az is csak a pokolba kerüléshez elég. A bűn a Biblia szerint alapvetően nem az, hogy vétkezünk: az már csak a következmény. A bűn maga az az állapot, amiben létezünk, és ami elevenen felfalja az embert. Jézus pedig utálja a bűnt, szívből megveti - és ha az ember benne marad a bűneiben, akkor bizony nem a bűnei, hanem végül ő maga fog elkárhozni. Nagyon röviden valami ilyesmi az alaphelyzet, ez a keresztény üzenet egyik vaskos pillére, és csak ezután következik a megváltás meg Jézus szeretete. Ha valaki tényleg felismeri és elismeri, hogy menthetetlen állapotban van, csak az fogja olyan válságba juttatni, hogy keresni akarja majd a gyógyírt rá - ami persze nem más, mint maga a megváltás.

A dicsőítő-mozgalom láthatóan felváltotta a bűngyűlölő és erről prédikáló Jézust egy inassal, aki kiszolgálja a mi igényeinket, és akinek az a legfontosabb célkitűzése, hogy mi boldogok legyünk, jól érezzük és szeressük magunkat, valamint egymást. Ez a leghamisabb és legkártékonyabb vonása a dicsőítő-mozgalomnak.

Kétséges egység

A nagy szólamok közül gyakran előkerülő toposz az is, hogy a közös dicsőítésben megvalósul valamiféle találkozás az egyes felekezetek, a különböző háttérből érkező keresztények között. Amikor együtt éneklünk és táncolunk, akkor nem számít, hogy katolikusok vagy protestánsok vagyunk - mert végső soron ugyanahhoz az Istenhez fordulunk, akinek éppen attól is kedves az ilyesféle dicsőítés, hogy végre félretesszük a csatabárdot. Elvégre a zene univerzális nyelv, korlátok nélküli - kézenfekvő, hogy át tudjuk lépni vele a mesterséges határokat.

A dicsőítő-mozgalom egyik tipikus kommunikációs vonása, hogy ezt a szeretetteli egységet hangsúlyozza, megjelenítse, kiemelje. Ami természetesen megint olyan jellegzetesség, mely hordoz némi igazságot, de közel sem éri el azt a célt, amit maga elé kitűz.

Ugyanis nem beszélni a különbségekről vagy egységben lenni, az két különböző szint.

Ha együtt ugrálok egy lesötétített stadionban olyan emberekkel, akik közül sokakat még soha életemben nem láttam, valóban nem lesz köztünk semmiféle felekezeti ellentét. Nem fogok senkit oldalba bökni, hogy két nóta között odaszóljak neki: "ne haragudj már, te mit gondolsz Mária szerepéről?" Ezt a témát a dicsőítő alkalmakon egyszerűen technikai okokból sem lehet forszírozni, viszont a forszírozáshiány még nem jelent automatikusan egységet. Ahogy az sem, ha az egyes felekezetek képviselői mintegy két és fél percet együtt imádkoznak a nyilvánosság színe előtt. 

Az egység nem arról szól, hogy a közös dicsőítés kedvéért eltűrjük a másikat, és a kellemetlen téma miatt nem hozzuk elő a teológiai nézetkülönbségeinket. Az egység pont arról szól, hogy nagyon is tudatában vagyunk a nézeteltéréseknek, sőt keressük annak a terét, ahol értelmesen ütköztethetjük az álláspontjainkat, végiggondoljuk a másikét és a sajátunkat is, látjuk hol húzódnak meg a törésvonalak, és hol tudunk összefogni a másikkal - miközben tanulunk a másiktól, a súrlódások révén magunk is formálódunk ("vas élesíti a vasat"). Az nekem nem egység, ha teszem azt egy katolikusnak azt mondom, te figyu már, két és fél óra éneklés miatt most felejtsük el, hogy ti Máriának már kétszázhatvanszor felajánlottátok Magyarországot - most az egység kedvéért lécci tegyünk úgy, mintha Jézusé lenne az ország. Ezt felénk képmutatásnak és vallási színjátéknak nevezik. Valamiféle egység csak viták és eszmecserék kereszttüzében tud megszületni, ami persze előfeltételezi a felekezetek közötti rendszeres, tudatosan épített kapcsolatot, erre alkalmas lebonyolítási adottságok között.

A dicsőítő-mozgalom által felépített keretrendszer a legjobb indulattal is olyan mozgásteret tud nyújtani a keresztények egységét illetően, mely eseti jelleggel és néhány óra hosszáig tart, tehát végtelenül komolytalan. Vannak egyébként remek próbálkozások. Ismerősi körömben több olyan lelkészt ismerek, akik rendszeresen összejárnak teljesen más felekezetű kollégáikkal, és ezt tudatosan, felvállaltan, meggondoltan teszik. Ott tényleges egységkeresésről beszélhetünk - a dicsőítő-alkalmak viszont struktúrájuknál fogva alkalmatlanok az ilyesmire.

Zene nélkül mit érek én?

A fenti gondolatok után talán lesznek olyanok, akik engem valamiféle keresztény "Savanyú Jóskának" látnak, aki mogorva arccal ül egy hatalmas buli közepén és pocsékul érzi magát. Befejezésül ezért arról is szeretnék röviden írni, szerintem mi a jó a keresztény zenében, mire lehet jól használni és hol lehet a tényleges helye.

Nem esik nehezemre személyes hangot megütni, hiszen kamaszkoromtól fogva mostanáig a keresztény zene fontos szerepet játszott az életemben. Megtérésem után néhány évvel elhatároztam, hogy megalapítom Magyarország első keresztény zenei magazinját, amit tehetséges emberekkel együtt meg is valósítottam: ebből született a Szól Magazin, mely néhány évig nyomtatásban, utána vagy egy évtizedig az interneten működött. Egymás után jártam a koncertekre, interjúkat készítettem, szinte az összes hazai keresztény zenekarral és énekessel megismerkedtem. Feleségem kiválóan énekel, hangszerel, zenekart vezet, klipeket forgat és koncerteket szervez. Mindezt csak azért említem, mert talán így világosabbá válik, hogy semmiféle rosszindulat vagy ellenkezés nincs bennem a dicsőítő fesztiválok és a keresztény zene kapcsán. Pont ellenkezőleg: rosszul esik látni, hogy szándékosan kiléptetik a medréből és olyan gondolatok terjesztéséhez használják fel, melyek torzítják a kereszténység lényeges pontjait. Ahogy a bővölködés teológia az adakozás és a pénz kérdésében csúszott el a banánhéjjon, a dicsőítő mozgalom a keresztény zenéhez kapcsolt hozzá egy működésképtelen teológiát.

A keresztény zene szerintem arra való, amire a zene egyébként is: segítsen átélni és megélni valamit, amit másként nem lehet. A dicsőítés esetében ez egyfajta totalitásélmény légkörének a megteremtését is jelentheti, vagyishogy a zenén keresztül kimozdulnak a fixációim, megrendülnek az alapok - ahogy Pál és Silás dicsőítésére történt a börtönben, és affektív módon találkozom Istennel. Nevezhetjük ezt egyfajta ráhangolódásnak és felszabadításnak is, ha úgy tetszik.

De lehet a keresztény zene szórakozás is? Nem tesszük ezzel olcsóvá és süllyesztjük le a szentség légköréből egy profán, világi szintre? Csak akkor, ha szórakozni és egy zenét élvezni azért, mert az egyszerűen jó zene, egy kereszténynek bűn. Gyanítom, hogy a sok teológiai körítés nemzeti ébredésről, egységről, minket boldogító Krisztusról azért is épült a keresztény zene köré, mert sokan alávaló dolognak éreznének beismerni, hogy a zenét szimplán a zenéért hallgatják. Muszáj valami szentséges pókhálóval körbefonni az egészet, mert attól megnyugszik a lelkünk. Azt már csak nem mondhatjuk, hogy simán csak szeretünk énekelni és táncolni, szeretünk felszabadulni, szeretjük a jó hangos zenét, szeretjük a menő gitárszólókat, az ereszdelahajamat, és mivel az emberi fajhoz tartozunk, odavagyunk a bulizásért, kicsattanásért, az élet élvezetéért. Hogy jól esik néha látni, milyen sokan vagyunk, együtt vagyunk, és kikiabáljuk a tüdőnket Istennek, mert Neki is örülünk. Pedig szerintem mindebben semmi, de semmi romlott vagy bűnös dolog nincs, amit szemlesütve kellene szégyellni az Úr szent színe előtt, viszont mentes minden hozzátorzított teológiától, ami az egészet belülről megrontja. Bulizni és vígadni keresztényként, egyszerűen és őszintén, épp úgy hozzátartozik a teremtményi léthez, mint becsapni egy jó fazéknyi töltött káposztát és egy korsó habos sörrel leöblíteni. Megkockáztatom: talán több örömet okozunk a Fentieknek is, ha legalább néha úgy viselkedünk, amilyennek megalkottak minket, és szimplán csak jól érezzük magunkat.