86%

Balog Zoltán, a Magyar Református Egyház püspöke nyolcvanhat százalékos támogatást kapott az általa összehívott, informális, esperes-gondnoki értekezlet szimpátiaszavazásán, így erre hivatkozva (egyelőre) marad püspöki pozíciójában. Úgy néz ki azonban, az igazi szimpátiaszavazás nem a zárt ajtók mögött, hanem a szélesebb egyházon belüli bizalom vagy bizalmatlanság kapcsán formálódik körülötte. Vajon ami ebből a turbulenciából kibontakozik, az is a székében tartja? Mire elég nyolcvanhat százalék?

Személyesen nem ismerem Balog Zoltánt, nem tudom megítélni pontosan mennyire jó püspök vagy mennyire nem az - sem emberi, sem szakmai szempontok szerint. Egyesek úgy vélik, Balog az egyházban valamiféle értelemben inkább politikusi karaktert jelenít meg, mintsem teológiai-spirituális vezetőt, de lehetséges, hogy ez pusztán rosszindulatú feltételezés és a püspök úr remek lelki vezető és teológus. Eszembe sincs elvitatni ezt tőle, viszont nem esik nehezemre pozitívan feltételezni róla. Persze azt biztosan tudhatjuk, hogy Balog sok évvel ezelőtt csúcsminiszter volt Orbán kormányában, majd politikai pályafutását befejezve lett belőle püspök még 2021-ben. Ezek már a tények körébe tartozó kijelentések és nincs bennük semmiféle rosszindulat. Viszont a kérdések talán már ezen a ponton elkezdődnek.

Mondhatjuk ugyanis azt, hogy Balog "letette a politikát" és felégetve a hidakat beült a püspöki székbe? Mondani mondhatjuk, de azért a most zajló események nem egészen ezt a gondolatot erősítik az emberben.

Kerekebben fogalmazok: naivság lenne azt gondolni, hogy a minisztériumi tisztség püspökire cserélése varázsütésre megszüntette azokat a szálakat, melyek Balogot a nagypolitika szereplőihez hozzákapcsolják. Ha megengedő akarok lenni, hozzáteszem, ilyesmi talán nem is várható el. Tudjuk, hogy Balog jó kapcsolatot ápolt Novákkal és másokkal is a kormányból - és itt most nem szimplán kellemes kollegiális viszonyról, hanem akár barátságokról is beszélhetünk. A jó kapcsolatokat nyilván nem lehet és végső soron nem is kell megszüntetni. Menedzselni viszont talán lehet vagy lehetett volna őket.

A "politikusból püspök" forgatókönyv ezért talán nem is igaz, hanem csak feltételezés, automatikus reflex, ahogyan egy outsider elképzel egy ilyesféle váltást. Nekem viszont még kívülállóként is inkább úgy tűnik, mintha Balog beállt volna egy ideológiai szempontból "köztes pozícióba" a nagypolitika és a nagyegyházi területeket illetően. Ahogy Jézus Krisztus esetében szokták azt mondani, hogy Ő reprezentálja az embereket Isten felé, Istent pedig reprezentálja az emberek felé, mintha Balognak is megmaradt volna valamilyen közvetítői szerepe a két világ, a trón és az oltár között. Kormányon kívülre került, de a kormány felé maradtak aktív és jól bejáratott vonalai. Ezt nem kritikaként írom, pusztán azért említem, mert valószínűleg szerepet játszik az éppen zajló ügyben. Bár az igazi kérdésekre még mindig semmiféle igazi válasz nem érkezett, a szintén erős református szálakkal rendelkező K. Endre kapcsán nem valóságtól elrugaszkodott azt feltételezni, hogy Balog "közbenjárásán" keresztül találhatott utat a kérelem Novák Katalinig. Elismerem, ezt bizonyítani nem tudom, de érzek benne plauzibilitást. Ha ez így volt, akkor Balognak pont a "közvetítő" szerepét igényelte: kellett hozzá a püspök is, meg az a karakter, aki nem varrta el a politikai szálakat. Sokat számítana, ha a mézesmázos és tökéletesen semmitmondó kommunikáció helyett erről kaphatna az egyfejű magyar polgár valamilyen használható információt.

Ha mindez igaz, akkor ezt az egész helyzetet bizony nem lehet gyorsan lezárni egy belső szimpátiaszavazással. Persze mondhatja erre bárki, hogy az adott körben elért nyolcvanhat százalék ragyogó eredménynek tűnik - de mindaz a presztízsveszteség, amit a nem-lemondás okozhat házon belül és kívül, felmérhetetlen lehet a reformátusok számára. Szerintem a püspök úrnak nem a nyolcvanhat százalékát kell emlegetnie, hanem a lehetséges presztízsveszteséget szükséges mérlegelni. És minél tovább marad a homály, minél tovább tart a köd, annál nagyobbak lesznek azok a belső hullámok, amik az egyháza falait ostromolják.

Itt térek ki röviden az előző cikkemre érkezett egyik reakcióra, melyet az ugyancsak református lelkész, Molnár Ambrus írt. A kissé sértett hangvételű cikkben azt kéri tőlem számon, hogy miért próbáltam az egész református egyházra ráborítani azt a gondolatot, hogy az "állami igét" terjeszti. Igaza van, helyt adok ennek a kritikának: a megfogalmazásom túl általánosító volt és pontatlan. Elnézést kérek tőle és másoktól is, ha valaki ezen megsértődött. Természetesen eszem ágában sem volt azt mondani, hogy szó szerint minden református templomból az összes prédikátor, vagy a református egyház minden tagja az "állami igét" hirdetné. Ez nyilván nincs így - sőt, nem esik nehezemre elképzelni az egyház méreteit ismerve, hogy sokféle színű közösségről van szó. Minden bizonnyal sok a kormánypárti, de a kormánnyal szemben kritikus konzervatív vagy akár liberális beállítottságú ember is. Amire talán ügyetlenül utalni kívántam, hogy ez a sokféleség alapvetően nem jelenik meg az egyház felületein. Az emberek a református egyházra úgy tekintenek, mint a jelenlegi kormány egyik nagy patrónusára - de semmiképpen sem vetődik fel a gondolat, hogy akár a kormány kritikusa is lehet. Egyházi körökben dolgozó és mozgó emberként iszonyú sok impulzus ér, nagyon diverz vélemények jutnak el hozzám, és néha érzékelem azokat a képeket is, melyek mások fejében a felekezetekről élnek. Én eddig nem találkoztam olyan véleménnyel, mely azt artikulálta volna, hogy a református egyház a kormány barátja, de azért képes adekvát kritikát is megfogalmazni vele szemben. Ez egyszer sem fordult elő. (Hozzáteszem: más felekezetek kapcsán sem nagyon, gyülekezetek esetében viszont igen.)

A szervilizmust illetően azonban mintha Molnár Ambrus nem értené vagy nem akarná megérteni a lényeget. Az egyház persze sok, eredetileg állami feladatkörbe tartozó tevékenységet végez. Az én egyházam is egyébként. Már csak természetes és elvárható, hogy az állam ezeket támogassa, hiszen valahol egyházként az ő feladatait látjuk el. Ami nem természetes, hogy szándékosan vagy szándéktalanul, ez olyan indák felnövekedéséhez és összefonódásához vezet, melyek már nem csupán a feladatvégzések finanszírozásáról szólnak: ezt hívjuk szervilizmusnak. Az egyház itt már nem pusztán közfeladatokat lát el, hanem például - ha arra van szükség - hozzáidomul a hatalom kimondott-kimondatlan elvárásaihoz. Hallgat bizonyos ügyekben (ahol akár illene megszólalnia): hiszen kinek lenne kedve felemelnie a hangját azokkal szemben, akiktől a pénz érkezik? Vagy éppen "véletlenül" mindig úgy és olyan témákban szólal meg, melyek egybeesnek a számára fennmaradást biztosító hatalom érdekeivel... És igen, még arra is képes, hogy burkoltan, de azért még a butácska ember szintjén is érthetően artikulálja az állami propagandát. De nem folytatom tovább. Aki a magyar valóságban él és tudja hogy működik a politika, az valószínűleg azt is tudja miről beszélek.

Írásomra utalva Molnár Ambrus azt is mondja, hogy az én álláspontom szerint "... minden kormány mélyen fertőzött a gonosszal és a rosszal." Szeretném megerősíteni Ambrus számára: nagyjából valóban ezt gondolom. Mifelénk a hatalom fertőzött gonosszal és rosszal. Egy kis korrekciót tennék: nem egyszerűen a kormányok, hanem általában a politikai rendszer. Orbán vagy Gyurcsány, Gyurcsány vagy Orbán - tökmindegy. Ezek ketten úgy igénylik egymás tartós jelenlétét, mint egy falat kenyér. Aztán Ambrus rögtön túltolja a biciklit és ráolvas a fejemre olyasmit, amit én nem is gondoltam: "Az ezt a nézetet képviselők általában egyetértenek azzal, hogy az államhatalom nem más, mint a Sátán hatalmának egyik megnyilvánulása."

Nos, szeretném őt megnyugtatni: a Sátán egy emelettel azért még ennél is lejjebb van. Egyelőre még nem a földi pokolban élünk, mert vannak itt ellenerők a rosszal szemben. Nagyképűen mondhatjuk, ha az egyház nem szűri össze a levet a nagypolitikával, képes egy ilyen ellenerőként is funkcionálni a társadalom testében. No meg egyébként is: a politikusoknak nem kell az ördöggel cimborálniuk ahhoz, hogy gonosz dolgokat mondjanak vagy cselekedjenek. Megteszik ezt maguktól. A politika a Sátánt munkanélkülivé tudja tenni a politikában. 

A kérdés nem az, hogy egy hatalom romlott-e (mert látjuk, hogy az), hanem inkább, hogy egy romlott közeghez mennyire szerencsés egy olyan egyháznak szervesen hozzánőnie, amelyik egy tiszta evangélium képviseletével van megbízva? Erről azért vannak történelmi tapasztalataink, s ezekből újra és újra kiderül, hogy igazán nem tanulunk a saját hibáinkból. Ezért élünk meg mindig újra és újra olyan eseményeket, melyek tovább csökkentik a saját felekezeteink népszerűségét. Ebből a szempontból hamiskás azzal érvelni, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem milyen népszerű intézmény - melyet egyébként őszintén becsülök, hiszen ott szereztem meg doktori fokozatomat. Vajon hitelvi okokból mennek hallgatók a Károlira tanulni? Az egyetem "reformátussága" okozza ezt a népszerűséget, vagy inkább a képzések piacképessége? És egy konkrétabb kérdés: vajon a Hittudományi Kar mennyire mágneses a jelentkezők körében? A kifejezetten teológia képzésre is ömlenek a jelentkezők? Ha utóbbi kérdésre tudunk igennel válaszolni, nos, az tényleg azt mutathatja, hogy itt a keresztény hit, a reformátusság, az egyházi siker jó példája az egyetem. Biztos számok hiányában is tartok tőle, nem ez a helyzet.

Balog Zoltán nyolcvanhat százaléka véleményem szerint nem lesz elég ahhoz, hogy az átlagember fejében meggátolja egy olyasféle konklúzió megszületését, miszerint itt "a reformátusok" veszítették el a hitelüket. Az átlagembernél is átlagosabb átlagember pedig olyasféle mondatokat fog felháborodottan szajkózni, hogy itt "a keresztények" megint bebizonyították, milyen ócska és hiteltelen társaság az egyház. Tudom persze, hogy ezek a hangok jórészt túlzóak, nem igazak, elnagyoltak, rosszindulatúak - de mégsem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Merthogy minket hívőket nem vettek ki a világból, hanem egy olyan társadalom szerves részeiként vagyunk keresztények, akik felé nem engedhetünk meg akármekkora hitelvesztést. Gondolhatjuk, hogy az emberek mennyire susárlók és gonoszak - de mégis feléjük szól az alapvető missziónk. Ha a politika által okozott hitelrontásunk olyan mértéket ér el, hogy a kutya se lesz kíváncsi az üzenetünkre, akkor nem tudjuk betölteni azt a célunkat sem, amiért egyházként léteznünk a társadalomban. Mit ér meg tehát a saját küldetésünk?