Srác a szomszédból

Talán a rengeteg politikát, közéletet, egyházi szabályozást érintő vitakérdés tengerében jólesik majd az olvasónak velem együtt egy kis pihenőt tennie - amihez jó szívvel ajánlok egy remek lehetőséget Gera Zoltán személyében. Vagy ahogyan a legtöbben ismerjük őt, egyszerűen csak "gerazoli", a magyar futball történetének egyik legsikeresebb játékosa.

Merthogy vele ültem le beszélgetni fociról, profizmusról, karrierről, hitről, sportszerűségről és ehhez hasonlókról. Ha valaki utálja a focit, szerintem még az is találhat benne egy-egy gyöngyszemet magának, ha rászán egy kis időt a megnézésére. A legelső gyöngyszem számomra az volt, hogy Gera Zoltán mennyire normális, a szó nemes értelmében egyszerű srác. Amikor megérkezett az interjúra, ez azonnal, már az első pillanatokban lejött róla. Semmi pöffeszkedés, sztárallűr, semmi "én vagyok a híres sportoló" hozzáállás. Már nem azért, de ha valaki egyáltalán nem ismerné őt és soha nem hallotta Gera nevét, az csak annyit gondolna róla, hogy ő a szomszéd srác a panelből, aki épp leugrott a közértbe húsz deka párizsiért, meg egy kiló kenyérért.

Úgy látszik Zoliból a siker és persze a hite ezt hozta ki. Nem feltétlenül magától értetődő az ilyesmi: a futballsztárok jó része inkább tűnik felfújt hólyagnak, mintsem a hétköznapok felé törekvő embernek. A futballvilág önálló kis kozmosz, a sztárfocista meg egy külön kaszt.

Az ország "gerazolija" viszont nem ilyen - és ahogy az interjúból kiderül, profi sportkarrierje el sem kezdődött volna, ha nem tér meg és nem válik mélyen hívő emberré. Mindazonáltal hívőként sem volt teljesen szimpla az út, mert a foci egyik legkritikusabb helye nem a pálya, hanem az öltöző: ott derül ki igazán milyen az ember, mit vállal fel vagy éppen takargat el mások előtt, főleg ami a hitbeli meggyőződéseit illeti. Gerával is felmosták néha a padlót azért, mert hisz Istenben, de őt ez nem különösebben zavarta.

Egy szó, mint száz jó volt leülni egy órát beszélgetni egy olyan teljesen hétköznapi emberrel, aki tehetségénél fogva sokszor megmutatta, hogy mégsem annyira hétköznapi. Valahol talán akkor nevezhető sikeresnek egy élet, ha ezt a paradoxont képes felmutatni - megmaradni normális embernek, miközben nyújtózkodunk saját kiteljesedésünk és korlátaink felé. Az interjút itt tudjátok megnézni: