Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.
Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.
Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.
Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.
Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni, természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.
Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.
Attila
VálaszTörléshttps://szolgalogyulekezet.wordpress.com/2024/02/05/moralizalo-terapias-deizmus/?fbclid=IwAR0Xf2mPfjmJEiewDY0YmnjulEiLHdcmdF0iHfX_RTf1L7Geck2tv5pWJwg_aem_ARvy19Lrel-7Ti6Dfr_PItV0jB6u59Z7VwdJZlp72Y2kBnMvRl9ezfJwRitTKq2xRS8
Ezt most csak itt hagyom, reflexió később...
Kivételesen írtam FB-ra is, de:
TörlésA napokban olvastam Ibsentől a vadkacsát, ami egy szinten a “jószándékú doktor” és az “életboldogító filozófus” narratívái közötti csatáról szól. Az egyik elnézi, sőt, tulajdonképpen hazugságokkal táplálja a díszfunkciókat, de így legalább működik a rendszer, a másik erőszakkal le akarja leplezni a hazugságokat, és nagy lehetőséget lát ebben - csak épp nem számol azzal, hogy az igazsággal való szembesülés is a díszfunkciókon keresztül “érkezik meg”. No, és ettől dráma.
Mint aki a “biblikus kereszténység” totális érzelmi analfabetizmusától jutottam a PTF pasztorálpszicho képzéséig, inkább sejtem csak, mint tudom, hogy nagyon sok hozzám hasonló ember kezd pasztorálpszichológiával foglalkozni azért, hogy a teológiában (és a lelkigondozásban) találkozzon érzelmi intelligenciával. Magyarul ÉRZELMILEG gyógyulni akar, és másokat gyógyítani. Van egy ilyen általános hiedelem, hogy ennek az útja az, ha az ember foglalkozik pszichológiával (ami részint igaz, részint meg a pasztorálás gyengeségének tünete), de a pszichoutilitarianizmus ritkán vezet az igazsághoz. Praktikusan, ha az isten- és emberkép helyességét az határozza meg, hogy milyen “kép” méltányos a mentális egészségre nézve (és ez persze egyénenként változik), akkor nem a hitem formál engem, hanem én formálom a hitemet olyanná, amilyen vagyok, díszfunkcióstul.
És itt van az oltári nagy veszély is: ha ezt szagemberként általános érvénnyel hirdetem, a saját díszfunkcióim megoldását hirdetem, miközben ki tudja, hogy másoknak is erre van-e igazán szükségük, a hitet pedig közben instrumentalizálom (az ENGEM gyógyító hit a helyes hit vs. a helyes hit gyógyít).
Ma éppen reneszánszát éli a pszichiátriában (nem is a pszichológiában!) a fenomenológia, szerintem bölcsebb lenne a pasztorálpszichológusoknak is visszatérni az interszubjektív térbe, mintsem hogy megreformált leíró tudományt akarjanak csinálni a gyakorlati (és szükségszerűen a rendszeres) teológiából - de ha már mindenképp szeretnének ezzel foglalkozni, mert egyébként szükséges, akkor ne a pszichológiai antropológiá(ka)t használják hermeneutikai kulcsként! A pasztorálpszichológiának azt kellene “tudnia”, amit Gregers és Relling doktor együtt tudnának, ha nem lennének a saját perspektíváikba belebolondulva: szembesíteni az igazsággal, de úgy, hogy az ne összetörjön, hanem szabaddá tegyen. Ha valamilyen irányba tévedni kell, a saját történetem miatt én is a doktor felé hajlok, de ez mit sem változtat azon, hogy az igazság a természeténél fogva továbbra is veszélyes, az empátia pedig önmagában nem gyógyít igazán. Ha a kettő nincs együtt, akkor csak odáig jutunk, mint a Quimby nótában az android: “Hiszen te élsz! Én nem, csak működöm.”
A nomoszhoz és az anómiához való hozzáállásunk is lehet hamartia. Az anómia kerülése lehet könyörtelenség, a nomosztól való “félelem” pedig lehet áldozati póz és felelősséghárítás. Mondom ezt úgy, hogy a tagadás, az elfojtás nyilván nem segít. De ha már fosztóképzők, fókuszáljunk az alétheiára 🙂 Ő mondja: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”. De Ő mondja ezt is: “A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Mózes nem láthatta Isten dicsőségét, hiszen belepusztult volna, de mi “láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”
A leleplezett valóság nem szűnik meg “gyilkos” igazságnak lenni, csak éppen telve van kegyelemmel, ezért önmaga vállalja a szemtől szemben állás terhét. És a kárpit kettéhasad.
“Igen, közel az üdvösség azokhoz, akik őt félik, s dicsőség lakik majd földjükön. Az igazság és a hűség találkoznak, az igazságosság és a béke csókot vált. A földből kisarjad a hűség, az égből igazságosság tekint le.”
Vajon lehet így is?
Várom a reflexiót, meg azt is, miért pont a fenti doksit szúrtad be :-)
TörlésHopp, közben látom írtál már egy alapos gondolatsort. Jó bonyolult ;-), ezért most csak ezt a mondatodat emelem ki belőle:
Törlés"Praktikusan, ha az isten- és emberkép helyességét az határozza meg, hogy milyen “kép” méltányos a mentális egészségre nézve (és ez persze egyénenként változik), akkor nem a hitem formál engem, hanem én formálom a hitemet olyanná, amilyen vagyok, díszfunkcióstul."
Ebben a mondatban van leginkább összefoglalva, amit magam is gondolok. Megoldásként pedig egy másik mondatod, miszerint szembesíteni kell az igazsággal (alétheia), de ne úgy, hogy összetörjön, hanem úgy, hogy szabaddá tegyen. Ha megengeded, ezt a kijelentésedet egy picit én azért módosítanám ilyenre: szembesíteni kell az igazsággal, hogy először összetörjön, de aztán szabaddá tegyen. Valahogy én abban hiszek, hogy összetörés nélkül nem lehet szabadnak lenni - a kényelmes mai evangéliumkép éppen ezt akarja megúszni és úgy akar szabadsághoz vinni, hogy kikerülje az összetöretést.
"szembesíteni kell az igazsággal, hogy először összetörjön, de aztán szabaddá tegyen"
TörlésVan egy régi evangéiumi ének, az "ott a messze földön", elég szirupos, de vannak benne szép sorok.
"Búsan, összetörve jársz, vigasztalan, Megpihenni vágyol, fiam,
fiam!"
Ugye a kérügmatikus vonal épp arról szól, hogy "el kell juttatni a lg-ottat a töréspontig, hogy aztán az evangélium gyógyítsa", a kérdés csak az, hogy ez hogy viszonyul ahhoz, hogy "a megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki".
Két opció van: az ember számára vagy lelepleződik a saját életében, hogy sosem volt nem összetörve, vagy még azt gondolja, hogy ép. Az előbbinél az igazság "szembesül" velem, ha akarom, ha nem, a másodiknál viszont könnyen lepattan minden "duma", amíg nincs egzisztenciális súlya a dolognak.
A második esetben az igazság súlykolása, meg a lelkizés is falra hányt borsó lehet, ha bármi nyitottság van, akkor annak inkább a szókratészi párbeszéd, vagy Lóránd asztrofotóinak az egzisztenciális nyomása a missziós területe :)
Na de itt jön számomra a nehézség: ha az első esetről van szó, vagyis az ember előtt már lelepleződött az összetörtsége, szerintem nem biztos, hogy lelkigondozóként egyből az a dolgunk, hogy ezt teológiai keretben helyezzük el, hanem az, hogy Isten és a lelkigondozott keze között hidat képezzünk, amíg meg nem tudják egymást fogni.
Csak hogy konkrétabban gondolkodjunk: lelkigondozóként jön valaki, aki mondjuk perinatális gyászfolyamatban van. Küzd azzal, hogy talán Isten büntetése ez, elvégre Dávid és Betsabé első gyermeke is büntetésként halt meg. Mit mondasz neki? A) Igen, a biblikus istenképbe belefér, hogy Isten büntet, nézzük meg, hogy meg kell-e valamiből térned!. B) Együttérzel, és közvetíted "azt az Istent", aki együtt sír a gyászolókkal.
Ilyen esetben az "én Istenem sem büntet", sőt, a megrepedt nádszálat nem töri össze. Ezzel együtt, nem ebből az esettanulmányból írnék hamartiológiai esszét.
Nekem úgy tűnik, a pasztorálpszichó lényege: hívő emberek is értsenek kicsit a világi pszichológiához, amelyet túlnyomórészt nem keresztény hitűek művelnek. Ebből következik a "válsága" is, ha ilyenről beszélhetünk egyáltalán: aki tényleg jól akarja csinálni, eltávolodhat a hitétől, vagy ha nem távolodik el, nem lesz belőle tényező ezen a területen.
VálaszTörlésAz alapprobléma ugyanis, hogy az ember a LELKE LEGMÉLYÉN jó-e, vagy vegyes. Amiért ma lelkesednek és fizetnek, az a BELÜL KIZÁRÓLAG JÓ VAGY típusú kezelés. Ilyet a pasztorálpszichológia nem nyújthat, mert nem ebben hisz.
Továbbá, nincsenek iskolateremtő szerzői, az kevés, hogy másolják a klasszikusokat, akik a "belül kizárólag jó vagy" iskolához tartoznak.