Amorth atya kalandjai, avagy ördög a falon

Élménybeszámoló következik: egy ismerősöm kérésére végigolvastam Gabriele Amorth könyvét, aki az ördögűzés világszerte talán legismertebb papja volt - és a mai napon ráadásul beszélgettem egy olyan kedves testvérrel is, aki a Vatikánban tanult ördögűzést! (Utóbbit podcast formában hamarosan megnézhetitek!) Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de az egészről különféle gondolataim támadtak, remélem nem túl sötétek...

Isten és Fia még okés, na de a Sátán az már más: ő a szekuláris korban még a hívők egy része számára sem létezik, vagy ha mégis, csak a gonoszság metaforikus és szimbolikus alakjaként. Ha egy hívő ember nem számol a valóságos ördöggel, annak valószínűleg nemcsak a teológiai ismerethiány vagy a pőre hitetlenség az oka, hanem a korszellem és az érzések is: az ördög létezése hülyeségnek tűnik a modernitás számára, na és persze a minket segítő, támogató, menedzselő istenségben hinni klassz dolog, de a nagybetűs Gonoszra kinek van szüksége?

A magyar ember pedig a szekuláris nyugati miliőben is speciális. Mi Ferikén és az "ekszöszájzbúkon" szocializálódtunk. Vagyis a téma olyan szintű ostobaságnak tűnik, hogy a népszerű horrorfilmeket leszámítva senki nem tudja az ördögűzést komolyan venni. Vásári mutatványnak, bulvárirodalomnak, az intelligencia tekintetében alacsony szinten állók riogatásának megfelel - de nagyjából ennyi.

Gabriele Amorth atya valószínűleg nem így gondolta. A vatikáni pap 2016-ban hunyt el, a világ talán legismertebb exorcistája volt, aki - stílszerűen szólva - évtizedeken át űzte a "szakmát". Állítása szerint hatvanezer(!) esettel találkozott, igaz ebből csak mintegy száz alkalommal volt feltételezhető, hogy valóban valamiféle démoni megszállottság áll a háttérben. Egy barátom kérésére elolvastam Amorth bestseller könyvét, melyben élettapasztalatait rögzítette - de hívőként is azt kell mondjam, nem lettem tőle okosabb. Sőt, többször is azon kaptam magam, hogy megszólal bennem egy hang (ne tessék félreérteni!), miszerint képtelenség, amiről olvasok. Amorth atya egyfelől igyekszik sokat hivatkozni a Bibliára, és ezt szerintem jól teszi. Amikor így jár el, nem is ír semmi gyanúsat, tulajdonképpen az újszövetségi témába vágó eseteket említi.

Valószínű túlságosan protestáns vagyok, de a problémák számomra akkor kezdődnek, amikor beemeli a katolikus technikákat, mint amelyek szerinte "elengedhetetlenek" vagy legalábbis "nagyon hasznosak" az ördögűzésben (szenteltvíz, keresztek, papi stóla). Ezeket egyszerűen nem tudom elfogadni teológiai szempontból. A másik erősen fiktív és obskúrus okoskodás, amikor mindenféle praktikákról beszél, melyeknek jó eséllyel semmi közük a valósághoz. Csak egy példát említek: az átkozott tárgyakat az ördögűzés helyszínén meg kell hinteni szenteltvízzel aztán elégetni - de nem szabad a hamvakat a lefolyóba önteni. Miért is? Mert volt egy atya, aki ezt tette és láss csodát, egy hónap múlva eldugult a lefolyója. Azt hiszem, ezt most itt hagyom így és inkább nem minősítem...

Tudni kell azonban, hogy Amorth atya felfogását a katolikus egyházban széles körű kritika illeti, sokan képtelenségeknek tartják az általa elmondottakat, babonás gyakorlatnak, teológiai szempontból is túltolt biciklinek, amitől elhatárolódnak. Ám van egy dolog, amit tipikusan a vele kritikusok ellen szoktak felhozni: Amorth atya "páciensei" megszabadultak. És ha az eredmény felől nézzük, akkor nem ez a lényeg? Hát nem az számít igazán, hogy a dolog működött? Kit érdekel a szenteltvíz meg a fakereszt - az a lényeg, hogy a megszállottakból megszabadultak lettek, nem?

Hát, nem.

A karizmatikus mozgalmak és a katolikus karizmatikusság egyik gyenge pontja az a logika, miszerint az eredmények szentesítik a szellemi eszközöket és a megoldásokat. Ha valaki tehát felszabadul egy exorcizmus eseménysora végén, akkor azt automatikusan úgy értelmezzük, hogy megszabadult a démonoktól, vagyis ez az egész akciót spirituálisan legitimálja. Pedig a megszabadulás tényének van másik magyarázata és olvasata is. Ez az olvasat nem kívánja azt állítani, hogy nincsenek démonok, nem lehet valaki démonizált, vagy az ördög nem létezik. Pusztán arról szól, amivel talán ritkább esetben számolunk: hogy egy-egy rítusnak mekkora ereje van bizonyos esetekben.

A rítus alatt gyakran a templomi istentiszteletet értjük, pedig sokkal több annál. Vannak ugye "mindennapi rítusaink" is - például az az algoritmikus lépéssor, amit valaki minden reggel ébredés után gondolkodás nélkül végrehajt: felkel az ágyból, vécére megy, megmossa az arcát, megissza a kávéját, végül fogat mos. Ez a rítus automatizáltan működik és pontosan arra használjuk, amire a rítusok valók: hogy nagyobb odafigyelés nélkül éljük a napjainkat.

A vallási rítusok azonban ennél sokkal mélyebbre mennek: sokszor dramatizálnak. Miért van erre szükség? Nagyon egyszerű: ha valamit dramatizálunk, a dolgokat megfoghatóbbá és átélhetőbbé tesszük. Teljesen más szintje a megélésnek ha azt mondom a feleségemnek, hogy szeretem, vagy ha nemcsak mondom ezt neki, hanem közben megölelem és megcsókolom. A dramatizálás teszi valóságossá azt, ami egyébként nem kézzelfogható. A vallási rítusok bevonnak a drámába, ezáltal felkínálják azt, hogy ami történik, az valóságos élménnyé legyen, igazi tapasztalattá válhasson. Egyébként a pasztorálpszichológiában szoktak is "bibliodrámákat" csinálni, vagyis bibliai sztorikat játszanak el bizonyos emberek, így kicsit átélve azok tartalmát - és ez sok esetben felszabadító módon hat a lelki elakadásaikra.

Nos, ha innen nézzük az ördögűzést, az gyakorlatilag egy dramatizált rítus. Ha pedig belépsz egy ilyen dramatizált rítus terébe, az események már sodornak a dráma szabályai szerint - nem fogsz tudni "menet közben" csak úgy kiszállni. És ha "jól játszod a szereped" (nem szó szerinti színjátékra gondolok, hanem inkább önátadásra), akkor a végén tényleg megkapod a felszabadulás élményét. Ez a felszabadulás persze nem szó szerint a létező démonoktól szabadít meg, hanem pszichés jellegű lesz, de kétségkívül valóságos. Aki átéli, jogosan gondolhat arra, hogy tényleg történt vele valami - mert valóban történt. Ilyen értelemben lehet az is, hogy a "drámában" van helye a szenteltvíznek és a fakeresztnek, amennyiben ez kell a hatás eléréséhez a papi oldalnak és erre számít a "beteg" páciens a másik oldalon.

Azonban mindenki tudja, hogy az ilyen módon "sikeres ördögűzés" nem az, mint amiről a Biblia beszél. Jézus ördögűzései pont attól erőteljesek és hitelesek, hogy mindenféle "színpadi kelléket" (kereszt, szenteltvíz, latin szöveg) mellőznek - és éppen ezért nem tűnnek puszta rituális drámáknak. Nem tudom pontosan, hogy Amorth atya hatvanezer esetéből a fennmaradó száz milyen volt pontosan - de gyanítom, hogy az ötvenkilencezerkilencszázban bőségesen akad dramatizált rítus, ami tényleg elvezetett valamiféle megszabaduláshoz. Hogy a démonoktól, magától az ördögtől vagy csak pszichés problémáktól - ezt a kérdést most nyitva hagyom. Az egész problémakör persze sokkal összetettebb ennél, és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy egy igen izgalmas beszélgetést folytattam erről egy Vatikánban ördögűzést tanult teológussal - ami majd decemberben megnézhető lesz a podcast csatornámon.

Tovább

Átok rátok - intézményesítve

Az előző bejegyzésben említett Pajor Tamás interjú egyik legsokkolóbb pillanata szerintem az a rész, amikor a Hit Gyülekezetében működtetett "imakommandókról" esik szó. Már maga az imakommandó kifejezés is meglehetősen abszurd, a mögöttes gyakorlat viszont egyenes bizarr - no és automatikus, zsigeri, heves ellenkezést vált ki az emberből. Megteheti egy keresztény, hogy megátkoz másokat?

Őszintén szólva még elképzelni is nehezemre esik, ahogy a szorgos hétköznapjaikat megélő átlagos nők és férfiak, talán férjek, apák, családanyák, nagymamák egy csoportja időnként találkozik egy  előre egyeztetett helyen, hogy egymással összekapaszkodva átkokat szórjon bizonyos emberekre, akik ellenvéleményt mertek megfogalmazni a Hit Gyülekezete kapcsán. Most nem is arra gondolok, hogy ezek az átkok hatásosak-e vagy sem, elérnek-e bármilyen konkrét eredményt vagy belső erejüknél fogva nevetségesek és pusztán szócséplésnek tarthatók. Pusztán maga a jelenség az, ami gyomortáji problémákat okoz az emberben. Mert imádkozni, vagyis Istenhez fordulni a hitélet egy intim pillanata, az ember belső valóságának teljes feltárása egy olyan Személy előtt, aki nem fog visszaélni a lelki meztelenségünkkel és törékenységünkkel. Borzalmasnak tűnik ezt a bensőséges állapotot arra felhasználni, hogy valaki egy embertársára kifejezetten durva csapást kérjen, például végtagjainak eltörését, betegséget, balesetet, nyomorúságos élethelyzetbe sodródást - egyszóval mindent, ami az istenítélet nehezen kimeríthető halmazához tartozhat. Márpedig az átok lényege ez: egy felsőbb erő bevonásának kezdeményezése a megátkozott megbüntetése érdekében.

Elhiszem, hogy kellemetlen ebbe belegondolni, de most mégis azt kérem a kedves olvasómtól, hogy próbálja legyűrni a berzenkedését, és a Hit Gyülekezete imakommandós gyakorlata kapcsán is a józanságot tegye meg mércéül! Merthogy nem az az elsődleges kérdés, az ízlésünk szerint helyes gyakorlatot folytat-e a Hit Gyülekezete, hanem inkább az, bibliai és leginkább újszövetségi alapon legitimnek nevezhető-e az átkozódás? Bármilyen furcsán és talán ugyancsak megdöbbentően hangzik, de az első egyházban olykor igenis folyamodtak ilyesféle megoldáshoz, sőt a zsinatoknak szinte elengedhetetlen kellékévé vált emberek büntetőleges kizárása és exkommunikációja.

Természetesen azért fontos leszögezni, hogy egy újszövetségi keresztény számára az átkozódás nem lehet valamiféle létállapot. Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy nem a világ elítéléséért érkezett, hanem megmentéséért, aki valamiféle értelemben értünk lett átokká. Jézus egész földi pályája során soha senkit meg nem átkozott, egyedül a fügefára mondott ki átkot - viszont a Máté 25,41 szóhasználata szerint ugyanez a Jézus egyszer majd ezt is mondani fogja: "Távozzatok tőlem, átkozottak!". Ám észre kell venni, hogy egyrészt ez a végső és mindent lezáró ítélet konkludáló kijelentése lesz (vagyis nem valamiféle rendszeres rutin, amit egy keresztény házicsoportban lehet gyakorolni), másrészt a durva mondat Jézus száját hagyja el, akinek Bíróként joga van akárki felett ítéletet gyakorolni, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem téved. Amit Jézus viszont saját követői figyelmébe ajánlott és a Hegyi Beszéd egyik etikai csúcsértékeként határozott meg, hogy még az ellenségeinket is áldanunk kell, az üldözést magát pedig teljes örömnek tartani, a másik orcát odafordítva.

A kérdés azonban mégsem zárható le annyival, hogy Jézus esetében nem látjuk emberek megátkozását, mivel az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei, valamint az induló egyház első évszázadai már erre is szolgáltatnak illusztrációkat. Hadd említsek most csupán két példát!  

(1) Egy ízben azt olvassuk, hogy Pál megátkozott egy Elimász nevű okkult embert, nem is akárhogyan. Elimász megpróbálta Szergiusz Paulusz római helytartót elfordítani a keresztény hittől - pont akkor, amikor a helytartó kezdett megnyílni a megtérés lehetősége előtt. Ez tehát egy meglehetősen speciális helyzet volt: egy ember éppen eltalál Istenhez, mire Elimász (aki mellesleg nemcsak okkult személy volt, de hamis próféta is) szerette volna meggátolni a hitre jutásában. Pál erélyesen lépett fel, átkot mondott Elimászra, aki a bibliai történet szerint ennek hatására megvakult. Bizarr történet? Hát bizony az, de maga a helyzet is elég szerencsétlennek tűnik.

(2) Az első évszázadok egyháztörténetéből tudjuk, hogy a formálódó kereszténység vezetői előszeretettel éltek az anathéma intézményével. Vagyis, egy-egy zsinatot követően (mely dogmatikai alapkérdéseket tisztázott) nemcsak pozitív hitvallásokat fogalmaztak meg a hiendő tételekről, de átokformulát is kimondtak azokra, akik nem értettek egyet az immáron hivatalos tanítással. Az anathéma-záradékok azt is biztosítani kívánták, hogy a tévtanítókat kiközösítsék és kizárják az egyházból. Érdekességként jegyzem meg, hogy maga az anathéma kifejezés az ószövetségi "herem" szóra utal, és "Isten színe elé állított" vagy "áldozatul felkínált" jelentéseket hordoz - pozitív értelemben, mint fogadalmi ajándék, negatív értelemben mint megsemmisítésre ítélt áldozat. Ha az első zsinatot tekintjük példának (ami Niceában zajlott 325-ben), ott azt látjuk, hogy heves vitákat követően Arius püspököt társaival együtt kiátkozták az egyházból. Arius ugyanis tanításaiban mintegy megfosztotta Krisztust isteni mivoltától azzal, hogy Isten egy teremtményének nevezte, és azt is vallotta, hogy Jézus nem is hasonlít Istenhez, tőle idegen személy. Fontos tudni, hogy Arius nemcsak a konyhaablakon kikönyökölve gondolkodott erről, hanem az akkori kereszténység egyik legfontosabb teológiai központjában, vagyis Alexandriában terjesztette ezt az eretnekséget. 

Nyilvánvaló és nem is nehéz a fenti két példámban megtalálni az összekötő kapcsot. Pál esete Elimásszal, és az induló egyház esete Arius-szal egy szituatív pillanat volt. Mindkettőnél hasonló a probléma természete: adott egy ember, aki másokat meggátol abban, hogy eljussanak a normatív hithez, azaz Jézus valódi felismeréséhez. Elimász egy valószínűleg fontos római személyiséget akart eltéríteni Krisztustól, Arius tanításaival olyan magokat hintett el, melyek Jézust nem a valódi természetének megfelelően láttatják, azaz ugyancsak az eltérítés lehetőségét hordozzák.

Természetesen az Újszövetségben (és az egyháztörténetben) vannak más példák is. Pál például kifejezetten dühös stílusban csap bele abba a levelébe, amit a galatákhoz írt. Az első fejezet nyolcadik versében aztán kerek perec kimondja: "De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!". Ám ha megnézzük a kontextust, itt is a fentiekhez hasonló lehetett a helyzet. Galáciában éppen csak elkezdett terjedni a hit, máris megjelentek olyan tévtanítók, akik megpróbálták a friss keresztényeket "visszatéríteni" a zsidó törvények és szabályok megtartásához. Ez vezetett ahhoz a (szerintem részben szónoki-retorikai) felkiáltáshoz, hogy átkozott legyen még egy mennyei angyal is, ha nem az igazi evangéliumot hirdeti.

Az embernek tehát az a benyomása, hogy a durva átkozódó textusok az Újszövetségben és az egyháztörténetben rendre akkor kerülnek elő, amikor valamiféle súlyos eretnekség, okkult befolyás üti fel a fejét, ami az evangélium tanításától tudatosan eltéríteni kívánja az embereket. Az ilyen teológiai görbeséget okozó jelenségek egyik megfékezőeszköze volt az átok és kiközösítés. Metaforikus képet használva olyasmi ez, mint amikor a bárányok közé tévedő farkast valaki elkapja és agyoncsapja. Nehéz lenne hibáztatni érte: az ilyesmi hozzátartozhat a juhpásztor munkájához, de azért a napjai nem a farkasok üldözésével és állandó csapkodásával telnek, hanem a báránykák legeltetése, nyírása, gondozása a dolga, és csak szélsőséges helyzetben folyamodik az erősebb eszközökhöz.

A Hit Gyülekezete "imakommandója" kapcsán azonban mintha nem ez lenne a helyzet. Egyrészt úgy hallani, hogy ott bárányok is átkoznak bárányokat, azaz keresztényként egy másik keresztényre mondanak ki csapásokat kérő imákat. Ez szerintem abszurd: nem emlékszem arra, hogy az újszövetségi egyház a saját tagjait átkozta volna. Másrészt, a mögöttes helyzet sem látszik szélsőségesnek. Ha valaki nem ért egyet egy gyülekezet teológiai irányvonalával, bírálja azt, kritikát fogalmaz meg vele szemben, az vajon egy lapon említhető olyasvalakikkel, akik Jézus Krisztus személyéről vagy munkájáról eretnekségeket terjesztenek és direkt visszatartanak embereket a megtéréstől? Aligha ez a helyzet. Harmadrészt, nekem a rendszeresség is meglehetősen furcsa. Pál akkor beszélt ilyen nyersen, amikor esetenként erre szükség volt, átkot kimondani pedig elképesztően ritka pillanatokban látjuk. De hogyan magyarázható az, amikor az átokmondás intézményes szintre kerül egy gyülekezetben, vagyis a napi hívő rutin részévé válik? Nem vagyok tagja a Hit Gyülekezetének, de belső körből olyan információ is eljutott hozzám, hogy listát vezetnek(?) a megátkozásra méltónak bizonyultakról. Nem tudom ez valóban így van-e, csak remélni merem, hogy nem. Mindazonáltal akármi is a helyzet, az átkozódás egy szélsőséges válasz egy szélsőséges helyzetre - például az eltérítés szándékára. Ám ha valaki úgy ítéli meg, hogy a gyülekezete felé irányuló minden kritikai hang szélsőséges, az csak arról tesz bizonyságot, hogy ő maga a szélsőséges. Hátrébb tehát az átkozódó agarakkal!

Tovább

Nem annyira vidám vasárnap

Pajor Tamás elment a Partizánba, hogy Gulyás Marcival beszélgessen saját életéről, saját élményeiről, saját nézeteiről - amit aztán kenyéradó gazdája, a Hit Gyülekezete úgy értelmezett, hogy Tamás lemondott "részidőben végzett szolgálatáról". Habár nonszensz, ami történt, és a magam részéről nagyon kedvelem Tamás munkásságát, ez az egész messze nem csak róla szól...

Akik szeretik, többségükben most sajnálják Pajor Tamást, és a "gyülekezeti rendszer" áldozatának látják. Sokan azt is tudni vélik, mit hogyan kellett volna tennie, mikor kellett volna hova lépnie, vagy most mit lenne szerencsés mondania ebben a helyzetben. Divat lett ma "jobban tudni" és más életét élni, kóbor ebeket fülön csípni és perpatvarokban bíráskodni. Én megkímélném Tamást és az olvasóimat is attól, hogy magamra vegyem a Jóisten kabátját és elkezdjem kinyilatkoztatni az ilyesféle igazságokat. Azt viszont nem tudom teljesen magamban tartani, ami az egész Partizán-interjú mögött felsejlik, és aminek a látványában van valami elborzasztó. Főleg azért nem, mert az egész a köznyilvánosság elé került, így tehát van olyan dimenziója, ami párbeszéddé tehető.

A Hit Gyülekezete úgy funkcionál a magyarországi (illiberális) demokrácia univerzumában, mint egy önálló kis naprendszer, amelynek Napját úgy hívják, hogy Németh Sándor. Körülötte keringenek kisebb lakatlan bolygók, és néha áthúz a rendszeren egy-egy üstökös - többnyire híres emberek, akik ideig-óráig felmutathatók a gyülekezetben, aztán továbbrepülve eltűnnek a sötétben. Pajor Tamás bolygója azonban mintha úgy kezdene viselkedni, mint amit a hetvenes évek kultikus tévésorozatában, az Alfa Holdbázisban láthattunk: valami kirobbantotta a keringési pályájáról és most repül a saját útvonalán. Na, ez már valami, egy égi tünemény, amit ritkán látunk!

Gulyás Marci bolygója egy másik naprendszerben van, vagyis nincs a gyülekezet gravitációs terében. Ez azt jelenti, hogy Marci gátlások nélkül fel mer tenni olyan kérdéseket, melyektől egy gyülekezeti tag rögvest elmenekülne. A Partizán műsorában viszont szép sorban előkerülnek. Szinte panelszerűen sorjáznak a Hit Gyülekezete "viselt dolgai", mint az extrém karizmatikus jelenségek, az átkozódó imakommandók vagy éppen a politikai pálfordulás. És Tamás a tőle várható intelligenciával és eleganciával válaszol is rájuk. Nem akar rosszat mondani, miközben hazudni sem akar. Néha úgy érzem, belül azért feszeng. Tudja, hogy mi van, de azt ami van, egy az egyben mégsem teheti ki a placcra. A szóvicckirály keresi a szavakat, de azért megtalálja őket, ahogy azt kell. Érződik rajta, hogy szereti a gyülekezetét, de az igazságot is, és végig őszinte ember akar maradni, miközben Gulyás Marci valószínűleg észleli ezt a látens feszültséget, és tovább csavargatja alanyát kérdésekkel. 

És hát tegyük a szívünkre a kezünket, nem ettől jó egy műsor? Nem ezért figyelünk oda? De igen, pontosan ezt szeretjük nézőként. Az így feltöltött légkör az, ami vonz bennünket egy ilyen típusú műsorban. Tudjuk azt jól, hogy amikor ez a helyzet előáll, kibuknak olyan gondolatok, kimondásra kerülnek olyan igazságok és vélemények, melyek másként nem jönnének a felszínre. Az értékek nyomás alatt születnek, a nyomást gyakorolni a műsorvezetőnek kell, kezelni pedig az alanynak. Egyszóval, mindkét fél tette a dolgát és ebből egy értékes és sokatmondó diskurzus kerekedett ki. 

Mint kiderült, ez a minőség méltatlan a Hit Gyülekezetéhez: a nyilvános válaszközleményük stílusából világos, hogy a gyülekezet képtelen elviselni még a vattába csomagolt, finom és elegáns kritikát is, az egyéni vélemény pedig különösen nyűgös a számukra. Vagyis másként fogalmazva, a Hit Gyülekezete láthatóan nem olyan, mint Pajor Tamás, aki a Hit Gyülekezete tagja. Az a minőség és elegancia, ami Tamásban megvan, az a finom de őszinte kommunikációs képesség, ami a beszédét áthatja, láthatóan nincs meg a saját közegében. Nem mindennapi pillanat ez: egy gyülekezet és annak egyik emblematikus karaktere inkompatibilisek egymással! 

Édes Istenem, pedig mennyire korrekt lett volna, ha Némethország lakói egyszerűen nem mondanak semmit! A nem-nyilatkozás üzenetté válik ilyenkor, ami valami ehhez hasonlót kommunikál: "lássátok emberek, tőlünk aztán el lehet menni büntetlenül a Partizánba és ott lehet őszintén beszélni a gyülekezetünkről, mert minket ez nem zavar. A mi gyülekezeti kultúránkba ez is belefér". Ezt a lehetőséget puskázta el a Hit Gyülekezete azzal, hogy csaknem rögvest kiadott egy barátságtalan nyilatkozatot, ami ráadásul egy sajnálkozásba csomagolt abszurditásra épít, azt állítva, Pajor Tamás felmondott Gulyás Marcinál, de egyébként "szívesen látják" az istentiszteleteken. (Tényleg logikusnak tűnik szíveslátásról beszélni egy olyan közösség esetében, ahol átkozódva imádkoznak emberek ellen és a központi logika mentén rúgnak ki valakit az állásából, mert elment valahova nyilatkozni...)

A lényeg azonban mégis az, ami már nem a nyilvánosság előtt történik, hanem ami Tamásban. Ehhez nincs közöm. Lehet, hogy ő tényleg egy Alfa Holdbázis, ami elszakadt a naprendszertől, de lehet hogy csak változott a röppályája és kissé messzebb kering a Naptól. Azt hiszem ez nem rám tartozik, de annyit tudok, hogy én kedvelem Tamást, azt is amit csinál, követem, figyelem, hallgatom. És bármerre repül, a magam részéről szurkolok neki, hogy jó pályán haladjon.

(By the way, Pajor Tamás nálam is járt, vagyis a személyes podcastomban: ha tömören összegezhetem, kifejezetten jó emlékeim vannak a beszélgetésünkről, a spontán előtörő rímképletekről, a választékosságról, a kellő adagban injektált szóviccekről. Utólag is köszönöm!)

Tovább

Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.

Tovább

Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...

Tovább

Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

Az óvatosság tipológiája

Az előző bejegyzésben beszéltem egy általam kitalált fogalomról, amit az óvatosság teológiájának neveztem el. Ennek alapvető lényege az a megfigyelés, hogy érzékeny kérdésekhez a Biblia láthatóan az "inkább legyünk óvatosak" elvével közelít - azaz a biztonság kedvéért talán túl nagy szigorúsággal von meg bizonyos határokat. Az óvatosság teológiája persze nemcsak a szexualitásban, hanem más területeken is érvényesnek tűnik.

Nem értek a polgári repüléshez, de egy hozzáértő barátom - aki nem mellesleg pilóta - elárulta nekem, hogy a korszerű repülőgépek vezérlő rendszereit nagyjából négyszeresen túlbiztosítják a mindenféle katasztrófákkal szemben. Persze így is előfordul, hogy egy repülőgép lezuhan: nincs tökéletes elkerülő megoldás a világ összes problémájára. Ám nagyon valószínű, ha csak háromszoros lenne a túlbiztosítás, az is elegendő volna a repülésbiztonság szempontjából. A túlzottnak tetsző óvatoskodás mindenesetre jól kifejezi azt a szándékot, hogy egy repülőút maradjon meg egy unalmas eseménynek, ahol minden rutinszerűen történik és nem igényel különösebb beavatkozást.

Az általam csak óvatosság teológiájának elnevezett koncepció valami hasonló szándékot sejtet számomra a Biblia erkölcsi hozzáállása és teológiai szemléletmódja kapcsán. Adott egy kérdés, ami elég összetett és emellett érzékeny is ahhoz, hogy "körülpárnázottan" kezelje a Biblia - mint amilyen az előző bejegyzésekben a szexualitás. Nekem úgy tűnik, mintha "négymezős" megközelítést látnánk az ilyenekkel kapcsolatban. Ezt megpróbálom most egy hevenyészett ábrán szemléltetni:

Hogyan értelmezem ezeket a mezőket a fent említett "érzékeny kérdések" tekintetében?

Kezdem a legszigorúbbal, vagyis a piros színű mezővel. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás és az abból levezetett hit számos tiltó jellegű dolgot tartalmaz. A házasságot és szexualitást érintő tiltás lehet például a "Ne paráználkodj!", vagy pontosabb fordítás szerint a "Ne törj házasságot!". Az életvédelemmel kapcsolatos egyik legalapvetőbb tiltás nyilván a "Ne ölj!" parancsolat. Ezek a parancsok világosan tilalom alá helyeznek valamit, ami egy terület épségét és a normális, közös, társadalmi boldogulásunkat egyébként veszélyeztetné. Nem kell hosszasan magyarázni, ha a házasságtörés vagy a másik ember legyilkolása társadalmi léptékű mintázattá válik, az tönkreteszi az együttélésünket.

A szürke színű mező már a lehetőségekről szól, azaz olyan dolgokról, melyeket érdemes vagy legalábbis meg lehet tenni egy adott dolog helyes működtetése érdekében. A házasság esetében ilyen lehetőség, sőt kötelesség szeretni a házastársat, gondoskodni róla, megvédeni, hűségesnek lenni hozzá.  Az embertársaink felé helyes gyakorlatnak tűnik szeretettel fordulni ("szeresd felebarátodat... ellenségedet!"). Aligha akad értelmes ember - mégpedig hittől függetlenül -, aki ezek értékét elvitatná. 

A sárga mezőt én most "anomáliának" neveztem el, vagyis olyan ritka kivételeknek, melyek előfordulnak az adott témakörben - de nem lehetnek önmagukban irányadók. A házasság témakörében például ilyen Hóseás próféta esete, aki egy prostituáltat vett feleségül - az pedig számtalanszor megcsalta. Ez persze érdekes kérdéseket vethet fel. Talán rosszul házasodott a próféta? Annyi esze volt, hogy egy parázna nőt vett magához? A könyvből gyorsan kiderül, hogy ezt a furcsa dolgot Isten kérte tőle - ami viszont további kérdésekhez vezet. Isten azt akarja, hogy valaki eleve rosszul házasodjon? Hogyan kérhet olyasmit az ő szent prófétájától, ami finoman szólva sem felel meg Izrael erkölcsi elveinek? Nos, hosszú lenne itt és most belemenni az okokba, mindazonáltal Hóseás prófétai küldetéséhez tartozott, hogy a rossz házassága maga üzenet legyen a kortársai számára arról, mennyire szereti Isten a hozzá hűtlen Izraelt. Aligha van azonban olyan keresztény, akinek az lenne a benyomása, hogy Isten tipikusan ehhez hasonló házasságok megkötésében érdekelt. Ugyanilyen kivételes eset a korábban már említett Ezsdrás-befejezés, ahol a férjeknek el kellett küldeniük az idegen feleségeiket. Ezek a bibliai sztorik emberi szemszögből anomáliák, különcségek, melyek összeférhetetlennek tűnnek az első két mező erkölcsiségével. Ám vegyük észre, hogy mind Hóseásnál, mind Ezsdrásnál maga Isten rendelkezett a szokatlan megoldásokról. Tehát talán kimondható, hogy az anomália-típusú esetek akkor elfogadhatók, ha különleges isteni kinyilatkozás társítható hozzájuk! Annyit viszont mutatnak, hogy legalábbis különleges helyzetekben előfordulhatnak hasonlók.

Végül az utolsó, kék színű mező tőlem most a "Hiány" feliratot kapta. Ide olyan dolgok kerülhetnek, melyekről nincs explicit bibliai iránymutatás, viszont a mindennapi életgyakorlat sodrában mégis előkerülnek. Erre rengeteg példa van az érzékeny kérdések területén, beleértve a házassággal, az általános erkölcsökkel, életvédelemmel, joggal és igazsággal kapcsolatos kérdéseket. A nagy dilemma természetesen az, vajon ha egy életkérdés a kék színű mezőbe esik, egy keresztény ember milyen úton induljon el a megoldás felé? Tipikus példa lehet erre a válás kérdése: a Szentírás leginkább két esetben beszél róla úgy, hogy elfogadható. Gyorsan és röviden: ha valaki megcsalja a párját, vagy akkor ha az egyik házastárs nem hívő, és válni kíván - ebben az esetben a hívő is fogadja el ezt az opciót. De nincs szó például válóokként arról, amit házasságon belüli erőszaknak nevezhetnénk. Mit csináljon az a feleség, aki rendszeresen kénytelen elszenvedni a férje brutális erőszakoskodását - például heti háromszor megveri részeg dühében?

Az óvatosság teológiája nem mondhatja ki explicit, hogy "azonnal váljon el!" - és nem azért, mert szívtelen, hanem mert maga a Szentírás nem tartalmaz expilicit rendelkezést erre az esetre. Egyértelmű, hogy az ilyesmi az utolsó, kék színű mezőbe tartozó kérdés. Ugyanakkor ha az életvédelem oldaláról közelítünk - ami viszont leginkább az első két mezőhöz kapcsolható -, láthatjuk azt, hogy az emberi élet megóvása kiemelt és szinte minden törvényen felül álló kérdés. Valószínűsíthető ennek alapján, hogy Isten nem kívánja a napi verést elszenvedő asszonytól, hogy egész életét egy ilyen házasság terrorja alatt szenvedje végig! Tehát bár nincs explicit tanítás a válásról, más bibliai elvek mentén viszont valószínűség létezhet. Az óvatosság teológiája viszont önmagában nem szolgálhat felhatalmazásként. A döntést mindenképpen az ilyen helyzetben lévő embernek kell meghoznia, ám a Biblia nem lehet ebben végső és perdöntő hivatkozási alap számára.

Nagyon nehéz kérdés, mihez kezdjen valaki, ha az általános bibliai elvek nem segítenek a konkrét életproblémájában - és ilyenek abszolút elő is fordulhatnak. Többet kellene talán a lelkészeknek, teológusoknak, egyházi gondolkodóknak tipródni a fenti tipológia mentén arról, hogyan találhatunk kontrasztosabb vagy kevésbé éles képeket az eligazodást tekintve - mert ha az egyház nem tud legalább megközelítő választ adni a hozzá forduló emberek napi szintű kérdéseiben, akkor vajon ki fog?

Tovább