Akármennyire is hevesen tudok vitatkozni Yuval Noah Harari világszemléletével, el kell ismernem, hogy egyrészt remek író, aki rendre nagyon fontos kérdéseket tálal, másrészt láthatóan nem köti gúzsba semmiféle konvenció, túlérzékenység, félénkség, hanem kendőzetlen őszinteséggel vágja az arcokba, amit a világ működéséről gondol. Utálják is érte. Nexus című új könyvének már az első fele olyan, hogy muszáj foglalkozni vele, mert nem meglepő módon a kereszténységet is érinti.
Gusztustalan liberális féregnek, visszataszító mocsoknak és az emberi civilizáció ellenségének is láttam már feltüntetve különféle kommentekben Hararit, akit szerintem azért utálnak a többnyire konzervatívabb lelkületű emberek, mert alaposan belegyalogol meglévő struktúráikba. Szentségtörőnek, hagyománytaposónak és a meglévő értékeinket feldúló embernek tűnik. Nem látok persze bele Harari fejébe, de aligha vannak tényleg ilyen szándékai: egyszerűen csak elmondja mit gondol és érveket társít a véleménye mellé. Lehet vele vitatkozni.
Ettől függetlenül mégis próbálok magamra erőltetni valamiféle empátiát és belegondolni, mit érezhet az, akinek egész belső világát feldúlják bizonyos felvetések, melyeket Harari könyvei a felszínre hoznak. A különféle érzékeny pontokat nem nehéz beazonosítani. Harari megmagyarázza, hogy a kultúra amiben élünk, beleértve olyan fontos szegmenseit és fogalmait, mint a nemzettudatosság, a vallás, a diktatúrák és szabad demokráciák, vagy a különféle politikai irányzatok miért alakultak pont olyanná, amilyennek ma látjuk őket. "Nexus" című új könyvének első felében van egy gondolatébresztő felvetés a valóság, mint olyan természetéről, melyet úgy döntöttem "áruba bocsájtok" így év elején itt, a blogban.
Harari szerint túlságosan egyértelmű számunkra, hogy a "valóság" kifejezés alatt mit értünk, noha annak legalább háromféle szintje létezik. Valahogy így:
A fenti ábrán egy fát látunk. Maga a fa, mint növény alapvetően és elsősorban objektív valóság, hiszen ott van, létezik, érzékelhető. Az is valóságos, bár szubjektív, ha számomra egy konkrét fa kellemes emlékeket idéz, mert például egyszer az árnyékában feküdtem és életem egyik legjobb könyvét ott olvastam el. Tehát, gondoljuk csak végig! A valóságnak eszerint van legalább két szintje. Létezik egy objektív szint, ahova többnyire a materiális és érzékszervekkel közvetlenül észlelhető objektumok tartoznak, például a kövek, a fák, az épületek, az állatok - az ilyen entitások attól függetlenül léteznek, hogy mi tudunk-e róluk vagy sem. Egy Föld felé száguldó aszteroida például akkor is létezik, ha nincs róla ismeretünk és sehol senki nem észleli. Azután természetesen van egy szubjektív valóság is, melynek körébe személyes érzeteink tartoznak, például a fájdalom, az öröm, a szeretet. Az ilyen valóságok egyéni szinten bennünk vannak, de egy másik ember számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Nekünk is csak annyiban valóságosak, amennyiben észleljük őket. A testi fájdalmam, amit nem érzek, leginkább oximoron.
Az izgalmas felvetés viszont az, hogy van a valóságnak egy harmadik szintje, amit Harari interszubjektív valóságnak nevez. Míg a szubjektív valósághoz az egyéni élmények tapadnak, az interszubjektív dolgok - amilyenek a törvények, nemzetek vagy pénznemek - számos ember elméjében léteznek. Vagyis mi emberek alkotjuk meg ezeket a valóságokat és az egymásnak mesélt, közös történeteink tartják az ilyen dolgokat a valóság szintjén. Azt is mondhatom, hogy az emberek közti információcsere teremti meg az interszubjektív valóság egyes elemeit. Ha én azt mondom valakinek, hogy fáj valamim, azzal nem hozok létre fájdalmat. Ehhez hasonlóan ha azt állítom, hogy láttam egy rinocéroszt, azzal nem hozom létre magát az állatot, mert az az állításomtól független objektív létező. De amikor sok ember beszél történeteket nemzetekről, hősiességről, törvényekről vagy akár devizáról, azzal létre is hozza ezeket a dolgokat.
Valószínűleg első olvasatra furcsának tűnhet, de az objektív valóság szintjén nem léteznek nemzetek. Valójában nincs olyan, hogy Magyarország: ezt az országot egyszer valakik "kitalálták", megalapították, létrehozták, és csak addig létezik, ameddig a homo sapiens magyarnak nevezett tagjai vagy mások, akik ebben érdekeltek, létben tartják. Ha az emberi faj máról holnapra kihalna, a tőlünk függetlenül létező többi objektum ettől még tovább létezne. De Magyarország már nem lenne tovább. Tudunk olyan országokról is, melyek puszta létét más országok el sem ismerik valóságosnak (ilyen például Izrael vagy Palesztina - egyes országok szerint ezek vagy vannak vagy nincsenek). Bármilyen szokatlan, de az államok létezése nem olyan szilárd, mint egy darab kő létezése, ami közmegegyezéstől és politikai ízléstől, valamint számos más dologtól függően objektív létezik. Csak azért nem látjuk ezt világosan, mert az interszubjektivitás határhelyzetekben kerül elő - például amikor egy háború miatt egy ország kettészakad és két újabb ország jön létre belőle.
Namármost, az emberi történelem bővelkedik az interszubjektív valóságteremtésben. Az emberek által kitalált történetek, dolgok, entitások hatalmas hálózatokat generáltak, melyek átalakították az egész társadalmat. Mondani sem kell, Harari szerint a vallások, istenek, transzcendens elemek is "csupán" interszubjektív valóságok - de nem önmagukban álló, objektív létezők. Ettől azonban a hatásuk elementáris, perdöntő, alapszinteken meghatározó lehet. Gondoljunk csak arra, hányan képesek például vérüket adni "a nemzetért", vagy akár "a kommunizmusért", de "az iszlámért" és "a hitért" úgy általában is. Az emberi történelem és kultúrtörténet java része gyakorlatilag másról sem szólt, minthogy általunk megalkotott interszubjektív valóságokat versenyeztettünk egymással, melyeket történetek hordoznak. Harari szerint a vallások annyiban emelkednek ki az interszubjektív valóság más hordozóelemeitől, amennyiben isteni tekintélyt követelnek maguknak, azaz valamiféle megkérdőjelezhetetlenségre tartanak igényt, mintha objektív valóságok lennének.
Természetesen Harari szerint a vallásoknak vannak az objektív valósághoz kötődő gyökérszálai is, azonban nem ezek dinamizálják, nem ezek mozgatják és tartják életben. Jézus személye például szerinte korántsem fejt ki nagy hatást - azonban Jézus személyének a története a mai napig rendkívüli a legtöbb ember számára. Míg azonban Krisztus, mint személy léte az objektív valóság szférájához, addig a róla szóló történet már az interszubjektív valóság halmazába tartozik.
Ezen a ponton most megállok, mert egy blogbejegyzéshez talán egyelőre ennyi muníció is elegendő. Szerettem volna őszintén helyt adni Harari elgondolásának a valóság háromféle természetéről - ami persze részben önismétlő gondolat, mert korábbi könyveiben is fejtegettet már hasonló nézeteket. Néhány saját megjegyzést azonban hozzátennék mindehhez, a teljesség igénye nélkül.
Igazat adok Hararinak abban, hogy a vallások tele vannak interszubjektív történetekkel, de ez nem a vallások milyenségéből, hanem a történetből, mint kommunikációs formából következik. Gyanítom ezt ő sem vitatja. Maga a történet, mint nyelvi hordozóeszköz és a narratív gondolkodás olyan struktúra, ami szükségszerűen interszubjektív lesz, a vallások pedig többnyire történetekre építenek - mert a homo sapiens "történetmesélő állat", ahogyan azt mondani szokás. A kérdés tehát számomra nem az, hogy a keresztény hitemben vannak-e olyan elemek, melyek egyébként nem léteznének, ha nem mesélnének el ezeket újra meg újra. A kérdés nekem inkább az, hogy a forgalomban lévő interszubjektív történetek közül melyik érintkezik leginkább az objektív valósággal, valamint az én szubjektív megéléseimmel - azaz a valóság másik két szegmensével. Az én válaszom erre természetesen az, hogy a Krisztusról szóló történet - de elfogadom, hogy másnak más a válasza. A vita innen kezdődik, hogy a különféle vallások természetük lényeges aspektusaiban interszubjektívek vagy objektív pontokon állnak. A kereszténységnek ebben a versenyben szerintem előnyös, hogy van egy történeti Jézusa. Ha jól ismerem a többi világvallást, nemigazán létezik olyan megtestesült istenkaraktere, amilyen Krisztus volt. Az iszlámban csak Allahot találjuk, egy elvont és szellemi lényt, akinek Mohamed a hitvallás szerint is hangsúlyozottan az emberi prófétája. A buddhizmusban Buddha személye történelmileg tulajdonképpen súlytalan még akkor is, ha vallásalapítóként jelentős emberi személyiség. A buddhizmus tanítási rendszere azonban nem múlik azon, hogy Buddha ki volt: ő csak egy útmutató a felébredéshez, a mahayana buddhizmus szerint csaknem bárki buddhává válhat. A hinduizmus is valami hasonló, s bár Krisna elvileg lehetett történelmi személy, a vallás logikája szerint teljesen mindegy, hogy az volt-e. Ami számít, hogy Krisna gyakorlatilag Visnu istenség nyolcadik avatárja, egy a többi között.
Összefoglalva ezt a világvallási gyorstalpalót úgy néz ki, hogy ezek a hitrendszerek jórészt szándékosan az interszubjektivitás halmazában szeretnek lavírozni, központi figuráik nem hagytak erős objektív lábnyomokat a valóságban - leszámítva a kereszténységet, aki egy feltámadt istenemberre hivatkozik. Ezt persze lehet elhinni vagy elutasítani, mégis minőségében más a többiekhez képest.
Ugyanakkor a felvetés, amit Harari is megfogalmaz, ettől még a felszínen marad: úgy tűnik, a Jézus személyéről szóló történet tényleg nagyobb hatású magának Jézusnak a személyénél. Ez azonban szerintem kissé felszínes állítás. Egyrészt, Jézus személyének története a történeti Jézus konkrét személyében gyökerezik. Tudjuk, hogy az első századi Palesztinában működött csomó vándorló tanító, csodatévő hírében álló, gyógyítónak nevezett rabbi, közülük többen még híresnek is számítottak (ilyenek például Honi a körrajzoló vagy Hanina Ben Dosa). Pusztán azzal a hírnévvel, hogy Jézus is tesz ilyesmit, nehéz lett volna kitűnnie a többiek közül. Tehát, ha az objektív valóság Krisztusa nagyjából olyan volt, mint saját vallásos rabbi kortársai, és csak utólag "magasztosították fel" egy interszubjektív Krisztussá, akkor pontosan meg kellene mondani mivel is bizonyult erre alkalmasnak? Ha egy korabeli okos, populáris, de mégis csak felismerhető vándortanító volt, miért és hogyan emelkedett olyan hagyományok központi figurájává, melyek alkalmassá tették az egész nyugati civilizáció arculatát formáló személyiségnek?
Természetesen ez a kérdés nagyon régi, s bár Harari nem beszél róla, de végső soron csak újracsomagolta a történeti Jézus-kutatás alaptézisét, miszerint van egy "objektív és valóságos Jézus", amire mintegy külső rétegként a tanítványok és az induló egyház ráhúzták a "hit Krisztusát". Képtelen vagyok több száz év kutatási hullámairól két mondatban írni, de azt kell mondjam, az egész történeti Jézus-kutatás projekt nagyjából kudarcba fulladt. Csak az derült ki belőle, amiről fentebb már említést tettem: az "interszubjektív Jézus" (akit hirdetünk) erősen függ és összekapcsolódik az "objektív Jézussal" (a történeti személlyel). Ez a kapcsolat adja a kereszténység tulajdonképpeni erejét és magját. És ezért lehet vitatkozni Harari állításaival, hogy valóban Jézus személye vagy a Róla szóló történet-e a népszerűbb - mert jogosnak tűnik feltételezni, hogy utóbbinak semmi hatóereje nem volna előbbi nélkül. A kereszténység állítása nem kevesebb, minthogy az interszubjektív Jézus egy objektív Jézusra épít, aki ráadásul a szubjektív valóságmegélésünkbe is képes belépni. Ez történik a megtéréskor és ezt éli át az, aki őszintén keresi Istennel a kapcsolatot.
