Akármennyire is hevesen tudok vitatkozni Yuval Noah Harari világszemléletével, el kell ismernem, hogy egyrészt remek író, aki rendre nagyon fontos kérdéseket tálal, másrészt láthatóan nem köti gúzsba semmiféle konvenció, túlérzékenység, félénkség, hanem kendőzetlen őszinteséggel vágja az arcokba, amit a világ működéséről gondol. Utálják is érte. Nexus című új könyvének már az első fele olyan, hogy muszáj foglalkozni vele, mert nem meglepő módon a kereszténységet is érinti.
Ettől függetlenül mégis próbálok magamra erőltetni valamiféle empátiát és belegondolni, mit érezhet az, akinek egész belső világát feldúlják bizonyos felvetések, melyeket Harari könyvei a felszínre hoznak. A különféle érzékeny pontokat nem nehéz beazonosítani. Harari megmagyarázza, hogy a kultúra amiben élünk, beleértve olyan fontos szegmenseit és fogalmait, mint a nemzettudatosság, a vallás, a diktatúrák és szabad demokráciák, vagy a különféle politikai irányzatok miért alakultak pont olyanná, amilyennek ma látjuk őket. "Nexus" című új könyvének első felében van egy gondolatébresztő felvetés a valóság, mint olyan természetéről, melyet úgy döntöttem "áruba bocsájtok" így év elején itt, a blogban.
Harari szerint túlságosan egyértelmű számunkra, hogy a "valóság" kifejezés alatt mit értünk, noha annak legalább háromféle szintje létezik. Valahogy így:
A fenti ábrán egy fát látunk. Maga a fa, mint növény alapvetően és elsősorban objektív valóság, hiszen ott van, létezik, érzékelhető. Az is valóságos, bár szubjektív, ha számomra egy konkrét fa kellemes emlékeket idéz, mert például egyszer az árnyékában feküdtem és életem egyik legjobb könyvét ott olvastam el. Tehát, gondoljuk csak végig! A valóságnak eszerint van legalább két szintje. Létezik egy objektív szint, ahova többnyire a materiális és érzékszervekkel közvetlenül észlelhető objektumok tartoznak, például a kövek, a fák, az épületek, az állatok - az ilyen entitások attól függetlenül léteznek, hogy mi tudunk-e róluk vagy sem. Egy Föld felé száguldó aszteroida például akkor is létezik, ha nincs róla ismeretünk és sehol senki nem észleli. Azután természetesen van egy szubjektív valóság is, melynek körébe személyes érzeteink tartoznak, például a fájdalom, az öröm, a szeretet. Az ilyen valóságok egyéni szinten bennünk vannak, de egy másik ember számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Nekünk is csak annyiban valóságosak, amennyiben észleljük őket. A testi fájdalmam, amit nem érzek, leginkább oximoron.
Az izgalmas felvetés viszont az, hogy van a valóságnak egy harmadik szintje, amit Harari interszubjektív valóságnak nevez. Míg a szubjektív valósághoz az egyéni élmények tapadnak, az interszubjektív dolgok - amilyenek a törvények, nemzetek vagy pénznemek - számos ember elméjében léteznek. Vagyis mi emberek alkotjuk meg ezeket a valóságokat és az egymásnak mesélt, közös történeteink tartják az ilyen dolgokat a valóság szintjén. Azt is mondhatom, hogy az emberek közti információcsere teremti meg az interszubjektív valóság egyes elemeit. Ha én azt mondom valakinek, hogy fáj valamim, azzal nem hozok létre fájdalmat. Ehhez hasonlóan ha azt állítom, hogy láttam egy rinocéroszt, azzal nem hozom létre magát az állatot, mert az az állításomtól független objektív létező. De amikor sok ember beszél történeteket nemzetekről, hősiességről, törvényekről vagy akár devizáról, azzal létre is hozza ezeket a dolgokat.
Valószínűleg első olvasatra furcsának tűnhet, de az objektív valóság szintjén nem léteznek nemzetek. Valójában nincs olyan, hogy Magyarország: ezt az országot egyszer valakik "kitalálták", megalapították, létrehozták, és csak addig létezik, ameddig a homo sapiens magyarnak nevezett tagjai vagy mások, akik ebben érdekeltek, létben tartják. Ha az emberi faj máról holnapra kihalna, a tőlünk függetlenül létező többi objektum ettől még tovább létezne. De Magyarország már nem lenne tovább. Tudunk olyan országokról is, melyek puszta létét más országok el sem ismerik valóságosnak (ilyen például Izrael vagy Palesztina - egyes országok szerint ezek vagy vannak vagy nincsenek). Bármilyen szokatlan, de az államok létezése nem olyan szilárd, mint egy darab kő létezése, ami közmegegyezéstől és politikai ízléstől, valamint számos más dologtól függően objektív létezik. Csak azért nem látjuk ezt világosan, mert az interszubjektivitás határhelyzetekben kerül elő - például amikor egy háború miatt egy ország kettészakad és két újabb ország jön létre belőle.
Namármost, az emberi történelem bővelkedik az interszubjektív valóságteremtésben. Az emberek által kitalált történetek, dolgok, entitások hatalmas hálózatokat generáltak, melyek átalakították az egész társadalmat. Mondani sem kell, Harari szerint a vallások, istenek, transzcendens elemek is "csupán" interszubjektív valóságok - de nem önmagukban álló, objektív létezők. Ettől azonban a hatásuk elementáris, perdöntő, alapszinteken meghatározó lehet. Gondoljunk csak arra, hányan képesek például vérüket adni "a nemzetért", vagy akár "a kommunizmusért", de "az iszlámért" és "a hitért" úgy általában is. Az emberi történelem és kultúrtörténet java része gyakorlatilag másról sem szólt, minthogy általunk megalkotott interszubjektív valóságokat versenyeztettünk egymással, melyeket történetek hordoznak. Harari szerint a vallások annyiban emelkednek ki az interszubjektív valóság más hordozóelemeitől, amennyiben isteni tekintélyt követelnek maguknak, azaz valamiféle megkérdőjelezhetetlenségre tartanak igényt, mintha objektív valóságok lennének.
Természetesen Harari szerint a vallásoknak vannak az objektív valósághoz kötődő gyökérszálai is, azonban nem ezek dinamizálják, nem ezek mozgatják és tartják életben. Jézus személye például szerinte korántsem fejt ki nagy hatást - azonban Jézus személyének a története a mai napig rendkívüli a legtöbb ember számára. Míg azonban Krisztus, mint személy léte az objektív valóság szférájához, addig a róla szóló történet már az interszubjektív valóság halmazába tartozik.
Ezen a ponton most megállok, mert egy blogbejegyzéshez talán egyelőre ennyi muníció is elegendő. Szerettem volna őszintén helyt adni Harari elgondolásának a valóság háromféle természetéről - ami persze részben önismétlő gondolat, mert korábbi könyveiben is fejtegettet már hasonló nézeteket. Néhány saját megjegyzést azonban hozzátennék mindehhez, a teljesség igénye nélkül.
Igazat adok Hararinak abban, hogy a vallások tele vannak interszubjektív történetekkel, de ez nem a vallások milyenségéből, hanem a történetből, mint kommunikációs formából következik. Gyanítom ezt ő sem vitatja. Maga a történet, mint nyelvi hordozóeszköz és a narratív gondolkodás olyan struktúra, ami szükségszerűen interszubjektív lesz, a vallások pedig többnyire történetekre építenek - mert a homo sapiens "történetmesélő állat", ahogyan azt mondani szokás. A kérdés tehát számomra nem az, hogy a keresztény hitemben vannak-e olyan elemek, melyek egyébként nem léteznének, ha nem mesélnének el ezeket újra meg újra. A kérdés nekem inkább az, hogy a forgalomban lévő interszubjektív történetek közül melyik érintkezik leginkább az objektív valósággal, valamint az én szubjektív megéléseimmel - azaz a valóság másik két szegmensével. Az én válaszom erre természetesen az, hogy a Krisztusról szóló történet - de elfogadom, hogy másnak más a válasza. A vita innen kezdődik, hogy a különféle vallások természetük lényeges aspektusaiban interszubjektívek vagy objektív pontokon állnak. A kereszténységnek ebben a versenyben szerintem előnyös, hogy van egy történeti Jézusa. Ha jól ismerem a többi világvallást, nemigazán létezik olyan megtestesült istenkaraktere, amilyen Krisztus volt. Az iszlámban csak Allahot találjuk, egy elvont és szellemi lényt, akinek Mohamed a hitvallás szerint is hangsúlyozottan az emberi prófétája. A buddhizmusban Buddha személye történelmileg tulajdonképpen súlytalan még akkor is, ha vallásalapítóként jelentős emberi személyiség. A buddhizmus tanítási rendszere azonban nem múlik azon, hogy Buddha ki volt: ő csak egy útmutató a felébredéshez, a mahayana buddhizmus szerint csaknem bárki buddhává válhat. A hinduizmus is valami hasonló, s bár Krisna elvileg lehetett történelmi személy, a vallás logikája szerint teljesen mindegy, hogy az volt-e. Ami számít, hogy Krisna gyakorlatilag Visnu istenség nyolcadik avatárja, egy a többi között.
Összefoglalva ezt a világvallási gyorstalpalót úgy néz ki, hogy ezek a hitrendszerek jórészt szándékosan az interszubjektivitás halmazában szeretnek lavírozni, központi figuráik nem hagytak erős objektív lábnyomokat a valóságban - leszámítva a kereszténységet, aki egy feltámadt istenemberre hivatkozik. Ezt persze lehet elhinni vagy elutasítani, mégis minőségében más a többiekhez képest.
Ugyanakkor a felvetés, amit Harari is megfogalmaz, ettől még a felszínen marad: úgy tűnik, a Jézus személyéről szóló történet tényleg nagyobb hatású magának Jézusnak a személyénél. Ez azonban szerintem kissé felszínes állítás. Egyrészt, Jézus személyének története a történeti Jézus konkrét személyében gyökerezik. Tudjuk, hogy az első századi Palesztinában működött csomó vándorló tanító, csodatévő hírében álló, gyógyítónak nevezett rabbi, közülük többen még híresnek is számítottak (ilyenek például Honi a körrajzoló vagy Hanina Ben Dosa). Pusztán azzal a hírnévvel, hogy Jézus is tesz ilyesmit, nehéz lett volna kitűnnie a többiek közül. Tehát, ha az objektív valóság Krisztusa nagyjából olyan volt, mint saját vallásos rabbi kortársai, és csak utólag "magasztosították fel" egy interszubjektív Krisztussá, akkor pontosan meg kellene mondani mivel is bizonyult erre alkalmasnak? Ha egy korabeli okos, populáris, de mégis csak felismerhető vándortanító volt, miért és hogyan emelkedett olyan hagyományok központi figurájává, melyek alkalmassá tették az egész nyugati civilizáció arculatát formáló személyiségnek?
Természetesen ez a kérdés nagyon régi, s bár Harari nem beszél róla, de végső soron csak újracsomagolta a történeti Jézus-kutatás alaptézisét, miszerint van egy "objektív és valóságos Jézus", amire mintegy külső rétegként a tanítványok és az induló egyház ráhúzták a "hit Krisztusát". Képtelen vagyok több száz év kutatási hullámairól két mondatban írni, de azt kell mondjam, az egész történeti Jézus-kutatás projekt nagyjából kudarcba fulladt. Csak az derült ki belőle, amiről fentebb már említést tettem: az "interszubjektív Jézus" (akit hirdetünk) erősen függ és összekapcsolódik az "objektív Jézussal" (a történeti személlyel). Ez a kapcsolat adja a kereszténység tulajdonképpeni erejét és magját. És ezért lehet vitatkozni Harari állításaival, hogy valóban Jézus személye vagy a Róla szóló történet-e a népszerűbb - mert jogosnak tűnik feltételezni, hogy utóbbinak semmi hatóereje nem volna előbbi nélkül. A kereszténység állítása nem kevesebb, minthogy az interszubjektív Jézus egy objektív Jézusra épít, aki ráadásul a szubjektív valóságmegélésünkbe is képes belépni. Ez történik a megtéréskor és ezt éli át az, aki őszintén keresi Istennel a kapcsolatot.
Izgalmas!
VálaszTörlésNemrég egy pszichológiai csoportban írta valaki, hogy néhány éve spirituális útkeresésben van, sokféle new age-es dolgot kipróbált, de valahogy nem sikerült előrejutnia a problémáival. Épp azt vetettem fel neki, hogy sokszor a "spiritualitás" univerzalizálni próbálja a személyes megéléseket, de ha ez rendszerré válik, akkor az csak annyiban lesz megbízható, amennyire megbízható a személyes megélés. Ha pedig "más ruháját" próbáljuk magunkra, semmi nem garantálja, hogy nem csak attól fogunk frusztrálódni, hogy "hát ez nekem nem működik".
Két felvetésem volt: az egyik, hogy vagy keres olyan spirituális utat, ami több szálon kötődik az objektív valósághoz, aka kereszténység (Jézus azt mondja, hogy én vagyok az igazság, hát ilyen értékajánlattal egyik ezoterikus bohóckodás sem rendelkezik), és így kevesebbet kell azon vekengeni, hogy miért nem valós úgy igazán számomra a reiki, vagy elfogadja, hogy annyira szubjektív a valóságról alkotott kép, hogy az "igazi" spiritualitás az pont az a spiritualitás, amit egyénileg meg tud, vagy nem tud megélni, és akkor ezzel együtt kell élni, de nincs miért küzdeni valami teljesebbért, mert épp ez az "igazi".
Egyébként az interszubjektív motívumokat a pszichológia és a pszichiátria is kezdi újrafelfedezni (egyes irányzatok kevésbé gondolkodnak egyértelmű patológiákban, hanem sokkal inkább hagyják, hogy a személyes megélések beszéljenek, és a segítő-kliens között létrejövő interszubjektív valósággal dolgoznak inkább, mint hogy egyértelműen diagnosztizáljanak).
Attila, a nagy kérdés az, hogy az objektivitás létezik-e bárhogyan is spirituális dolgokban? Jézus azt mondja, hogy ő az igazság - de ez a kijelentés illetve annak tartalma nem lesz objektív valóság egy nem keresztény számára. Az objektív valóság neki materiális jellegű elemekből áll: fákból, kövekből, állatokból, növényekből, emberekből, fizikai entitásokból. Az igazság pedig egy fogalom, nem tudod megfogni, mint egy darab kavicsot.
TörlésA kereszténység kívülről, azaz NEM hívő szemmel nagyjából így látszik a háromféle valóságértelmezésben:
- vannak objektív elemei, pl. Jézus történelmi személye, Jeruzsálem városa, vagy éppen az évezredek során konzervált iratmásolatok a Szentírásról.
- tele van szubjektív dolgokkal, pl. hogy nekem mennyire fontos a hitemről gondolkodni, imádkozni, Bibliát olvasni és nekem mennyire számít az értékrendemben, hogy hívő ember vagyok.
- és a legtöbb dolog interszubjektív. Maga az egyház is az, a tanítások, dogmák, stb...
A nehézség az, hogy a kereszténység objektív elemei nem feltétlenül igazolják a kereszténységben meglévő interszubjektív elemek valóságát. Gyors példa: azért, mert Sodoma városa létezett az ókorban, ez még nem bizonyítja, hogy ott kénköves eső is hullott, ahogy a történetben olvassuk. Márpedig bennünket nem a város puszta létezése izgat, hanem amiről a róla szóló bibliai epizód beszél.
Ez tényleg nagy kihívást jelent, és valószínűleg helyes azt mondani, minél több az interszubjektív elem egy hitrendszerben, az annál inkább megfoghatatlan, vagy túl képlékeny, kevéssé megragadható, igazolhatatlan.
"Attila, a nagy kérdés az, hogy az objektivitás létezik-e bárhogyan is spirituális dolgokban"
VálaszTörlésAxiómaként, elvégre Isten számára a "spiritualitás" az, ami, csak ez emberileg nem igazolható - bár érdekes módon a Szentháromság jellegéből fakadóan ott is van interszubjektív jellege. Na, ez érdekes. A spiritualitás akkor lehet, hogy inkább "dinamika". Lehet, hogy inkább az a kérdés, hogy mennyire valóságos (objektív) az, amire a spiritualitás irányul, és hogy közben engem mennyire visz közel ahhoz, ami van.
"...illetve annak tartalma nem lesz objektív valóság egy nem keresztény számára"
Az objektív valóságot nem különösebben érdekli, hogy én mit gondolok róla, épp attól objektív. Ha azt nézem, hogy bennem keresztényként mit végez el Jézus mondata, akkor viszont az számomra is interszubjektív elem - elvégre hittel ragadom meg.
"Az igazság pedig egy fogalom, nem tudod megfogni, mint egy darab kavicsot".
Persze, de akkor valójában nem objektivitásról beszélünk, hanem arról, ami tapasztalható, kézzelfogható. Ez a fajta materialista "objektivitás" csak annyira objektív, amennyire az emberi érzékelés az objektív fizikai valóságot tudja megragadni - és ez azért elég vitatható.
"minél több az interszubjektív elem egy hitrendszerben, az annál inkább megfoghatatlan, vagy túl képlékeny, kevéssé megragadható, igazolhatatlan"
Ha a hit viszonyulás a valósághoz, és a leginkább megragadható valóság a fizikai világ körülöttünk, akkor a legracionálisabb hit egyfajta fizikalista panteizmus, de az ateista nem fog továbbra sem imádattal fordulni az anyag felé, legalábbis nem tudatosan, mert semmiféle személyességet nem tulajdonít neki. A probléma inkább az, hogy van-e a valóságnak "személyes" jellege, mert ha nincs, akkor nem is kell hozzá semmiképp viszonyulnom - az csak van. Hogy hogyan viszonyulunk hozzá, az inkább attól függ, hogy csoportként milyen szabályok mentén élünk benne, de akkor végső soron a valósághoz való viszonyunk úgy interszubjektív, hogy az "inter" az nem a valósággal való kapcsolatra utal, hanem a másik emberrel való kapcsolatra.
Itt viszont meg is érkeztünk oda, hogy a "szeresd felebarátodat, mint magadat" és a "szeresd az Urat..." elválaszthatatlanok.
"A nehézség az, hogy a kereszténység objektív elemei nem feltétlenül igazolják a kereszténységben meglévő interszubjektív elemek valóságát".
TörlésIgen, és ezért próbálkozik az evidencialista apologetika a "bizonyítással", de végső soron mindig az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan értelmezem a rendelkezésre álló adatokat. A Van Til meg a Bahsen féle megközeítlés annyiban jobb, hogy azt piszkálja meg, hogy ha nincs Isten, akkor végső soron maga a racionális folyamat, ami által eljutunk a "tények" alapján a következtetéskre sem megbízható, akár azt mondjuk végül, hogy valószínűleg létezik a keresztény Isten, akár azt, hogy ez az egész csak egy megalapozatlan, pszichológiai igények által vezérelt illúzió.
Ez egybecseng Polányival is, meg a "személyes tudás" problémájával.
"Persze, de akkor valójában nem objektivitásról beszélünk, hanem arról, ami tapasztalható, kézzelfogható. Ez a fajta materialista "objektivitás" csak annyira objektív, amennyire az emberi érzékelés az objektív fizikai valóságot tudja megragadni - és ez azért elég vitatható."
TörlésNa igen, ebbe az irányba nem akartam elvinni. :-) Mármint, hogy amit tapasztalunk és kézzelfogunk az mennyire objektív, hiszen az érzékelésünk is becsapható. Itt kezdődnek azok a filozofikus gondolatömlenyek, miszerint lehet hogy (1) mind egy Mátrixban élünk vagy (2) a világ csupán csak 5 perce kezdődött, de az emlékeinkkel együtt. Őszintén, ezek a (sokszor posztmodern) okoskodások - mármint ha nem egy jó sci-fiből jönnek - engem lefárasztanak. :-) Szerintem amiben mindannyian élünk, az a valóság és ehhez a valósághoz még akkor is az érzékszerveinken keresztül férünk hozzá, ha ez adott esetben nem 100%-osan megbízható. Lehet, hogy ebben nagyon materialista vagyok én is, mindazonáltal bibliai alapon sem látom miért lenne ez másként. A Biblia nem mondja azt, hogy az Istentől kapott érzékelési képességünk úgy ahogy van, nem megbízható a valóság feltárására: "csak" azt mondja, hogy a valóság több annál, mint amit ezekkel megragadhatunk.
"A probléma inkább az, hogy van-e a valóságnak "személyes" jellege, mert ha nincs, akkor nem is kell hozzá semmiképp viszonyulnom - az csak van."
Ez szerintem is kulcskérdés, de azt nem hiszem, ha valaki nemmel felel rá ("a valóság mögött nincs alapvetően személyes jelleg"), az nem viszonyul sehogy a valósághoz. Mindenki mindig viszonyul valamiként a valósághoz, itt szerintem nincs nihil állapot - max. arról vitázhatunk kinek a viszonyulása tűnik adekvátabbnak.
"ha nincs Isten, akkor végső soron maga a racionális folyamat, ami által eljutunk a "tények" alapján a következtetéskre sem megbízható, akár azt mondjuk végül, hogy valószínűleg létezik a keresztény Isten, akár azt, hogy ez az egész csak egy megalapozatlan, pszichológiai igények által vezérelt illúzió."
Nem vagyok kifejezett rajongója az evidencialista irányú apologetikának, de van benne mégis valamiféle becsületesség - miszerint csak addig szándékozik elmerészkedni, ameddig a bizonyítékok engedik. Azt nem értem miért következik abból, amit írsz, hogy a racionális folyamat nem megbízható a tények megismerése tekintetében? Én ezt az érvet eddig apologetikai megfogalmazásban a posztmodernnel szemben hallottam, kb. így: "a posztmodern szerint az értelem kijelentéseiben nem lehet megbízni. Csakhogy a posztmodernnek ez a kijelentése is az értelemből van - de akkor önellentmondás, hiszen nem lehet megbízni benne."
Erre céloztál?