Mindig utólag borzadunk el: úgy látszik, a történelem szörnyű tanulságait csak túl későn, az események megtörténte után vagyunk képesek értelmezni. Persze ez is több a semminél, ám biztosan nem tűnik elegendőnek, hiszen hiába vonjuk le a konzekvenciákat, ugyanazokat a hibákat újra meg újra elkövetjük. A "Goebbels, a manipuláció művészete" című friss mozifilm súlyos őszinteséggel mutat rá erre a tényre, amit keresztényként is érdemes megszívlelni.
Vannak erős mondatok és erős jelenetek ebben a filmben. Az egyik például mindjárt az elején hangzik el, amikor Adolf Hitler közismert propagandaminisztere, azaz
Joseph Goebbels (Robert Stadlober remek alakítása) egy jelenetben azt mondja, a propagandát ő művészetként fogja fel. A propaganda olyan művészet, ami egy üzenetet átélhetővé tesz, és ahhoz hogy tényleg az legyen, érteni is kell hozzá. A propaganda az emberek érzelmi elbűvöléséről szól, a pátosz adja a centrális pontját, vagyis arra bazíroz, hogy az általa gerjesztett emocionális hullámok magukkal sodorják az embereket. Aligha vitathatja bárki is, hogy a második világháború történetében Goebbelsnek oroszlánszerepe volt a Führer-kultusz megteremtésében és fenntartásában. A berlini Sportpalastban elmondott beszéde - ami akkor hangzott el, amikor minden józan ember látta, hogy az egész háború elveszett - még két évvel kitolta a pusztítást, ami így emberek tömegének halálát okozta.
A filmben Goebbels karaktere sajnos remekül fogalmazza meg a propaganda, mint művészet "műfaji besorolását", amikor azt mondja, a propaganda nem az információ közlésének egy módja, hanem fegyver, háborús eszköz, a háború megvívásának egyik formája. És valóban így van, a propaganda sosem tudatni kíván valamit, nem tanítani és edukálni akar, hanem valaki harcában számít fegyvernek, amihez felhasználja az embereket. A "Goebbels, a manipuláció művészete" képeit nézni azért letaglózó, mert miközben a második világháborús dokumentumfilm kockákat, vagy éppen a filmkészítők által kreált valósághű jelmezeket és díszleteket látjuk, nagyon is érezzük, hogy az egész valójában ennél többről szól. Olyan gondolatok csengenek vissza a forgatókönyvből, amelyek időtlenné teszik a filmet. A propagandatechnikák és a célok szinte ma is ugyanazok, mint akkor voltak, csak a történelmi helyzet más, ahol használják őket.
Valaki egyszer azt írta, az olyan emberekre, mint Adolf Hitler vagy Joseph Goebbels igazából nem szabadna az "őrült" jelzőt használni. Ezzel persze nem mentegetni kívánta a nácikat, erről természetesen szó sincs. Valahol tényleg őrültek is voltak, akik a legnagyobb gonosztett és legeszementebb őrültséget művelték. És mégis, az "őrült" kifejezés azért nem szerencsés, mert ezáltal Hitler vagy Goebbels kényelmes távolságra eltolhatók tőlünk. Simán mondhatjuk rájuk a frázist: "Jaj, hát persze ők csak azért csinálták mindezt, mert őrültek voltak!" Az igazság azonban az, hogy a maga módján és a maga furcsa logikája szerint a legtöbb velejéig náci ember teljesen hétköznapi jelenség volt. Attól olyan iszonyatosak, hogy kis túlzással bárki lehetne a helyükben. Ezt Rudolf Höss
naplóját olvasva értettem meg a legjobban: az auschwitzi táborparancsnok semmiféle értelemben nem hasonlított egy dühöngő bolondra, egy elmebetegre, egy őrültre. Igazából teljesen átlagos ember volt. Fontos ezt tudatosítani magunkban, mert ha eltoljuk magunktól ezeket a karaktereket, beleértve a propagandista Goebbelst, nem fogjuk érteni miben állt a gonoszságuk és akkor nem tudjuk levonni a helyes történelmi következtetéseket sem.
Szerintem a filmnek van egy kissé hibás megközelítése Hitlerről: én még ilyen rokonszenves Führert nem láttam a vásznon. Egy nyugodt, töprengő, higgadtan döntéseket hozó Vezér mutatja meg magát, márpedig a történelmi Hitlerről tudható, hogy állandó dühkitörései voltak, nem tűrt ellentmondást, élete vége felé pedig egészségileg is megtört és összeomlott. Sajnos ebből viszont alig jön át valami a vásznon - meglehet, tudatos koncepció miatt, mert egy emberibb Führer a nézőt nagyobb kihívás elé állítja.
És akkor néhány gondolat keresztényként. Felfigyeltem arra, hogy a saját egyházamban, illetve a karizmatikus-szabadkeresztény világban az istentiszteletek mennyire érzésközpontúak. A dalok a dicsőítés során többnyire arról szólnak, hogy én mit érzek és milyen jó érzések töltenek el Isten megváltása, érintése, kegyelme miatt. A prédikáció sok helyen általában egy lelkesítő és buzdító beszéd, azaz alapvetően az emberi érzéseket próbálja megragadni. Az imák is érzelemdúsak, sőt sok esetben hízelkedő stílusban szólnak Istenhez. Természetesen nem arra gondolok, hogy mostantól legyen a légkör hideg, mint a kő, űzzük ki az érzelmeket az alkalmainkról. Ám néha elbizonytalanodom, vajon nem hasonlít-e mindez egyfajta "belső proagandára", ahogy Goebbels karaktere megfogalmazta? Hiszen a cél mintha nem az edukálás, a tanítás, a mélyebb felismerés megszületésének elérése lenne, hanem az érzelmi ráhangolás és elbűvölés. Nyilván, ettől nem lesz "náci" az istentisztelet: amiről énekelünk, amiről beszélünk, ahogyan imádkozunk, hordoz igazságot. De az egész iránya kissé propagandaszerű, nem?
A "Goebbels, a manipuláció művészete" című filmet most meg tudod nézni a mozikban.
