A vérszomjas bestia

Valószínűnek tartom, ha valaki szereti a dogmatikát, a hamartiológia így sem tartozik a kedvenc területei közé. Pedig a bűnnel foglalkozó teológiai kérdések elképesztően fontosak: ha manapság valahol látunk úttévesztéseket, az pont ez a kérdés. Ugyanakkor legalább ilyen fontos az is, hogy a bűnről ne csak egyféleképpen, azaz a teoretikus dogmatika módján beszéljünk. Néha egy olyan könyv jobban megérteti az emberrel a bűn lényegét, aminek semmi köze a dogmatikához. Egy ilyen könyv volt a kezemben, mégpedig az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Höss írása, amelyet most ismét kiadtak magyar nyelven.

Száznegyven oldal teleírt lap, és még húsz-harminc oldal egyéb témák: ezt hagyta maga után Rudolf Höss, a hírhedt haláltábor első számú mészárosa, aki egymilliónál is több ember haláláért felelős. A róla szóló zseniális film egy hónappal ezelőtt került a mozikba, nem csoda, hogy az emlékiratait újra megjelentették magyar nyelven. Végigolvastam, habár őszinte leszek, volt néhány olyan gondolat, ahol fizikai nyomást éreztem a gyomromban, a rosszullét környékezett. Höss elmélkedéseit meglehetősen cinikusan ezzel fejezi be: "A nyilvánosság lássa csak bennem továbbra is a vérszomjas bestiát, a szörnyű szadistát, milliók gyilkosát, mert a széles tömegek képtelenek másképpen elképzelni Auschwitz parancsnokát. Úgysem fogják megérteni soha, hogy neki is volt szíve, és nem volt rossz ember".

Ez az ember egymilliónál több bestiálisan kivégzett, náci ideológia miatt széttrancsírozott, agyonvert, tarkónlőtt, elgázosított, majd szénné égetett, hamvait a folyókban szétszórt gyermek, nő és férfi után tulajdonképpen "nem rossz ember"-nek nevezi önmagát és gyakorlatilag a közvélemény értetlenségére mutat rá. Vérfagyasztó ez önmagában - s egyben az egyik kiváló hamartiológiai tanulsághoz is elvezet: mindegy, hogy egy embert ölsz meg vagy egymilliót abban a tekintetben, ha nem ismered fel amit tettél. Bűntudat nélkül nincs az a vérfürdő amit ne tudnál a magad számára megmagyarázni. Rudolf Höss lelkét felfalta a nemzetiszocializmus, és ezzel együtt láthatóan azt a képességét is, hogy érteni legyen képes mi a bűn.

De az igazi sokkot a könyvet elolvasva az okozza, hogy ennek ellenére mégsem szűnt meg önazonos lenni. Ahhoz hasonlóan, ahogy Pál apostol éppen saját fanatizmusából kitörve keresztény lett, s mégis megőrizte személyisége alapvonásait, Höss éppen ellenkező utat járt be: egy antipálfordulatot. Életrajzából kiderül, hogy eredetileg papnak készült(!), de gyóntató atyája kifecsegte édesapjának titkos bűneit, így ennek köszönhetően megroppant az egyházba és a vallásba vetett bizalma. Aztán egyre messzebb és messzebb távolodott Istentől, míg végül a hitben gonoszságot és elvetendő jelenséget azonosított a maga számára. Ugyan később is vallásosnak nevezte magát, de ez már csak lelki pózolás valódi szívbeli hit nélkül. Ezt többször kiemeli a könyvében. Nem akarom persze azt mondani, hogy azért lett belőle táborparancsnok Auschwitzban, mert elfordult a hittől. De azt viszont nagyon is akarom mondani, hogy ha nem fordult volna el, az élete jó eséllyel egyáltalán nem így alakul. 

Rudolf Höss kapcsán azonban a leginkább sokkoló felismerés mégis az, amit az ember iszonyúan vonakodva hajlandó csak beismerni magának, és bármi áron kerülni igyekszik, hogy kimondja. Ahogy a könyvet olvassuk, lapról-lapra formálódik bennünk a gondolat, amitől legbelül állandóan menekülni akarunk. Ez pedig úgy szól, hogy bizonyos értelemben Höss sehogyan sem tűnik különleges szörnyetegnek. Bár az lett volna! Dühöngő bolond, tajtékzó őrült, akire zubbonyt lehet húzni és akkor könnyen rámutathatnánk: hát ez a srác totálisan bekattant, nem normális, vagyis az a lényeg, hogy gyökeresen más, mint mi vagyunk. De Rudolf Höss sajnos nem ilyen volt. Teljesen átlagosak tűnik, sőt bizonyos gondolatai talán még rokonszenvesek is. Ha az utcán találkoznánk, ha szimplán csak beszélgetnénk vele, jó eséllyel egy halálosan átlagos, sőt kedves fiatalembernek vélnénk. Összezavaró ez: ha nem tudnám kicsoda, pont olyan lenne, mint bárki más. Akármelyik ember körülöttem. Vagy... esetleg én magam?

Azért ez túlzás. Ugye én soha nem csinálnék ilyet. Engem máshogyan neveltek. Más fából faragtak. A légynek se tudnék ártani, nem vagyok erőszakos ember. És akkor elkezdjük megmagyarázni, hogy biztosan találunk valamit Höss családjában, a környezetében, a szerencsétlen történelmi helyzetben, vagy bármiben, ami így együtt olyan életúthoz vezette, hogy végül az lett belőle, aki lett: egy szörnyeteg. Persze azt tényleg nem szeretném mondani, hogy bármelyikünk biztosan lehetne Rudolf Höss - ez így nem volna igaz. Mert nekünk valóban mások a körülményeink és talán az alapszemélyiségünk is. Valahol viszont mégis letaglózó beismerni, hogy adott körülmények között nem tudjuk mi milyenek lennénk, és a Rudolf Höss-féle szörnyetegek pontosan erre emlékeztetnek minket. A saját kiszámíthatatlanságunkra, a saját belső bizonytalanságunkra, a kibillenthetőségünkre. Utálatos ezt beismerni. Undorító még a gondolat is, hogy hasonló fordulat szinte bárkivel megtörténhet.

Rudolf Höss nem attól volt "vérszomjas bestia", mert ilyenné tette a családja, a náci propaganda, a körülmények - noha ezek így együtt iszonyú sokat nyomtak a latban. Az igazi szörnyeteg az a bűnre való fogékonyság, ami sajnos mindannyiunkban jelen van. Más kérdés, mi hogyan rezonálunk rá, mit kezdünk vele, mennyire engedjük tombolni, de ez a hajlam bizony mindenkiben ott lapul. És úgy képes uralni az embert, hogy adott esetben észre sem veszi, sőt akár önként szolgáltatja ki magát neki. Kell ennél mélyebb rendszeres teológiai-hamartiológiai tanulmány, mint ennek az embernek az emlékiratai? Zseniálisan fejezi ki mindezt a közönyt, teljes deformációt Robert Merle "Mesterségem a halál" című regénye, ahogyan a Hösst alakító karakter hazamegy a "munkából" minden nap, azaz kilép a koncentrációs tábor kapuján, és mint aki jól végezte dolgát, éli a szép családi életét. Vizuálisan letaglózóan jelenik meg mindez a most mozikban elérhető Érdekvédelmi terület című filmben, ahol a Höss család szép villáját látjuk, az ápolt kertet, a pedáns családot, amely szó szerint a haláltábor szögesdrótokkal körbevett szomszédságában állt - a távolban a krematórium füstölgő kéményeivel. Milyen bemocskolt lelkű embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki az eszményi családi házát a hullaszagú mészárszék fala tövébe építse fel és miközben távoli lövések meg emberi sikolyok hangja tölti meg a levegőt, pancsikoljon a kerti medencében a gyerekeivel? Hogyan lehet jóízűen falatozni egy olyan kertesházban ücsörögve, ahol a fal másik oldalán éppen fejbelőnek asszonyokat és síró gyermekeket ideggázzal taszítanak a halálba?

Hát így lehet, így lehetett.

Rudolf Höss emlékiratait kötelezővé tenném a teológiai karokon dogmatikából, azaz hamartiológiából. Sokkal élesebb képet mutat arról mi a bűn, mint akármelyik korszakalkotó teológus rendszeres műve. Olyan lelki rétegekben érteti meg az emberrel a gonoszság mibenlétét, hogy Höss karaktere mellett a legnépszerűbb horrorfilmek földöntúli szörnyetegei papírmasé figuráknak tűnnek csupán. És van itt még egy dolog, amit a következő bejegyzésben külön is szeretnék kiemelni, mert a könyvből nemcsak a bűn lélektanát, de a fanatizmusét is egészen különleges módon lehet megérteni...