2016. november 6., vasárnap

Örökifjak vagy gyermekdedek?

Az előző két bejegyzés után támadt egy olyan érzésem, hogy az individuális-reflektív hitfázis előtti lépcsőről is említést kellene tennem: azaz, kicsit megvizsgálni honnan érkezik meg az ember hitéletének kritikus periódusához, és miért történhet meg, hogy sok keresztény már nem jut el ebbe a szakaszba. Azt hiszem a kép ezzel sokkal teljesebbé válik.

Fowler a szintetikus-konvencionális nevet használja annak a hitfázisnak a megjelölésére, melyet a keresztények java része 12 éves korától nagyjából 25 éves koráig átél. Ebből máris jól látszik, hogy itt túlnyomó többségében a tinédzser és fiatal felnőtt évekről beszélünk, ám nem meglepő módon rengeteg hívő embernek ezzel a fázissal véget is ér a hitfejlődése. A kutatások tapasztalata az volt, hogy igen sokan képesek itt leragadni és a kritikus kérdéseket felvető individuális-reflektív hit szintjére már nem jutnak el. Ez azt jelenti, hogy bizonyos módosulásokkal ugyan, de akár a 40-es vagy 50-es éveikben járók is meghatározóan a kamaszok hitére jellemző adottságokkal bírhatnak.

 
Az eddigi bejegyzésekben azt hiszem nem említettem, hogy Fowler hitfázisai nem az ítélkezés vagy rangsorolás szándékával születtek. Gondolom, ez azért az értelmesebb embereket nem lepi meg, mégis fontos kerek perec kijelenteni, mert könnyű visszaélni vele. Sem Fowlernek, sem másoknak és nekem sem célom "alacsonyabb rendű" vagy "felsőbb rendű" keresztényekről beszélni azért, mert valaki egyik vagy másik fázisban áll. Egyrészt azért, mert a bizonyítékok szerint ha valaki felnőttkorában tér meg, az is átmegy a kisgyerekkorra jellemző hitfázisokon (ami teljesen egészséges), másrészt azért, mert a megragadásnak, illetve a továbblépés hiányának számos oka lehet, amiről nem feltétlenül az egyén tehet. Itt nem jobb és rosszabb hívőkről beszélünk, hanem olyan orientációkról, gondolkodásmódokról, melyek tipikusan egy-egy életkorhoz köthetők. A kérdés egyébként sem az, hogy lehet "szétkritizálni" azokat, akik egy-egy fázisnál megálltak, hanem inkább az, miképpen lehetne segíteni a továbblépésükben. Mindazonáltal persze a legjobb mégiscsak az volna, ha mindenki a saját korának megfelelő fázisban élné meg a hitét. Nem akarok a ló túlsó felére átesni és azt állítani, hogy egészséges amikor negyvenéves embereknek mitikus-szó szerinti hitük van.

Ennyi előzmény után akkor lássuk röviden honnan érkezik meg élete tépelődő-kritikus szakaszába az, aki egyáltalán eljut eddig.

A szintetikus-konvencionális hitfázis egyik leginkább jellemző aspektusa, hogy gondolkodási forradalmat jelent a megelőző, mitikus-szó szerinti hitképzetek után. Nem meglepetés, hogy egy tinédzser számára kiemelkedően fontos lesz hogyan képes alkalmazkodni egy bandához, csoporthoz vagy közösséghez úgy, hogy közben mégis megtalálja a saját identitását. A pozitív értelmű konformitás tehát itt jelenik meg igazán először az életben: a kamasz vagy fiatal felnőtt egy közösséghez akar alkalmazkodni, például a saját gyülekezetéhez. A hitét és saját istenképét is a közösség által felkínált normakészletből rakja össze. A szintetikus-konvencionális hitfázisban élő emberek szeretik a gyülekezetüket, szeretik és elismerik a tekintélyszemélyeket, könnyen néznek fel a példaképekre. (Ezért is nagy a felelősségük ilyen emberekkel szemben azoknak, akik akarva-akaratlanul a példakép szerepben állnak előttük!) Kifejezetten szívesen hallgatják az összetartozást, a közösségépítést és a társaságot hangsúlyozó prédikációkat, és úgy vélekednek, a lelkész feladata elsősorban az, hogy konfliktusmentes és békés környezetet teremtsen. Mondani sem kell, hogy ebben a hizfázisban a legnagyobb veszélyek egyike a túlzott konformitás, amikor a kamasz vagy fiatal felnőtt leragad mások véleményénél és megfelelési kényszerből hajt végre dolgokat. A továbblépés motorja ezért egyértelműen az, ha a fiatal valamiképpen csalódik a példaképeiben, ledönti magában az idolokat és ezért képes megindulni a kritikus és analizáló hit irányába. Mivel ez tipikusan fájdalmas dolog, sokan ezért sem lépnek innen tovább.

Számomra azonban sokkal érdekesebb, amikor valaki beleragadva ebbe a szintetikus-konvencionális hitbe, felnőttként is továbbviszi azt. Az olyan hívő, aki megmarad ezen a lépcsőfokon, a konformitást és az istenképe kialakítását globális méretekben, de a kamaszokéhoz hasonló elvek mentén műveli. Tehát már nem csak a saját gyülekezetéhez lesz szinte mindenben elvhű, hanem felekezeti vagy egyházi szinten teszi ugyanezt. A kritikus gondolkodás valamennyire itt is megjelenik, de mindig úgy, hogy az az egyházon túli dolgokra irányul: a szintetikus-konvencionális felnőtt hívő képes igazán az elkeseredett hitvédelemre is, mert úgy véli, hogy az egyház, mint nagybetűs Közösség integritását csak így tudja megvédeni. Szerintem tipikusan ilyenek azok a keresztények, akik körömszakadtáig védik a Biblia hibátlanságát és a végtelenségig csiszolják a legkisebb ellentmondásokat is, hogy minden mindennel harmóniába kerüljön, a hullámok elcsituljanak, és az addigi meggyőződések fenntarthatók maradjanak. Nem az az elsőrendűen fontos tehát, hogy ki miképpen gondolkodik a dolgokról, hanem hogy miként viszonyulunk egymáshoz vagy akár a felkezet meggyőződéséhez. Ahogy Németh Dávid írja, a szintetikus-konvencionális hitfázisban élő hívők "gyakran bagatellizálják a nézetkülönbségeket, a felfogásbeli ellentéteket, és tagadják az érzelmi feszültségeket a gyülekezet életében, mert féltik a kapcsolatokat". Ugyanakkor ezek az emberek tényleg az együttlét öröméért vesznek részt az istentiszteleteken, hajlandóak időt és energiát áldozni arra, hogy az elmaradókat újra bevonják a közösségi térbe, betegeket és időseket látogassanak és együtt imádkozzanak velük. A szintetikus-konvencionális módon gondolkodók között sok a "mártír", az önfeláldozó, aki őszinte és szívbeli meggyőződésből magát is "feláldozza" a közösségért.

Személyes megjegyzésként hadd tegyem még hozzá, hogy igen kellemes érzés a szintetikus-konvencionális fázisban lenni. Emlékszem magamra, amikor ebben a légkörben éltem és sok jó élményem származik onnan. Sőt, merem állítani, hogy az ottani átéléseim készítettek fel igazán a mostani, kritikus periódusomra: képszerűen megfogalmazva, ott adták rám azt a "páncélinget", amivel most keresztülszaladok az életemnek ezen a szakaszán. Az én életemben azt hiszem akkor kezdődött meg az intuitív-projektív fázis, amikor (leküzdve az ellenérzéseimet) elkezdtem leszokni arról, hogy csak és kizárólag keresztény irodalmat olvassak. Akkor fedeztem fel egy teljesebb valóságot, kaptam egy sokkal objektívebb képet, ami az addigi sziklaszilárdnak hitt elképzeléseimet kikezdte. Ez vonta magával azt is, hogy ledőlt sok rendíthetetlennek tűnő ikon a szememben. Mindez persze a szintetikus-konvencionális kényelem után nem volt jóleső érzés, és néha szoktam egy-egy barátommal arról beszélgetni, vajon jó lenne-e visszajutni a naivitásnak abba a korszakába. Ám amióta tudok a második naivitásról, azaz az összekötő hitről, az reményt ad arra, hogy meg lehet tartani egy magasabb szintű gondolkodást úgy is, hogy közben az ember lecsillapodjon az állandó kritikai hevületében és jobban érezze magát. :-) Jó lenne eljutni addig.

6 megjegyzés :

  1. Mindig furcsán érzem magam, amikor az életem eseményeit valaki az ország másik feléből simán leírja. Ez annyira érdekes élmény! Szóról-szóra...

    VálaszTörlés
  2. Magadra vagy másokra ismertél? :-)

    VálaszTörlés
  3. „amióta tudok a második naivitásról"

    - Kíváncsi vagyok, mit mond ez a hitbéli fejlődésmodell Newton almájáról: Isten húzza-e lefelé, és merre tolják az angyalok, merre az ördögök?

    Az első naivitás azt gondolni, hogy Isten minden egyes almát személyesen leránt a földre, vagy hogy Isten lebegteti az almát, az angyalok feltolják, az ördögök lehúzzák, és ők győznek itt, a földön? A kritikai gondolkodás megkérdőjelezi ezt az elképzelést, majd a második naivitás újra igaznak látja, hogy a kozmosz természetfeletti erői küzdenek egymással minden almán?

    Ha igen, akkor talán jobb lenne megmaradni a kritikai gondolkodásnál, és nem térni vissza sehányadik naivitáshoz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Ha igen, akkor talán jobb lenne megmaradni a kritikai gondolkodásnál, és nem térni vissza sehányadik naivitáshoz."

      Laci, még egyszer leírom, hogy a következő fázisokba történő előrelépés nem azt jelenti, hogy az előző fázisok mintái eltűnnek. Tehát ha valaki eljut a második naivitásig, az nem vonja magával a kritikai attitűd megszűnését: inkább azt jelenti, hogy egy másik mintázat dominál majd a gondolkodásában. Ettől még nem felejt el az ember kritikusan gondolkodni!

      Azt is félreérted, hogy a második naivitás mit jelent. Ha azt jelentené, amit a példádban írsz, nevezetesen hogy Isten ránt le minden almát személyesen a földre, akkor a második naivitás gyakorlatilag ugyanaz volna, mint az első naivitás. Éppen erről nincs szó, nem véletlenül hívják "másodiknak"! A második naivitás képes az őszinte hitet és a kritikus gondolkodást egymással viszonylagos harmóniába rendezni: ezt próbáltam leírni az előző bejegyzésben, amikor a paradox igazságról tettem említést.

      Törlés
    2. Meggyőzőbb lennél, ha ezt a kérdésemre konkrétan válaszolva is meg tudnád fogalmazni.

      Így inkább úgy fest, mint ha a konkrétumokat elkerülve inkább az ismertetett könyvre hivatkoznál újra és újra, miközben az szintén nem foglalkozik a hétköznapi észt érdeklő konkrétumokkal.

      Ebből alakulhat ki egy olyan probléma, hogy az elvi modellekhez ragaszkodó kereszt(y)én(y) skizofrén tüneteket mutat. A hétköznapi életben, hétfőtől szombatig nem hiszi, hogy Isten/angyal/ördög rángatja Newton almáját, vasárnap azonban kegyesen bólogat arra a modellre, amelyik szerint dehogynem, életünkben ki-be grasszálnak az angyalok/ördögök. Elmúlik a vasárnap, és hétfőn aztán újra visszavált Newton almájára, amelynek nincs a közelében metafizikai lény. Ez a skizofrén helyzet a fő oka a hitvesztésnek: nem a hit vész el, hanem a kognitív disszonanciát szünteti meg az illető oly módon, hogy amit az idő 6/7-ében, hétfőtől szombatig hisz, azt kiterjeszti vasárnapra is. Fordítva nem cselekedhet, mert aki szerint Newton almáját Isten/angyal/ördög mozgatja, az megy a bolondok házába, sőt már maga előtt sem tudja vállalni ezt a modellt.

      Én úgy gondolom, hogy a kognitív disszonancia csak úgy oldható fel, hogy átgondoljuk a hitünket, kitesszük belőle a józan ész számára vállalhatatlan dolgokat, és a maradékot következetesen életre váltjuk, másokkal is megosztjuk, mert bízunk abban, hogy a hétköznapi ész fényében életképes elképzeléseink tényleg mindenki javát szolgálják. Ezt pontatlan lenne második, harmadik vagy többedik naivitásnak nevezni, mert nincs benne naivitás. Nem állítjuk, hogy Szentlélekkel megy az autó (ez naivitás), hanem azt állítjuk, hogy a Szentlélek segítségével tudunk az autóhoz hasonló, pl. benzinnel működő újításokat alkotni (ésszerűség), és az emberiség javára etikusan hasznosítani (ésszerűség).

      Törlés
    3. Pontosítok: naitivás lenne azt gondolni, hogy a Szentlélek garantálja nekünk az autóhoz hasonló újítások feltalálását, ez bizonyosan nincs így.

      Azt viszont nagyon is ésszerű kijelenteni, hogy a Szentlélek teszi a közösségünket erkölcsileg együttműködő, stabil társadalommá, amely infrastruktúrát épít és működtet a legjobb találmányok (pl. a környezetkímélő autók) hasznosítására.

      A kereszténység nem a feltalálásban egyedülálló, hanem a stabil társadalmak kiépítésében, amelyek jólétre használják az elméleti találmányokat. Ha valaki feltalálja a mágnesesen lebegtetett autót, az nem biztos, hogy keresztény lesz. Az a biztos, hogy a keresztény etika mentén együttműködő társadalmak élvezhetik majd a legteljesebben az áldásait, és hogy minden más etikára épülő társadalom ehhez képest le lesz maradva. Látsz ebben hitet? Remélem, igen, mert erős hit van benne. Látsz benne bármiféle naivitást? Remélem, nem.

      A magabiztosságom oka ésszerű: ha menet közben kiderül, hogy mégis van a keresztény társadalmaknál alkalmasabb együttműködési forma, akkor nyitott vagyok a gyors váltásra, egy nap alatt az esetlegesen még jobb társadalom tagja leszek, és azt hirdetem majd a legjobbnak. Csakhogy kétezer éve nincs, és a jelek szerint nem is lesz a kereszténységnél alkalmasabb társadalom. Sokan próbálkoztak ilyennel, és mind sokkal rosszabb lett a keresztény társadalmaknál, ez indokolja a magabiztosságot.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)