Egy lépéssel feljebb - továbblépés a kritikus gondolkodásból

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben Fowler individuális-reflektív hitstádiumáról gondolkodtam, talán két következtetést is levonhatunk. Az egyik, hogy biztosan egészségtelen hívőket visszatartani attól, hogy kritikusan gondolkodjanak saját hitük tartalmairól. A saját hit kialakításához, melyet nem külső tekintélyek formálnak ki az emberben, ez mindenképpen elengedhetetlen. A másik azonban, hogy legalább ilyen egészségtelen, amikor az ember megáll a hitfejlődésében az állandóan kritizáló és cinikus szinten ahelyett, hogy tovább lépne onnan. De hát van tovább? És hogyan lehet lépni?

A pszichológiai elméletekkel kapcsolatban nekem mindig van egy olyan problémám, hogy túlságosan hipotetikusak, hogy ne mondjam, spekulatívak képesek lenni. Sokszor az a benyomásom egy ilyen elméletről, hogy megalkotóik mintha csupán találgatnának: nem érzem elgondolásaik mögött egy biztos, valamennyire empirikusságra törekvő kutatás jelenlétét. Fowler hitfejlődési teóriája hátterében azonban éppen ezt éreztem attól a pillanattól fogva, hogy közelebbről megismertem. Benne megvolt a szándék, hogy törekedjen az objektivitásra: maga Fowler és kutató munkatársai százával folytattak egy jól megkomponált séma szerinti beszélgetést különféle vallási háttérből érkező emberekkel, és csak ezután vonták le a konklúzióikat. Az eredményeket számszerűsítették, kiértékelték, és végülis ez vezetett el magának az elméletnek a megszületéséhez. (Erről bővebben egyébként a Stages of Faith című könyvében lehet olvasni!) Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy Fowler megkérdőjelezhetetlen: ilyen ember jó esetben egyébként sem létezik semmilyen tudományos területen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy amiről egész életében számos könyvet és szakcikket publikált, az alapvetően helyes meglátásokon alapszik. Ténynek látszik, hogy a hívő emberek a naiv hitvilágukból egyszer csak belekerülnek egy kritikus hitfázisba, keményen kételkedni kezdenek, és akik ezen képesek túljutni, egy ún. "második naivitáshoz" férhetnek hozzá. Ezt egyébként nemcsak Fowler elmélete támasztja alá, de tőle teljesen függetlenül más elméletek is lényegében pontosan ide jutottak. (Lásd például a blogomban korábban már említett Oser-Gmünder modellt!)

Fowler tehát úgy látta, van továbblépés az individuális-reflektív hitfázisból - igaz, az emberek többsége már nehezen jut el a következő lépcsőfokig. Ezt a fázist Fowler összekötő hitnek nevezte el, mert itt újra összekapcsolódik, ami a kritikus szakasz boncolgató-analizálgató eljárása következtében szétvált. Az az ember, aki képes eddig, az egyesek szerint "második naivitásnak" nevezett állapotig elvergődni, már meg tudja érteni, hogy az igazság nem egy homogén massza, amelyben nincsenek ráncok, hanem mindig paradox. Ahogy Németh Dávid írja, az igazság az "ellentétek egybeesése (coincidencia oppositorium) közben ragyog fel." Ebből valamennyit persze az is sejt, aki még az individuális-reflektív fázisban él, de nem tudja ezt igazán megemészteni, csak küszködik vele vagy próbál tenni ellene, mert az igazságot mindenáron egy letisztult, ellentmondásmentes és részleteiben is sima valaminek képzeli el. Az összekötő hit vagy második naivitás állapotában azonban az ember belsőleg is megbékél a tudattal, hogy az emberi életből lehetetlen a feszültséget száműzni - vagyis valamiképpen szembenéz az elfogadhatatlannal, sőt mitöbb, még értéket is kezd látni benne. Az ilyen embernek már nem az a lényeg, hogy igaza legyen, hanem inkább az, hogy a paradox igazságot minél több oldalról ismerje fel. A hitéletben, vagy éppen a Bibliában - ahogy arról korábban már írtam - a szimbólumok azok, amelyek jól megjelenítik a megmagyarázhatatlant és az összeférhetetlent. Az emberit és az istenit, az elgondolhatót és a racionálisan túlit a mítosz és a szimbólum, valamint a metaforikus nyelv képes igazán jól kifejezni. Az összekötő hitfázisban az ember már nem magyarázgatja a szimbólumokat magának ("ó, hát azt nem kell szó szerint érteni!"), hanem csak elfogadja őket.

Ami még nagyon jellemző arra az emberre, aki ezen a hitfejlődési lépcsőn áll, hogy nyitott az idegen dolgok iránt. Éhes és őszintén kíváncsi más emberek övétől akár teljesen eltérő látásmódjaira is - és nem azért, hogy meggyőze őket azok tarthatatlanságáról vagy "térítgesse" őket, esetleg vitatkozzon velük! Tényleg meg akarja tudni, mit hisznek például más hitek, vallások követői, sőt még értéket is meg tud látni ezekben, mert valamiképpen a minket körülvevő valósághoz tartoznak, és így ránk is hatással lehetnek.

A nagy kérdés persze, hogyan lehet "idekerülni" a kritikus és állandóan racionalizáló, elemző individuális-reflektív fázisból? Ha erre akarunk válaszolni, akkor leginkább be kell azonosítani azokat a faktorokat, melyek ettől visszatartják az embert. Az előző bejegyzésben az egyikről már említést tettem a "kimeneti kapuőrök" kapcsán. Bármilyen furcsa is, de sokaknál az egyik visszatartó erő egyszerűen a koruk is lehet. Fowler általános tapasztalata az volt, hogy valahol "meg kell érnie" az embernek a továbblépéshez, mely jellemzőbben az idősebb időszakban következik be. Ami elősegítheti ezt a továbblépést, ha az ember bensőleg tényleg felismeri és képes saját látásmódjába beépíteni a gondolkodásával egyébként nem egyező elemeket. Ez nem kritikátlan azonosulást jelent, hanem azt, hogy az élet ellentmondásosságában értéket veszünk észre.

Nos, nagyon röviden tehát a feladat nem kevesebb, minthogy az első naivitásunkból egy kételkedő és kritizáló állapotba belépve, egy bennünket belülről égető "tisztítótűzön" keresztül eljussunk a második naivitásunkig. Ez évtizedeken át zajló folyamat, amelyben rengeteg pofáraesés, csalódás, kiábrándulás, hitetlenség, de ugyanakkor a megvilágosodás pillanatai, a felfedezés öröme és a valóság sokkal jobb megértése is benne van. Nyálasnak tűnhet így befejezni ezt a két bejegyzést, de őszintén azt gondolom, ha minden kétségünk ellenére meg tudunk kapaszkodni Istenben, akkor ki lehet bírni, hogy sötét völgyek felett is repülünk néha. Mondom ezt én, aki magamról azt gondolom, még odébb van tőlem az összekötő hit  - ha eljutok addig egyáltalán.