A gyerekek és a fiatalok kulcstényezők az egyházban és nemcsak azért, mert valamiképpen a kereszténység jövőjét jelentik. Többek ők ennél: olyanok, akiket hitük miatt Jézus példaképként állított a felnőttek elé. Krisztus szerint a gyermekek hite az igazi belépő a Mennyek Országába. Manapság azonban éppen a gyermeki hit válik kérdésessé: vajon lehet egyáltalán igazi hite egy gyereknek? Nem túlságosan komplex és felfoghatatlan egy hitrendszer egy gyermek számára?
Biztosan vannak olyanok, akiknek ez a kérdés nem okoz dilemmát, és egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolnak rá. Talán nem jelent komoly meglepetést, hogy a nem válaszra többnyire ateisták hajlanak, míg az igen választ általában keresztényektől kaphatjuk. Richard Dawkins nem köntörfalaz, hanem egy felháborodott kérdésbe csomagolva fogalmazza meg saját álláspontját:
Dawkins persze itt óvodáskorú gyermekekről beszél, de nem is igazán töri magát, hogy legalább megpróbáljon válaszolni arra a kérdésre, tulajdonképpen honnan lehet beszélni az emberi lény vallási tudatának megjelenéséről. Ha négyéves korban nem is, de mégis mikortól mondaná Dawkins az életkort szem előtt tartva, hogy egy ember valóban hihet Istenben? Dawkinshoz hasonlóan Rousseau is határozott nemmel felel a kérdésre, hogy a gyermekek és fiatalok lehetnek-e egyáltalán vallásosak. Szerinte a gyermekek konkrét és anyagi természetű istenképzetének nem felelhet meg egy “láthatatlan és megragadhatatlan” lény, ráadásul a gyerekek még nem érzékelik a különbséget a véges és végtelen között. Rousseau szó szerint így fogalmaz:
Ezek az erősen negatív vélemények - azon túl, hogy szerintem meglehetősen lenézik a gyerekeket - ideológiailag keményen elfogult forrásokból származnak, és az ember nehezen tud elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy nemcsak megállapítják, hanem egyenesen kívánják is azt, nehogy egy gyermeknek valamiféle hite lehessen. Mennyire szemben áll ez Krisztus gondolataival, aki egyenesen mintaként állította a felnőttek elé a kisebbek hitét! Ám a gyerekek vallási képességeiről nemcsak Jézusnak volt véleménye, hanem valláspszichológiai kutatók is behatóan foglalkoztak vele, és arra jutottak, hogy tarthatatlan az az elképzelés, miszerint egy gyermek egyáltalán nem élhet át vallási élményeket. A gyerekeknek azonban nincs még olyan vallási szókészletük, amivel ezt a felnőttek elvárásai szerint kommunikálni tudják, és a hittartalmakat egyébként is saját képességeiknek megfelelően értelmezik. A gyerekek tehát nemhogy kötődhetnek a vallásos gondolkodáshoz, hanem egyes teoretikusok szerint a későbbi, teológiailag is kiforrottabb vallási öntudatuk éppenhogy a gyermekkorban így kialakult bizalmukban gyökerezik! A vallási fejlődéselméletek pedig ma már ott tartanak, hogy le is tudják írni azt a hitstruktúrát, amivel a gyerekek rendelkeznek. Több, mint lehetetlen volna, hogy én itt a blogban ebbe az egész kérdésbe csak érintőlegesen is belemenjek - ha valaki igen alaposan szeretne elmélyedni a problémában, annak Friedrich Schweitzer “Vallás és életút” című könyvét nagyon jó szívvel ajánlom!
Amire szerettem volna most a figyelmet felhívni, az nem pusztán annyi, hogy a gyermeki hit tényét tagadók tévednek, hanem egy egészen más probléma és dilemma, ami éppen a gyermeki hitből következik.
Míg a kutatások eredményeiből azt látjuk, hogy egy gyermeknek és fiatalnak is van hite, amely tipikusan a saját értelmi szintjének megfelelő, és főleg kamaszkorban erősen konformitásra hajlamos, addig kevesen veszik észre a tényt, hogy éppen a felnőttkorba való átlépés az az időszak, amikor legtöbbjük elfordul a hittől. A gyermekkorban kialakult bizalom itt képes leginkább megroppanni. Az elmúlt hónapokban magam is végeztem egy kisebb kutatást a hitehagyás kérdéséről: azt tanulmányoztam milyen lépésekben történik meg a “kitérés” és miért pont olyanokban. Úgy vettem észre, hogy elég sokan a felnőttkorba való átmenet ideje alatt, valamint fiatal felnőttként veszítik el a hitüket. Az átmeneti időszakban főként az érzelmi elkülönülés stádiumán mennek keresztül (tehát elhidegülnek a gyülekezetüktől, az egyháztól, végül a hitük tartalmaitól is), míg később, amikor a “kellő távolságuk” már kialakult a korábbi hitnézeteiktől, racionálisan is megindokolják a döntésüket - elsősorban önmaguk számára. Ezzel a két lépéssel, az emocionális és az azt követő kognitív elszakadással válik stabillá a hit nélküli állapot.
A hitehagyás épp úgy folyamat, mint a megtérésre jutás - vagyis több-kevesebb időt vesz igénybe. A kérdés számomra az, hogy vajon az egyház mennyit törődik azokkal a kamaszokkal és fiatal hívőkkel, akik lassan, de biztosan haladnak felnőtté válásuk felé, és ezáltal a potenciálisan leginkább ki vannak téve az ilyesminek? Az istentiszteleteket vajon úgy szervezik, hogy a fiatalok pusztán “túléljék” azokat, vagy megszólítva érezzék magukat? Ismerjük a gyerekek és a fiatalok hitvilágát és serdülő éveik krízispontjait vagy sem? Vajon képes és akar az egyház igazi válaszokat adni a fiatalabbak kérdéseire, vagy kifizeti őket gyors és panel feleletekkel? Utóbbi kérdés azért is fontos, mert úgy néz ki, ezek elmaradása az egyik katalizátora a kitérésüknek. Összegezve tehát a kérdéseket, a keresztény gyülekezetek támogató környezetet jelentenek a gyermekkorban kialakult és fiatalkorban könnyedén krízisbe kerülő hitnek, vagy inkább passzív-aktív formában a kitérés lehetőségét mozdítják elő? Ezekkel a kérdésekkel márcsak azért is jó lehet foglalkozni, mert úgy fest a helyzet, hogy fiatalok hiányában az egyház minden szinten kiöregedik. Ahogy korábban is írtam róla, egyes felekezetekben akut problémának tűnik a paphiány, melynek hátterében a fiatalok vallási érdeklődésének hanyatló tendenciája is áll. Ha nincsenek fiatalok, akik egészséges gyülekezeti környezetben szocializálódnak (jelentsen ez bármit is), akkor a kereszténység maga alatt vágja a fát. Nekünk nem az a kérdés, hogy lehet-e hite egy gyermeknek, hanem sokkal inkább az, mihez kezdünk a gyermekek hitével felnőtt hívőként?
Biztosan vannak olyanok, akiknek ez a kérdés nem okoz dilemmát, és egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolnak rá. Talán nem jelent komoly meglepetést, hogy a nem válaszra többnyire ateisták hajlanak, míg az igen választ általában keresztényektől kaphatjuk. Richard Dawkins nem köntörfalaz, hanem egy felháborodott kérdésbe csomagolva fogalmazza meg saját álláspontját:
“Hogyan gondolhatná bármelyik tisztességes ember helyesnek, hogy négyéves gyerekeket a szülei világnézeti vagy teológiai állásfoglalásával címkézzen? (...) Azt szeretném, ha mindannyian összerezzennénk, valahányszor azt halljuk, hogy egy kis gyermeket úgy címkéznek, mint aki ilyen vagy olyan adott valláshoz tartozik.”
Dawkins persze itt óvodáskorú gyermekekről beszél, de nem is igazán töri magát, hogy legalább megpróbáljon válaszolni arra a kérdésre, tulajdonképpen honnan lehet beszélni az emberi lény vallási tudatának megjelenéséről. Ha négyéves korban nem is, de mégis mikortól mondaná Dawkins az életkort szem előtt tartva, hogy egy ember valóban hihet Istenben? Dawkinshoz hasonlóan Rousseau is határozott nemmel felel a kérdésre, hogy a gyermekek és fiatalok lehetnek-e egyáltalán vallásosak. Szerinte a gyermekek konkrét és anyagi természetű istenképzetének nem felelhet meg egy “láthatatlan és megragadhatatlan” lény, ráadásul a gyerekek még nem érzékelik a különbséget a véges és végtelen között. Rousseau szó szerint így fogalmaz:
“A gyermek számára minden végtelen. Semmit nem tudnak behatárolni…, mert eszük annyira rövid.”Ezért aztán ha egy gyermek hiszi Istent, akkor valójában nem Istenben hisz. Csupán elhiszi amit hall arról, hogy van valami, amit Istennek neveznek.
Ezek az erősen negatív vélemények - azon túl, hogy szerintem meglehetősen lenézik a gyerekeket - ideológiailag keményen elfogult forrásokból származnak, és az ember nehezen tud elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy nemcsak megállapítják, hanem egyenesen kívánják is azt, nehogy egy gyermeknek valamiféle hite lehessen. Mennyire szemben áll ez Krisztus gondolataival, aki egyenesen mintaként állította a felnőttek elé a kisebbek hitét! Ám a gyerekek vallási képességeiről nemcsak Jézusnak volt véleménye, hanem valláspszichológiai kutatók is behatóan foglalkoztak vele, és arra jutottak, hogy tarthatatlan az az elképzelés, miszerint egy gyermek egyáltalán nem élhet át vallási élményeket. A gyerekeknek azonban nincs még olyan vallási szókészletük, amivel ezt a felnőttek elvárásai szerint kommunikálni tudják, és a hittartalmakat egyébként is saját képességeiknek megfelelően értelmezik. A gyerekek tehát nemhogy kötődhetnek a vallásos gondolkodáshoz, hanem egyes teoretikusok szerint a későbbi, teológiailag is kiforrottabb vallási öntudatuk éppenhogy a gyermekkorban így kialakult bizalmukban gyökerezik! A vallási fejlődéselméletek pedig ma már ott tartanak, hogy le is tudják írni azt a hitstruktúrát, amivel a gyerekek rendelkeznek. Több, mint lehetetlen volna, hogy én itt a blogban ebbe az egész kérdésbe csak érintőlegesen is belemenjek - ha valaki igen alaposan szeretne elmélyedni a problémában, annak Friedrich Schweitzer “Vallás és életút” című könyvét nagyon jó szívvel ajánlom!
Amire szerettem volna most a figyelmet felhívni, az nem pusztán annyi, hogy a gyermeki hit tényét tagadók tévednek, hanem egy egészen más probléma és dilemma, ami éppen a gyermeki hitből következik.
Míg a kutatások eredményeiből azt látjuk, hogy egy gyermeknek és fiatalnak is van hite, amely tipikusan a saját értelmi szintjének megfelelő, és főleg kamaszkorban erősen konformitásra hajlamos, addig kevesen veszik észre a tényt, hogy éppen a felnőttkorba való átlépés az az időszak, amikor legtöbbjük elfordul a hittől. A gyermekkorban kialakult bizalom itt képes leginkább megroppanni. Az elmúlt hónapokban magam is végeztem egy kisebb kutatást a hitehagyás kérdéséről: azt tanulmányoztam milyen lépésekben történik meg a “kitérés” és miért pont olyanokban. Úgy vettem észre, hogy elég sokan a felnőttkorba való átmenet ideje alatt, valamint fiatal felnőttként veszítik el a hitüket. Az átmeneti időszakban főként az érzelmi elkülönülés stádiumán mennek keresztül (tehát elhidegülnek a gyülekezetüktől, az egyháztól, végül a hitük tartalmaitól is), míg később, amikor a “kellő távolságuk” már kialakult a korábbi hitnézeteiktől, racionálisan is megindokolják a döntésüket - elsősorban önmaguk számára. Ezzel a két lépéssel, az emocionális és az azt követő kognitív elszakadással válik stabillá a hit nélküli állapot.
A hitehagyás épp úgy folyamat, mint a megtérésre jutás - vagyis több-kevesebb időt vesz igénybe. A kérdés számomra az, hogy vajon az egyház mennyit törődik azokkal a kamaszokkal és fiatal hívőkkel, akik lassan, de biztosan haladnak felnőtté válásuk felé, és ezáltal a potenciálisan leginkább ki vannak téve az ilyesminek? Az istentiszteleteket vajon úgy szervezik, hogy a fiatalok pusztán “túléljék” azokat, vagy megszólítva érezzék magukat? Ismerjük a gyerekek és a fiatalok hitvilágát és serdülő éveik krízispontjait vagy sem? Vajon képes és akar az egyház igazi válaszokat adni a fiatalabbak kérdéseire, vagy kifizeti őket gyors és panel feleletekkel? Utóbbi kérdés azért is fontos, mert úgy néz ki, ezek elmaradása az egyik katalizátora a kitérésüknek. Összegezve tehát a kérdéseket, a keresztény gyülekezetek támogató környezetet jelentenek a gyermekkorban kialakult és fiatalkorban könnyedén krízisbe kerülő hitnek, vagy inkább passzív-aktív formában a kitérés lehetőségét mozdítják elő? Ezekkel a kérdésekkel márcsak azért is jó lehet foglalkozni, mert úgy fest a helyzet, hogy fiatalok hiányában az egyház minden szinten kiöregedik. Ahogy korábban is írtam róla, egyes felekezetekben akut problémának tűnik a paphiány, melynek hátterében a fiatalok vallási érdeklődésének hanyatló tendenciája is áll. Ha nincsenek fiatalok, akik egészséges gyülekezeti környezetben szocializálódnak (jelentsen ez bármit is), akkor a kereszténység maga alatt vágja a fát. Nekünk nem az a kérdés, hogy lehet-e hite egy gyermeknek, hanem sokkal inkább az, mihez kezdünk a gyermekek hitével felnőtt hívőként?
A kamaszok egy részét az háborítja fel, hogy az általa ismert keresztények szerint Isten országában az alma felfelé esik, és nem a normális irányba. Nem akarnak abnormálissá válni, ezért eltávolodnak.
VálaszTörlésA kamaszok másik részét az háborítja fel, ahogy az általuk ismert keresztények túlreagálják a „forró” közéleti témákat, pl. a homoszexualitást és az internacionalizmust: hétköznapi érvek (evolúció, közösségi érdekképviselet) helyett kegyesen bárgyú butaságokra hivatkoznak. A kamasz nem akar kegyesen bárgyúvá válni, ezért eltávolodik.
A harmadik ok, hogy a keresztények nem ismerik a különbséget a világjobbító báránylét és a képmutató ordasokat hízlaló birkaság között, és az előbbit hangoztatva átcsúsznak az utóbbi üzemmódba. Egy kamasz nem akar balek lenni, ezért eltávolodik. Inkább a képmutató ordasokhoz csatlakozik. Ott legalább bőven van birkahús, míg a birkakeresztények kudarcot kudarcra halmoznak az ordasokkal szemben.
Ha ezen a néhány területen vissza tudnánk térni a tálentumaink használatához, a kamaszok jelentős része nem morzsolódna le.
Apropó, a liberálisok jelentős része is lemorzsolódik, hiszen 40 felett kevés a meggyőződéses liberális – addigra már megtapasztalja, hogy a liberalizmus nem jön be. 60 felett meg kevés a vallástalan, mert a végtelen felé közeledve a transzcendencia egyre inkább megérinti az embert. Nem is olyan nagy tehát a gond.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én az átmeneti hitvesztésnél manapság nagyobb gondnak tartom, ha Pált szó szerint idézgetik, mintha tegnap publikált volna a Magyar Nemzetben vagy a Népszavában; ha lekrisztusozzák Jézust; ha nem tetszik nekik, hogy a Krisztosz Messiást jelent; ha szívesen elfelednék, hogy Jézus olyan zsidó volt, aki kizárólag zsidókat tanított, és csak zsidókhoz érzett küldetést. Ezek azok a tartalmi ferdülések, amelyek halmozódva sokakat elidegenítenek a kereszténységtől.
Laci, amit a kommented első felében írsz, az nagyon jó meglátás. Különösen ez az "alma felfelé esik" tetszik: valóban ez az általános kép egy mai kamasz szemében a kereszténységről, s mégha ez így nyilván nem igaz, valamiért mi hívők ezt a képet keltettük magunkról az ő fejeikben.
TörlésUgyanakkor én nem átmeneti hitvesztésről beszélek, hanem tartósról. Igenis komoly gondnak látom, hogy az egyház "öreg": öreges hangvételben, öreges liturgiával operál, olyan témákkal foglalkozik, ami saját tagjait (vagy őket sem) "elszórakoztatja", de egy épeszű fiatalt nem érdekel. Tisztelet a kivételnek, merthogy persze olyan is van. A sok elmélet helyett inkább egy sztori jut eszembe, amit egy fiatal, huszonévei elején álló lány írt le, amikor a sokadik prédikációt hallgatta végig a jebuzeusokról, a filiszteusokról vagy éppen Elizeus teológiai analíziséről. Azt mondta ott ült a gyülekezetben és egy egyre erősödő kérdést hallott magában: "én férjhez szeretnék menni. Ilyesmiről miért nincs szó?"
Ha az egyház nem foglalkozik releváns módon releváns témákkal, vagy még ha azokkal is foglalkozik, de nincsenek igazi feleletei, elveszíti a fiatal generációt. Szerintem ez az egyik oka az olyan jelenségeknek, mint a paphiány.
'ott ült a gyülekezetben és egy egyre erősödő kérdést hallott magában: "én férjhez szeretnék menni. Ilyesmiről miért nincs szó?" '
Törlés– Egyetértek, hogy ez is a probléma lényegéhez tartozik. Minél többen látják meg Jézusban azt a földi zsenit, aki a gyakorlati kérdéseikre is választ adott, annál többen lesznek önként keresztények.
Jézus kontraintuitív Messiás volt a földi működése idején, hosszú távon nézve azonban nagyon ésszerűen viselkedett, és mindannyiunknak módszert adott a földi sikerre. Ez az, amit az átlagember nehezen vesz észre, és sajnos a papságtól sem kap segítséget, mert ha a papok látnák, nem lennének „hagyományos” papok. Pedig sorok között ott van az evangéliumokban az inverzió zseniális módszertana.
A messiási módszertan: süllyedj, hogy emelkedj; tégy másokért, hogy elérd a saját céljaidat; gondolj keveset magadról, hogy becsüljenek; keveset kérj, sokat adj, hogy cserébe sokat kapj; adj bizalmat, hogy sokan álljanak melléd.
Egyébként voltak korok, amikor Jézust sokan látták így: ez a dicsőséges Jézus-király ábrázolások kora, és sok ilyen évszázad volt a történelemben. Ezt a látásmódot kellene újra elsajátítanunk, hogy a problémáink megoldódjanak.
A házasodási kérdésre: a válasz, hogy a gyülekezetben ott ül a leendő férj, aki mindenki másnál alkalmasabb, csak meg kell találni.
A módszertan pontosabban: indirekt inverz. Sose kergesd, amit konkrétan akarsz, mert akkor elveszíted. Ha a hegytetőre vágysz, indulj lefelé az ellenkező irányba, és segíts sokakat a hegytető irányába. Meglepő módon, egyszer csak a hegytetőn találod magad. Ezt (is) tanította Jézus, a földi zseni.
TörlésJókat írsz, de azért ez nagyon nem ilyen egyszerű:
Törlés"A házasodási kérdésre: a válasz, hogy a gyülekezetben ott ül a leendő férj, aki mindenki másnál alkalmasabb, csak meg kell találni."
A helyzet az, hogy nagyjából háromszor annyi a hölgyek száma az egyházban, mint a férfiaké. Ők vannak rosszabb helyzetben. Ez egy komoly probléma és nem lehet félfogról annyit odavetni, hogy ott ül a férjed a gyülekezetben, csak még nem vetted észre. Nem akarom a post témáját elvinni a párkeresés dilemmájába, de gyakran szembesülök ezzel a kérdéssel, amikor fiatal hívő lányokkal találkozom (például a saját közösségemben). Ilyen kérdésekkel kellene foglalkozni sokszor a gyülekezeti térben a teológiai okfejtések helyett. Itt a blogban persze én is "teologizálok" és gyakran vetek fel filozofikus vagy elméleti problémákat, de a gyülekezetben érzésem szerint nem erre van szükség, hanem a mindennapi életet érintő, húsbavágó kérdések és válaszok feldobására. Ha pedig a fiatalok azt érzik, hogy a náluk tapasztaltabb és idősebb keresztényeknek csak arra futja, hogy a Bibliát idézgessék mindenféle relevancia nélkül, de a mindennapok kérdéseihez nincs kulcsuk, akkor érthető módon továbbállnak.
Értem, amit mondasz, és ezt nyilván te látod jobban, testközelből.
TörlésEzzel együtt: a hölgyi túlsúly arra is utalhat, hogy az egyházban alkalmazott megközelítés többet mond a lelki-érzelmi oldalnak, mint a műszaki agynak. Ami már átvezet arra, amit én magyarázok: ésszerűséget kell növelni, és nem kegyes lelkiséget, az vezet egészséges egyensúlyhoz.
Kedves Sytka! Nyilvánvaló evangéliumi szándékokat értesz félre. Az evangélisták nem állították példának a gyermeki hitet.
VálaszTörlésSem Márk: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.
Sem Lukács: "Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa."
nem a gyermeki hitre utal.
A Márk szerint a házasság és a szülőtől születés, míg Lukács a termet miatt állítja példának a maga teológiája megerősítése képen a gyermekeket.
Ettől a gyermekeknek lehet Istenhite, de a személyiségfejlődés során ki lehet azt nőni:-) Semmi baj ezzel.
Balivi voltam.
Kedves Balivi!
TörlésIgen erőltetett magyarázatot adsz a nyilvánvalóra. De bizony, hogy Jézus példaként állította a gyerekeket! Mi az, hogy Lukács "a termete miatt" állítja példának a gyerekeket? Ennek semmi értelme.
Szerintem amit Jézus mond, világos mint a nap. Ha nem leszünk olyanok, mint a gyerekek (nyilván nem a termetünkben), nem mehetünk be a Mennyek Országába és pont. A gyermek példakép egyszerűségében, bizalmában, hozzáállásában. Ez annyira pofonegyszerű, hogy egészen zavarba ejtő számomra, hogyan értheted félre.
Kedves Sytka! Nem mondtam, hogy Jézus nem állította példaként a gyerekeket. Azt mondom, hogy nem a gyerekek hitét állította példának. A szövegkörnyezet figyelembevétele miért félreértés? A Márk alapvetően a házassággal összefüggő kérdések mentén és arra reagálva tette a házasságot házassággá tevő gyermeket (lesznek egy test) példának. Ha már itt tartunk. A házasság nem attól házasság, hogy egy szép keresztény vagy állami ceremónia mentén két ember esküt tesz egymásnak (ez ráadásul teljesen ellene megy Jézus "Ne esküdjetek.." felszólításának).
TörlésA Lukács pedig a szolgálattal kapcsolatosan hozta példaként a gyermekeket, hiszen a gyermek nem pénzért és dicsőségért teszi amit tesz.
Szó sincs itt gyermeki hitről, zavarba ejtő számomra, hogy ennyire félreértetted:-)
Balivi:
TörlésSzerinted Ábrahámnak milyen hite volt? Nem gyermeki? Szilárd, de naiv, mindenre nyitott, meg az ellenkezőjére is, az emberség határain belül. Nem véletlenül lett pont ő a hivatkozási pont.
László! "Szilárd, de naiv, mindenre nyitott, meg az ellenkezőjére is, az emberség határain belül." A saját fiad feláldozása jóval az emberiesség határain túl van. Az minden, csak nem emberiesség. Lehet azt mondani, hogy gyermeki hitből fakadó, de mi? Semmiképpen nem nevezném gyermeki hitnek. Naivitás? Ostobaság? Fanatizmus? Ezek jobb szavak arra az emberre, aki nem tudja mit cselekszik:-)hiszen mindenre nyitott, még az ellenkezőjére is. A hit (nem a páli krisztushitről beszélek) amikor bevégzetté válik, nem cselekszik őrültséget és összevisszaságot:-) Sztem.
TörlésJó szálon indulsz el, a Hátizsák feláldozása látszólag tényleg túlzás lett volna. Azonban:
TörlésÁbrahám egész addigi élete Isten követésével telt el, és Isten óriási jólétre vezette őt. Fáraót alázott meg vele szemben, többek között, és Ábrahám kincsekkel távozott a kaland végén. Isten beavatkozásának köszönhetően!
Izsák meg sem születik, ha Isten nem hajol le különleges kegyként Ábrahámhoz. Izsák léte deus ex machina, ezért Ábrahám a feláldozását úgy foghatta fel, hogy „az Úr adta, az Úr most elveszi, amiért Sára kinevette a jóslatot”. Ez nem a klasszikus antihumánus felfogás esete, hanem egy évtizedek óta Isten vezetésével járó ember ráhagyatkozása a felsőbb jó akaratra. Biztos lehetett benne, hogy ez is a javára fog szolgálni – és lám, így is lett.
Jézus ilyen típusú hitet tanít, illetve állít elénk a saját példájával. Bízz Istenben, és ha a tálentumaidat is kamatoztatod, jólét lesz az eredmény.
László! Én javaslom (most tényleg nem cinizmusból) tanulmányozni Ábrám és Ábrahám történetét. János Jézusa így szólt: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.". Szép irodalmi kifejezése ez az igazságnak:-) (ui.: Lehet Jézus Ábrahám leszármazottja? képviselheti azt a fajta hitet? Jézus Atyaistene áldozatban gondolkodott? Nem költői kérdések ezek:-)
Törlés„Nem költői kérdések ezek”
Törlés– Úgy tűnik, ahhoz a típushoz tartozol, akinek minden megoldásra van egy újabb problémája. Mi lenne, ha fordítanál a megközelítésen, és néhány problémára megoldást találnál.
Mivel kerestem, találtam is, László:-)
Törlés