Miatyánk Isten, aki vagy a fejünkben

Szeretjük úgy elgondolni, hogy nekünk közvetlen kapcsolatunk van a Mennyországgal és a farzsebünkben van a Mindenható mobilszáma is. Valójában azonban nagy kérdés, hogy amikor imádkozunk, amikor Istenről beszélünk, amikor Istenről gondolkodunk, közvetlenül a valódi Istennel vagy a Róla alkotott képzetünkkel találkozunk?

Megkapó és igaz kijelentésnek tűnik a népszerű katolikus pap és mentálhigiénés szakember Pál Ferenc megjegyzése, hogy bár Jézus Krisztusról tudhatunk, és mintaként tartjuk magunk elé, ennek ellenére a fejünkben lévő torz istenképek "a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak." Mivel Istenről nincs olyasféle közvetlen tapasztalatunk, mint egy hús-vér emberről, aki szó szerint kézzelfogható számunkra, ezért én úgy látom, hogy amikor az isteni lényegéről gondolkodunk, arról beszélünk, azt hirdetjük, a legtöbb esetben tulajdonképpen az istenképünkről, a fejünkben lévő gondolati konstrukcióról van szó. Isten a saját képére teremtett bennünket - mi pedig a saját képünkre teremtjük az istenképeinket.

Ezt persze nem jó dolog elismerni. Mi ahhoz ragaszkodunk és az egyházi retorika is azt a gondolatot erősíti bennünk, hogy direkt vonalon, egyfajta szellemi köldökzsinóron vagyunk összekötve Istennel. A valóság azonban szerintem az, hogy az istenképzetünk az az "interfész", amin keresztül kommunikálunk Istennel. Ilyesmi talán még az ateista fejében is létezik, hiszen amikor tagadja Isten létezését, valahogy elképzeli magának, ki is az, akiben nem hisz. De honnan jönnek az istenképeink?

Rendkívül érdekes és  nagyon tanulságos átolvasgatni az istenképpel foglalkozó pszichológiai-valláslélektani kutatásokat, amelyek bár szerteágazóak, mégis felrajzolnak egy kibontakozó folyamatot, amely a fejünkben lejátszódik. Ezt a következő ábrával tudnám röviden szemléltetni:

Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy kezdjük Istent "elrendezni a fejünkben", ahogyan a szüleinkre gondolunk. A szimpla kijelentés persze bonyolult lélektani folyamatokat takar, amit most nem tudok részleteiben kifejteni. A megértéshez röviden érdemes tudni, hogy egy gyerek "kiinduló" istenképét a róla gondoskodók hozzáállása alapvetően befolyásolja - ahogy azt persze minden gyakorló szülő jól tudja, pszichológiai ismeretek nélkül is. Ez az első időszakban főleg az édesanya viselkedését és attitűdjeit jelenti, de nem kizárólag csak az övét. A kutatások azt igazolták, hogy egy gyerek istenképzetébe mindkét szülő vonásai beleolvadnak, de ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a szülőkről alkotott kép egyszerűen átfordul az Istenről kialakított képpé. Inkább a szülőkhöz társított elképzelések (például a feltétlen szeretet, vagy az adott helyzetekben való szigorúság és ezekhez hasonló dolgok) lesznek az Istenhez kapcsolva egy kisebb gyermek fejében. Az istenkép tehát nem egy az egyben az apa+anya elegye, de az ő hozzáállásuk képezi a bázisát. (El lehet képzelni mi történik, amikor egy gyerek csonka családban nő fel, vagy katasztrofális szülei vannak...)

Később, a kisiskoláskortól kezdve Isten már a szülőktől független partnerként kezd megjelenni egy gyerek fantáziájában, azaz megpróbálja "az ősöket" leválasztani Istenről. A kutatók közül sokan az ekkor kialakuló istenképzetet szokták antropomorf-mitológiai istenképnek nevezni, hiszen Isten nagyon is emberszerűnek tűnik, csak a szuperhősökre jellemző vonásokkal. Ugyanakkor a késői gyermekkorban Isten már jelentősen elkezd "elszellemiesedni", azaz lélekké változni. Egyébként a késői gyermekkor sokaknak az első pillanat lesz, amikor találkoznak az egyház "hivatalos istenképével" is, és megpróbálják a fejükben lévő istenséget egyre inkább ahhoz igazítani - bár ez nem mindig sikerül.

Végül - nem meglepő módon - a kamaszkor hozza el annak az idejét, amikor az istenkép fogalmi kidolgozása igazán megtörténik. Ennek a folyamatát leginkább a beépülés, megszemélyesítés és absztrakció szavakkal szokták leírni. A kutatók szerint a tinédzser korszakban Isten még inkább személyes lesz, ugyanakkor egyre kevésbé válik ábrázolhatóvá és megragadhatóvá: Isten innen kezdve szellemi lényeg és valóság. Egyben ez a korosztály az első, amely elkezd kritikus szemmel is nézni dolgokat - például éppen az előbb említett "hivatalos istenképet", amihez idomulni kívánt.

Mindaz, amit az előző bekezdésekben iszonyú vázlatosan leírtam, teljesen természetes folyamat. Ahogy mi fejlődünk, az istenképzetünk is fejlődik, illetve velünk változik. Néha azonban rossz irányban történik mindez, amikor a különféle életszakaszokban "légy kerül a levesbe", azaz mérgező, gonosz vagy torzító hatások jelentkeznek, melyek az Istenről alkotott képzeteket is befolyásolják. A rossz istenképek hátterében ezért sok esetben a gyermek vagy fiatalkori elcsúszások és krízisek állhatnak.

Nem nehéz belátni, hogy a rossz istenképzet veszélyes dolog, sok probléma és gyötrődés forrása, nemcsak annak az embernek, akinek a fejében van, hanem a környezetének is. Nem véletlenül mondta a középkori misztikus, Eckhart mester: "Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől". Persze vegytiszta és minden porcikájában tökéletes istenkép senki fejében nincs, legyen akármekkora szent vagy buzgalmár. De az istenképeinket néha szerintem le kell porolni, újragondolni, sőt újraépíteni - mármint ha nem akarjuk, hogy az Isten helyett az istenképzeteink szolgáivá váljunk és úgy táncoljunk, ahogy az fütyül.