Van értelme ma az istenérveknek?

Az istenérvekről a legtöbben azt gondoljuk, hogy szerepük szerint arra jók, hogy valamiképpen bizonygassák Isten létezését. Kérdés azonban, hogy van-e még olyan istenérv, melynek a mai posztmodern kultúrában van relevanciája?

Aki egy kicsit foglalkozott már teológiával, biztosan észrevette, hogy az olyan klasszikusnak nevezhető istenérvek, mint például Aquinói Szent Tamás "öt útja", többnyire a középkorhoz, konkrétabban a skolasztika időszakához köthetők. (Még akkor is, ha ezeknek az érveknek a gyökerei egyébként az ókori filozófiákig nyúlnak vissza). Sokan talán úgy gondolják, hogy a skolasztika időszakában az volt az istenérvek szerepe, hogy az ateista vagy szkeptikus embereknek bizonygassák Isten létezését, és a nem hívőket meggyőzzék valahogyan arról, hogy ők is hívők legyenek. Valójában azonban nem erről volt szó, hiszen a történelemnek ebben az időszakában csaknem mindenki hitt Isten létezésében. Az istenérvek szándéka ezért sokkal inkább az volt, hogy rámutassanak: a hitigazságok mellett az ész útján is ugyanarra a nyugvópontra juthatunk, vagyis a racionalitás és az Istenben való hit kéz a kézben haladhat egymással. Isten létezését ugyan a kinyilatkoztatás miatt fogadjuk el, de nem hiábavaló ésszerű érveket sem felsorakoztatni mellette.

A felvilágosodás után viszont ez a helyzet megváltozott, és az istenérvek egyre inkább elkezdték azt a célt szolgálni, hogy egyfajta evangélizációs segédeszközként magyarázzák Isten létezésének valószínűségét a nem hívők számára. De vajon érdemes-e istenérvekkel foglalkozni manapság, vagy ezek csak afféle "apologetikai őskövületek", amelyek ki vannak rakva az egyháztörténet elképzelt vitrinjébe, hogy akit érdekel, megcsodálhassa őket?

Van-e ma is hatásos istenérv?

Természetesen a válaszadáshoz tisztázni kell mit értünk hatásos alatt. Szerintem nem arról van szó, hogy egy istenérv használatával bárkit is rá lehetne bírni arra, hogy keresztény legyen. Ha ezt tűzzük ki célként, akkor én úgy gondolom, nincs egyetlen egy értelmes istenérv sem. Az istenérvek mindegyikre korlátozott, megvannak az erős és gyenge oldalaik. Ha nem a bebizonyítást, hanem ténylegesen az érvelést tartjuk szem előtt, akkor szerintem az istenérveknek ma is lehet szerepük. Számomra ezek közül kiemelkedik a kalam kozmológiai érv, amelyben a magam részéről látok fantáziát. A kalam érvelés is a középkorig nyúlik vissza (egyébként a szó jelentése "örök"), eredetileg a korai keresztény bölcselőtől, John Philoponustól származik, de az arab filozófus, Al-Ghazali is felhasználta, ma pedig a népszerű apologéta, William Lane Craig szokta emlegetni (aki egész könyvet is írt róla). Az érv menete nagyon leegyszerűsítve a következő:

1. Aminek kezdete van, annak oka is van;

2. A világegyetem létezése valamikor elkezdődött;

3. A világegyetem létezésének kezdetét tehát valami okozta;

4. Az egyetlen elképzelhető ok Isten.

Az érv persze, akárcsak a többi, korlátolt. Bele lehet kötni hívőként és  nem hívőként egyaránt. Keresztény szemüveggel vizsgálva egyértelmű, ha el is fogadjuk a három első premisszát, az nem vezethet el a kereszténység Istenéig. Hogy ki volt ez a kezdeti ok, nem derül ki egyértelműen. Természetesen többen is megpróbálták az érvelést kikezdeni: például David Hume szerint elképzelhetünk valamit, ami minden különösebb ok nélkül jön létre. (Ez szerintem azért komoly filozófiai nehézségeket vet fel...) Azt is tudjuk, hogy a világegyetem kezdetét bár tudományosan ma már elismerik, mégis megpróbálják visszacsempészni a végtelent, ami ezt az érvelést is hatástalanná tenné. A kezdet csak akkor kezdet, ha nem multiverzumban vagy ciklikus univerzumban gondolkodunk.

Mindent összevetve azonban a kalam-istenérv minden gyengesége ellenére szerintem igencsak meggondolandó - s ahogy Craig hozzáteszi, az okkal keletkező világegyetem kapcsán az is logikusnak tűnik, hogy nem személytelen erő hozta azt létre, hanem olyasvalami (olyasvalaki), aki nagyobb annál, nem anyagi természetű és személyes. Ez a leírás pedig leginkább egy isten-szerű lényre illik.

No persze valaki dönthet úgy is, ahogy Paul Tillich tette, aki szerint a "van Isten" kijelentés önmagában istenkáromlásnak számít. A meghökkentő kijelentés mögött az az elgondolás húzódik, hogy Istenről mint egy létezőről beszélni lealacsonyító szóhasználat: ha azt mondjuk, hogy Ő van, azzal Isten csupán egy lesz a létezők sorában. Márpedig Isten kategorikusan más, nem pusztán egyik eleme a létezésnek. Tillich szerint Ő maga a Lét, a Vagyok, akit nem szabad ennél kisebbé tenni. Másként fogalmazva a helyes retorika nem az, hogy "van Isten", hanem inkább az, hogy "Isten a Van". De mi lesz akkor az istenérvekkel?