Az egyház, a bába

Összetört szánkók, kidobott képviselők, fütyülő ellenzék, gázsprayező rendőrök: boldog karácsonyt, Magyarország! Felfordulás van, de nem az utcán, hanem először is a fejekben. Mit szóljunk mindehhez mi, keresztények? Nem én vagyok az illetékes, hogy erre választ adjak, de egy nagy gondolatömlenyt most mégis leírok erről az egészről.

Szóval akkor beszéljünk őszintén: a helyzet az, hogy van egy választásokon elhasalt, egymással szót nem értő, béna ellenzékünk, és egy hatalmával visszaélő, korrupt, erőszakos kormányunk. Ez látszik sokak számára a kiindulási pontnak. Itt és most Magyarországon ebből élünk, pontosabban szólva ebben élünk. Nem mutatkozik annak jele, hogy ez változni fog. Az egykori "Emberek" zenekar egyik dalszövege jutott most eszembe: "Elmenni rossz megoldás / De maradni hazugság / Nem kérem, hogy értsd, ez egy ilyen világ."

Széteső ellenzéki pártok, felesleges stadionépítések, Jobbik-botrányok, szervilis közmédia, nemzeti inzultáció és ehhez hasonlók... Számomra semmi meglepő nincs abban, hogy az emberek alaposan elkeseredettek, és a kormány gátlástalansága, valamint az ellenzék tehetetlensége láttán maguk szeretnének kézbevenni sorsuk irányítását. De mit akarnak tenni konkrétan? És különösen is keresztényként mi lehet a dolgunk egy ilyen helyzetben? Én most ezeken gondolkodtam, vagy talán inkább csak ábrándoztam túlságosan sok konkrétum nélkül. Szükség van erre. A hívők túlságosan hozzászoktatták önmagukat két egészségtelen viszonyuláshoz: vagy nyíltan pártpolitizálnak (ha kell, még a templomban is), vagy abszolút nem foglalkoznak a politikával (a templomon túl sem). Pedig talán van a kettő között út anélkül, hogy közben bepiszkolódnánk.

Hozzáértők meghatározása szerint a politikai kultúra valami olyasmi, amikor egy politikai közösség (nép, nemzet) tagjai képesek arra, hogy közösségként összehangolódjanak, a külső kihívásokkal szembenézzenek, a belső konfliktusokra megoldásokat találjanak, a változó helyzetekhez pedig alkalmazkodjanak. Bibó István frappáns megfogalmazásában a politikai kultúra röviden a közösségi problémaérzékelés és kezelés képessége. Ebből máris kihallatszik, hogy egy nemzet politikai kultúrájának szilárdsága nem az együttélés harmonikusságán múlik, hanem a konfliktuskezelés minőségén. Másként fogalmazva, egy jól működő társadalomban nem az egység létrehozása az igazi feladat (azt úgy sem lehet elérni), hanem az egyezségé. Ha nincs egység, de van egyezség, képesek leszünk társadalmat építeni akkor is, ha közben másként gondolkodunk.

A probléma az olyan politikai rendszerekkel van, ahol már az egyezségkeresés feltételeit is nehézzé vagy lehetetlenné teszik. Ha ez a helyzet mégis előáll, akkor véleményem szerint igenis nagyobb szerepe kellene legyen a keresztényeknek: bizony gondolkodhatnak azon, hogyan tegyék be azt a bizonyos vasrudat a küllők közé (ld. Bonhoeffer ismert mondását!) - vagyis miként figyelmeztessék a hatalmat arra, hogy nem adja meg korrekt módon az egyezségkeresés lehetőségét. Erre pedig módot nyújt az egyházaknak az a tény, hogy ők is a civil szerveződések közé tartoznak. Köztudott, hogy a civil társadalom a nemzet egy olyan "szövete", amely az államtól függetlenül alakul ki és működése is kívül esik a hatalom befolyási körén. A civil szervezetek - köztük az egyház is - elvileg éppen ezért élhetnek szabadon a lehetőségükkel, hogy kívülről hatást gyakoroljanak a hatalomra, de ez sokszor tényleg csak puszta lehetőség és nem több annál. Hiszen mindenki tudja, aki nem teljesen ostoba, hogy a politikai hatalom nem igazán nyugszik bele abba, hogy vannak a fennhatóságán kívüli területek. Ilyenkor két dologgal szoktak próbálkozni: jobb esetben magukhoz édesgetik, rosszabb esetben magukhoz kényszerítik a civil szervezeteket. A civil szervezeteknek nincs könnyű dolguk ezekkel a próbálkozásokkal szemben, de hosszú távon mindenképpen megérheti az, hogy nem engednek ennek a nyomásnak és nem adják el a lelküket. Ha ugyanis a hatalommal összekeverednek, önmaguk lényege veszik oda, ez pedig még jobban bebetonozza a status quo-t.

A civil szervezetek önállóságának fő kérdése azonban (szerintem legalábbis) mégsem az, hogy az autonómiájuk és a méltóságuk megmarad-e vagy sem. Ha ugyanis van bármilyen megoldás a jelenlegi romlott politikai rendszerre, az semmiképpen nem érkezhet magából a romlott politikai rendszerből - sem balról, sem jobbról. Ezért tökfelesleges arra vágyakozni, amit a tüntetők szeretnének, hogy az ellenzék jól megdöntse "Orbán Viktor uralmát" - mert akikkel helyettesítenének, ugyanabból a közegből jönnek. Valamiféle megoldás csak a rendszeren túlról, vagyis például a civil szférából emelkedhetne ki. Onnan, ahol az egyház is elvileg tartózkodik, vagyis ahol tartózkodnia kellene. Ezért lenne jó, ha a komoly hangsúly a rendszeren túli rendszerek megerősödésére kerülne, ami nyilvánvalóan nem áll a politikai elit érdekében. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy az egyház jó része feladta már civil identitását, és önként dalolva bújik a hatalomhoz - erre sem édesgetni, sem kényszeríteni nem kell. A nulladik lépés ezért, ha az egyház valamit tenni akar, hogy először is visszaszerzi és megőrzi a belső függetlenségét. Tudom, ez nagyon naivnak és meseszerűnek tűnik, nem sok esélyt mutatkozik rá, mégis azt hiszem, csak ezután gondolkodhat az egyház a további lépéseken. De mi lenne egyáltalán a "további lépés"? 

Csak egy ötlet! Lehetne lépés az, hogy az egyház egyfajta "valódi nemzeti konzultációt" indítson el legalább a saját berkeiben, ahol nem gügye kérdésekre ad gügye válaszokat, hanem igazi párbeszédek kialakulásánál bábáskodik. Olyan fórumok megszületésénél munkálkodna, ahol társadalmilag fontos felvetésekről esik szó - például a migránsokról, a túlóratörvényről vagy más aktualitásokról -, de nem feltétlenül a pártpolitika szintjén. Nem gondolom egyébként, hogy az egyháznak dolga lenne belebonyolódni a nagypolitikába, de azt viszont el tudom képzelni, hogy dolga erősítenie a civil társadalmat, fontos kérdésekről gerjeszteni a társadalmi párbeszédet, egy asztalhoz ültetni a különféle nézetek (akár politikai) képviselőit, hogy abból egy vállalhatóbb folytatás kezdeményezői előléphessenek. Ha az egyház jobban eljátszaná a bába szerepét, saját testén belül értelmes platformok megszületésénél lenne jelen, ahol egyszerre bemutatná a politikai paletta minél több képviselőjének álláspontjait, azzal legalább élénkítené a közgondolkodást a saját tagjaiban. Hozzáteszem, szerintem a teológiai képzések egyik funkciója is részben magában foglalhatna valami ilyesmit: hiszen az egyetemek és főiskolák jobb esetben pontosan a tudatosság növelésében, a vitakultúra megteremtésében érdekeltek. Most nem akarom ezt az egészet apró részletekre lebontani - egy blog erre tökéletesen alkalmatlan -, mindösszesen egy "belső nemzeti konzultáció" ötletét akartam felvetni. Félek persze attól, hogy messze elszaladt velem a ló, hiszen az egyház láthatóan nem áll készen arra, hogy társadalmi-politikai kérdésekről saját területein belül őszintén beszéljen. Nos, az egész egyház minden kis szeglete soha nem is lesz kész, de ez vajon azt kell jelentse, hogy nem lehet elkezdeni az arra rátermetteknek mozgolódniuk ezen a téren?