Mitől eretnek egy eretnek?

Ahogy az előző bejegyzésben már említettem, egyáltalán nem mindegy, hogy valaki téved tanítás közben vagy tévtanító; vagyis hogy elkövet némely hibát, vagy pedig alapvető hibákon nyugszik, amit művel. A kettő közti különbséget szerintem sokszor egyáltalán nem triviális megállapítani, így olyanokat is "eretnekezünk", akik nem eretnekek, vagy éppen nem veszünk észre tőrőlmetszett eretnekségeket. Némi támpontot nyújthat mindehhez, ha megvizsgálunk két dolgot: hogy mitől tartjuk igaznak a dogmáinkat, valamint  hogy miben áll az ezektől való eltérés lényege.

Egy korábbi bejegyzésben már pedzegettem a dilemmát, hogy az egyház által vallott dogmatikai konstrukciók - melyeket a legtöbben rendíthetetlen igazságként értelmezünk - valójában egyházi döntések eredményei. Az egyházi döntések hátterében leginkább a döntést meghozók közötti konszenzus áll, ám maga a konszenzus még nem feltétlenül perdöntő az igazság tekintetében: egy ideig azt is konszenzuális alapon vallották az emberek, hogy a Nap a Föld körül forog. Igazuk volt? Nem. A konszenzus ugyanis sokszor olyan konvenciókon alapszik, melyeket az emberiség jó része, vagy egy nagyobb csoport valamiért magáénak vall, de ettől az még akkor is csak konvenció marad, és nem maga a nagybetűs Igazság.

Nos, mindezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy akkor a kereszténység alapvető dogmái annyira bizonytalanok, hogy hetente újra kellene gondolni őket, ám egyetértek Pannenberggel abban, hogy a dogma tartalma és igazsága nem önmagában a konszenzusban áll, hanem legjobb esetben is a Szentírás mondanivalójának megismerésében - mely magát a konszenzust is létrehozhatja. Máris hallom az olvasók felhorkanását: "A Bibliát mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja! A dogmák pont ezért ingatagok, mert mindenki össze-vissza érti és magyarázza a szöveget!" Persze, ebben van igazság, de azért így kerek perec nekem erős kijelentésnek tűnik. Hadd mondjam el mit gondolok erről!

Szerintem a bibliaértelmezés jó esetben közösségben zajló feladat, a bizonyosság pedig leginkább úgy alakulhat ki egy-egy dogmatikai kérdésben, hogy az egyébként tényleg sok szubjektív elemet tartalmazó értelmező folyamatok, melyek az egyházban zajlanak, valahol mégis összetalálkoznak egymással. Az ilyen "összetalálkozások" során a rendszerezésnek, vitának, eszmecserének van egy tisztító ereje, mely nyilván nem eredményez abszolút hibátlanságot, de igenis elvezethet egy vállalható dogmatikai rendszer felépítéséhez. Magyarán: az ebben létrejövő konszenzus lehet egy értelmesebb dogmatika kiindulópontja - és ezért rossz az a kisegyházi gyakorlat, amikor Ádám és Béla ketten, mindenkitől függetlenül "új tanításokat" találnak ki, és Jézus nevében fárasztják velük felebarátaikat. Röviden összefoglalva tehát valami ilyenről lehet szó:

bibliaértelmezés ® vita ® konszenzus ® dogma ® hitvallás

Ez a folyamat aztán megy körbe-körbe. A közösségi értelmezésen és megegyezésen alapuló konszenzus jó dolog, azonban mindenki érzi, hogy ez mégsem száz százalékos bizonyosság. Ezért a jó dogmatika szerintem állandóan nyitott a megújulásra, hiszen a Biblia értelmezésének folyamatára sem tehetünk soha pontot. Egyszóval és röviden: az egyházi hitvallások dogmáit a jó dogmatika mindig újra és újra értelmezi, van egy vállalható flexibilitása. Ez a rugalmasság persze nem parttalan, hiszen akkor mindig újra és újra kellene kezdeni az egész dogmatikát és sosem igazodnánk el semmilyen kérdésben. Az igazság szerintem a kettő keresztmetszetében ragyog fel: a magát újravizsgáló és alakító, mégis konkrét állításokat tévő, viták és imák hátteréből kibontakozó, konszenzuális dogmatika eredményeként. Más utat nem igazán ismerünk, ami valamiféle minőséget szavatolhatna ebben a kérdésben.

Ha ez igaz, akkor ebből a gondolatmenetből két fontos dolog következik.

Az egyik az, hogy magába a dogmatikánkba a benne lévő emberi faktor bizonytalansága miatt nem kapaszkodhatunk úgy, mintha azon múlna az üdvösségünk. Nem a dogma üdvözít, hanem Isten. Nem a dogmatikánkban hiszünk, hanem Jézusban. Ebből következik a másik dolog: a dogmatikai fejlődés lehetőségét biztosítani kell, de alapvetően úgy, hogy közben ne írja felül teljesen önmagát. Hogyan lehet ezt megtenni? Itt most nagyon hangsúlyosnak érzem azt a Karl Rahner által tett kijelentést, miszerint a "dogmáink előrefelé nyitottak". A kulcsszó itt szerintem az előrefelé. A dogmafejlődés alaphangon azt jelentheti - mármint ha az egyház által vallott és elfogadott hit keretein belül kívánunk maradni -, hogy a meglévő dogmatikánkból bontakoznak ki az új hajtások, melyek azután vizsgálat alá kerülnek. Olyan ez, mint egy ház építése: azt nem nevezném építkezésnek, hogy miután az egész ház majdnem elkészült, megpróbáljuk kicserélni alóla az alapot. Ezért a dogmatika hátrafelé tipikusan zárt, míg előrefelé nyitott - ahogy Rahner írta. Amit már felépítettünk, arra építjük rá az új dolgokat. Ezért ha valaki mégis tesz valamiféle új dogmatikai állítást Jézusról, az szinte biztos, hogy a már eddig meglévőkön és elfogadottakon fog nyugodni.

És itt szokott kezdődni az eretnekség.

Szerintem az eretnekség alapvetően attól is eretnekség, hogy hátrafelé is nyitott dogmatikát akar művelni. Maga az eretnek szó egyébként az igen beszédes görög hairészisz kifejezésen nyugszik, ami magyarul "válogatást" vagy "kiemelést" jelent. Vagyis az eretnekség tipológiájának meghatározó eleme, hogy valamiféle hittételt kivesz a kontextusából, tulajdonképpen önmagában próbálja megérteni. A kontextus itt időbeliséget is jelent: vagyis úgy mondunk valamit például Jézus váltságművéről, hogy elszigeteljük az eddigi fejleményektől, melyek az egyház gondolkodását eddig meghatározták. Egyébként a mai teológia még ezen belül is különbséget tesz a tartalmi eretnekség és a formai eretnekség között. Az előbbiről akkor beszélünk, ha valaki úgy vall egy tényszerűen hibás hittételt, hogy nincs tudatában a tévedésének. Az utóbbi esetben ugyanakkor makacs és tudatos kitartás áll a téves nézet mellett.

Éppen ezért Görbicz Tamás széles nyilvánosság előtt zajló vitája kapcsán a számomra legaggályosabb pont az volt, amikor saját maga írta le, hogy a "protestáns teológiai hagyományt" (vagyis a reformáció állításait a kérdésben) ideje felülvizsgálni. Expressis verbis persze nem mondja azt, hogy felejtsük el a reformációt - erre valószínűleg nem is gondolt -, de bizony nem nehéz soraiból kihallani, hogy adott esetben akár erre is kész lenne. No nem arról van szó, hogy Luther Márton és a többiek "szent tehenek" lennének, akik bármilyen kritikai felett állnának. Sőt, nem is az ő személyükről beszélünk, mert nem ők a lényegesek. Amiről beszélünk, hogy a reformátorok úgy jutottak el dogmatikai megújuláshoz, hogy azokat az előttük járók dogmatikai konszenzusára építették rá. Egy protestáns számára a reformáció attól eredményes, hogy dogmatikájában kontinuitásban ráépül az előzményekre, mondhatni a dogmatikai felismerései harmóniában vannak a korábbi felismerésekkel, melyek mögött ott áll az egyház fentebb említett konszenzusa.

Az eretnekség ugyanakkor megkerüli ezt a konszenzust, és a konszenzuson alapuló, kialakított dogmatikát, és kilépve a fenti körfolyamatból kíván újat mondani. Nehogy félreértés legyen: nem az újdonság tényével van probléma, hanem a megkerülés tényével. Ahogy Szalai András frappánsan megfogalmazta: az eretnekség mindig válogatással kezdődik, és új irányzattal végződik. Nem állítom, hogy Görbicz Tamás eretnek lenne, azt sem látom, hogy új irányzatot akar létrehozni. Az viszont - számomra legalábbis - nem megnyugtató gondolat volt, hogy mintha kidobná az előzményeket. A vita még nem ért véget, de szerintem benne van az is, hogy akár jó véget érhet: hiszen fentebb épp azt próbáltam megvilágítani, hogy a dogmatikai konszenzust viták előzték meg a forgalomban lévő bibliaértelmezésekről. Éppen ezt látjuk most, a vitát - de azt egyelőre nem, az hova fog vezetni...