Bonhoeffer szól a múltból...

Jól teszi az egyház, ha megbecsüli a mártírjait! Dietrich Bonhoeffer minden vitán felül állóan mártír volt, aki a náci Németország tombolásának áldozatává vált. A közelmúltban egy remek előadást hallottam egy Bonhoeffer-szakértőtől, mely nemcsak arra mutatott rá, Bonhoeffer hogyan értelmezte  saját korában az állam és az egyház viszonyát, hanem úgy éreztem, mintha itt és most, nekünk magyaroknak szólt volna...

Azt hiszem Bonhoeffer szavait gyakrabban kellene olvasnia a mai egyháznak. Igaz ez úgy általában is, de amit a kereszténység és a világi hatalom kapcsolatáról írt, azt különösen aktuálisnak érzi az ember. Ráadásul az ő személyében olyasvalaki szól hozzánk, aki nagyon jól tudta, mondhatni túlságosan közelről ismerte, milyen dolog a hatalomnak engedelmeskedni, s egyben a hatalommal szembekerülni. Köztudott Bonhoefferről, hogy a német Hitvalló Egyház prominens tagja volt, amely azon kevés keresztény kezdeményezés egyike volt a náci Németországban, mely szembeszállt a diktatúrával. A hírhedt Gestapo egyébként többször is betiltotta tevékenységüket, Bonhoeffernek pedig megtiltották a tanítást, prédikálást, és a publikálást is. Végül, mivel a nevét adta egy Hitler-elleni összeesküvéshez, 1943-ban börtönbe zárták, később pedig emiatt egy koncentrációs táborban kivégezték. 

Az a könyörtelenség, amit a náci rezsim művelt Bonhoefferrel, nem magától értetődően vezet el ahhoz a kiegyensúlyozott állásponthoz, amit ő mindezek ellenére állam és egyház viszonyának kérdésében képviselt: gondolatai között egyaránt megjelenik a felszólítás a felsőbbség irányában mutatott engedelmességre, de ez nem zárja ki nála a kritikai hangvételt sem, melyet a felsőbbség felé fogalmaz meg. Ahogy elnézem, ma a keresztények legnagyobb része nem tudja a kettőt együtt kezelni: vagy egyfajta megmentőt lát az aktuális politikai hatalomban, amit egy hithű kereszténynek nem illik kritizálnia (a hívő ember dolga addig terjed, hogy jámboran imádkozzon a kormányunkért, minden más méltatlan cselekedet), vagy teli torokból szidja a rendszert, ami szerinte mindent rosszul csinál. Azt hiszem mindkét oldalon állók találhatnak maguknak muníciót Bonhoeffer gondolataiban, hogy a saját álláspontjukat alátámasszák vele - pedig valószínűnek tűnik, ha ő ma is itt lenne közöttünk, nem örülne túlságosan annak, hogy valaki az egyik oldalra kisarkítva értelmezi a teológiáját.

Bonhoeffer hatalomról való teológiai elmélkedése abból az alapvető pontból indul ki, hogy a felsőbbség Isten tervének és munkájának része. A hatalomban lévők egyfajta módon "liturgusok", akik szolgák és Istent képviselik, hiszen ha töredékesen is, de a rendben, melyet fenntartanak, Isten szándéka tud megvalósulni. A mindenkori felsőbbség természetesen engedelmességet követel meg az egyháztól, ami önmagában teljesen rendben van. Fontos kijelenteni, hogy az állam ezzel a követelésével nem válik egyfajta "második tekintéllyé" a hívők számára Jézus mellett - hiszen az állam tekintélye gyakorlatilag Jézus tekintélyének egyik formája, megvalósulása. Így tehát amikor a keresztény az államnak engedelmeskedik, közvetetten Krisztusnak engedelmeskedik. Vagyis nem arról van szó, hogy Krisztusnak és az államnak is engedelmeskedni szükséges, hiszen előbbi magában foglalja utóbbit is, mert az állam Krisztustól rendelt hatalom. Megint felhívom a figyelmet arra, hogy ki tanította mindezt és milyen politikai hatalom légkörében!

Bonhoeffer persze nem volt sem vak, sem ostoba: tökéletesen látta azokat a folyamatokat, melyek a hitleri rezsim felfutásakor kibontakozóban voltak. Sőt, az elsők között volt, aki felismerte a "zsidókérdést", ami a birodalom elnyomó politikája volt a német faj nemesítése érdekében. Amikor az állam iránt mutatott engedelmességről beszél, nem valamiféle kritikailag megvakult hozzáállást kíván népszerűsíteni. Sőt, azt is megfogalmazta, hogy a felsőbbségnek nem az a feladata, hogy keresztény politikát vagy keresztény törvényeket alkosson - hanem hogy megfeleljen a saját rendeltetésének, saját rendkívüli hivatásának. De mi van akkor, ha ezt nem teszi? Mi az egyház szerepe, amikor az állam keze "túl messzire nyúl", vagyis olyat enged meg magának, ami kilép az isteni rendelésben ráruházott lehetőségek alól?

Bonhoeffer úgy látta, hogy az egyháznak felelőssége van abban, hogy Isten uralmát komolyan vegye és ezt a felsőbbség tudtára is adja: ha pedig szükséges, figyelmeztesse a felsőbbséget annak mulasztásaira és hibáira. Ha az állam az egyháznak ezt a figyelmeztetését nem fogadja el, akkor az egyháznak ettől kezdve az a dolga, hogy bár a külső igazság már nincs meg, azt megőrizze legalább saját tagjai között - és segítse azokat, akik esetleg megsérülnek a hatalom "túlnyúlásai" következtében. De Bonhoeffer mondott még valamit, amit elvileg kétféleképpen is lehet fordítani a német eredeti szöveg alapján: az egyik fordítás szerint ha a felsőbbség gépezete kárt okoz, akkor az egyháznak kötelessége egyfajta rudat tenni a küllői közé - míg a másik fordítás szerint az a helyes, ha önmagát is a kerekek közé veti.

Kemény szavak ezek, de egy mártír szavai, akit végül ezek a küllők be is daráltak. Hozzáteszem, némileg kisebb csalódással töltött el, amikor a bevezetőben említett előadásból azt is megtudtam, hogy Bonhoeffer sokszor nem merte még a saját íróasztalfiókjának sem leírni a valódi gondolatait.  Gyakran rejtélyes kifejezéseket használt, nem nevezte mindig nevén a dolgokat. Emberileg persze teljesen megértem a félelmét, hiszen nyilván számolt azzal, hogy írásait bármikor megtalálhatják.

Összegezve mindezt, a mai egyházi és általános közbeszédből nekem pontosan ez az attitűd hiányzik. Kritika ugyan van, de a felsőbbség iránt mutatott tisztelet teljes hiányával együtt szólal meg, és nem az igazság féltése vezeti, hanem nyilvánvalóan bizonyos politikai célok elérése. Vagy pedig nincs kritika akkor sem, amikor kellene, hanem csak a korlátlan és elvtelen lojalitás van, és az a rúd sosem kerül a küllők közé. Bonhoeffer hangja szerintem most is szól az egyházhoz, hogy találja meg annak módját, ahogyan a kettőt együtt, egymás mellett képes alkalmazni.