A narratív apologetika, mint a meggyőzés új formája?

Farkas Attila Márton egy beszélgetésben azt mondta, a mostani koronavírusos állapotok után akár érdekes szellemi fordulat is történhet a nyugati világban: lehet, hogy látva a saját törékenységünket, sebezhetőségünket, mortalitásunkat, tömegek fognak a vallások felé fordulni. Vagy éppen ellenkezőleg, az emberek még inkább materialisták-ateisták lesznek. És tényleg: mi tudja meggyőzni az embereket? Elég ehhez egy világjárvány? Én most bedobok egy másik lehetőséget...

Nos, az embereket nem nagyon lehet meggyőzni semmiről, ezt igazán tudom tanúsítani. Megpróbálhatunk a lelkükre beszélni, prédikálni nekik, imádkozhatunk is értük, szépen kérhetjük őket - nem használ semmi. Sokszor az a benyomásom, hogy az emberek a lelkük legmélyén fikarcnyit sem változnak, vagy csak éppen annyit, amennyit az élet kényszerei rájuk erőltetnek. Kérdés, hogy a koronavírus, ami alaposan felforgatja az életünket, végül nagyobb evangélizációs erőnek bizonyul majd minden más praktikánál?

Ezt majd a jövő dönti el, mindazonáltal a kereszténység folyamatosan kereste annak a módját, hogy az embereket az evangéliummal megszólítsa. Az apologetika szerintem erre önmagában nem elégséges eszköz, sőt én azt tapasztaltam, hogy sokszor inkább felerősíti a szkepszist a kívülállókban: minél jobban érvel valaki a kereszténység igazsága mellett, annál erősebb ellenállást vált ki a hallgatóságából. (Kivételek persze mindig akadnak.) Mit lehet tenni akkor?

Nos, az oxofordi teológusprofesszor és népszerű szerző, Alister McGrath (ld. képen) írt egy nem túl vaskos, de nagyon érthető és értékes könyvet "Narratív apologetika" címmel, melyben egy lehetséges módját vázolja fel a meggyőzésnek. Hangsúlyozandó, hogy nem csodaszert talált fel, amit ha valaki mechanikusan alkalmaz, akkor egy kutyát is rábeszél vele a hitre, sőt amiről ír, az tulajdonképpen nem is kellene, hogy újdonság legyen, csak mintha mostanában egyre jobban előtérbe kerülne. 

A narratív apologetika szerint azt látjuk, hogy az emberi lélek valahogy úgy van kalibrálva, hogy sokkal inkább fogékony a történetekre, mint az absztrakt és elvont filozófiai eszmefuttatásokra, ezért előbbi sokkal nagyobb meggyőző erővel rendelkezik utóbbihoz képest. "Voltak olyan társadalmak, amelyek nem használták a kereket - de olyanok nem, amelyek nem meséltek történeteket" - írja Ursula K. Le Guin, és bizony mélységesen egyet kell érteni vele. McGrath ugyancsak korrektül látja, hogy az emberi faj egyfajta beépített narratív ösztönnel rendelkezik. Embernek lenni jórészt azt jelenti, hogy kérdéseket teszünk fel, melyekre azonban történetekkel válaszolunk. Valamikor ennél messzebbre is megyünk, és az egyes történeteket összefűzzük egymással, a sok kis elbeszélés pedig így létrehoz egy Nagyot, ami értelmet kölcsönöz számunkra a valóságnak, koherenciát teremt annak részletei között. Természetesen a kereszténység is egy ilyen összefűzött, nagy történet.

Fontos azonban tisztán látni magát a történet szót is. Itt nem csupán arról van szó, hogy az emberek szeretik az ilyesmit - gondoljunk csak a Gyűrűk Urára vagy a Star Wars univerzumra -, nem monumentális irodalmi művekre vagy filmsorozatokra gondolunk a történet kifejezés alatt, hanem egyszerűen a saját életünk egészét is narratívaként szoktuk értelmezni. Valójában "mesemondó állatok" vagyunk. Itt születtem, utána itt tanultam, aztán megházasodtam, itt és itt kezdtem dolgozni, ez és ez történt velem - mi ez, ha nem egy történet? 

Hosszú lenne itt a narratív apologetika alapjait és módszertanát kifejteni, most csupán a kiindulópontjára és magára az elképzelésre kívántam felhívni a figyelmet, mert látok benne fantáziát. Ahogy McGrath említi, az embereknek egyszerűen nem elegendők a tények. Valahogy az agyunk, az intellektusunk nem úgy működik, hogy ha tényeket hallunk, akkor máris megváltoztatjuk a hatásukra a véleményünket. Sokszor a tények hidegen hagyják az embereket, főként ha úgy érzik, hogy azok nem relevánsak az életük története szempontjából. A relevancia sokkal fontosabb kérdés egy embernek, mint a pőre valóság: lehet például, hogy Durham városának éves csapadékhozama 1870-ben 604,8mm volt, de ez kit érdekel? Nincs semmiféle súlya legtöbbünk személyes sorsában akkor sem, ha egyébként az állítás igaz, vagyis nyers ténynek nevezhetjük. Ha egy tény nem releváns, az erejét is elveszítette az emberek többségének szemében.

Maga a keresztény hit pedig nem magyarázatrendszer még akkor sem, ha tudunk belőle dogmatikát csinálni. A keresztény hit egy narratíva, ami emberek személyes narratívájához kapcsolható ha relevánssá válik számukra. A feladat tehát nem kevesebb, mint relevánssá tenni egy narratívát a kívülállók számára: ez képezheti minden hatásos kommunikáció kiindulópontját. Ha ezen a nyomvonalon indulunk el, talán messzebbre juthatunk a puszta racionális győzködésnél.