A Nagy Satu

Valahogy úgy látom, hogy a dogmatika a kereszténység matematikája. Sokféle okból gondolom ezt. Akárcsak a matematikai tételek, a dogmatika rendszerezett hittételei szigorúnak, csaknem kérlelhetetlennek tűnnek, szögletesnek, meg nem kerülhetőnek. Emiatt sok hívő utálja még a dogma szó csengését is, akárcsak a gyerekek tetemes része a matekot a suliban. A Nagy Gergely-féle vita atmoszféráját is vastagon áthatja a dogmatika illata, így kicsit elméláztam most azon, szerintem hogyan lehet(ne) jól "dogmatizálni" - és hogyan lehetne a dogmatikai gondolkodást közelebb vinni az átlagos érdeklődő hívő emberhez...

Szóval, legyen most az egyszer nekem igazam, és legyen a dogmatika a teológia "matematikája", persze csak így, két óvatos idézőjelben. Tudom én is, hogy ez a hasonlat nem kerek, hiányos, korántsem precíz. Mert ha a dogmatika tényleg és igazán olyan lenne, mint a matematika, ahol kétszer kettő csakis négy lehet, nos akkor a dogmatikának a lehetetlen kerítésén kellene túllendülnie. Hiszen akkor a dogmatika arról szólna, hogy mozdíthatatlanul szigorú keretek közé szorítjuk a hitet, sőt talán magát Istent is, ami éppen a hitünk természetével és persze magának Istennek a természetével nem férhet össze. A helyzet kissé hasonlítna ahhoz, mint amikor rabbinikus források úgy beszélnek a Tóráról, hogy annak törvényei alól még maga Isten sem tudja kivonni magát. Jelesül a Tóra parancsai annyira szentek, hogy a Törvényadót is kötelezik. Egészen biztos, hogy ezt a gondolatmenetet sokáig lehet még fonogatni, nomeg érvelni mellette, mindazonáltal - bevallom - engem zsigerileg taszít egy olyan Mindenható, aki a saját maga által hozott törvények kényszere alatt sinylődik.

Ebből számomra máris következik egy fontos alapelv, mégpedig az, hogy ahol a dogmatika valamiféle univerzális satuvá válik, amibe még Istent is igyekeznek belepréselni (keresztény testvéreinkkel egyetemben), és a hitigazságokat kérlelhetetlen tényként megfogalmazni, az valószínűleg nem jó dogmatika. És az is valószínű, hogy a dogmatika bizony túl sokszor mutatta magát ilyennek, az embereket azért veri ki a hideg veríték, amikor a dogma szót meghallják: ösztönösen látják maguk előtt a Nagy Satut.

Bár határozottan protestáns vagyok, akihez a protestáns dogmatika áll közel, most épp a "satuhatás" elkerülése végett bátorkodok idézni egy katolikus teológus, azaz Gál Ferenc dogmatikáját, ahol a szerző a következőket írja:

"A dogma jelentősége az, hogy először kifejezi az egyház önértelmezését, amennyiben a kinyilatkoztatás tévedhetetlen hordozójának tudja magát. Másodszor lehetővé teszi a közös hitvallást és a hitbeli egységet, és harmadszor eligazítást ad a hívőknek az igazság keresésében. De azért a dogma nem fejezi ki a teljes misztériumot, hanem annak többnyire csak egy-egy korban vitatott oldalát világítja meg. Így a dogma megfogalmazása nem zárja ki a mélyebb értelem kutatását és a további tudományos fejlődés lehetőségét."

Annyiban tetszik a fenti gondolatmenet, hogy igyekszik harmóniát teremteni a dogmával elkerülhetetlenül együtt járó határozott hangvétel, és a konstruktív-fejlődőképes szemlélet között. Ez meglátásom szerint roppant fontos egyensúly, ami igen kényes is, néha mintha csak egy cérnaszálon függne, mert annyira könnyű mindkét irányban felborítani. Ha igaza van Gálnak, akkor a dogma mögött Istentől jövő igazságok állnak, de ami legalább ilyen fontos, hogy ez az állapot mihez vezet. Itt most arra gondolok, hogy a fentiek értelmében a valamennyire működőképes dogma nem dogmaharcokhoz, emberek fejbecsapdosásához, hanem közös hitvalláshoz és egységhez, illetve eligazítói szerephez viszi közelebb az embert - miközben tisztában van saját esendőségével, fogyatékosságával, további fejlődésével. Az első zsinatokon persze ott voltak az átokformulák és a kiközösítések is - ne tagadjuk ezt -, de azért mégsem mondjuk, hogy a zsinatok szándéka az átkozódás és kiközösítés volt. Sokkal inkább az, hogy megfogalmazzuk miről szól, amiben hiszünk - fenntartva, hogy ezt a megfogalmazást még alakítani fogjuk a jövőben.

Isten nem egy zsák dogma. A dogmatika az Istenhez való közelítés egyik precízebb módja, de a kapcsolat a hitünk szerint két eleven személyiség - egy ember és egy Isten - között zajlik. Ezt a kapcsolatot leírhatja valamiféle protokollként a dogmatika, de egy kapcsolat soha nem dogmatikai jellegű kell legyen, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy a jó dogmatika elengedhetetlen az egyház számára.

A dogmatika a teológia matematikája, és a jó matematika gyönyörű. Teljesen mindegy, hány gyerek utálja és bukik meg belőle a suliban. A jó matematika ugyanis felfed valamennyit a világ struktúrájából, noha korántsem fedi fel az egészet. Ebben is hasonlít a jó dogmatikához, ami Istenről úgy gondolkodtat el bennünket, hogy a teljes misztériumot sosem láthatjuk. A jó dogmatika megsejtet valamit a misztériumból, a mi emberi fogalomkészletünk keretei közé helyezi, miközben arra is ügyel, hogy meghagyja titokzatosnak. Nos, amikor a dogmatikát arra használják, hogy az egyik keresztény a másikat csapdossa fejbe vele, pont ettől a kényes egyensúlyától fosztják meg, mintha a matematikatudását arra fordítaná valaki, hogy saját okosságát bizonygassa vele másoknak.

A jó dogmatika elkerülhetetlen része az egyház életének, a rosszat pedig bármi áron el kell kerülni. Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy.