Búvópatak helyett Élő Víz

A közelmúltban nagyon érdekes "vallási tárlatvezetésben" volt részem, amikor életemben először meglátogattam a Dohány utcai zsinagógát - ráadásul az egyik intézményvezető zsidó hölgy volt az idegenvezető, aki részletekbe menően mesélt az épület kialakításáról, keletkezéséről és a zsidóságról magáról. Az igencsak kvalifikált tudással bíró hölgy egyik állítását azonban sehogy sem tudtam elfogadni - és most jön a groteszk fordulat: Vona Gábor halálfélelemről szóló könyve jutott róla eszembe, amit idén olvastam. De mi köze is van egyiknek a másikhoz?

Mindenekelőtt arra vetemedem, hogy tegyek egy határozott állítást: az igazi kereszténység nem szívesen bújik meg a dolgok hátterében. Az igazi kereszténység nem búvópatak, hanem felszínre törő Élő Víz. Nem olyan, mint valamiféle háttérzene, amit krumplipucolás közben hallgat az ember, vagy a fitness-teremben szól a tornagyakorlatok aláfestéseként. Nem valamilyen csendes jelenség, ami meghúzódik a lét forgatagában, az emberi tudat mélyén és csak ünnepnapokon kerül kicsit előtérbe egy giccses keretben. 

Ez ellenkezik az igazi kereszténység természetével, ami dominálni akar az ember életében, és folyamatosan arra törekszik, hogy átitassa a mindennapjaink minden szegmensét, az életfilozófiánktól az általunk használt szavakon át a megélt gyakorlatig. Itt és ebben volt az a pont, ahol a nagyon kedves tárlatvezető hölgy és én vitába kerültünk egymással. A hölgy ugyanis azt állította, hogy ma egy zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára vallásként tekintenének: zsidónak lenni ugyanis alapvetően nem vallási, hanem nemzeti kérdés. Állítása szerint egy zsidó számára az, hogy ő zsidó, leginkább életgyakorlatot takar. Tudja hogyan kell öltözködni, enni és inni, milyen munkát vállalhat és milyet nem, mit tehet meg és mit nem - és mindemellett persze ott van a vallási dimenzió is, mint egy részlete az életének a sok között. Nos, én elfogadom egy okos zsidó hölgy szájából mindezt - hogyan is vitatkoznék kívülállóként? -, elhiszem neki, hogy ma a zsidóság így értelmezi önmagát. Mégis azt hiszem, nem erről szólt a zsidó lét az Ószövetségben, nem lehet igaz, hogy így tekintettek magukra eredetileg a zsidó emberek. Hiszen a mindennapi életgyakorlat, az öltözködés, evés-ivás, a munka és egyebek is a vallási meggyőződésből táplálkoztak. Vagyis előbb volt a vallás, ami irányította és meghatározta hogyan kell folytatni az életgyakorlatot, és csak ezután következett maga a gyakorlat - számomra félreérthetetlen ez a logika. Sajnálatos, hogy amennyiben igaza van a hölgynek, a mai zsidóság szemében a hit már csak egy háttérszerepet kapott entitás, ami valahol "ott van" a messzeségben, de nincs meghatározó szerepe.

Vona Gábor zseniális könyve valami ehhez hasonló logikát követ, amikor a halálfélelemről, mint az emberi létet lényegileg átjáró ösztönről ír. Vona szerint az ember egész életében érzi a halálszorongást, amitől teljesen szabadulni nem tud, viszont tompítani és kézben tartani valamennyire képes. A halálszorongásra adott kollektív válasz a kultúra, ami egyfajta "közösségi halhatatlanságélményt" nyújt nekünk, mint ami túléli az egyént és olyan válaszokat fogalmaz meg, melyek nagyobbak is az egyénnél. A kultúra egyik eleme pedig Vona szerint a vallás: nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen, szükségszerű. A könyv ennél sokkal alaposabb és nagyon elgondolkodtató teóriákat vet fel, most azonban csak ezt az apróságot akartam belőle kiemelni. Itt is úgy jelenik meg a vallás és a hit, mint az előbb említett zsidó értelmezés esetében - pusztán egy dolog a többi között a sorban.

A helyzet azonban az, hogy a hit nem tud úgy igazán működni, ha nem kapja meg magának a főszerepet. Az olyan hit, ami búvópatakként csörgedezik a háttérben, része lehet valamiféle nemzeti-kulturális identitásnak, de nem lehet igazán része az ember életének. A hit ennél többet akar, vagy keresztényként írhatom azt is, maga Jézus ennél többet akar: az egész életünket. Sehol nincs olyasféle szemléletmód az evangéliumokban, hogy éljük az életünket úgy általában és valamiféle toldalékként ehhez tegyük hozzá a hitet is. Az Istenbe vetett bizalom mindig és mindenhol mint alap jelenik meg, mert csakis így képes érvényesülni és kifejteni a benne rejlő potenciált. A búvópataknak felszínre kell törnie - különben semmi értéke és értelme sincs.