Josh McDowell rasszista szövege meg a túlérzékenység

Amikor még fiatal voltam és fundamentalista, kifejezetten szerettem olvasni Josh McDowell könyveit. Magyarul a legismertebb műve az enciklopédikus átfogású "Bizonyítékok", mely tulajdonképpen egy viszonylag rámenős apologetikai munka, ami a Biblia hitelességétől a feltámadáson át a mindenféle filozófiai nézetek kritikájáig próbálja igazolni a keresztény hit érvényességét. Meglepetésként ért a hír, hogy McDowell visszalépett minden szolgálatától és egy botrányos kijelentése miatt bocsánatkérésre kényszerült. A helyzet egy másik kérdést is felvetett számomra, amit az ügy kapcsán relevánsnak érzek.

Sajnos azt kell mondjam, lassan már megszokhatjuk, hogy egyre-másra derül ki az evangelikál-pünkösdi mozgalom bizonyos képviselőiről, hogy csontvázak vannak a szekrényeikben. A legutóbbi években ilyen botrányhősökké váltak például az ismert tanító-szerző Bill Hybels vagy éppen az apologéta Ravi Zacharias, akik szexuális jellegű bukásokat könyvelhetnek el maguknak. Most pedig Josh McDowell is beállhat a sorba: ám az is igaz, méltatlan lenne ehhez a két emberhez hasonlítani az ő esetét, hiszen nem rejtegetett semmit, hanem éppen ellenkezőleg: nyilvánosság előtt beszélt butaságokat. Azért tegyük hozzá, hogy volumenében jóval kisebb dologról van szó, mint az előbb említettek esetében, ráadásul őszinte megbánás is követte az elhangzottakat.

Röviden annyi az egész, hogy McDowell rasszista kijelentésekre ragadtatta magát, amikor azt mondta, hogy a feketéket nem úgy nevelték, hogy az oktatást és a kemény munkát képesek legyenek értékelni. Emellett kijelentette, hogy a tengerentúlon ismert "Critical Race Theory" egy járvány az amerikai fiatalokkal szemben. Utóbbi megközelítés a jog világának egy homályosabb területe, mely azt vizsgálja, hogy a rasszizmus milyen szerepet játszott az amerikai jog és társadalom kialakítása során. Magyarul és röviden tehát arról van szó, hogy McDowell beszólt a feketéknek, akiket genetikusan alacsonyabbrendűeknek nevezett és elvitatta egy rasszizmust megérteni kívánó elmélet jogosultságát. Fontos ismét kiemelni, hogy utólag bocsánatot kért azoktól, akiket láthatóan érzékenyen érintett ez a kijelentés - úgy fogalmazott, az ő szívét is összetörte amikor azzal szembesült, milyen mély fájdalmat okozott ezzel sokaknak. McDowell minden szolgálatától visszalépett és most hallgatni szeretne - valamint arra törekedni, hogy valahogyan helyretegye ezt a dolgot.

A témát nemcsak azért vetettem fel, mert meglepődtem az amerikai hírfolyamot böngészve, amikor megláttam hogy fiatalkorom egyik kedvenc keresztény szerzőjével ez a helyzet, hanem a történtekről eszembe jutott a túlérzékenység problémája is. Mielőtt valaki félreért: maximálisan elítélek mindenféle rasszista álláspontot, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségű, származású, hovatartozású emberre vonatkozik. McDowell kijelentése a feketékről kimeríti ezt a kategóriát és helyes az igyekezete, hogy most próbálja helyretenni az általa okozott károkat. Elítélem az abúzus minden durva formáját, a nők bántalmazását és bármilyen ehhez hasonló visszaélést, amit emberek vagy társadalmi csoportok ellen tesznek egyesek.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy mégiscsak hiperszenzitív korban élünk, amikor egy kissé sarkos megfogalmazás, néhol kilógó lóláb vagy rosszul elsült mondat emberek teljes karrierjébe és életpályájába kerülhet. Tanárként erre állandóan ügyelnem kell. Nem mondhatom el mindig, amit valójában mondani szeretnék, sőt ha csak a vállát megérintem egy diáklánynak, akár fel is jelenthet engem molesztálásért. Őszintén, valahol ezt is problémának látom, sőt szőnyeg alá sepert problémának. Én ugyan nem szoktam rasszista mondatokat mondani, és mélyen tisztelem a gyengébbik nemet is, de sokszor keveredtem olyan szituációba, hogy szinte "agyonpárnáztam" a mondanivalómat, hogy valahogy kommunikálni tudjam. Egyszerűbben fogalmazva, lassan az a benyomásom, hogy senkivel nem lehet már őszintén beszélni, hanem csak rébuszokban, finomkodva, puhatolózva, tapogatózva - különben iszonyú sértődés, kapcsolatok megszakadása, gorombaság lesz a válasz. Ez az egyházon belülre is vonatkozik, ahol az őszinte és egyenes beszédet ugyancsak hajlamosak vagyunk összekeverni a bunkósággal. 

Néha bénító a túlérzékenység jelenléte. Ha valaki ígér valamit a gyülekezetben és nem teljesíti, nem merünk szólni neki, mert attól félünk, megsértődik és elmegy. Ha egy diák lusta és nemtörődőm, ezt nem lehet megmondani neki, mert összeomlik lelkileg az igazság súlya alatt. A kapcsolatok megóvása ma már az igazmondásnál többet ér, tehát az őszinteség helyett nyeljük a békákat, vagy magyarázkodva és túlóvatoskodva kommunikálunk egymással. Ez szerintem már több a tapintatnál, és ha hosszú távon így marad, egy képmutató és hipokrata egyházhoz fog vezetni.

No persze McDowell kijelentése a feketékről egy ténylegesen rasszista duma, amit el kell ítélni. Ám ne játsszuk meg magunkat: mindenkinek lehetnek ilyen botlásai, rossz pillanatai, a száján kicsúszott, utólag általa is megbánt ostobaságai - ami persze még nem menti fel őt a felelősség alól. Az életünk tele van olyan mondatokkal, melyekről később felismertük, hogy bárcsak soha el nem hangzottak volna. Ez egyszerűen azért van, mert egytől-egyig romlott természetű lények vagyunk. S miközben jogosan horkanunk fel a szerencsétlen kijelentések hallatán, a hiperérzékenységnek nem szokásunk tudatában lenni. Olyanok vagyunk, mint egy bárányhimlős beteg, aki mindenhol tele van pöttyökkel, ezért bármi és bárhol hozzáér, egész teste összerándul a fájdalomtól. A túlérzékenység épp olyan betegség, mint a tapintatlanság, csak a skála másik oldalán tanyázik. És ha betegség, ugyanúgy gyógyításra és kezelésre szorul, mint ellentétpárja - a kérdés csak az, mennyire vagyunk hajlandók foglalkozni vele.