Kritika és vonalhúzás - Baji Péter a közéletről és a keresztényekről

Mitagadás, nem sűrűn fordul elő nálam, hogy az Evangelikál Csoport oldaláról ajánlok olvasnivalót, de most ennek  a ritka jelenségnek lehet tanúja, aki a blogomat követi: Baji Péter friss írásában ugyanis remekül fogalmazott meg számos problémát, attitűdöt, felvetést, melyek a keresztények politikához és közélethez való viszonyának kérdését szerintem korrekt vizekre vezetik, és amiért nagyon is szeretném felhívni a figyelmet a cikkre.

Mindenekelőtt és elsősorban: olvassuk végig Péter gondolatait. Nyilván lesznek pontok útközben, ahol majd vitatkozni támad kedvünk, de lesznek olyan meglátások is, amelyek kapcsán egyetértően bólogatunk. Akárhogy is, ez egy fontos meglátásokkal tűzdelt alkotás. Az egészet áthatja egyfajta életbölcsesség, miszerint a keresztény lelkészeknek talán érdemesebb kimaradniuk a közéleti-politikai vitákból és állásfoglalásokból, mert ha mégsem, a tapasztalat tipikusan az, hogy csak vesztesként jöhetnek ki belőle. Ha a gyülekezeti kommunikációban - különösen a szószéken - megjelenik a pártpolitizálás, az hamar megbosszulja magát. Nos, ezzel teljesen egyetértek: hiszen tudjuk jól mindannyian, mennyire így van ez.

Az eszmecsere és a részletek finomítása azonban mégis szükséges, ezért magam is hozzászólnék picikét a témához. Péter egy ponton így fogalmaz:

"Ezért a Bibliától teljesen idegen gondolatnak tartom, hogy az egyháznak Istentől való felhatalmazása lenne az államot erkölcsi értelemben bírálni, vagy ellenőrizni." 

Bevallom, ez volt az első olyan mondata, ahol azért egy pillanatra megálltam a szöveg olvasásában, és azonnal Bonhoeffer szavai jutottak az eszembe. Tudvalevő, hogy a Hitler rémuralma alatt mártírhalált halt német teológus sokat dilemmázott azon a kérdésen, hogy bármilyen formában is a nevét adja egy Führer-ellenes összeesküvéshez, míg végülis csatlakozott egy ellenállási mozgalomhoz, ami miatt letartóztatták és aztán kivégezték. Bonhoeffer nem riadt vissza attól, hogy az államot erkölcsi értelemben kritizálja. Egy művében úgy fogalmazott, ha az állam gépezete "túlnyúlik" a hatáskörén és súlyos károkat okoz az embereknek, az egyháznak kötelessége küllőt tenni a kerekek közé, sőt más fordítás szerint önmagát odavetni a kerekek alá. Nem kell persze Bonhoeffernek igazat adni, mindazonáltal érdemes kicsit megpróbálni beleélni magunkat a helyzetébe, és jól felismerni, pontosan hol is van ennek a kijelentésnek a fókuszpontja. Az állam bírálata ugyanis az ő felfogásában nem az állam ellen, hanem az állampolgárokért történik. Kicsit analóg ezzel, amikor Luther Márton bírálóinak (a legenda szerint) azt mondta: "Itt állok, mást nem tehetek." Luther nem a katolicizmus ellen kívánt lázadni, hanem egy nagyobb tekintély (a Szentírás) súlya előtt meghajolni - aminek egyfajta mellékterméke lett, hogy összetűzésbe került a pápasággal. Azt hiszem értem, amit Baji Péter ír, mégis nehezen veszem rá magam, hogy ne tétovázzak ebben a kérdésben. Mert ha egy keresztény kritikát fogalmaz meg az államhatalommal szemben, azt nem feltétlenül azért teszi, mert nem ismeri el annak tekintélyét maga felett. A kritika sokszor az Istentől kapott lelkiismeret ösztökélésére születik.

Sőt, a helyzet az, hogy sokszor nem feltétlenül a keresztények akarnak politizálni, hanem az állam hívja táncba őket azzal, hogy a kereszténységet beemeli a politikába. Legyünk egy kicsit életszerűek: ha a keresztény ember azt látja, hogy az állam lépten-nyomon használja a keresztény jelzőt, és politikusaink önmagukat annak is nevezik, ám - legyünk most akkor kevésbé élesek a megfogalmazást tekintve - nem igazán az ebből következően elvárható erkölcsiséggel forgolódnak, szinte cinkosnak érzi magát a hívő, ha befogja a száját. Az az igazságérzet, ami ilyenkor felszakad az emberből, részben a Jézustól tanult etikán alapszik. Ha valaki állandóan az én hitemre hivatkozik, Isten nevét használja, miközben korrupt, hazug, erkölcstelen életmódot valósít meg és ennek egy része ráadásul átszivárog a köznyilvánosságba, az rólam és a hitemről is súlyosan negatív képet fest a széles társadalom előtt. Mi akkor a megoldás? Tényleg csak annyi, hogy maradjunk ki mindebből és ne szólaljunk meg, mert az államot nem szabad keresztényként kritizálni? 

A gondolkodást talán ott lehetne elkezdeni, hogy megpróbálunk egy halovány vonalat húzni a nagypolitika és a társadalmi kérdések és értékek dolgai között. Tudom persze, hogy ez csak egy ötlet, de irányt mutathat ahhoz, hogyan ragadjuk meg az állam és az egyház feladatait. Ahogy fentebb már említettem, nem tartom szerencsésnek, amikor hívők a nagypolitika jellegzetes ügyeire nyilvánosan reflektálnak (noha néha magam is ezt teszem - irgalom szegény fejemnek!): például nyíltan népszerűsítenek egy-egy pártot, vagy résztvevői lesznek egy választási kampánynak, politikai rendezvényeken jelennek meg vagy éppen a politikusokkal együtt olyan projektekben vesznek részt, melyek a szavazók meggyőzéséért zajlanak. Ezekből talán tényleg jobb kimaradni. Azt azonban sehogy sem tartom járható útnak, hogy olyan kérdésekben, melyek társadalmi jellegűek és nem közvetlenül a politizálásról, hanem mondjuk az értékekről és az erkölcsi kérdésekről szólnak, az egyház hátralépjen: mert akkor a világból kellene kivonulnia. A kötéltánc egyensúlyi pontja tehát valahol ott keresendő, hogy az egyház a nagypolitikában és a közvetlen, tisztán politikai jellegű akciókban ne vegyen részt, míg a társadalmi-erkölcsi dilemmák megbeszélésében aktív szerepet vállaljon. Tudom persze, hogy a kettő átfedésbe is képes kerülni egymással, és nem mindig egyszerű meghúzni az előbb emlegetett vonalat - de a törekvésnek ebbe az irányba kellene mutatni.

Péter gondolatával viszont teljesen egyetértek, amikor ezt írja az evangéliumi gyülekezetekről és vezetőikről:

"...mintha az lenne a szívük vágya, hogy az állam alkotmánya és büntető törvényei teljes mértékben vegyék át a Biblia igen magas erkölcsi mércéjét. Tiltsuk be a meleg párok örökbefogadását, az abortuszt, de akkor ha következetesek vagyunk, akkor a hazugságot is tiltsuk be jogszabályi szinten, meg a szülőknek való engedetlenséget is, meg a túlzott alkoholfogyasztást is, meg a gyülekezetek vasárnapi nem látogatását is."

Ez már egy múlhatatlan problémakörhöz viszi az embert, amiről én is írtam a közelmúltban. Az egyház nagyjából másfél évezredig ahhoz volt szokva, hogy nemcsak elbeszéli a keresztény hit erkölcsiségét a társadalom számára, hanem érvényre is juttatja a világi hatalom keze által. Ettől a pozíciótól ugyan a felvilágosodás és a szekularizáció megfosztotta, ám a vágyat ez nem szüntette meg. Péter azt írja, a liberális emberek attól félnek, ha az egyház valahogyan megint komolyabb hatalmat kapna, jogszabályi keretek között ismét megpróbálná keresztülverni saját erkölcsiségét a társadalmon - ám ez szerinte alaptalan félelem. Sajnos hívő emberként is le kell írnom: szerintem viszont nem az. Lennének szép számmal olyan hangadó, prominens és karizmatikus személyiségek, akik azonnal feltűrnék az ingujjukat és nekilátnának a feladatnak. Nem a rosszindulat mondatja ezt velem, ha nem az a tény, hogy az emberi lélek állandó és leküzdhetetlen sóvárgással terhelt a hatalom felé. És bizony szép számmal látunk példákat arra is az evangéliumi megagyülekezetek kontextusában, ha egy kis hatalom koncentrálódik emberek kezében, az már az ilyen kis mikrovilágok határain belül is irtózatos módon képes kibontakozni. Mi lenne akkor, ha a játszótér nem csupán a saját közösség, hanem a szélesebb társadalom volna?