Bujkálástól legeltetésig

Ünneprontás olyat írni az egyik legnagyobb Ünnepen, hogy nem vagyok egy kifejezetten ünneplős típusú ember. Ennek oka egyszerű: szerintem Jézus halála és feltámadása a keresztény hit alapszövete, és ha egy néhány napos ünnepkörbe zárjuk, meglesz a kísértés, hogy csak ebben a kijelölt időszakban foglalkozzunk vele. Annál viszont sokkal többet ér: egy életünk, egy halálunk kívánja meg.

"Nem kell Ádámnál és Évánál kezdeni" - szoktuk mondani az intő figyelmeztetést, ha valakinek megadjuk a szót, arra utalva, hogy felesleges mindent elmondania. Ugyanakkor amint a megváltásról, kereszthalálról és feltámadásról van szó, Jézus narratívája úgy válik kerek egésszé, ha az előzmények fényében nézzük. Persze nem akarom most végigmagyarázni a teljes üdvtörténetet, csupán ember és Isten kapcsolatában két pontra mutatok rá így húsvét vasárnap okán: hogy miből mi lett.

Klasszikus sztori az Édenkertben zajló, és tudjuk azt jól, miről szól: az idill megtöréséről, a minőségi élet elvesztéséről, a halál valamiféle győzelméről. Az ősbűn elkövetése után az első emberpár bujkálni kezdett, Isten pedig rákérdezett: "hol vagy"? Nem mintha a mindentudó Isten ne tudta volna, hol az ember. Kissé pontosítva a kérdést, rávilágítva annak valódi szándékára, a lényeg valahogy így hangzik: "tudod te, hol vagy?", esetleg "tudod te, hova jutottál?". Az ember ráébred saját meztelenségére és szégyenkezik, felismeri pozícióját és takargatni akarja azt. Van a halálban valami szégyenteljes és idegen még akkor is, ha természetes dolog, hogy az emberek előbb-utóbb mind meghalnak. Elfogadjuk a tényt, hogy meg kell halni, de mégis minden porcikánkkal tiltakozunk ellene.

Ha most a húsvéti ünnepre ugrunk, ott is van egy kis "édenkerti" bujkálás: Pétert látjuk, aki bár menti a bőrét, mégsem tud teljesen elszakadni Jézustól, hiszen ott téblából Annás házánál, ahol a Mesterét éppen vallatják. Érdekes paradoxon ez: Péter akár el is menekülhetett volna, de nem képes Krisztustól igazán messze sodródni. Persze mint tudjuk, háromszor azért megtagadja Őt, de a bűn elkövetése után - akárcsak Ádám és Éva esetében - máris jön Isten a bujkáló Péterhez. A kakas kukorékolása mellett benne is megszólal egy hang, valami hasonló kérdéssel: "hol vagy? hova jutottál?". És akkor rászakad a szégyenérzet, keserves sírásra fakad, őszintén számol önmaga valós pozíciójával. Péter megérti, hogy bűnt követett el, a bujkálása nem volt helyes, ezt beismerni fontos fejlemény és fordulópont számára, viszont önmagában még nem elegendő.

A feltámadás egyik üzenete arra tanít, hogy az Isten elől bujkáló embernek messzebbre kell elmennie saját helyzetének felismerésénél. Nemcsak a bujkálásnak kell véget vetni, hanem van más feladat is. Jézus feltámadása után Péterrel beszélget a Tibériás-tenger (más néven Genezáreti tó) partján. A szituáció ugye onnan indul, hogy Péter és a többiek egész éjszaka sikertelenül halásztak, nem fogtak semmi értékelhetőt. Ám miután Krisztus csodálatos módon gondoskodott nekik a napi betevőről és megették a közben kifogott sült halat, arra kéri Pétert, most kezdjen el ő táplálni másokat. Pontosabb megfogalmazásban: "legeltesd az én juhaimat". A feltámadás egy keresztény hívő számára alapvetően nem apologetikai tétel, ami mellett hathatósan érvelni szükséges. Nem egy pirosbetűs nap a naptárban. Nem vallási ünnep, aminek a kellékei mögé is el lehet bujkálni. Hanem egy hívő ember számára egy újabb szakasz megkerülhetetlen kezdőpontja: a bujkáló életmódból eljutottunk addig, hogy nyilvánosan vállaljuk a hitünket, legeltetők legyünk, másokat tápláló, másokkal törődő, másokat tanító keresztények, akik ahelyett, hogy elrejtőznek valamiért, előállnak az evangéliummal és teszik a dolgukat. A feltámadás ereje erre való és azt sugallja, az Édenkertben elvesztett minőségi élet Istennel kapcsolatba kerülve apránként helyreáll. A rossz folyamatok visszafordíthatók, ami eltört megjavítható, és végül a teljes elszakadás - vagyis a halál - maga is legyőzhető. Aki képes ezt elhinni, azt hívjuk kereszténynek.

Ez nem egy vallási ünnep évente egyszer, hanem a kereszténység, mint totális életforma egyik epicentrumában álló meggyőződés. Nem szabad hagyni, hogy ájtatos frázis legyen belőle, amit ilyenkor előszeretettel lobogtatunk. Nevezzenek minket bolondnak, vagy ismerjék fel a hitünk nagyszerűségét - mindkettő a maga módján legitim reakció - csak ne csináljunk vallásos pózt a húsvétból, mert annál sokkal többet ér. Áldott húsvétot mindenkinek!