Jó ember rossz kontextusban

Fájdalmas tény, hogy a világ egyik legismertebb egyházi személyiségének, azaz Ferenc pápának a legnagyobb sugárban kiterjedő hatása nem szellemi természetű, hanem sokkal inkább logisztikai: az igazán széles tömegekhez ugyanis a fővárosi útlezárások és forgalomakadályozások kapcsán jut el a jelenléte. Persze nem bántani szeretném Ferencet, hiszen kifejezetten szimpatikus egyéniségnek tartom, de a mostani pápalátogatás kapcsán többször is felhangosodott bennem a gondolat, hogy szegény ember rossz kontextusban próbál jó dolgokat csinálni.

Protestáns vagyok, biztosan ez is okozza, hogy eleve berzenkedéssel fordulok a katolikus egyház számos jelensége felé, és ebbe bizony tokkal-vonóval beletartozik az egész pápai rendszer is. Bármikor képes lennék egy égő szál gyufát rádobni a vitahalom tetejére és belobbantani itt a blogban egy harcos hangvételű disputát a katolikus teológia kisiklásairól, a mariológia ferdeségéről és az egyház viselt dolgairól. Csakhogy: azért mert határozottan protestáns vagyok és nem osztom a katolicizmus számos nézetét, nem akarok antikatolikus lenni. Protestánsnak lenni jó, antikatolikusnak lenni rossz - ilyen egyszerű. A teológiai vitáknak helye van, a másik emberre ráfröccsenő gyűlöletnek soha nem lehet.

A pápai rendszer nem tetszik, de a pápa szerintem jó fej. Egy aranyos ember. Kedves, idős bácsi fehér ruhában - ahogy egy kisgyerek fogalmazott a minap mellettem. Úgy gondolom egyébként, hogy Ferenc mélyen hívő is, aki a szó nemes értelmében egyszerűen hisz - azaz nem akarja túlbonyolítani a dolgokat. De a kontextus, amiben helyt kell állnia, ezt nem teszi neki lehetővé, hiszen a pápai pozíció óhatatlanul együtt jár mindenféle kötelező elemmel, diplomáciai felkészültséggel, illemkódexeknek megfelelő pózolással, kitüntetésekkel, gratulációkkal, összemosolygással. És bizony a kontextushoz tartozik az a kétségkívül hamiskás elem, hogy most három nap erejéig a legkorruptabb és leghazugabb politikusok is hirtelen mintakeresztények lesznek - valószínűleg addig a pillanatig, míg a pápai repülőgép el nem hagyja a repteret.

Az igazán izgalmas kép ebből a kettősségből bontakozik ki: adott egy protokollra, giccses beszédekre, hajlongásra épülő, életidegen kontextus, aminek az idegközpontjában ott áll egy figura, aki éppen az ilyesmiktől mentes. Hogyan küzd meg ezzel a helyzettel? Szerintem Ferenc pápa nem az istentelen világgal harcol leginkább, hanem a saját közegével, amitől meglehetősen elüt a viselkedése és ami nem engedi neki, hogy teljesen önmaga legyen. Új felfogású emberként került egy régi felfogásra építő rendszer közepébe, ami képtelen igazán hézagmentes asszimilálni őt.

Elég csak belenézni a napi sajtóba. Míg körülötte elegáns fekete Mercédeszekben utaznak a testőrök, Ferenc fehér tucatautón közlekedik. Néha a szívinfarktus kerülgeti a rá vigyázókat, mert egyik pillanatról a másikra spontán lemegy a tömeg közé - ami nem volt előre egyeztetve. Nemcsak a kontextus bosszanthatja Ferencet, de Ferenc is bosszantja alaposan a kontextusát. A régi, bejáratott, monolit határok és protokoll szorongatni akarja őt, de a pápa állandóan feszegeti ezeket a határokat. 

Legszívesebben azt mondanám, hogy izgalmas ezt látni. Amiért mégsem fogalmazok így, az sajnos az a  tény, hogy előre borítékolható: ebben a küzdelemben hosszú távon Ferenc nem lehet győztes. Nem véletlenül pusmogtak arról, hogy sokan várják már Ferenc lemondását, de ha ez nem is következik be, ne feledjük el, hogy egy nyolcvanhat éves emberről van szó. Vajon mennyi ideje és ereje van még arra, hogy saját kontextusa határait görbíteni és hajlítani legyen képes? És ha majd eljön a nap, hogy átadja a pozícióját utódjának, akkor az mit fog kezdeni vele? Tovább folytatja a haladást egy rugalmasabb és élhetőbb irányba, vagy szépen visszaállítja a korábbi állapotokat. Ismerve a katolikus egyház eddigi történelmét, sajnos bennem nincs túl sok optimizmus a választ illetően. De a jövőbe persze nem látok. Akárhogy is lesz, nem katolikusként is szimpatizálok Ferenc próbálkozásaival.