A harag helye

Az előző bejegyzésben felhozott Böjte-ügy kapcsán vannak olyan szálak is, melyek véleményem szerint nem mellékesek, de mégiscsak látens módon, a felszín alatt futnak. Nem Böjtét akarom megvédeni - azt ugyanis nem érdemli meg -, ám ezeknek a szálaknak a jelenlétéről tudni kell. Keresztényként leginkább azért, hogy megkeressük magunknak a "harag helyét" és tisztán lássuk, miért érdemes haragot érezni - és miért nem.

Mert lehet ugyan haragudni, Böjte vagy az egyház "viselt dolgaira", és teljesen jogos is adott esetben ez a harag, sőt néha egyszerűen a harag az erkölcsileg érvényes viszonyulás, de van ezeknél egy jobb dolog is: jól haragudni. Hülyeségnek tűnhet, de én hiszek abban, hogy ez igaz. Mármint az, hogy haragudni is meg kell tanulni, és ha ez többé-kevésbé sikerül, akkor jobban fogjuk a haragot kezelni. A fentebb említett felszín alatti szálak viszont pontosan ezt akadályozzák. 

De miféle szálakról beszélek? 

Egyrészt és elsősorban a politikáról, ami vastagon áthatja az egész ügyet. Csak a vak nem látja ezt.  Persze máris hallom a felcsattanást, miszerint nem szabad politikai térfélre vinni Böjte botlását, hiszen itt ártatlan gyerekek életéről van szó, nomeg egy intézmény működéséről beszélünk, valamint bűncselekményről - és nem politikáról. Felesleges tehát a kormányt szidni vagy az ellenzéket felhozni. A magam részéről egyetértek ezzel, csakhogy a rögvalóság nem így működik. Míg a jobboldali sajtó igyekszik minden pontját tompítani annak, ami történt (azt erőltetve milyen sok hasznos dolgot tett Böjte), az ellenzéki sajtó előszeretettel mutat rá a borzalmasabbnál borzalmasabb borzalmakra. 

Ezzel az országgal az az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyjából mindennel ez történik. Azt hiszem mackósajtból még nincs jobboldali meg baloldali, de már régen vettem, tehát nem vagyok benne biztos... A politika olyan szinten szövi át még az apró kérdéseket is, hogy az messze túl van a túlzás minden vörös vonalán: és ami a téma szempontjából most fontos, hogy a politikai hovatartozás képes irányítani a dühünket. Meg vagyok győződve róla, hogy Böjtére sokan nem a megrontott gyerekek miatt haragszanak, hanem mert a kormány támogatja. Ugyanígy abban is biztos vagyok, sokan azért állnak ki mellé, mert a kormány is alapvetően ezt teszi. Nem maga az ügy és annak erkölcsisége számít, hanem az, hogy a bal-jobb polarizáltságban lubickoló magyar színtéren hol helyezhető el az egész a térképen. Ugyanez a helyzet az orosz-ukrán háború, a magas infláció, a tanárkérdés és minden más csiribiri-zabszalma kapcsán.

A politikai szál irányítja a haragot. Haragszom azokra a jelenségekre, személyekre, dolgokra, melyek az én politikai ízlésemtől idegenek és a "másik törzs" által favorizáltak. Ami a lényeges, hogy kiderüljön, az én oldalamon van az igazság és az erkölcs, ezért "azok a mocskok" a másik térfélen megint tévednek. A törzsi logika rendkívül elnéző a saját törzs olyan baklövéseivel és súlyosabb erkölcsi kihágásaival, amikhez hasonlókért a másik törzset legszívesebben cunamival sodortatná el.

A másik felszín alatti szál az ideológiai - valahol persze ez nem sokban különbözik a politikaitól. Mondjuk ki őszintén: tömegeknek esik jól belerúgni a kereszténységbe. Nem Böjtéért és az árvákért aggódnak - néha az az ember benyomása, valahol még örülnek is, mert végre ismét fogást tudnak találni az egyházon. Megismétlem, amit fentebb írtam: semmi nem menti, ami a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál történt. Felfoghatatlan, gyomorforgató, súlyos bűncselekményről van szó - a tettesek kapják csak meg, ami jár nekik! Mégis, az ember megsejti ezt a szálat háttérben - a jóleső, kárörvendő viszonyulást, az összedörzsölődő tenyerek hangját. Egyházi botrány! Újabb lehetőség rámutatni, milyen hülyék is a keresztények. Kéjes élvezet, és nyújt valamiféle terápiás hasznot is az egyházat gyűlölők számára.

Mit tegyünk tehát? Hogyan tudunk jogos haragot érezni, melyet nem mások irányítanak és közben - ez azért fontos - mégsem kell félretenni a politikai ízlésünket vagy ideológiai elköteleződéseinket? Mert bár kritikusan fogalmaztam fentebb, azért csak be kell ismernem, hogy magam is rendelkezem ilyesmikkel, és nem tudom úgy levetni ezeket magamról, mint egy kabátot. Lehet úgy haragudni, hogy kitartok a saját törzsem mellett - de nem törzsi logika vagy ideológiai elkötelezettség miatt érzem a haragot? Szerintem igen, vagyis: törekedni lehet rá.

Nagyon nehéz dolgunk van. A Bibliában olvasható egy sokat sejtető mondat, ami így szól: "Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek!" (Ef 4,26). Ez a kis mondattöredék egy olyan szakasz egyik gondolatfoszlánya, ami a megújult és megváltozott ember hozzáállásáról, attitűdjéről, viszonyulásairól szól. És ugye világosan kiderül belőle, hogy lehet haragudni - és lehet ebben megmaradni vétek nélkül. Nehéz persze erről úgy gondolkodni, hogy maga a biblikus harag a kereszténységben is egy teljesen mellőzött és háttérbe szorított dolog. Jézus - mint tudjuk - mindenkit csak szeret, Isten haragja meg a letűnt ószövetségi korpusz porrétege alá van temetve...

Tehát: mi jellemzi az egészséges haragot? Hadd említsek meg csak két hasznos jellegzetességet!

Szerintem a törzsi logika feletti harag egyik jele az, amikor az ember képes a saját törzsét őszintén kritika alá vonni. Böjtére nem a baloldaliaknak kell leginkább haragudni, hanem Böjte közvetlen környezetének. Az egyház hitelességét növelné, ha ilyen esetben erősen, tisztán, keményen megszólalna. Nem valamiféle undorító fröcskölésre gondolok, hanem egy éles, kontúros, mégis valahol szeretetteli kritikai hangra. Abban ugyanis nincs semmi, ha az egyházellenesek haragszanak az egyházra. Tőlük ezt várjuk. A szemünk sem rebben, ha baloldaliak gyalulják a jobboldalt, jobboldaliak odapörkölnek a balosoknak. Olyat nem látunk, hogy balról lőnek balra és jobbról lőnek jobbra. Pedig a belső kritika, a belső hang, vagy nevezzük egyszerűen önkritikának, a legmélyebbre tud menni és a leghasznosabb, ha igazán őszinte. Tudom, nem csinálom mindig jól, de én ezért írok itt a blogban sokszor egyházkritikát. Nem valamiféle gennyes sebet akarok kinyomkodni, vagy teret engedni egy értelmiségi nyafogásnak: tényleg bánt, ami kereszténység címszó alatt történik. És hiszek abban, hogy ez lehetne jobb is. Viszont túl vagyunk már az "irgum-burgumon" és az olyan szólamokon, hogy "ne bántsuk egymást, az a lényeg, hogy béke legyen" - melyek csak a felszín alatt tartják a szemetet.

A másik, ami az egészséges haragot jellemzi, hogy megsebez, de be is kötöz - ahogy a Szentírás fogalmaz. A beteg harag csak sebeket ejt, az egészséges ugyancsak, viszont érdekelt a felépülésben is. Akárcsak egy sebész kezében a szike, felvágja az eleven húst, nézi a kiserkenő vért, a belső szervek feltárulkozását, de mindezt nem az élvezet, hanem a gyógyítás kedvéért. Nekem az olyan emberek, akik ugyan belülről kritizálják az egyházat, de sosem építik, nem tesznek hozzá semmit, nem alkotnak, nem hoznak létre valamilyen értéket, mindig gyanúsak. Nem úgy van az, hogy szétspriccelem a haragomat a kereszténység botrányait látva, aztán hátradőlök a székben és rágyújtok egy szivarra. Én nem tudnék így tenni. Nem szoktam erről írni a blogban, de a virtuális téren kívül nagyon aktív életet élek, és próbálok dolgokat megtenni, embereket tanítani, építeni, segíteni az előrejutásban - no persze nem hős vagyok, hanem egy gyakran kérdésekkel vergődő átlaghívő, de azért olyan fajta, aki valami többet akar mondani a kritikánál. 

Mert - és ez talán a legfontosabb - szeretem az egyházat és szeretem az Egyházfőt. Aki a Krisztus. Úgyhogy azt hiszem, haragudni jól akarok, még ha nem is mindig tudok. De ez a célom. És Böjtére meg a hasonló botrányokra haragszom - dühös vagyok, úgy igazán. A felháborodásom erkölcsi természetű. Szeretném, ha az egyházban lennének olyan intézmények, mint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Szeretem a gyerekeket és mindent támogatok, ami valóban segít nekik. És nagyon-nagyon magasról teszek rá, hogy melyik politikai oldalhoz ki hogyan tartozik ebben az ügyben. Haragszom, mert ami történt az bűn, tehát Isten szemében sem respektálható. Azt hiszem ez a harag pont ezért emelkedik felül minden háttérben futó szálon.